2022. augusztus 11., csütörtök

Mentális

Még a szabim alatt történt, hogy egyik reggel megszólított minket a medencében egy kisfiú. Bemutatkozott, és elmondta, hogy már többször is látott minket Bonival. Megkérdezte, hogy az anyukája vagyok-e, hogy Boni hány éves és hányadikba jár, majd mesélt magáról. A végén hármasban frizbíztünk, labdáztunk, bújtunk át a karikán a víz alatt stb. A kisfiúnak be nem állt a szája, aranyosan magyarázott, kommentált („Maga nagyon kedves”), de egy picit fura volt.

Amikor megjött a nagymamája, kimentem vele a medence szélére, miközben Boni és a gyerek játszottak tovább. A nagymama elmondta, hogy az unokája autista. Kisegítő („alapítványi”) iskolába jár. Elmesélte például, hogy a gyerek nem tud egy szöveges feladatot sem megoldani, és ha például azt olvassa valahol, hogy egy macskát mondjuk Blökinek hívnak, összezavarodik és nem érti. Nem tud koncentrálni, nehezen megy neki a tanulás.

Néztem a medence széléről a két gyereket: a beszédes és közvetlen, de autista kisfiút, és a végig meg nem szólaló, de semmiképp sem autista Bonit. Teljesen olyan volt a szitu, legalábbis ha a Rain Man alapján szerzett (és egyedüli) infóimra támaszkodom, mintha Boni lenne az autista.

Milyen jó lenne, ha én is elő tudnék húzni a zsebemből egy frappáns kis diagnózist Boni viselkedésére! Milyen jó lenne, ha ez a hihetelen méretű önbizalomhiány, szorongás, bátortalanság és félénkség egyetlen szóval leírható, beskatulyázható, rendszerbe sorolható és komolyan vehető lenne, ugyanolyan mértékben, mint az autizmus vagy a diszlexia! Még megoldást, gyógymódot is biztos könnyebben találnánk.

Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. Boni pszichológusa az első, aki minket okol a gyerek viselkedéséért – de ha oda kerül a sor, mindenki ezt teszi (tanítónő, szüleim, barátnőim, blogolvasók). Olyan könnyű mindenért a szülőket elővenni. De az is akadálya a diagnózisnak, hogy Boninak van annyi esze, hogy úgy-ahogy produkálja a nyolcévesektől elvárt viselkedést: nincs problémája az iskolában (egyelőre?), nincsenek szervi tünetei (néhány tiktől és lerágott körömtől eltekintve), és nyilvánvalóan azt mesél a pszichológusnak, amit akar és ami jó fényt vet rá. Szerintem amúgy sem tudja őszintén megfogalmazni, hogy mit érez, viszont a probléma (kívülről nézve) nem olyan mértékű, hogy komolyan foglalkozni kelljen vele. Úgy értem ezt, hogy a tanítőnők általában örülnek annak – a sok igazoltan figyelemzavaros, hiperaktív gyerek között – , hogy végre valamelyikük nem szól hozzá. Nekünk pedig nem kézműves hobbipszichológusokra, hanem orvosra lenne szükség.

Másrészt pedig Boni lenne a legjobban felháborodva, ha ráaggatnánk egy diagnózist, mondjuk a szociális fóbiát. Neki ez tök ciki és megalázó lenne. Sokszor mondogatja, amikor kérdezem, hogy miért nem csinálja ezt vagy azt, hogy ő nem fél, csak éppen nincs kedve (mikor láthatóan majd megőrül, hogy csinálhassa azt a bizonyos dolgot, csak éppen nem meri). Látszik rajta, hogy olyan akar lenni, mint bárki más. Rengeteg energiát fordít arra, hogy olyannak tűnjön, mint bárki más. És ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy kell-e egyáltalán egy gyerekekt más gyerekekhez hasonlítani, méricskélni? Jót teszünk-e azzal, hogy kijelentjük: nem vagy olyan, mint a többiek? Mert ha nem, akkor mire föl beszéljünk egyáltalán diagnosztizálásról? Ha meg mégis diagnosztizálom, akkor megbélyegzem, hiszen összehasonlítom és rosszabbnak találom (mamám megjegyzése a múltkor: „Nézd Bonika, a többi gyerek milyen szépen játszik együtt! Te miért nem tudsz ilyen szépen játszani velük?”).

