Egy válásról

– Képzeld: válnak!!!

- újságolta a mamám a hétvégén, egy rokon házaspár kapcsán. Az első reakcióm nem a döbbenet volt, manapság az ember már azon döbben le, ha valakik nem válnak el, főleg gyerekkel. Szinte a válás a norma, és az együttmaradás a kivétel, de ha most sarkítok is, ennél a házaspárnál engem mindig is az lepett meg, hogy még mindig együtt vannak. Évek óta értetlenül bámulok rájuk; még kívülállóként is éreztem az őket körülvevő, folyamatos rosszkedvet.

– Szerinted is az X. a bűnös?!

- kérdezte később a mamám, miután vázoltam a fenti elméletemet. A kérdés több szempontból is érdekes. Itt van mindjárt a terminológia: gondolom hibásat akart mondani, de a nem hiszem, hogy nyelvbotlás történt. A mamám nem tud árnyaltan gondolkodni, csak fekete-fehérben, ezért szerinte aki hibás, az egyenesen bűnös is. Ez nem csupán egy rosszul megválasztott szó volt, ez egy példa, hogy a mamám mennyire szegényesen használja a nyelvet (ergo szegényesen gondolkodik).

A másik az az emberi igyekezet, amivel ilyenkor az ember megérteni kívánja a helyzetet, ebből fakadóan az egyik felet hibáztatni, a másikat pedig felmenteni szeretné. Én sem vagyok kivétel, noha ismerem az egyetemes törvényt, hogy ez ember mindig egy hibás kicsit, és épp az előbb írtam, hogy nincsenek fekete-fehér ügyek a világban... de basszus, X. tényleg annyira, de annyira nehéz eset, rossz természet, egyszerűen annyira nehéz vele együtt létezni, hogy én már évek óta csak ingatom a fejem, és sajnálom Y-t: hogyan lehet, hogy önszántából X-et választotta? Ki az az ember, aki saját akaratából összeköltözik X-szel? Hogyan homályosíthatják el szemében X. jó tulajdonságai (amelyek kétségkívül vannak) goromba, türelmetlen és undok karakterét? Én mindig is úgy gondoltam, de még Z. is, aki pedig nem érti a nyelvüket, hogy Y. a poklok poklát élni meg abban a kapcsolatban.

Válasz helyett, és mivel diplomatikus szerettem volna lenni (családon belül vagyunk ugyanis) csak annyit mondtam, hogy nem tudom, ki a hibás (biztos Y-nek is vannak rigolyái) (és ugye azt soha nem fogjuk megtudni, milyen volt a szex), de hogy én egy hétvégét sem tudnék együtt tölteni X-szel. És baromira sajnálom Y-t, akinek ez már a második válása, és a második adag gyereke, akit nem fog tudni fölnevelni. Ezek után egyszerre két másik emberrel kell majd szinkronba hoznia az életét, és két különböző helyről összeszednie a (két különböző házasságból született) gyerekeit hétvégére. Évekig fog függni két különböző embertől, szokásoktól, értékrendektől, mániáktól, hogy a dolog pénzügyi oldalát ne is említsem.

Időnként nekem is vannak válási gondolataim, írtam már erről, az idő majd megmutatja, hogy elválunk-e, én arra tippelek, hogy nem (de azért minél hamarabb múljon el ez a Covid-válság). Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy a mérleg nyelve végül is a „válás” felé billenjen, amikor kisgyerek is van a kapcsolatban: gondolom nagyon sok, rengeteg, még annál is több, mint amennyit én el tudok képzelni. Számomra az egyik visszatartó erő pont Boni: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy vele szemben ezt megtegyem. Én két, egyenlő rangú szülőt, és mindkettő egyenlő jelenlétét ígértem neki, nem pedig ráncigálást egyik helyről a másikra.

És mégis, ebben a fenti esetben Y-et sajnálom jobban, nem a gyereket. Úgy látszik, ha más gyerekéről van szó, sokkal jobban tudom érvényesíteni az elméletet, amely szerint a gyereknek is jobb az, ami a szülőknek jó, és hogy amúgy is mindent kibírnak. Úgy látszik, Boni csak ürügy. (?)

