Psziché

Hogyan történhetett, hogy képtelenné váltam megtenni valamit, amit pedig hónapokig probléma nélkül csináltam? Az injekció hasba szúrásáról van szó. Egyetlen gombot kell megnyomni, a tű magától megy be a bőr alá, szinte fájdalommentesen. Két éve csinálom. Miután első alkalommal egy ápolónő megmutatta, hogyan kell, leutánozva a mozdulatait nekem is sikerült elsajátítanom ezt a gombnyomásos aktust, ami, valljuk be, nem túl bonyolult: merőlegesen rá kell állítani a hasra a tollhoz hasonlító szerkezetet, megnyomni a gombot, és várni, hogy bemenjen az értékes anyag a szervezetbe. Olyan ez, mint amikor a kés hatol be a puha vajba.

Igen ám, de már másodszor történik meg, hogy hiába tudtam, már nem tudom jól csinálni. Az első elrontássorozat után, egy éve, még gyógyszert is kellett váltanom, mert a régi már nem volt hatásos – talán nem függetlenül attól, hogy egy része folyton kiömlött. Kaptam egy új gyógyszert, új tollat, amivel egy ideig (hónapokig) simán ment minden, egészen addig, amíg megint el nem keztem rosszul használni, következésképpen kifolyatni az anyagot, aminek pedig be kellett volna mennie.

Mivel ez már a második kudarcom, ismerős a mintázat: egy ideig jól szúrom, majd történik valami (hogy pontosan mi, azt nem értem), és az egyik héten helytelenül adom be magamnak a cuccot, aminek egy része ki- és elfolyik. Megsaccolni sem lehet, mennyi veszett kárba. Ettől én ideges leszek: egyrészt drága szerről van szó, másrészt így nem lesz hatásos azon a héten, harmadrészt lehet hogy soha többet nem lesz hatásos (erről mintha a dokim mondott volna valamit, hogy ha nem egyenletesen kapom az anyagot, az nem jó). Az idegességem a rákövetkező héten éri el a tetőfokát, amikor az új injekciót kell beadnom. Annyira félek attól, hogy megint nem fog sikerülni, hogy a kudarc előre borítékolható. A guta megüt, hiszen hónapokig minden oké volt, most meg két egymást követő héten sem sikerült. A harmadik héten ugyanígy: az attól való félelmemben, hogy megint nem fog sikerülni, természetesen megint nem sikerül.

Ha sokminden az agyban dől el, akkor ez a mondás kifejezetten igaz erre a sztorira. Ráadásul amikor rosszul adom be a gyógyszert magamnak (tehát amikor egy része elfolyik) szinte elviselhetetlenül fáj is (holott nem kellene fájnia), és így nem csak a kudarctól, de a fájdalomtól is előre félek; és amitől előre félek, az jóslatszerűen be is következik.

Megoldás? Nem találtam meg. Talán ez bosszant a legjobban. Hogy adva van egy probléma, ami papírom nem az: hiszen elvileg ismerem a sikeres injekciózás megfelelő lépéseit (nem is részletezem, mennyi oktatóvideót néztem meg a témában, sőt, saját hasbaszúrásaimat is levideózom, majd utána kielemezem). Mégsem sikerül tökéletesen. Férjem reakciója, amikor panaszkodom neki: tudnod KELL beadni az injekciót, hiszen eddig sikerült. Igen ám, de most miért nem? Az ápolónőt most az ismert okok miatt még nem akarjuk kihívni, amúgy kicsit idegenkedem attól, hogy odatartsam a hasamat egy idegennek (az első alkalommal még a combba kellett adni).

Kívülről nézve mindez: többrendbeli töketlenkedés. Belülről megélve: ördögi kör, amelyenek kiváltó okát nem tudom megfejteni, és amelyet nem tudok megszakítni, pedig biztos nem nagy ügy – ahogy az injekciót is könnyű elvileg beadni.