Pedig mennyivel könnyebb dolgunk lenne egy BNO-kóddal! De komolyan vehetővel, ami már benne van a köztudatban, amiért nem piszkálják sem őt, sem minket (lásd autizmus, diszlexia). Nyár elején meghívott egy kolléganőm hozzájuk más munkatársakkal együtt egy kerti partira. Csodálkoztak, hogy miért nem viszem Bonit. Mondogatták, hogy jöjjön csak nyugodtan, lesz több gyerek is! Amikor azt válaszoltam, hogy Boni pont azért nem akar jönni, mert lesz több gyerek is, persze csak csóválták a fejüket.

Előfordul bizonyos helyzetekben, hogy már én sem bírom cérnával, és egyszerűen fel nem foghatom, miért viselkedik így (pedig valszeg teljesen hasonló voltam gyereknek). Példa: ez az okos, a térben jól tájékozódó gyerek még mindig nem tud tőlem eltávolodni, ha nem otthon vagyunk, legyen szó ismert vagy ismeretlen helyszínekről. Mindig azt akarja, hogy 4–5 méterre legyek tőle, akár játszótéren, akár könyvtárban, akár a Duna-parton. Ha kénytelen messzebbre menni, idegesen hátra-hátranéz, követ a szemével, visszaszalad, hogy megbizonyosodjon: ott vagyok-e még, nógat, hogy jöjjek már, sőt, ráncigál, taszigál, végső esetben kiabál velem, illetve ha valami nagyon vonzó dolog tűnik fel a láthatáron, de én nem akarok odamenni vele, frusztrált lesz, rosszkedvű. Iszonyú fárasztó. Fárasztó mindig ott lenni, fárasztó megpróbálni elengedni, és fárasztó megtapasztalni, hogy nem megy neki. Felnőttfejjel pedig érthetetlen, hogy mitől fél, miért tűnik neki olyan veszélyesenek a világ, hogy mindig ott kell lennem?

32 megjegyzés:

  1. A pszichologus szerint miben hibaztatok? Hogy lehetett volna kikuszobolni?

    Nekem 4 eves a fiam, o total a masik veglet ha egyutt vagyunk (pl a fiam siman elmondja a pincernek, h mennyire finom volt a kaja, maskor is jovunk ide), de az oviban nagyon zarkozott.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A pszichológus szerint nem vagyunk elég szigorúak. (Egy barátnőm szerint túl szigorúak vagyunk. Röhögök. Ja nem, sírok :((()

      Törlés
    2. Hu a szigorusag is olyan relativ...

      Törlés
    3. "Nem elég" szigorúak mivel kapcsolatban? Úgy általában? A társas kapcsolatok erőltetésében? A nemszigorúságtól miért lenne szociálisan fóbiás? (Költői kérdések - vagyis értetlenkedések -, nem kell megválaszolni)
      Nekem a babám még csak 9 hónapos, de vannak bennem ilyen félelmek - rettenetesen anyás, persze ez most életkorilag "elvárt", de férjemből és önmagamból kiindulva nem lesz egy extrovertált, közösségi ember... Jó lenne, ha azért nem válna olyan szorongóvá, mint mi, a szülei, azért érdekel, hogy "hol lehet elrontani", másrészt szociológus létemre azt vallom, a nevelés önmagában nem minden, vannak adottságok, beállítottságok, amiket maximum finomhangolni lehet.

      Törlés
    4. Igen, sztem a társas kapcsolatok erőltetésére gondolt. Például én minden reggel megvárom, amíg Boni felmegy az osztályába, miután az udvaron felsorakoztak. Ezt ő külön kéri tőlem minden reggel, h maradjak ott, és egészen addig integessek neki, amíg el nem tűnik az épület kapujában. Folyamatosan figyel, h ott vagyok-e (én vagyok CSAK ott akkor már, az összes szülő elment).