Fütyülős tészta és ilyesmik

 

– Mit modott a tanítónő, miért nem játszhatsz többet a Gabriellel? – kérdezem Bonit egy régi iskolai kofliktusról.

– Már nem emlékszem. – válaszolja kelletlenül – De nem volt igaz! – teszi hozzá gyorsan.

 

***

Hazajöttem a fodrásztól, jó rövid hajjal (ki tudja, mikor lehet menni legközelebb). Boni tudtomra adja, hogy megváltoztam: Nahát, én most egy másik mamát látok!

 

***

 

Várom, hogy kegyeskedjen kijönni reggelizni, de ő csak ennyit közöl, udvariasan óbégatva a szobájából: Mama, még húzom egy kicsit az időt, aztán megyek, jó?

 

***

 

– Aludtál? - ébreszt fel érdeklődve.

– Igen... – válaszolom

– És mit álmodtál?

– Semmit!

– Akkor az olyan, mintha nem is léteznél! – kommentálja a jelenséget a kis filozófus.

 

***

 

– Jaj!!– kiáltok fel, miután jó alaposan megszorította a kezemet.

– Fájt? – tudakozódik előzékenyen.

– Naná!! – mondom kissé felháborodva.

– A Charlotte-nak is fájt! – regisztrálja egy szakértő alaposságával.

 

***

 

– Bonikám, milyen tészta legyen? Spagetti? – teszem fel (talán túl) gyakran a kérdést.

– Nem, inkább fütyülős! (penne)

 

Psziché

Hogyan történhetett, hogy képtelenné váltam megtenni valamit, amit pedig hónapokig probléma nélkül csináltam? Az injekció hasba szúrásáról van szó. Egyetlen gombot kell megnyomni, a tű magától megy be a bőr alá, szinte fájdalommentesen. Két éve csinálom. Miután első alkalommal egy ápolónő megmutatta, hogyan kell, leutánozva a mozdulatait nekem is sikerült elsajátítanom ezt a gombnyomásos aktust, ami, valljuk be, nem túl bonyolult: merőlegesen rá kell állítani a hasra a tollhoz hasonlító szerkezetet, megnyomni a gombot, és várni, hogy bemenjen az értékes anyag a szervezetbe. Olyan ez, mint amikor a kés hatol be a puha vajba.

Igen ám, de már másodszor történik meg, hogy hiába tudtam, már nem tudom jól csinálni. Az első elrontássorozat után, egy éve, még gyógyszert is kellett váltanom, mert a régi már nem volt hatásos – talán nem függetlenül attól, hogy egy része folyton kiömlött. Kaptam egy új gyógyszert, új tollat, amivel egy ideig (hónapokig) simán ment minden, egészen addig, amíg megint el nem keztem rosszul használni, következésképpen kifolyatni az anyagot, aminek pedig be kellett volna mennie.

Mivel ez már a második kudarcom, ismerős a mintázat: egy ideig jól szúrom, majd történik valami (hogy pontosan mi, azt nem értem), és az egyik héten helytelenül adom be magamnak a cuccot, aminek egy része ki- és elfolyik. Megsaccolni sem lehet, mennyi veszett kárba. Ettől én ideges leszek: egyrészt drága szerről van szó, másrészt így nem lesz hatásos azon a héten, harmadrészt lehet hogy soha többet nem lesz hatásos (erről mintha a dokim mondott volna valamit, hogy ha nem egyenletesen kapom az anyagot, az nem jó). Az idegességem a rákövetkező héten éri el a tetőfokát, amikor az új injekciót kell beadnom. Annyira félek attól, hogy megint nem fog sikerülni, hogy a kudarc előre borítékolható. A guta megüt, hiszen hónapokig minden oké volt, most meg két egymást követő héten sem sikerült. A harmadik héten ugyanígy: az attól való félelmemben, hogy megint nem fog sikerülni, természetesen megint nem sikerül.

