2019. október 10., csütörtök

Mutatis mutandis

Vera kérte, hogy mondjak példát arra a három esetre, amikor úgy éreztem, Boni viselkedése már nem normális – és a normálist itt inkább szokásosnak fordítanám, mert én magam sem tudom, ahogy a múltkori posztban is írtam, megítélni, hol a határ. Mindhárom szituáció olyan volt, hogy én még ilyet élőben nem pipáltam, csak interneten olvastam vagy filmen láttam (azzal a különbséggel, hogy most velünk történt mindez). Beugrott egy hasonlat, ami talán alkalmazható a mi helyzetünkre. Talán éreztetni tudom ezzel, hogy milyen nehéz dolgunk van:

1) Az első alkalommal Boni szülinapra volt hivatalos egy játszóházba. Ahogy ő akkor ott viselkedett, az olyan volt, mintha nyolc kisfiú közé ő rózsaszín hercegnős ruhában érkezett volna meg a buliba.

2) Másodszor a zenesuli nyílt napjára mentünk szeptember elején. Amit ott láttam, az olyan volt, mintha Boni egy fociedzésen nekiállt volna balettozni.

3) Ezen a héten pedig a szomszéd nővel viselkedett sajnos tolerálhatatlanul – úgy képzeljétek el, mintha száz ember előtt „hülye picsának” nevezte volna az amúgy csupaszív nőt, csak mert az a hímnemű névmást használta volna rá.

Szóval, azt hiszem, picit lehet hasonlítani a mi helyzetünket azoknak a családoknak a helyzetéhez, ahol a hatéves kisfiú láthatóan transznemű. Hasonlít, mert mi is nap mint nap szembesülünk azzal, hogy Boni máshogy viselkedik, mint a többi kisgyerek – miközben pedig teljesen átlagos, ha a testi, szellemi vagy érzelmi stb. tulajdonságait nézzük. Mi is méricskélünk, hogy mi a jó, az elfogadható, a nem normális, honnan számítódik az abnormalitás, a beteges, ha úgy tetszik. Mi is reméljük, hogy el fog múlni, hogy rendes (normális?) életet élhessen és boldog lehessen, mert az ilyen mértékű félénkség (ahogy a transzneműség is): óriási hátrány. Nálunk is minden a legnagyobb rendben lenne, mi is egy teljesen normális család lennénk, ha nem lenne folyton jelen ez a Probléma.

És nálunk is, ahogy gondolom a transznemű kisfiú családjában, tele, de tényleg: TELE a padlás jótanácsokkal. Senki nem bírja megállni, hogy el ne mesélje, a szomszédjának az átnevelőtábor vált be, a rokon kisfiú pszichológushoz jár, a tévében azt hallotta, hogy minden hétfőn brokkolit kell ennie a gyereknek holdfényben stb., stb. Az ember megdöbben, hogy mennyi neuropszichiáter járkál szabadlábon! Komplett diagnózisokat kapunk vadidegenektől! Pont tegnap kaptam egy tanácsot (mit tanácsot, megfellebbezhetetlen véleményt), majd hanyattestem, egy apukától a suli előtt. Ha nem tudnám, hogy amúgy tök jóindulatú, asszem sarkon fordultam volna ekkora tapintatlanság hallatán, és otthagytam volna, miközben a saját kisfiára mutogatott, hogy nézzem meg, ők mennyire jól csinálják ezt a nevelést.

Mert a legliberálisabb, legszabadelvűbb miliőt is csak az ideológia szintjén toleráns („Fogadjuk el a másságot”). Amikor szembetalálkozik valaki egy valóban más gyerekkel, ott a legtöbben ítélkeznek. Előbb-utóbb elkezd a környezet minket hibáztatni: túl sok rózsaszín cuccot vettünk neki, gyerekkorában kapott egy játékbabát, sokszor ölelgetjük-puszilgatjuk: na tessék, itt az eredménye, a gyerek lány akar lenni. Aztán olyan is van, aki megorrol ránk, mert nem követjük a tanácsait. És persze mi sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket, noha én, aki a születésétől foga az ösztöneimet követem, most is azt gondolom: Boni félénknek, szorongósnak született, kész. (a fenti példámban: transzneműnek, de, ismétlem, ez csak egy HASONLAT).

És mennyire unom már a magyarázkodást, te jó ég. Mert mindenki kérdőn néz ránk, ahogy megjelenünk. Egyébként most már nem is megyünk nagyon sehova, úgy értem, ismeretlen helyre, ahol magyarázkodni kellene, és újabb köröket futnánk a jótanács-ok-okozat keresése-hibáztatás és az én-is-ismerek-egy-ilyen-kisfiút témakörében.