      Na és erre azt mondta, h ez nem jó, szigorúbbnak kell lennem, nem szabadna hagynom, hogy ilyet kérjen tőlem a gyerek. Ötperces várakozásról van szó amúgy. A pszichológus szerint el kellene mennem, miután bement az udvarra, nem szabadna megvárom, amíg fölmennek.

      Én ettől a tanácstól a hajamat tépem :(((((

      Amúgy Boninál ez 3 éves kor körül kezdődött, előtte teljesen "normális" volt, semmi sem utalt rá, h ennyire bátortalan lesz.

      Törlés
    5. Amúgy biztos van ilyen magyar-francia különbség is ebben. Pl. én mindig megvárom, amíg bemegy az épületbe, túlmegyek a sárga vonalon (amin tilos). Nálunk ezt ÉN igénylem. Nem tudom mit szólna egy francia pszichológus.

      Törlés
    6. :))

      Én nem. Sot, magamban azon szoktam nevetni, h a tanítónok biztos azt képzelik: na ott egy anyuka, aki nem képes elengedni a gyerekét. Holott Boni nem akarja, h elmenjek :))

      Törlés
  2. Valószínű sosem fogom megtudni, hogy végülis mi baja van Boninak, ami nem baj, csak ilyenkor mikor erről írsz mindig elgondolkodom, mert a leírások alapján én is (és még sokan az itt megjelent kommentek alapján) magamra ismerek, mint valaha volt félénk, nem barátkozó, nem szocializálódó volt gyerek. Én pl 8 évesen SOHA nem játszottam volna idegen gyerekkel, hanem ott ültem volna a medence szélén az Anyukámmal meg az idegen nagymamával, miközben a tesóm az elvártak alapján játszik az idegen gyerekkel én meg irigykedem (de ezt leplezem). De persze ez csak egy dolog. Anyukámat rendszeresen hívták fel ismerősök, rokonok (kisvárosban éltünk) azzal, hogy láttak engem és "miért nem vagyok boldog?" Nem is folytatom mert sokan írtak már mindenféle - általuk hasonlónak hitt - élményekről de úgy éreztem senki sem "találta még el", hogy végül is mi lehet a baj (vád?). Úgyhogy csak annyit jegyeznék meg (a fenti csak a bevezető volt), hogy mikor gimis koromban verseket írtam volt egy "Tapossuk már végre sárba a Napot" című és témájú versem, ezt (az érzést) küldeném Nektek.

    VálaszTörlés
  3. Tamko! Én nem ismerem Bonit, sosem találkoztunk csak itt olvasok róla és úgy gondolom, hogy egy okos, kreatív, az életkoránál talán egy kicsit komolyabb kisfiú, aki veletek nagyon jól kommunikál, de kifelé nem annyira. Nem hiszem, hogy Ti "rontottátok" el, mivel mindig is sokat foglalkoztatok velem, sokat beszélgettek és az életetek vele és körülötte forog, szerintem így el sem lehet "rontani" egy gyereket. Ő ilyen személyiség, ilyenek született, érteni és elemezgetni szereti a világot, az őt körülvevő dolgokat és embereket, azt hiszem ehhez idő és csend is kell. A saját gyermekeimen én azt látom, hogy ők is olyanok "amilyennek születtek" ki hangosabb, ki halkabb, ki könnyebben kapcsolódik másokhoz, ki nehezebben. Nekem szerencsém van mert így, hogy látom, hogy mennyire mások mind a négyen és közben mégis mennyi mindenben hasonlóak , eszembe sem jut egymáshoz hasonlítgatni őket, nincs mérce, hisz mind belőlünk lettek mégsem egyformák és mind, de tényleg mind a négyen sokkal tökéletesebbek nálunk:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :))

      Amúgy nem komoly kisfiú, most épp a kutyát kergeti egy fényképezőgéppel, hogy filmet készítsen arról, amint megtanul franciául apportírozni :-DD