Ha sokminden az agyban dől el, akkor ez a mondás kifejezetten igaz erre a sztorira. Ráadásul amikor rosszul adom be a gyógyszert magamnak (tehát amikor egy része elfolyik) szinte elviselhetetlenül fáj is (holott nem kellene fájnia), és így nem csak a kudarctól, de a fájdalomtól is előre félek; és amitől előre félek, az jóslatszerűen be is következik.

Megoldás? Nem találtam meg. Talán ez bosszant a legjobban. Hogy adva van egy probléma, ami papírom nem az: hiszen elvileg ismerem a sikeres injekciózás megfelelő lépéseit (nem is részletezem, mennyi oktatóvideót néztem meg a témában, sőt, saját hasbaszúrásaimat is levideózom, majd utána kielemezem). Mégsem sikerül tökéletesen. Férjem reakciója, amikor panaszkodom neki: tudnod KELL beadni az injekciót, hiszen eddig sikerült. Igen ám, de most miért nem? Az ápolónőt most az ismert okok miatt még nem akarjuk kihívni, amúgy kicsit idegenkedem attól, hogy odatartsam a hasamat egy idegennek (az első alkalommal még a combba kellett adni).

Kívülről nézve mindez: többrendbeli töketlenkedés. Belülről megélve: ördögi kör, amelyenek kiváltó okát nem tudom megfejteni, és amelyet nem tudok megszakítni, pedig biztos nem nagy ügy – ahogy az injekciót is könnyű elvileg beadni.

Madarat tolláról, embert kabátjáról

A férjem elújságolta Boninak, hogy a klarinétos pasi kisfia felismerte őt az utcán, és odasúgta az apjának: „Ott megy a Boni apukája!”. Boni viszont állította, hogy ő ugyan azt a kisfiút nem ismeri, nem tudja kiről van szó. Egyedül az apukájáról tudja, hogy kicsoda, mert a helyi szimfonikus zenekarban játszik, és hangszerrel a hátán szokott biciklivel próbára járni. Úgy szoktunk róla beszélni, hogy a „klarinétos”. A férjem csodálkozva kérdezgette Bonit, hogy miért nem mondta soha, hogy ismeri a klarinétos fiát. Boni viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig ő azt a gyereket nem ismeri.

– Boni, az a fiú ismer téged! Sőt, azt is tudja, hogy én vagyok az apukád. Akkor biztosan te is ismered őt!

– Fogalmam sincs, kiről beszélsz, papa.

– Tudod melyik a klarinétos pasi, ugye? Na, annak a kisfia!!

– Milyen színű a kabátja?

– Hát én azt nem tudom... szőke, szemüveges fiú, tökre hasonlít az apjára!

– Youssef?? Kék kabátja volt? Mert akkor a Youssef az!

– Nem emlékszem a kabátjára... de Boni, a Youssefnek nem szőke a haja!

– Akkor az Antonin? Ha sárga kabátban volt...

– De Boni, te a kabátjuk alapján ismered fel a gyerekeket?

– Igen!

– Haha, ez fura! Azért ezt nem mindenki csinálja így. Például az a kisfiú simán fölismert engem!

– De papa! A piros esőkabátod volt rajtad!

Kakukktojás

 

Egy év járvány: Boni

Boni lassan életének egyhetetdét az új körülmények között éli. Saját életemre kivetítve ez olyan, mintha 39 éves koromtól lett volna járvány. Soha nem fogom megtudni, mennyire és milyen mértékben változtatta meg a gyereket ez az egészségügyi válság, mert egyrészt fogalmam sincs mi lett volna, ha, másrészt pedig a járványnak még nincs vége. Tippelgetek.

Eleve örülök annak, hogy Boni még jól emlékszik, milyen volt annakelőtte. Amikor éttermekbe, moziba jártunk, szállodában aludtunk, nem fertőtlenítettünk, nem kezeltünk minden beszélgetőtársat potenciális koronavírus-fertőzöttnek, és nem kellett maszkot hordanunk. Emlékszik még Budapestre is, ahol igazából csak 2019 nyarán töltöttünk több időt (tavaly inkább vidéken voltunk). Emlékei gondolom halványulnak; nemrég kérdezte elgondolkodva, hogy „A koronavírus előtt is harminc másodpercig kellett kezet mosni?”. Sokszor szoktuk emlegetni, milyen volt a régi világ, és hogy vajon lesz-e még benne részünk.

