2020. november 9., hétfő

Értékek

Mostanában azon gondolkodom, hogy menyire tudja egy szülő objektíven megítélni a gyereke értékeit, jellemét és teljesítményeit, illetve kell-e egyáltalán tárgyilagosságra törekedni a témában. Mint már többször is írtam, Bonival sok a gond, ellenben vannak olyan területek, amelyekben egész jól teljesít, ahol otthonosan és szívesen mozog. Barátnőim szerint egy „kreatív csodapók”, színes egyéniség, aki fantasztikus és egyedülálló dolgokat „alkot”, és arra kell törekednünk, hogy e tehetsége révén, mintegy arra támaszkodva, azt segítségül hívva túljusson a problémákon.

Leszögezem egyébként, hogy én sem látok persze más megoldást, mint azt, hogy elfogadom a hibáit, és erősítem abban, amiben jó. De kétségeim vannak a módszerrel kapcsolatban; kezdve mindjárt azzal, hogy nem tudom, más gyerekekhez képest hol helyezkedik el a skálán, úgyhogy teljes szívvel én nem tudom neki azt mondani (sugallni), hogy ő valamiben a legjobb, vagy akár csak kiváló lenne. Én nem látom benne a zsenit. Látom, hogy csomó mindenben ügyes, de az én megítélésem szerint messze van a géniusztól.

Amúgy is irtózom azoktól a szülőktől, akik el vannak hasalva a gyereküktől. A múltkor egy olyan apuka mellé keveredtem a játszótéren, aki folyamatosan zengte az ódákat a kislányáról, a gyomrom forgott: hogy minden kisfiú szerelmes belé, rengeteget olvas, saját könyvet is ír, széles az érdeklődési köre, matekban is kiváló stb. stb. Én egy teljesen átlagos kislányt láttam, és csak az ismeretségi körömben legalább ötöt fel tudok sorolni, akire ez mind igaz. Nem szeretnék olyan szülő lenni, aki a hétéves gyerekének ákombákom rajzaira és (amúgy tényleg érdekes) kérdésfelvetéseire hisztérikusan lángészt kiállt. Amúgy meg, ha tényleg zseni az adott gyerek, akkor az úgysem szülői elmesélésből fog kiderülni, hanem majd az élet bebizonyítja.

Másrészt pedig úgy érzem: Boni nem hülye, szerintem ha én nem is, de ő be tudja kábéra lőni a tehetségét. Nem fogom tudni neki azt beadni, hogy szép „alkotásokkal” ellentételezheti a más téren jelentkező fogyatékosságait (mert sajnos ebben én magam sem hiszek, pedig jobban tenném). Harmadrészt: ha minden szülő ezt a tanácsot kapja, az azt jelenti, hogy minden gyerek kiváló valamiben. Ha pedig mindenkiben van valami fantasztikus (hm, ebben sem vagyok biztos, de munkahipotézisnek jó lesz), akkor viszont milyen alapon szeretném a tehetségével kiemelni a többiek közül?  Negyedrész: beskatulyázni sem szeretném, ráaggatni azt a jelzőt, hogy ő a „kreatív” gyerek (ezt egyébként Z. családjában veszem észre leginkább, ahol rengeteg a gyerek; mindenkinek vagy egy ilyen eposzi jelzője: a zenekedvelő, a konok, az építő, a jószívű stb.)

Összefoglalva: Nem, én nem érzem ezt járható útnak, megoldásnak, hogy koncentráljunk az erősségeire, és akkor azzal majd önbizalmat szerez, és esetleg más területen is jobban teljesít. Legalábbis eddig még nem vált be. Nem tudom, melyek a (valódi) erősségei, nem tudom, hogy ezzel lehet-e kompenzálni, és nem vagyok elvakult szülő. Bátorítjuk persze, amiben csak tudjuk, de ez sejtésem szerint nem fog megoldani semmit.


22 megjegyzés:

  1. Én visszamenőleg sokkal többet dicsérném a gyerekeimet és sokkal ritkábban kritizálnám. Mindegy, hogy másokhoz képest mennyire tehetséges, az ő erősségeit attól még támogathatod - valamiből muszáj lesz építkeznie és azokból a legcélszerűbb. Amit örömmel csinál, ami szórakoztatja, amiben el tud merülni, abban érdemes támogatni - ezek persze nyilván változnak is időnként. Nálunk A. rettenetesen kritikus mindenkivel (saját magával szemben is) - azt látom, hogy a helyes önértékelést nem a sok kritika szüli. Nyilván az elvtelen, minden alapot vagy realitást nélkülüző dicséret is káros - de minden elismerhető, amiért valaki dolgozik. A kreativitás, a kooperáció, a bátorság, a kitartás - stb. Ezekből (is) rakja össze magát, amit megtapasztal és az arra érkező visszajelzésekből. Nem kell szerintem elvakult szülőnek lenned ahhoz, hogy bármely tevékenységből ki tudd emelni azt a részt, ami neked tetszik benne.