      Törlés
  4. Amikor Boni viselkedéséről/ természetéről írsz mindig megállapítom hogy mennyire ugyan ilyen az én fiam is. Minden dolog amit leírsz pontosan illik rá is. Tanácsot adni nem tudok meg nem is akarok. Csak azért írom hogy tudd hogy Boni nincs egyedül ezzel és nem hiszem hogy neveléssel lehet ezt befolyásolni. Nekem van egy kisebb lányom is gondolhatod hogy őt sem neveltük másként mint a fiunkat és ő egy sokkal nyitottabb és bátrabb személyiség. Egy könyvet azért mégis had ajánljak nekem sokat segített a félénkség megértésben Lavrence J Cohen: Legyőzzük a félelmet. Bár tudom h nem szereted a gyereknevelős könyveket. Esetleg az is érdekes lehet ha maga Boni olvasná el. Biztos magára ismerne.

    VálaszTörlés
  5. én csak azt nem értem, hogy akinek volt valaha is legalább egy, de még inkább ha több gyereke, hogy jut olyan gondolat az eszébe, hogy a gyerek alapvető természetéért lehet egy szülő a felelős? minősítetten egy pszichológus. nyilván vannak dolgok, amiket befolyásolhat egy szülő, javíthat vagy ronthat bizonyos helyzeteken, én nem mondom, hogy nem, de az, hogy valaki ilyen vagy olyan, hát az sajnos (de még inkább hálistennek :)) egyáltalán nem a szülőkön múlik, mármint nem tevőlegesen a szülőkön (nyilván ők hozták létre a saját genetikai állományukból, tehát ilyen értelemben igen, de most ettől tekintsünk el).

    de tényleg, hogy egy-egy felnőtt ember hülyeségeket beszél, az is elég idegesítő, de hogy egy pszichológus is ilyet mondjon, hogy erőltetni kell és akkor utána majd működik a társas kapcsolat, hát ez simán őrület és valójában nagyon szomorú is, mert csak további feszültségeket hoz megoldás helyett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lappa, valami miatt csak ma làttam a kommentedet, bocsànat!!

      Lehet h àrnyaltabban fogalmaznak ezek az emberek (pszichologus stb.). Talàn elismerik h az alapvetö természetét nem mi vàlasztottuk meg, csak azt rójàk föl, h miért nem tudtuk « kijavítani ». Làsd a pszichologus megjegyzését feljebb. Ügy érzem amùgy, h VALAMIT mondania kellett a nönek (hiszen ezért fizetjük) és kapva kapott ezen a sztorin, h illusztràlja: mit tud ò jobban (és mi rosszul).

      Törlés
    2. Bárminek az erőltetése szinte csak kontraproduktív tud lenni, pláne egy gyerek esetében... Nyilván, árnyalja a képet, hogy pontosan miről van szó és mennyi idős, de azért na...

      Törlés
  6. Nagyon érdekes és elgondolkodtató téma, köszi, hogy írtál róla (konkrétumokkal). Z mit gondol, hogy látja az egészet?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ő nagyon laza, csak legyint az egészre, szerinte amíg egészséges a gyerek, addig nincs vele semmi probléma. (Ebből is látszik, hogy Z. egyedül egészségügyi kérdéseken hajlandó és szokott aggódni, minden másban tök zen - irigylem :))

      Törlés
  7. Mar tobbszor irtam, az en nagyobbik fiam is ilyen tipus, es en is nehezen kezelem, de mostanra az elfogadas lett a modszerem (12eves). Ereztetem vele, hogy nagyon szeretem es szamithat ram, es nem eroltetem nala a tarsasagi eletet. Erdekes, hogy a kisebbik fiam meg nyitott es allandoan tarsasagban szeretne lenni.

    VálaszTörlés
  8. Válaszok
    1. Igen, már tòbbször írtad, de soha nem válaszoltam érdemben, mindig kitöröltem. Most megprõbàlom.

      Szóval Boni nem ilyen. Ez egy közkeletü elképzelés, h a félénk gyerekek nem szeretnek kòzéppontban lenni. Boni IMÁDJA a tàrsaságot, az osztályban folyamatosan dumàl (=rossz pontok), a suliba 10 percel elöbb szeret érkezni, h fogocskàzzon a többiekkel, most éppen színész szeretne lenni, h minél többen megbàmuljàk és tapsoljàk.