Érdekes, hogy a járvány kirobbanása után jó sokáig nem esett neki le, hogy a Covidba bele lehet halni (azt is későn értette meg, hogy úgy általában a betegségek egyik potenciális kimenetele a halál). Azt kell, hogy mondjam: Boni nagyon lazán veszi ezt az egészet, nem kérdezget sokat, neki minden, ami most történik, természetes. A korlátozásokat nem veszi rossz néven, az iskolabezárásoknak egyenesen örül. Az osztálytársai nem hiányoznak neki, nagyon szeret itthon lenni velünk, egy év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mondta, hogy unatkozik. Imádta a karanténban töltött hét napot, végig pizsamában volt.

Tény, hogy eddig szerencsénk volt, egyrészt mert a közeli családunkban és ismerőseink között senkinek nem esett komolyabb baja, másrészt pedig mert a gyerekekre nem veszélyes a vírus. Bárcsak mindekttő továbbra is így maradna. És a narratíva, amit így elő tudunk adni (és amiben hiszünk is) az az, hogy felbukkant egy új kórokozó, ami ellen az orvosok és tudósok, fantasztikus világméretű összefogással, a lehető leghamarabb feltalálták a védőoltást.

Én inkább attól félek, hogy a köztem és a férjem között időnként fellángoló, a járványtól nem független feszültség okoz maradandó nyomot Boniban. Nem igazán tudok mit tenni, továbbra is nagyon zavar az, ha mások akarják megmondani, hogyan kellene vigyáznom – miközben teljesen jogosnak tartom, hogy ő úgy fél és úgy fertőtlenít, ahogy neki tetszik. Az elmúlt évben egyszer volt egy nagyon nehéz időszak, szeptember-októberben, amikor nem bírtunk Bonival. Akkor jelentkeztünk gyerekpszichiáterhez is (azóta sincs időpontunk, noha már nem aktuális), elmentünk az iskolapszichológushoz, de végül a probléma magától megoldódott. Azóta sem tudjuk, mi okozta az akkori viselkedését, én a sulikezdésre (új osztálytársak, új tanítónő) tippelek.

Boni nagyon hamar észrevette, hogy az őrületbe tudja kergetni az apját azzal, hogy a koronavírussal viccelődik. Rendszeresen cukkolja Covid-versekkel, koronavírusos dalokkal, morbid poénokkal. Z. elsötétült arccal mennydörgi ilyenkor, hogy nem szabad a betegséggel viccelni, emberek milliói szenvednek tőle. De én inkább örülök, hogy a gyerek tud nevetni a bajon, és jobban aggaszt az, hogy szerinte maszkban járni sokkal praktikusabb, mint anélkül.

Boni készítette Covid-társasjáték („Papaaaaaaa, nem akarsz velünk MonoCovidot játszaniiii?”)

 

Jelmagyarázat:

Vírus: visszalépni három mezőt.

Védőoltás: előrelépni három mezőt.

Maszkkötelezettség: a mezőre lépve a játékos elhasznál egy maszkot (mindenki hármat kap).

Házikó: karantén. A játékos kimarad egy körből.

Négyzet: kijárási korlátozás (magyarul lockdown :)). A játékos a következő körben egyetlen dobókockával dob.

Kórház: a játékos kimarad két körből.

Cél: mihamarabb megtenni öt kört.

Egy év járvány: a szavak

A járvány első heteire a franciák nagyon szívesen hivatkoznak úgy, hogy az volt a sidération ideje. Ez a szó a megdöbbenés paroxizmusát jelöli; azt a derült égből villámcsapás általi elképedést, amit mindenki átélt, aki az egyik héten még nevetve nézegette a wuhani lezárásokról készült képeket („Jaj, istenem, egy kis nátha!”), másik héten viszont már otthon csücsült a fenekén, és csak igazolással léphetett ki az ajtón. Az egészségügyi válságra azóta az inédit jelző terjedt el (példátlan, rendkívüli) annyira, hogy ma már szinte közhelynek számít.

