2020. június 17., szerda

A gyerekeinknek örökségként továbbadott mondatokról (szótagokról), továbbá egyéb életfilozófiákról

Döbbenetes élmény, amikor hallom magamat, amint a saját anyám szavaival szólok Bonihoz: ugyanazok a mondatok, ugyanaz a hangsúly. Legszívesebben leharapnám a nyelvem. Anno gyűlöltem, most meg a könnyebbség, a megszokás és talán a lustaság kimondatja velem ezeket a készen kapott sablonokat („Szégyeld magad!” „Nem majd, hanem most rögtön!”). Van viszont egy olyan felszólítás, amelyet soha, semmi pénzért nem tudnék kimondani, és amit viszont  derűre-borúra használtak a szüleim, felváltva, egyszerre, külön-külön, kórusban, kánonban, ez pedig:

„Nem mi, hanem tessék!

Azaz, hogy ne olyan alpárian kérdezzek vissza, hogy Mi?, hanem finoman és udvariasan, hogy Tessék?. Utólag egyértelmű, hogy nem nevelési szándékkal mondták; szemrehányás volt. Egyszerűen idegesítette őket a szó. Látszott rajtuk, miközben ingerülten megakasztották a beszélgetést (MINDEN. EGYES. ALKALOMMAL.), hogy képtelenek elviselni ennek az elnyújtott szótagnak (Miiiiiii???) a hallását is. Emlékszem az elsötétülő ábrázatukra, látom magam előtt, ahogy a mamám még egy cigire is rágyújt, annyire felidegesíti magát. Nem fogad szót ez a gyerek. Pedig beprogramoztuk a tessék-re, és mégis miiii-t mond. Bosszantó.

Mert a szüleim nem adták át nekünk a nyelv szeretetét, a kifejezés gazdagságát, se pedig az udvarias és kifinomult társalgás kulcsát. Nem arról volt szó, hogy két, magát árnyaltan kifejező ember szerette volna megtanítani a lányának a szép beszédet: a mamám soha életében nem szeretett beszélgetni, a papám viszont állandóan a pontos, az odaillő szót keresi (és soha nem találja meg). Mindkettőjükkel nehéz és körülményes a társalgás, egyikükkel a szókincs szegénysége, másikukkal a szüntelen aggályoskodás miatt. Ez a Mi? játszmává züllött közöttünk. Nem akartak (volna) nyugodni, amíg a fejembe nem verik a helyes kifejezést. Pedig a beszólogatás nem hullott termékeny talajra: én soha, egyetlen alkalommal még csak el sem gondolkodtam azon, hogy jobb lenne-e a tessék mint a mi. Úgy hessegettem el magamtól ennek a felszólításnak az értelmét, mint egy legyet; egy idő után már meg sem hallottam.

A szüleim ragasztkodnak a szerepükhöz; most Boninak mondják ugyanezt. Szerencsétlen gyereket, akinek anyanyelve (bizonyos definíció szerint) nem is a magyar, folyton kijavítják. A gyerekkorom elevenedik meg ilyenkor! Engem jobban zavar, mint Bonit, aki ilyenkor sietősen, gondolkodás nélkül kijavítja magát és folytatja a mondandóját. De majd el akarom neki mondani, hogy a saját fejében nem turkálhat senki, hogy azt gondol, amit akar, és ebből azt mond ki, amit akar – noha értelemszerűen nem célszerű mindent a világ elé tárni. Én például abban hiszek, hogy ha valaki nem tud pozitívat mondani, akkor inkább maradjon csendben, de mindenképpen vigyázzunk a kritikákkal, a panaszáradatokkal és a rosszmájú okoskodásokkal (továbbá a saját testi nyavalyák részletezésével, az önsajnálattal és az öndicsérettel).

De elkanyarodtam, vissza a szótagomhoz. Múltkor már nem bírtam tovább, visszaszóltam a mamámnak, hogy ne nyaggassa már a gyereket ezzel a tessékkel. Ő erre epésen megjegyezte erre, hogy biztosan tőlem tanulta, én mondom így mindig. De hát –  vontam le az egyelten logikus következtetést – volt akkor értelme, hogy naponta százszor is kijavították?!

