Az egynyelvű szótárak

Lehet, hogy csak a mi családunkban és az én iskoláimban, de gyerek- és kamaszkoromban nálunk piedesztálra voltak emelve az egynyelvű szótárak; úgy nőttem fel, hogy az angol-magyar szótárba keresni valamit szinte ciki, mert az igazából profi nyelvhasználó az angol-angol értelmező kéziszótárt üti fel. Érthető, mert a fordítást soha, sehol nem tanították, mindenhol a szövegértésre és -alkotásra helyezték a hangsúlyt.

Később rájöttem, hogy nagyon-nagyon jól kell tudni ahhoz egy nyelvet, hogy az egynyelvű szótárak hasznosak legyenek. Az embernek először mindenképpen ismernie kell az adott szó leggyakoribb magyar megfelelőjét, csak utána éri meg egynyelvű szótárakban kutakodni, magyarázatokkal, kontextussal, példamondatokkal molyolni. 

Van egy olyanfajta nyelvtudás, amikor az ember kb. érzi az idegen szó jelentését, tudja is többé-kevésbé megfelelően használni, de nem tudja rávágni a magyar megfelelőjét (mivel nem is fordítja le magában magyarra) – de ez nekem, fordítóként, nagyon nem tetszik. Úgy érzem, kimarad egy fontos láncszem. Pedig velem is sokszor előfordul, mert van, hogy új szót hallok (olvasok); a kontextusból ki tudom deríteni, hogy mit jelent, még használni is tudom, de sokáig nem ismerem a magyar megfelelőjét. Kiragadott példák most így kapásból: sulfureux, déconvenue, irrévérencieux.

Minden azért jut most eszembe, mert Boni sokszor visszakérdez, hogy mit jelent egy-egy magyar szó. A kétnyelvű szótárakkal kapcsolatban belémplántált idegenkedés miatt eddig gyakran körülírtam a szót magyarul (őrködik = „tudod, amikor valaki vigyáz valamire”), vagy a szinonimával magyaráztam (nemzetség = család). De most egyrészt a fenti gondolatmenetet követve, azaz hogy a fordítás nem ördögi tevékenység, másrészt gyorsasági szempontok miatt már gyakran előfordul az is, hogy simán megadom neki a szó francia megfelelőjét. Legutóbbi szavak, amelyekre emlékszem, sajnos több most nem jut eszembe: por, sárgadinnye, istálló.