A fenti (keddi) esetnél egyébként nem voltam jelen, Z. mesélte utólag, hogy mennyire megsértette Boni a szomszéd nőt. Amikor hazamentem, és megkérdeztem, miért tette, elmondta egyébként: Mama, féltem. (a transzneműs példában: Mama, fiúnak nevezett). Többet nem is lehetett belőle azon az estén kihúzni, és persze azt is visszautasította, hogy bocsánatot kérjen a nőtől. És hogyan is tudnánk rávenni valakit arra, hogy olyasmit mondjon, amit nem akar mondani? Sehogy.  Ezért kiszabtunk rá egy (arányos) büntetést, amit csendben tudomásul vett. Aztán vacsora közben végig azt éreztem rajta, hogy tudja: másmilyen viselkedést vártunk tőle, olyat, amilyenre ő nem képes. Ez borzasztó lehet, nem?? Bevillant, hogy mi van, ha az ilyen gyerekekből lesznek később az öngyilkos kamaszok?! Rémes volt.

Rébuszokban beszélek, mert az igazi szorikat, terjedelmüknél és kompelixtásuknál fogva, nem tudom leírni, de valószínűleg nem is akarom, mert itt a blogon, ahogy a való életben is egyébként, túl sok a sarkos kijelentés, a jóindulatú, de totálisan téves diagnózis stb. (a tolakodó, rosszindulatú vagy nagyon buta kommenteket egyébként már le is szoktam törölni, nem vagyok én sem vitafórum, sem céltábla).

Lényeg a lényeg: ki gondolta volna pár éve, hogy azt mondom, basszus, gyereket nevelni tényleg nehéz.

34 megjegyzés:

  1. Oh! A vacsorás jelenetnél úgy összeszorult a szívem, drága kicsi fiú!
    Nekem van egy barátnőm, aki egész életében szorongott es félt, 55 éves, az egyik legérzékenyebb ember akit ismerek, iszonyú empátiával és éleslátással. Az alaptermészetén túl több dologban is megtépázta az élet, de boldog es kiegyensúlyozott és nem mellesleg az egyik legjobb magyar író, nem a legismertebbek közül, de abszolút elismert. Szóval, amit mondani akarok: neki sikerült azt hiszem kiaknáznia az érzékenységét es a javára fordítania, odáig hogy mára rendszeresen állítja magát olyan helyzetek elé, amik a szorongó lényéhez viszonyítva elképzelhetetlenek, szereplések stb. Ehhez kellett,hogy elfogadta hogy ő ilyen, persze ez gyerekkent a 60-as években bizonyos szempontból nehezebb volt, más szempontból meg könnyebb. A legtöbbet szerintem is azzal teszitek Boniért, hogy ennyire figyeltek rá es elfogadjátok. ❤️

    VálaszTörlés
  2. Aterzem, mert hasonlo cipoben jarunk. En igenybe veszem pszichologus segitseget, de leginkabb a magam megnyugtatasa erdekeben, mert nagy eredmenyeket nem produkal. En azzal probalok meg segiteni a fiamnak, h kimutatom, mennyire szeretem ugy, ahogy van. De allando ketsegek kozott elek en is.

    VálaszTörlés
  3. W: nekem is sokszor eszembe jut Kertész Imrének az a 70-es évekbeli mondata, hogy "Rajtam csak a hírnév segíthet".

    (értve ez alatt, hogy egy esetleges hírnév legitimálná azt a 13 év elvonulást, amely alatt egy elszigetelt nyelven, egy elszigetelt országban megírjon egy olyan regényt, amit évtizedekig ismeretlen volt. Ha Bonikámból mondjuk híres képzőművész válna, akkor persze visszamenőleg is mindent átértékel az ember/környezet. Ha viszont csak simán egy fura informatikus lesz belőle, aki mackónadrágban jár dolgozni, és szombatonként felnőtt LEGO-klubba jár, akkor... na, akkor az nehéz lenne.)

    Annamari, akkor kitartást nektek is! (kár, h nem írsz blogot, mondja az önző énem :)))

    VálaszTörlés
  4. Most úgy gondolom, hogy az iskola segíthet: egy olyan iskolába járnak az enyémek, ami tele van „problémás/nem normális” gyerekekkel (mi csak freak show-nak hívjuk a sulit a férjemmel) és emiatt elfogadó a közeg, sokan jöttek más iskolákból ahova képtelenek voltak a gyerekek beilleszkedni. Nem véletlen, hogy mikor az igazgatót megkérdezte az egyik anyuka a nyílt napon, hogy mi a helyzet az integrálással, akkor az igazgató azt mondta, hogy minden osztályban van legalább 2 gyerek, akinek MÁR van diagnózisa. :) Van nyíltan transznemű 8 éves (nem hasonlat), van down szindrómás, van ADHDs, van autista, vannak foci/rajz/szám mániával, vannak állandóan magukban ücsörgők; és azt hiszem pont emiatt van egy csomó agresszió is az iskolában, ami számomra elég elfogadhatatlan (főleg mikor az enyémek is részesei).
    Ez kicsit olyan nesze semmi fogd meg jól, de csak azt akartam, hogy hidd el rengetegen vannak akik ugyanilyen nehézségekkel és kétségbeesett tehetetlenséggel néznek szembe. Majd tudósítok, hogy az iskolaválasztás tényleg segít-e. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindenképpen kíváncsi vagyok a fejleményekre írd meg! :))

      Törlés
  5. Hú én nagyon kiváncsi lettem a valós problémára. Értem, hogy nem fogjuk megtudni.
    Meg nem is tanácsokra vágysz. Én, a saját gyerekes problémám miatt sokáig tanácsokra vágytam. Kaptam is jópárat, de egyik semm működött. Ezért arra gondoltam, hogy valószínűleg én az adott nevelési fordulatot nem úgy hajtom végre mint más, nem annyira hitelesen ha úgy tetszik, ezért nálunk nem működik.
    Persze nehéz nem megpróbálni követni a mindenféle fantasztikus ötleteket.