    VálaszTörlés
  2. Kritizálni viszont abszolút nem kritizálom, szerintem az nem az én szerepem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én sem direktben kritizáltam őket, csak próbáltam még jobbá tenni mindent, amit csináltak. Akkor teljesen helyénvalónak tűnt, de utólag soknak érzem ezt a nyesegetést is. Máskor még kevésnek... :D valószínűleg a saját önértékelésemet kellett volna helyre raknom inkább

      Törlés
    2. Tamkó: Hanem kinek a szerepe a kritizálás? Komolyan kérdezem. Vagy mi számít és mi nem számít kritizálásnak a szemedben? Például emlékszem, panaszkodtál a kupira Boni szobájában. Amit neki erről mondtál, az nem (fegyelmezési célú) kritika?

      Törlés
    3. Ez nekem is eszembe jutott. Az ilyenek, hogy 'ne rugdosd a nénit' nagyon fontosak :D. Hol a hatar a neveles es a kritika definicioja kozott? Szerintem egyebkent mindkettő fontos. De van olyan is, hogy 'építő kritika'.

      Törlés
    4. ??? Már hogy lenne egy egyszerű utasítás (kérés, javaslat stb.) kritika? (csatoltam a poszthoz a Magyar értelmező kéziszótár definícióját a kritikáról)

      Törlés
    5. Köszi, ertettem! :) Egyebkent ne vedd magadra a kommenteket, en altalaban csak azert szoktam irni, mert napkozben nagyon egyedul vagyok, es nem azert mert olyan fontosnak ereznem a mondanivalomat :D

      Törlés
    6. Az utasítás nem explicit kritika, de azért benne van, hogy az adott állapot nem felel meg neked. De én nem is erre gondoltam, hanem például amikor megkéred Bonit, hogy rakjon rendet a szobájában, nem szalad ki olyasmi a szádon (akár véletlenül), hogy "mert ez tarthatatlan" vagy hasonló?

      Törlés
  3. Szerintem az egyetlen fontos mérce az életben, hogy elégedett és boldog vagy-e mondjuk 40 éves korodra. Kb valami hasonlót szeretnék elérni a Lánynál, hogy legyen 40 evésen boldog, ne azon keseregjen, hogy nem lett vadakat terelő juhász és ne akarjon 40 evésen 22 evésnek kinézni. Hogy te 6 evésen tudod-e a szorzótáblát visszafelé, irsz-e regényeket, a felnőttkori boldogságod szempontjából kb mindegy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na igen, igen, de ez sajnos csak akkor működne, ha minden egyes döntés/kritika/fegyelmezés előtt előre lehetne nézni az időben, hogy vajon ettől boldog lesz-e a gyerekem negyvenévesen. Nyilván minden szülőnek az a célja, hogy a gyereke mindig is boldog legyen.

      Törlés
    2. Úgy gondolom, hogy a boldogságot is tanulni kell (elérni és megélni), nem leszünk egy csapásra boldogok 40 évesen.
      A szorzótábla és a regény pedig pont olyan siker, amit a saját kitartásod és munkád által érsz el. Az e felett érzett boldogság elménye pedig nagyon is fontos.

      Törlés
    3. de én ezt nem értem, miért pont 43 évesen kell boldognak lenni? akkor mindenki életközepi válságban vergődik. és ha a harmincas éveiben boldog, a negyvenesekben boldogtalan, az ötvenesekben meg boldog? akkor rosszul neveltem? és ha élete első 40 évében boldog, utána nem, vagy fordítva? akkor is rosszul neveltem?

      Törlés
  4. Van egy kritikus rész ebben az önértékelés támogatásban: anno rengeteget dícsértem a lányom, nem is pedagógiai megfontolásból, hanem mert tényleg gyönyörű és tehetséges volt (és most is az). Ehhez képest nulla az önbizalma. Valószínűleg hiába voltam érte odáig, ha azt látta-érezte, hogy a szemében csodás anyukája (ez lennék én) alulértékeli önmagát. A minta sajnos többet nyom a latban bármennyi őszinte szónál.