Tudtam, hogy új szavak bármikor keletkezhetnek, de az nekem teljesen szokatlan volt, hogy a reuma, a magas vérnyomás és a rák stb. mellett új betegségek is megjelenthetnek. Miután az új jelenségre megszületett a covid szó, a franciák azt kezdték el vizsgálni, hogy na jó, de milyen nemű legyen? Végül a betegség szó mintájára a Francia Akadémia a nőnemet javasolta, de ahogy látom, nagyon ingadozik még a használat, simán leírják hímnemben is.

A vírusmutációkra itt is azokkal a helynevekkel utalnak, ahol először megjelentek, politikailag teljesen inkorrekt helyzetet létrehozva, hiszen amikor Trump a SARS-COV-2-re kínai vírusként hivatkozott, az egész világ felhördült. Most pedig dobálózunk brit meg dél-afrikai mutánsokkal, szegény britek meg dél-afrikaiak kárára. Egyszer hallgattam egy olyan műsort, ahol a meghívott virológus mepróbálta a hivatalos elnevezésüket használni, pl. a brit mutáns helyett mindig azt mondta, hogy a B117-es variáns, egy idő után követhetetlen lett a műsor. Maradtak hát a helységnevek. Egy másik fura helyzet is keletkezett a mutánsokkal, mivel a régi vírusra nincs külön szó. Hallottam már rá a klasszikus vírus, a vadvírus, a történelmi vírus és a 2020-as vírus kifejezést (franciául).

Megjelentek a présentiel és a distanciel szavak, az előbbi személyes, az utóbbi online jelenlétre (tanórán, értekezleten stb.) utal. Virágoznak az angol kifejezések; ilyen pl. a cluster (gócpont), emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor először hallottam (még mindig nem tudom, különbözik-e valamiben a foyer-től, ami ugyanazt jelenti). Az online megrendelt és a bolt előtt személyesen átvett termékek beszerzésének gyüjtőneve: click and collect, ugyanúgy, ahogy már eddig is drive-nak hívták az online nagybevásárlást (amikor valaki kocsival viszi haza a cuccot). Engem ugyan nem zavarnak (annyira) az anglicizmusok, jöjjön, aminek jönnie kell, de nem tudom, ilyenkor biztos a fülén ült a Francia Akadémia?!

A kézmosást, a maszk viselését, a könyökbe tüsszentést és a kellő távolság megtartását EGYSZERRE magába foglaló kifejezés: gestes barrieres. Nem is tudom, hogyan lehetne a legjobban ezt visszaadni magyarul, talán az óvintézkedések szóval, csak az nem fejezi ki annyira azt, hogy egyéni csekekedetekről van szó. Mert a maintenir les gestes barrieres kifejezést hiába fordítjuk úgy: óvintézkedések fenntartása, a nézőpont nem ugyanaz. Nem hivatalos intézkedésekről van szó (és azok el nem törléséről), hanem inkább egyéni felelősségről, hiába ugyanaz a végeredmény. Még egy nehezen fordítható szó: jauge (imposer une demi-jauge, réouverture avec une jauge adaptée stb.). Nagyon praktikus, magyarul csak körülírni lehet: egy helyszín (osztályterem, uszoda, étterem stb.) befogadóképességének maximalizálását jelenti.

Nagyon gyakran hallott szavak még az anxiogene, ami szó szerint szorongáskeltőt jelent, de nem ugrik be, hogy mi az elterjedt magyar megfelelője, egyáltalán: használjuk-e magyarul ilyen gyakran, mint a franciák. Általában a jelenlegi helyzetre, légkörre, intézkedésekre használják. Ahogy a liberticide szót is, amely a liberté (szabadság) szóból a -cide képzőből tevődik össze, ez utóbbi gyilkosságra, elnyomásra utal: jelen esetben az egyéni szabadságot elnyomó intézkedéseket aposztrofálják így.