26 megjegyzés:

  1. Jajj, az összes kifejezés mind-mind a szüleim, a szégyelldmagadtól a nemmiig! És a mai napig, ha valaki visszakérdez egy mi-vel, magamban, odabent hallom is a mondatot, AZZAL a hangsúllyal, mint valami rossz belső riasztó, ami ilyenkor bekapcsol.

    A lezárása a posztnak nagyon tetszik, teli találat! :)

    VálaszTörlés
  2. "Nem akarom, hanem szeretném", nekem ez volt a mumus. Nem is ugyanazt jelenti! (A nagyszüleim fegyelmeztek így, nem a szüleim.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Engem egyszer kijavított az óvónéni:"Édesanya, nem akarom, hanem szeretném."

      Törlés
    2. Jézusom. És tudtál neki vmit reagálni?

      Törlés
    3. Molly, ez halálos. :D :D Gyorsan el is gondolkodtam, én hogy reagáltam volna. Kiröhögöm vagy visszaszólok valami epéset. :D :D

      Törlés
  3. Személyes kedvencem gyerekkoromból: "Egy felnőtt sosem hazudik! Legfennebb téved." Ezt a nagyszüleim mondogatták, mi gyerekek nagyon elképedtünk rajta. Aztán szerencsére hamar tisztáztuk a szüleimmel, hogy de. :)

    Sajnos én is elkapom magam néha, hogy olyan frázisok hagyják el a számat, amelyekről pedig megesküdtem, hogy én majd soha...

    VálaszTörlés
  4. Amig az en asztalomnal eszel, az en hazamban elsz..., na minden egyes alkalommal, amikor ez kicsuszik a szamon, azonnal meg is banom.

    VálaszTörlés
  5. Haha, Annamari, ezt az én szüleim is mondták - én még nem, de tényleg többször már MAJDNEM kicsúszott a számon :))) amikor az ember térdig gázol a kupiban és egyetlen toll sincs SOHA az íróasztalomon (mindet begyűjti) és még neki áll feljebb, h rendet kell rakni :))) na akkor picit valahol értem a szüleimet...

    Érdekes, az én nagyszüleim nem "neveltek" minket, náluk csak játszottunk és jól éreztük magunkat - lehet h ezért várom el a szüleimtől én is azt, hogy ne nyüstöljék Bonit a mindenféle szabályokkal, hiszen nekik nem ez lenne a feladatuk! (kijavítják folyton a magyarját, pl. nem pénzet, hanem pénzt stb).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pontosan. Az anyósomék halálra idegesítenek azzal, hogy folyton csesztetik a gyerekeket minden baromsággal, pl így ülj, úgy ne igyál leves után, ne erre menj ki a szobából, hanem arra, ne beszélj evés közben, ne kiabálj, nenenene, semmit ne csinálj lehetőleg, amit egy gyerek szokott...
      Mondjuk éppen a csesztetés miatt úgy összevesztem az anyósom pasijával - aki még csak nem is a nagyapjuk, mégis horror, ahogy viselkedik -, hogy egy ideje már nincsenek ott sose a gyerekek, ami persze nem jó, de én nem engedem, hogy piszkálják őket mindenért.
      A nagyszülőknek nem ez a feladata! Mondjuk mi meg is kaptuk, hogy micsoda szar szülők vagyunk, akik elrontották már rég a gyerekeket.

      Törlés
    2. Ha nem vérrokon, valahol megértem (de nem mentem fel!!). Engem Boni, ha nem az én fiam lenne, halálra idegesítene néha. És szokott csinálni "nem normális" dolgokat is, készséggel aláírom (persze hol a határ?).

      Hogy a saját nagyszülei piszkálják, az főleg annak fényében fura, hogy alig találkoznak vele - kétnaponta 15 perc Facetime, évi 7-10 náluk töltött délután és este. Miért kell ezeket az időket beszólogatásra fecsérelni?? Grr!

      Törlés
    3. Hát persze, idegesítheti, de a nagymama kedvéért muszáj lett volna visszafognia magát szerintem.
      Én egyébként annyira ezt a kontroll freak viselkedést látom ebben a beszólogatásban, ami azt üzeni, hogy "mi jobban csináltuk, majd mi megmutatjuk hogy kell".