    VálaszTörlés
  5. a poszthoz teljes egeszeben kapcsolodo megjegyzes, hogy a tagekbol jovok ra, mar tobb, mint nyolc eve olvaslak, ami megdobbento, meg hogy Boni is milyen oriasi gyerek mar. Az en lanyom meg ket hete mult el tiz eves, azt se tudtam meg feldolgozni, tegnap szuletett, maximum a mult heten :D

    VálaszTörlés
  6. (pls consider, Tamkó, hogy most írom át nyolcadjára a kommentemet, hogy véletlenül se legyek felsőbbrendű szentenciákat szóró. ha nem sikerült, akkor vedd tényleg figyelembe, hogy legalább megpróbáltam, jó? :))))

    én azt hiszem (két nagyobb gyerekkel, blablabla :)), hogy két dologról van itt szó igazából. van az a rész, hogy a szülő vérmérsékletének és személyes ízlésének megfelelően rajong a nyolc-tíz éves gyerekéért és erre minden oka meg is van az összesnek, a nyolc-tíz éves gyerekekért mindért lehet rajongani, a göndör fürtjeikért, a pofikájukért, a kreatív alkotásaikért és a kreatív gondolkodásukért, mind csoda és úristen! (igen, én az ízléstelenül rajongó típus vagyok :)). az, hogy Boni kreatív a szónak többféle értelmében és te ezért lelkesedsz, te ezt mindenféle módon támogatod, te erre rámutatsz, az semmilyen módon nem viheti őt félre az életében. egy nyolc éves gyerek örömmel készített alkotásaiért elvakultan rajongó szülő semmi bajt nem okozhat egy gyerek életében, lehetetlenség az szerintem. eszközöket biztosítani nekik és lehetőséget arra, hogy a kreatívságukat mindenféle módon kiéljék, ez nem beskatulyázás vagy ha az, akkor ez egy olyan skatulya, amiből bármikor ki lehet jönni (és akár vissza is lehet menni bele később) és amit az élet kábé minden területén fel- és ki lehet majd használni.

    de van egy másik szál, az tényleg van és az nem intézhető el ilyen egyszerűen, mert az a szülőség maga, annak minden nehézségével. az a folyamatos figyelem a gyerekre és az állandó egyensúlyozás a között a két dolog között, hogy beleavatkozzunk-e a dolgaikba vagy hagyjuk, hogy ők maguk találjanak magukra. saját magunkat (legalábbis nekem saját magamat) kell állandóan figyelnem, hogy vajon az, amit csinálok, az olyan, mint a curling pályának folyamatos sikálása, de azt az izét ők maguk dobják valamerre, én csak az utat sikálom alatta vagy pedig kivájok épp nekik egy utat, ahonnan nincsen lehetőség másfelé menni.

    és ezerszer el lehet ezt rontani ezer ponton és ezerszer el is rontom, mert mindig van egy csomó aprócska mondat, sok kicsi és néha egy-egy nagyobb döntés, ami valamerre viszi a gyerek életét. és bár én felnőttként egy kicsit magasabbról látom ezt az életet, de mégsem döntök mindig feltétlen helyesen, sőt.

    na ez a nagyon nehéz és itt nem mindegy, hogy elvakult vagyok-e, hogy felmérem-e jól a gyerek képességeit, hogy erősítem-e vagy gyengítem az önbizalmát, hogy kritizálom-e akkor, ha kritizálni kell, hogy támogatom-e akkor, ha támogatni kell.

    hogy azok a döntések, amiket kénytelen vagyok meghozni esetlegesen az akaratuk ellenére (ha felvesznek, akkor is elmész a hatosztályos suliba, ha az osztálytársaidat nem veszik fel) vagy a döntések, amiket ők hoznak meg és én rábólintok (otthagyod a matek faktot) vagy az olyan álmok, amelyekhez én kevés vagyok megítélni, hogy elég jó-e a gyerek, de mégis támogatom (zenei pálya) vagy döntések, amiket együtt hozunk meg, de azért a súlya az én vállamon marad (abbahagyod a versenyzést) és sorolhatnám a valódi szituációkat, szóval hogy ilyenkor tényleg jó lenne, ha atombiztosan ismerném
    1. a gyerek képességét,
    2. a jövőt száz százalékban,
    3. a saját magamat, a bennem ismeretlenül megbúvó elváráshalmok teljes összetételét.

    hát ezek hiányában marad a tojáshéjon táncolás és az, hogy egy-egy tojást mindig összetörünk, tutira. :)

    de ez szerintem nem nyolc évesen van, inkább később. nyolc évesen még standby van és az ízlésnek megfelelően zajló rajongás a gyerek bármilyen dolgáért, amit ő örömmel és lelkesedéssel csinál (nem azt mondom, hogy szerintem a játszótéren kell más szülőknek lelkesen dicsérni, de hát olyan ízlés is van, igen :)) (itt a blogon nekem abszolút látszik a tök jogos lelkesedésed a Boni csodás kreatívsága iránt, én is lelkes rajongója lettem általad.)

