Francia szépirodalmi szenzáció

Nem tudom, ismertitek-e Céline-t, a két világháború közötti francia irodalom kultikus alakját, két világhírű regény szerzőjét. Stílusra nekem a Füst Milánhoz hasonlít leginkább, ugyanolyan élőbeszédszerűek, zaklatottak a mondatai, az az egy könyv pedig, amelyet olvastam tőle, tematikában kicsit a 22-es csapdájának a rokona. Egy klasszikus íróról van tehát szó, aki kötelező olvasmány, akinek az életművét már többen feldolgozták és a francia irodalom előkelő helyére kitették.

Tavaly egészen elképesztő módon napvilágra került az író több kiadatlan kézirata is. Ez olyan jelentőségű esemény Franciaországban, magyarországi nyelvezetre lefordítva, mintha mondjuk egy új Józset Attila-kötetre bukkantak volna, tele ismeretlen versekkel. Az egész életművel újra kell most értelmezni, plusz három új könyvet kiadni.

Ráadásul milyen izgi az egész! Az író 1961-es haláláig mondogatta, hogy Párizs felszabadításakor, a háború végén, ellopták tőle a kéziratait. Akkor ezek már sokat értek (volna), mert Céline a háború után hamar bekerült az irodalmi kánonba, szóval sokan keresték is a papírokat, de nem kerültek elő. Állítólag már azt is pedzegették, hogy az egész sztori az ellopott iratokról nem is igaz. Az is milyen érdekes, hogy miért nem írta meg újra ezeket a könyveket?

A kétezres évek elején egy ismeretlen illető átadott egy egyköbméternyi iratot egy újságírónak azzal, hogy ezek az író ellopott kéziratai. Az újságíró több mint tizenöt évig őrizte őket, mert az ismertetlen illető azt kérte, hogy az író özvegyének haláláig ne kerüljenek nyilvánosságra, nehogy a nő kapjon értük pénzt. Basszus, a lakásán tárolta őket (állítólag felbecsülhetetlen értékű anyagok), zacskókban, és böngészte át, majd gépelte be az egészet! És állítólag senkinek nem mondta el, hogy mit őriz!

Az özvegy 107 évig élt, mintha direkt akarta volna húzni az időt. Épp a járvány kirobbanása előtt halt meg. Az újságíró, ahogy kérték tőle, azonnal felvette a kapcsolatot az illetékesekkel, és további bonyodalmak után (jogutódok bukkantak fel), meg egy szakértői ellenőrzést követően, amelyből egyértelműen kiderült, hogy tényleg az író hagyatékáról van szó, tavaly nyáron napvilágot látott a sztori. Az első könyv a napokban jelent meg; a másodikat szeptemberben, a harmadikat jövőre tervezik kiadni.

Tehát összefoglalva: negyvennégyben valaki ellopta a kéziratokat, azt hatvan-hetven évig ismeretlen helyen őrizték. Ezután valaki, a neve elhallgatását kérve, átadta őket egy párizsi újságírónak, aki csak azután hozhatta őket nyilvánosságra, hogy az özvegy meghalt.

Azóta sem tudni, hogy ki volt az az ismeretlen ember, aki átadta az anyagot. Az újságíró nem árulja el, mert egyezséget kötöttek. Valószínűleg az 1944-es rablás egyik leszármazottja, érthető módon nem akarja magát elárulni. És hogy miért nem szerette volna, hogy az özvegy kapja meg őket, és ő rendelkezzen velük? Mert Céline szélsőjobboldali és antiszemita volt, a háborúban a megszálló németekkel működött együtt, és valszeg a pasi nem akarta, hogy a hasonló nézeteket valló, bátran fasisztának aposztrofálható özvegy bármilyen előnyt élvezzen az egészből. Céline zsidóellenes röpiratát a mai napig sem adták ki újra. Az a vita is fellángolt most valamellyest, hogy szét lehet-e választani az embert és a művészt, lehet-e szeretni embertelen nézeteket valló művész (emberi) alkotásait.

Az új könyv címe pedig nem is lehet aktuálisabb: Háború.