      És ez, a bàtortalan természetével kombinàlva, különòsen nehéz helyzetet eredményez, hiszen nem meri belevetni magàt abba, amit tulképp tòkre szeret. Amùgy ha egy tàrsasàgban elfogadjàk és megbecsülik, akkor semmi baja. Kòzeledni, kezdeményezni, ùj dolgokat kipróbàlni nehezen (vagy nem) tud.

      Törlés
    2. Ah, szegény! Vajon mitől félhet? Ugye, van az a tipikus jelenség, hogy azért nem kezdeményez az ember, mert fél az elutasítástól (pl.randi), de nem hiszem, hogy itt erről van szó. Sokat gondolkodtam a leírtak alapján. Most valószínűleg nagyon meredeket mondok, főleg ha hozzávesszük, hogy nem is ismerlek benneteket (és még csak valószínűg minden kommentet stb.se olvastam), de: nem lehet, hogy Boni az elvesztésetektől (és főleg Z elvesztésétől) fél? Én kései gyerek vagyok és mindig ettől szorongtam, mindig a szüleimmel akartam lenni, velük tölteni az időt és később a kalandvágyam kapcsán is megjelent - pl.szinte felnőttként egy külföldi tanulmányút elleni érvem volt, hogy pár hónap alatt bármi lehet, én annyi időre nem megyek el. Lehet, hogy teljesen félrenyúltam, de ha látsz benne valamit, megírom, mi segíthet esetleg: elmondani, hogy a kor nem féltetlen jelzi, ki meddig él, hogy fittek vagytok/sportoltok/egészségesen esztek (bármi konkrétum) és semmi nem utal rá most, hogy aggódnia kéne, bontogassa csak nyugodtan a szárnyait. Elnézést kérek, ha esetleg túl személyes voltam. Mivel itt most ez volt a téma, bátorkodtam megírni.

      Törlés
    3. Látod, én pont FORDÍTVA látom a dolgokat: nem attól szorong és aggódik, hogy mert idősek vagyunk – hanem szorondósnak és aggódósnak született, és ehhez a szorongáshoz mindig talál tárgyat (hogy idősek vagyunk és meghalunk, de ha fiatalabbak lennénk talán attól félne, h elválunk.)

      HOgy azért nem merne kikerülni a látókörömből mondjuk egy könyvtárban, mert az elvesztésemtől (halálomtól) fél, ez nekem nagyon meredek és mondvacsinált magyarázatnak tűnik, egy pillanatig nem hiszek benne. De a francia pszichológia is imádja ezeket a metaforikus elképzeléseket!

      Törlés
    4. Hát, benne volt a pakliban, hogy nagy hülyeséget mondok. Ezek szerint így is lett. Csak tettem egy próbát, hátha hasznosítható belőle valami. Sajnos akkor nem. :)

      Törlés
  9. A társadalom nem tud mit kezdeni azzal, aki nem átlagos. Emiatt a nem átlagos emberek szenvednek, mert érzik a másságukat, idomulni szeretnének, de ez természetüknél fogva lehetetlen. Felnőtt korukra megtanulnak kompenzálni, besimulni. Pedig soha nem volt velük semmi baj. Csak nem ők voltak a "tömeg". Boni nem átlagos, de ez nem azt jelenti, hogy baj van. A baj a kocka emberiséggel van, ami nehezen ertelmezi a legkisebb eltérést is a szabványtól.