Veszedelmes játék

– Mama, én ugye ronda vagyok? – kérdezte Boni hamiskás mosollyal az arcán, ami azt jelentette: dicsérd meg a szépségemet! Az apja sietett megnyugtatni, hogy gyönyörű, én azonban inkább arra voltam kíváncsi: milyen kritériumok alapján dönti el, ki szép és ki nem az. Fel szerettem volna mérni, hogy a szépség valamilyen mértékig univerzális fogalom-e, azaz hogy már egy hétéves gyerek is be tudja-e lőni, ki számít „szépnek”. Ezt az előfeltevést támasztja alá pl. az, hogy Boninak évek óta az évfolyam egyik legszebb kislánya tetszik, akivel pedig nem is szokott játszani, megdönti viszont az a tény, hogy Boni engem is a nagyanyját is elsőként sorol a „szépek” közé.

Javasoltam neki, hogy mondjon példát szépekre és rondákra. Így utólag belátom, hogy hülye ötlet volt, de most már mindegy... olyan jópofát válaszolt, szépnek mondta pl. a szüleim kutyáját (egy keverék) és rondának a francia bulldogot. Aztán elkezdtük összehasonlítani Macront és a miniszterelnököt, és ezen a ponton kezdtem rájönni, hogy nem kellene belemenni ezekbe a kategorizálásokba (nem is értem, pont én, aki törvényileg tiltaná be a szépségversenyeket!), úgyhogy abbahagytuk a játékot.

Másnap Skype-os értekezletem volt a (bizonyos átszervezések miatt új) kollégáimmal, és mivel Boninak most három hétig nincs iskola, ott sertepertélt az ajtó előtt, kíváncsian be-bekukucskálva, hogy kikkel beszélgetek. Kikapcsoltam a kamerát (REMÉLEM, A MIKROFONT IS – soha nem fogjuk megtudni), és odahívtam, hogy nézze meg az új kollégáimat. Mielőtt bármit is mondhattam volna, már késő volt: odamutatott az egyik munkatársamra és büszkén, mint aki hibátlanul válaszol az előző nap feltett kérdésemre, hangosan kihirdette:

– Mama, ő nagyon ronda, ugye??

Köszönöm, hogy olvastok! (vagy sem)

– Köszönöm, hogy olvastok! – szoktam olvasni itt-ott blogokon elkerekedett szemmel. Megköszönni? Az olvasást? De miért? - merül fel bennem ilyenkor. Persze szögezzük le gyorsan: inkább köszönjünk meg tíz dolgot feleslegesen, minthogy elmulasszunk egyetlen valós hálaadást, szóval semmi bajom a túlzott udvariaskodással (hacsak nem fajuk alázatoskodásig). De elgondolkodtat a dolog.

Magamból indulok ki: én azért olvasok blogokat, hogy a mocskos kis kíváncsiságomat emígyen kielégítsem. Tehát színtiszta önzésből. Olvasok bloggereket, akik tök jól írnak. Olvasok bloggereket, akiknek az életük kaland. Olvasok bloggereket, akik ízléses képeket posztolnak. Olvasok olyan blogokat, ahol e három feltétel egyidejűleg teljesül. Még olyan blogokat is olvasok, amelyeknek egyetlen vonzereje a szememben csak az, hogy az illető Budapesten él. Semmelyik esetben sem gondolom, hogy a bloggerek köszönettel tartoznának nekem (talán én nekik, nem? főleg, ha zárt blogok). És fordítva: én sem érzem azt, hogy feltétlenül hűségesnek kellene lennem ezekhez a bloggerekhez, azaz bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül beszüntethetem a követésüket. Ha a blogger hálás lenne nekem, akkor én azzal minimum tartoznék neki, hogy tovább olvasom... ennek semmi teteje nem lenne.