    VálaszTörlés
  7. Lappa :))

    Boni egyébként most volt hétéves (most van a nyolcadik életévében), szóval nálunk még nem voltak ilyen jellegű döntések (felvételi, versenyzés stb.) és ebben a rendszerben szerintem gimig nem is lesz. Arról van szó csak, hogy elég tehetséges-e ahhoz, hogy a képességeivel kitűnjön, és az élet más területein is elfogadtassa magát, mint ahogy ezt a barátnőim javasolják.

    Nagyon durva nekem a "kritizálás" szó ebben az összefüggésben, te is írod - lehet hogy én nem dicsérem agyon a gyerekemet, viszont eszembe sem jutna kritizálni (pedig elég lusta gyerek :))) de hát joga van hozzá, nekem is megvannak a hibáim, mégis elég rossz néven venném ha random családtagok kritizálnának).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. bocs, megzavart a nyolcadik év a címkében, hülye vagyok. :)

      persze, hogy nálatok még nem volt ilyen, pont ezt akartam nyökögni, hogy nálatok ez még egyáltalán nem téma, de majd ha téma lesz, akkor ilyen lesz vagy ilyen is lehet és akkor majd tényleg lesznek nehezebb részek, olyanok, ahol a döntésnek sokféle kimenetele lehet.

      de most az, hogy te mindent megtegyél, hogy a képességeivel kitűnjön, az nem mehet egyszerűen rossz irányba. ebben a témában most nem lehetsz elvakult, mert mi történhet vele? semmi, csak hogy nagyon sokat kreatívkodik és az tiszta jó. elviszed rajzszakkörre (ide behelyettesíthető bármi, én mindet így hívom :)) vagy benevezed valamilyen kreatív projektbe vagy még több kreatív holmit veszel neki és lépten-nyomon elmondod, hogy mennyire imádod a cuccait, mi baja lehet ettől? semmi se, sőt. :) aztán hogy kitűnik-e a képességeivel és ezáltal az élet más területein is elfogadtatja-e magát, az már nyilván más kérdés, de maximum az lehet, hogy nem így lesz. azt nem neked kell igazából eldönteni, hogy elég tehetséges-e ehhez, neked csak helyzetbe kell hozni.

      ami a kritikát illeti: ez alatt valószínűleg nem ugyanazt értjük. vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak másképp gondolkodunk erről. nekem a kritika baromi fontos, én pont azt veszem rossz néven a férjemtől, hogy hajlamos nem kritizálni és bár sokszor az őrületbe kergetnek vele, de valójában imádom a kamaszaim nulla-huszonnégyben tolt kritizálását, mert én ettől épülök, fejlődök. én pont tudni szeretem, hogy mivel idegesítem őket, hogy milyen vagyok kívülről nézve. csak így tudok reflektálni saját magamra, csak így tudok változni és persze nem tudok és nem is akarok megfelelni a kamaszgyerek minden hülyeségének, de egy csomó esetben van úgy, hogy az ő tükrében meglátva magamat én magam is belátom, hogy jobb lenne máshogy.

      épp ezért én a gyerekeknek én is mindig megmondtam, régen is és most is, hogy mi a véleményem róluk és mi az, ami velük kapcsolatban esetlegesen zavar (ez jelenti a kritikát az én értelmezésemben). néha igazam van, máskor nincsen. néha asszertíven tudom ezt a tudtukra adni, máskor meg elég idióta módon, de összességében mindig pontosan tudják, hogy minden hülyeségem ellenére, mögött, alatt az van, hogy végtelenül szeretem őket pont olyannak, amilyenek.

      Törlés
    2. De hát ugyanezt írom (kiemeltem félkövérrel a posztban).

      Törlés
  8. Egyszer olvastam a neten (nyilván most nem találom) és nagyon megmaradt bennem, valahogy így hangzott: Kindness is more important than courage or being smart. If you raise a kind kid, that's it, you are done.
    A kedvességgel és empatikussággal ki is lehet tűnni, olyan kevesen vannak, akik azok ;)

    VálaszTörlés
  9. Haha, na sajna pont ez az, amit Boni még nem értett meg... :))) és én is azt gyanítom, hogy semmiféle papírmasé-csoda nem fogja pótolni a kedvességet és az odafigyelést. De ne legyen igazam!

    VálaszTörlés