    VálaszTörlés
  10. Lehet hogy a bátortalanabb embereket (főleg gyerekeket) sokszor beskatulyázzák, hogy nem is akarnak társaságot. Egy csomó ember pl azt hiszi, hogy az extrovertált = társaságkedvelő, introvertált = magányt kedvelő. És szerintem maga az ember (gyerek) is egy idő után "elfogadja magát" csendes, meghúzódó, egyedüllétet kedvelőnek (különösen ha extrovertált, azaz fontos neki hogy mit gondol róla a környezete). Ilyen szempontból egyébként érteni vélem a pszichológus tanácsát, hogy "be kell lökni" őt a középpontba és tanuljon meg "úszni", pl. mint a zongorás esetnél, nem lesz még egy "ötödik" felkérés, hogy na menj már add elő a darabot, 4x szóltunk, nem mentél úgy jártál lemaradtál róla. Ez tényleg hozzátartozik az élethez, meg kell az embernek magát erőltetnie. Azt hiszem a nagyobb testvéreknek, és az egykéknek ez nehezebb, mert az otthoni környezetben az elején megkapják azt az osztatlan figyelmet, csodálatot amit aztán a gyerektársaságban nem, vagy ritkábban. Aki második, vagy többedik gyereknek születik annak már első naptól kezdve meg kell küzdenie az anyuka figyelméért. De nem biztos. Szívesen olvasnék ilyen statisztikát.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, én is ùgy gondolom, h néha erolterni kell. Jo pelda erre a zongora: a koncertre nem köteleztük, nem is jàtszott. A vizsgàt kòtelezové tettük neki, simàn levizsgazott (négytagu zsüri elott).

      Na de EBBEN A KONKRÉT helyzetben mi elonye szàrmazik abbol, h nem vàrnàm meg, amig felmegy az osztalyba?? Mennyire lesz elorebb a gyerek, ha 5 perccel elobb elmegyek? Szerintem semmi nem mulik ezen, csak max rosszabbul kezdodik a napja…

      Törlés
    2. igazából már rég megdőlt ez extrovertált/introvertált csoportosítás is, de ahogy írod FElla, egy csomó ember hiszi azt, hogy ez ennyi. én magam ettől például teljesen ki szoktam borulni, ugyanis én vagyok a megdőlés mintapéldánya. :) pont a közepén vagyok a vonalnak, éppen annyira vagyok extrovertált, mint introvertált, elemi erővel akarok a társaság középpontja lenni és egyben utálom is a társaságot és magányra vágyom állandóan. :)))

      pontosan arról van szó, amit Tamko ír, a zongorás példa tökéletes, megvan az esély, hogy csinálja és dönthet így is és úgy is, de azt, hogy miért ne lehetne akárhány éves korig megvárni, míg egy gyerek felmegy az osztályba, azt fel nem foghatom. ezek egyszerűen csak rituálék, az egyik gyereknek ilyen a kapcsolata a szülőjével, a másiknak meg másmilyen, semmi de semmi köze a leváláshoz szerintem. "anyámmal úgy szoktuk, hogy a suliban megvárja, míg felmegyek és akkor még a lépcsőfordulóból is intek neki". ezt elvenni egy szülő-gyerek párostól valamiféle önállóságra nevelés reményében, tényleg nem tudok mást mondani rá, csak azt, hogy szomorú.

      Törlés
  11. Amúgy ez egy közkeletű tévhit az extro- (vagy más szakirodalomban extra-) és introverzióval kapcsolatban, mármint hogy az introk társaságkerülők, az extrok pedig - kedvelők. Inkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy az extrovertáltak a többi emberből nyerik az energiájukat, míg az introk (szerint a többi ember maga a pokol - Sartre :D), szóval az introkat pedig leszívja a többi ember és egyedül tudnak visszatöltődni. Ráadásul mindennek biológiai magyarázata is van, nagyon érdekes.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így van. Így vagyok én félénk és bátortalanként extrovertált. Egy csomóan nem értik. Én is megvilágosodtam mikor végre elolvastam valahol. Már jó alaposan felnőtt koromban.

      Törlés
    2. Viszont a biológiai magyarázatot nem ismerem. Mi az?

      Törlés
    3. de szerintem még ez sincs így, legalábbis egy csomó emberre ugyanúgy nem húzható ez az energianyerés/energialeszívás dolog se, ahogy a társaságkedvelés/kerülés. engem az nyugtatott meg, amikor több esetben is megcsinálták velem az MBTI tesztet és kiderült, hogy mennyire full középen vagyok. annyira sokféle ember van annyira sokféle módon összerakva, semmi értelme azt mondani az emberekre, hogy vannak ilyenek, meg olyanok. mert vannak még amolyanok és emilyenek és még mindenféle másmilyenek is. :)

      Törlés