Ugyanígy vagyok a saját blogommal: olvassa bárki, egészen addig, amíg érdekli. Megköszönni nem fogom, hiszen abból indulok ki, hogy örömet talál benne. De ha elveszítette érdeklődését, unja, idegesíti, felháborítja stb., egy pillanatig se olvasson tovább! Még csak az kéne! Ez a bloggerség ilyen kapcarongy-műfaj, érdekből olvasunk, érdekből írunk, de én teljesen jól elvagyok ezzel, olvasóként is, íróként is.

Köszönettel viszont mégiscsak tartozom bizonyos olvasóknak. Először is, köszönöm a szimpatikus kommenteket. Ezt mondjuk szó szerint meg is szoktam tenni, de talán nem elégszer. Köszönöm azoknak, akikkel el lehet társalogni, és azoknak, akik megtalálják a helyzethez illő humort vagy biztatást.

Köszönöm azokat a kommenteket is, amelyek nem születtek meg. Azoknak az olvasóknak a tollából, akik baromira nem értenek egyet az általam írottakkal, de van annyi józan eszük és arányérzékük, hogy ahelyett, hogy klaviatúrát ragadnának és azon nyomban ellentmondanának nekem (és megmondják a tutit, amit viszont gondolnom vagy tennem kellene), ahelyett nem írnak... semmit. Naponta többször idekattintanak, minden ébredés után, munkába menet a vonaton, délután a munkahelyről, évek óta, látom a statisztikákban; és mégsem írnak soha semmit: micsoda példamutató önfegyelem! Vajon hányszor gondolta azt egy ilyen illető, hogy én egy teljesen beszámíthatatlan, magamutogató, nagyképű, és a sarkos (de hibás!) véleményét fennhangon hirdető tyúk vagyok, egy elkényeztetett és félrenevelt kisfiúval? (nem kellett volna sírni hagyni!) Nyilván többször – de egyszer sem írta meg.

Köszönöm!

Megint magamból indulok ki: szerintem még nem történt olyan, hogy idegen blogra mentem volna kötekedni, okoskodni, vagy a bloggert saját ellentmondásával szembesíteni. Nem mondom, hogy a világnak így kellene működnie, benne ilyen laza, cinikus, konfliktuskerülő és másokat félvállról vevő emberekkel, mint én vagyok, de mégiscsak azt szeretném, hogy az én blogom így működjön. Hogy nyoma se legyen ismertetlen emberek közötti kommentháborúknak vagy -vitáknak, se gyerekneveléssel, se koronavírusos óvintézkedésekkel kapcsolatban.

Köszönöm.

És végezetül, egy félreértést is el szeretnék oszlatni. Az évek során felállítottam magamnak pár szabályt. Először is, minden, amit leírok, az utolsó betűig igaz (ami viszont nem jelenti azt, hogy az életem minden szegletét be is mutatnám itt: tudjátok, a minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár szisztémájára). Célul tűztem ki azt is, hogy hetente szülessen minimum egy,  jobb esetben két bejegyzés. Végezetül pedig, nem használok a posztokban szmájlikat.

De nektek, olvasóknak, nem ígértem semmit. Nem ígértem, hogy jó képet vágok ahhoz, ha a posztomban írottakat bárki is megcáfolja. Nem ígértem, hogy nyilvános fórumot működtetek életem és gondolataim megvitatása céljából. Nem ígértem, hogy kedves és türelmes leszek az engem valamilyen mértékig minősítgető emberekkel. Nem ígértem, hogy lesz időm és kedvem magyarázkodni, az álláspontomat védeni. Nem ígértem, hogy nem törlök kommentet. Nem ígértem, hogy a jó szándékot vélelmezem minden egyes komment mögött. Nem ígértem, hogy beváltom a blogomhoz fűzött reményeket és a vele szemben támasztott (??) követeléseket. Nem ígértem, hogy az ebben a bekezdésben írottakról vitát nyitok. Ígéreteimet be is tartom.

 

Iránymutatásnak szerintem elég annyi, hogy ha valaki nem tud pozitívat írni, akkor inkább ne írjon semmit. Most már csak arra kérlek titeket, hogy ha valakinek ez nem tetszik és nem tudja megállni a kommentelést, hogy NE olvasson tovább.

 

Köszönöm...