2021. február 1., hétfő

Videók

Mostanában Bonival visszanézzük a kiskori videóit. Az, hogy valaha önmagáról mit sem tudó újszülött, majd hadonászó és kalimpáló csecsemő volt, még számomra is hihetetlen. Szinte olyan, mintha a videókon egy másik, szinte idegen gyerek szerepelne. Nem emlékszem a fogására – arra, hogy milyen volt fölemelni azt a pici babát. Istenem, milyen régen volt mindez!... már a szoptatásról sincsenek nagyon emlékeim, a pelenkázásról inkább. Szerintem én vagyok a földkerekségen az egyetlen anyuka, ami még nem használta azt a kifejezést, hogy úristen, mindjárt leérettségizik. Nekem ugyanis (szerencsére!) az idő sokkal lassabban telik, mióta megszületett, és egyáltalán nincs (soha nem is volt) olyan érzésem, hogy Bonival az évek csak úgy röpülnek.

De milyen jó, hogy elkészültek ezek a videók! Így legalább valamennyire fel tudom idézni ezt az ismeretlen gyereket ezeket az régmúlt és félig-meddig elfelejtett éveket, amelyek a mostani helyzetben irigylésreméltóan boldognak tűnnek. Kábé két és fél-hároméves korára vált Boni beazonosíthatóan saját magává; az akkori videókon már hasonlít a mostani hétévesre. De előtte nem! Főleg a haja miatt (addig nagyon kopaszka volt) és asszem amíg nem nőtt ki rendesen az összes foga, addig még az arca is más alakú volt. Érdekes felidézni ezeket a korai éveket, amikor ez a gyerekformájú és Bonifejű, járkáló és saját akarattal rendelkező kisfiú még nem tudott beszélni. Nem tudott beszélni, és folyton beszélt – mi meg próbáltuk megtippelni, hogy mit mond. Ilyen helyzetekből születtek zseniális kisfilmek: Boni magyaráz, hadovál, én a kamera mögül próbálom kitalálni, hogy mi az istent akar mondani, a gyerek már majdnem sír, minden erejét összeszedve artikulál, mutogat a kis öklével a pocakjára, köhög, „tottóníni” - ismételi sokadjára, mígnem leesik és akkor szegény Bonikám felcsillanó szeméből tudom, hogy eltaláltam! („doktor néni”) Olykor meg elcsodálkozom: a videóból kiderül, hogy pontosan értettem amit franciául és hibásan mondott (pl. mésoló, mésolóóó), mert relevánsan válaszoltam neki, de a mai fejemmel már nem tudtam kitalálni hogy méchant loup-t mondott (gonosz farkas).

Ezeket a videókat nem nagyon nézegettük eddig. Én a házi videózást a fényképezés mostohatestvérének tekintettem; mindig is törekedtem arra, hogy szép fotók készüljenek (aranymetszés, megvilágítás stb.), lehetőleg ne a kukával a háttérben, és hogy ezekből a fotókból minden évben össze tudjak állítani egy albumot (amit rajtam kívül nem nézeget senki). De a videóról mindig azt tartottam, hogy úgyse lesz jó, kupi van, zaj van, kimászik (kimegy, kifut) a képből a célszemély. Ezért sajnos, és mivel kizárólag elküldésre készítettem videókat, általában max. harminc másodpercnél (néha a legjobb résznél!) elvágtam őket. Borzasztóan bánom. Van egy olyan háromrészes sorozat, amikor a papucsát ügyeskedi föl, nagy szakértelemmel és türelemmel a lábára: addig próbálkozik, külöbzöző pozíciókban, míg a végére sikerül neki – na de miért vettem fel három részben, sietősen? Néha a legviccesebb részeknél kapcsoltam ki a kamerát. A mellékszereplők sem kapnak elég hangsúlyt, volt olyan év, hogy a mamámat nem is videóztam, csak a gyereket!

Levontam a tanulságot. Videókat készíteni fontos. Igenis lesz olyan helyzet az életben, amikor ezeket vissza fogjuk nézni, meg kell kísérelni tehát, hogy jó minőségű és tartalmas filmek készüljenek; de ha gyenge és erőltetett lesz, még az is jobb, mint a semmi. Mostanában 2–4 perces, tematikus filmeket készítek, Boni beleegyezésével és közreműködésével. „Meginterjúvolom”, hogy éppen mit csinál, mint dolgozik, mivel játszik, és szerencsére Boni ügyesen veszi a lapot, magyaráz (néha még mindig érthetetlenül), mutogat, kommentál. Hétévesen még mindig van benne egy nagy adag természetesség és báj, és spontán előfordulnak vicces fordulatok is („...ha bedugom a telefont, akkor működik, de ha kidugom, akkor nem...”).

3 megjegyzés:

  1. Nekem 65 évvel ezelőtti kisfilmem van a nagymamámról /én 3 éves voltam/ - a nagybátyám csinálta - hang sajnos nincs hozzá, de oly jó érzés megnézni, ahogy jön-megy, hintáztat, megpuszil, átölel.....))
    Imádtam, és a mai napig a szívem tele van iránta szeretettel!
    Anita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Uristen, ez de jo lehet! Ezt igazan tudom ertekelni, mert nekem csak 1-2 fenykepem van osszesen a nagyszuleimrol, es egyikkel sem talalkoztam soha. A diktaturak atka :(

      Törlés
    2. Hú, ez tényleg szuper, egy videó az ötvenes évekből, és még meg is tudod nézni! (nekem van egy olyan félelmem, hogy a technológia fejlődése miatt az én videóim 65 év múlva már nem lesznek nézhetők, ne legyen igazam)

      Törlés