      Törlés
  6. Így belegondolva, én szoktam nekik azt mondani, hogy nem mi, hanem tessék. De nálunk e mögött sosem volt semmi, a hangsúly se volt semmi különös. Szerintem egy szimpla tudatalatti örökség ki tudja, hány generációval ezelőttről, soha nem éreztem a szüleimen, hogy igazából zavarta volna őket a "mi" (így családon belül, másnak sose mondtam). És engem se zavar ha nekem mondják, csak megszokásból rávágom, aztán elmondom, amit eredetileg akartam. Mondjuk ez se jó így, hány ilyen lehet, amit ugyanígy észre se veszek...
    Két dolgot fogadtam meg annak idején. Az egyik, hogy a miértre nem fogom azt mondani, hogy "mert én azt mondtam", a másik pedig, hogy nem zavarom őket ki a konyhából azzal, hogy nem férünk el. Sokkal nehezebb, mint gondoltam. Hihetetlen, mennyire mélyen benne vannak ezek az emberben, szabályosan kell küzdeni ellenük :(

    VálaszTörlés
  7. Nekem egyébként a "tessék?" egyáltalán nem jön a számra, teljesen idegen tőlem. (haha)

    Konyhai kiküldés: ugyanez!! Megfogadtam, nehéz, még bírom. :)) Ja és a "Mit nyitogatod azt a hűtőt?" frázist is nehéz megállni...

    Viszont a "mert én azt mondtam"-ot teljesen jogosnak érzem egy szülő részéről :))) Van egy pont, ami után már nem magyarázgat az ember. Sőt, egyre inkább jogosnak érzem a "Ne fárassz már!" felszólítást is. Amikor hatvanszor teszi fel ugyanazt a kérdést (De mamaaaaaa.... mond már meg, hogy hangyából vagy emberből van-e több a világoooon???) azzal a céllal, hogy az őrületbe kergessen, akkor bizony én ezt is szoktam mondani!

    "Kapsz egy akkora pofont, hogy a fal adja a másikat!" - hallottam (de nem értettem) gyerekkoromban sokszor. Nem is értem, hogyan voltak képesek ilyet mondani!

    VálaszTörlés
  8. Velem nem magyarul beszeltek a szuleim, de ebbol latszik, hogy a nyolcvanas-kilencvenes evekben nem volt hatranyos megkulonboztetes, hogy ezeket egy-ket kiveteltol eltekintve en is megkaptam a tanaroktol/felnottektol :D.
    Ilyenekbol erzem, hogy hiaba az osszes identitas elmeletem es dilemmam, a magyarokkal egy kulturalis kozosseget elvezek :D


    VálaszTörlés
  9. A "mert en azt mondtam" az en szambol bar ugy hangzik, hogy "mert megkertelek ra", de akkor is, az agyam eldobom, mikor ugyanaz a dolog jon elo ezredszerre, es meg mindig visszakerdez, hogy "de mieeeert?" Vaaa. Szoval egy pont utan en is tok jogosnak erzem. :)
    A konyhabol siman kikuldom oket, de mondjuk ok tenyleg a labamba kapaszkodva csungnek kozben, kergetoznek, bujocskaznak az also szekrenyekben, es volt, hogy mar majdnem hanyatt estem a forro olajos serpenyovel, mert a kicsi mogottem uldogelt a foldon, ugyhogy ezt nem jatsszuk
    Egyebkent az osszes itt emlitett mondatot megkaptuk mi is a szuleinktol/nagyszuleinktol annak idejen.
    Amit nagyon utalok, es probalom a ferjem lenevelni rola, az a "normalis vagy?". Kiraz tole a hideg, de gondolom o is otthon hallhatta ezt allandoan. Persze, hogy normalis az a gyerek, csak hibazott valamiben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A "normális vagy?" kérdés hatására vesztem össze örökre az anyósom pasijával:D jó, hát volt ott sok egyéb, de az volt a trigger, amikor köcsög hangsúllyal ezt kérdezte Marcustól.

      Törlés
    2. Akkor már nem lesz akkora lelkifurdalásom a "mert én azt mondtam" miatt :-) Úgyis hiába küzdök ellene. A szülők szemszögéből tényleg jogos, tulajdonképpen én is annak érzem most. Alapvetően fontos is, hogy ne kelljen magyarázni, pl veszélyhelyzetben. Gyerekkoromban viszont nagyon utáltam, hogy nem vesznek annyira komolyan, hogy elmagyarázzák.

      Az előző lakásban amerikai konyha volt, ott jól elfértünk. Itt most nagyon szűk helyen kell lavírozni, úgyhogy gyakran kiküldöm őket.

      Törlés
  10. Zenjebil: kíváncsi vagyok az identitáselméleteidre- és dilemmádra! :)

    Amúgy biztos nem konkrét mondatoktól lesz a gyereknek rossz emléke később (lásd pl. ezt a Normális vagy?-ot) hanem ezek a mondatok mind valamilyen kontextusban jelennek meg, és ha olyan az egész légkör, hogy nem magyaráznak semmit (ahogy Színváltószeműlány írta) aki szinte mindegy is, mit mondanak a szülők.. és fordítva: ha jó a légkör, vidám és elfogadó a hangulat és néha mégis kicsúszik az ember száján egy-egy bénaság, az talán nem olyan nagy baj...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet valami ebben, mert peldaul a ferjemnek semmi gondja az ominozus "normalis vagy?" kerdessel, es nem is erti, nekem ez miert ennyire sarkalatos pont. Valoszinuleg neki sem kocsogoakodve mondtak, ezert nem hagyott semmilyen sebet vagy rossz erzest benne, egyszeruen csak bekuszott a szokincsebe. :D

      Törlés
  11. @Molly: Hat tokre megertem. A ferjemen kivul en is barkivel orokre osszevesznek emiatt. Igy is volt mar komoly vitank emiatt. Egyetlen mentsege, hogy nem azon az iszonyu bunko, lekezelo hangon mondja, csak affele "figyelmezteteskent", h mar megint valami hulyeseget csinalt valamelyik gyerek, de akkor sincs rendben. Idovel remelem, hogy teljesen ki tudom koptatni, mert szerencsere annyira nem gyakori, csak ha mar nagyon faradt es nyuzott idegzetu a ferjem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fú, most eszembe jutott a hangsúlya is hozzá, legszívesebben behúznék neki egyet...micsoda örömforrás a család!😀

      Törlés
    2. Azok. Bar nem visszatero mondat, de halalomig fel fog jonni, mikor a masodik szulesem kozben a ferjem felhivta anyamat, h tudna-e akkor rogton indulni, hogy vigyazzon a nagyobbikra. A ferjemmel nem nagyon csipik egymast (egyebkent azota, mikor a nagylanyunk egynapos koraban anyam leszarapazta ot, mert tejfakasztot mereszelt tartani elozo este harom kozos baratunkkal), de en mar konkretan nem tudtam ezen ponton fajas kozben megszolalni, igy anyam hiaba hepciaskodott, hogy adjon engem a telefonhoz, a ferjem mondta, hogy nem tud, csak valaszoljon a kerdesre igennel vagy nemmel. Anyam erre egy laza "Akkor b.sszon meg teged a k.va isten!" elkoszonessel letette. Mit ne mondjak, nem sokat javitott a viszonyukon. :D Mondatok, amiket nem lehet semmisse tenni...

      Törlés
    3. Jézusom. Ez kemény. És szóba állnak egymással? És otthon nálatok ilyen volt a stílus, vagy ez a férjednek szólt?

      Törlés
    4. Nem, nalunk egyaltalan nem volt ilyen a stilus, viszont nagyanyamat (anyam anyjat) neha idos koraban hallottam igy megnyilvanulni a sajat lanyai fele. Es ahogy oregszik anyam, neha elobujik ez belole, mikor totalisan elveszti a fejet. Dobbenetes tapasztalni.
      Koszones erejeig szoba allnak egymassal, bar eleg kenyszeredetten. Totalisan megertem a ferjemet, mert az egyetlen bune az, hogy sosem volt hajlando belemenni anyam jatszmaiba, aki egy ido utan rajott erre, es megutalta amiatt, hogy nem tudja manipulalni.

      Törlés