    Én le is írok egy példát: (Ez nem hasonlat).
    A gyerek nem akar fürdeni. Elmebeteg, dobálós, hányós jeleneteket rendez a fürdés miatt. Kaptam azt a tippet, hogy ruhástól be kell tenni a kádba, majd következő alkalommal csak meg kell kérdezni tőle hogy "ruhában akarsz zuhanyozni vagy pucéron?" és onnantól a gyerek le fog vetkőzni.
    Nos mi azóta ruhában fürdünk. A gyereknél kialakult a pavlovi reflex. Sokkal nehezebb így mert a vizes ruhát kell lehúzni róla, sőt nem mindent akartam volna kimosni így viszont muszáj.
    Szóval lehet hogy ezt a tanácsot mégsem kellett volna megfogadnom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A kamasz félelemre tudok valamit mondani.
      Én elmentem idén gyerekpszichológushoz pont amiatt, hogy ha a 4 éves gyerekünket nem tudjuk "kordában tartani" mi lesz ha 14 éves lesz. Nyilván lopni fog tőlünk, rossz társaságba keveredik majd ésatöbbi.
      És képzeld a pszichológus azt mondta, hogy a legangyalibb gyerekek is megőrülhetnek kamasz korukra, erre nem lehet előre felkészülni.
      Sőt azt mondta, hogy gyereket nevelni piszok nehéz, csak vannak olyan emberek (szülők) akik nem marcangolják magukat, hanem túllendülnek a problémákon és csak a szép pillanatoknak élnek.
      Konkrétan azt mondta, hogy "ha te úgy gondolod, hogy az anyaságba bele kell pusztulni, akkor bele is fogsz." És azt mondta nem kell többet mennem (pedig én még akartam volna) de rájöttem tényleg, minek? Az ember elsírja a problémáját, mások próbálnak tanácsot adni, ebből úgy tűnik másnak nincs is problémája. Pedig van, csak mélyen hallgat róla.

      Törlés
  6. Egyébként nálatok a büntetés, hogy működik. Én sajnos nem tudok büntetni, mivel engem sem büntettek soha, hanem pont azt csinálom amit velem csinált az Anyukám, hogy én tényleg haragszom és ezt a gyerek érzi. Nyilván én gyerekként azzal reagáltam, hogy elbújtam egy sarokba sírni, az én gyerekem meg azzal reagál, hogy még rátesz egy lapáttal. Már gondoltam rá, hogy ha lenne valami büntetés akkor mindketten hirtelen feloldozást nyernénk a szituációból és utána nem alakulna ki az a feszültség, amit gyerekkoromból is jól ismerek.
    Milyen büntetéseket szoktatok kiszabni és hogy veszitek rá Bonit (meg magatokat is) hogy ez be legyen tartva.
    Valamint: használ?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Büntetni én sem tudok csak mérgesnek lenni és fenyegetőzni, de ma már csak nevetnek az utóbbin a gyerekeim hisz már nagyok (10-13-17-20 évesek). Egyébként mára a büntetés már el is vesztette a jelentőségét, de ovis kor körül jól jött volna egy-egy betartható és hasznos bünti...

      Törlés
    2. Igen és a fenyegetőzés pillanat alatt üres fenyegetőzéssé válik. Már én sem veszem komolyan. Akkor viszont arra gondolok, hogy hagyjam az egészet a fenébe? Pl. hadd rángassa le a kilincset végleg, mert a kiabálás nem segít, úgyis csak felidegesedek. Dehát ez sem megoldás...

      Törlés
    3. Mi büntetünk, de nem hiszem, h minden esetben működik. Nálunk talán a büntetéstől (következménytől) való félelem működik - talán pont úgy, ahogy a felnőtteknél. Tehát: összepakol este a szobájában, mert különben tudja, hogy nem lesz esti mese (=büntetés). Én: nem parkolok a tilosban, mert tudom, hogy megbüntetnek.

      Persze soha, SEMMILYEN büntetéssel-zsarolással-fenyegetéssel-ajándékozással-jutalommal-rábeszéléssel-lelkizéssel, EGYSZER sem sikerült arra rávenni Bonit, hogy köszönjön. Szóval, biztos vannak határok. Meg mi is gyakran vagyunk következetlenek, megsajnáljuk, elfelejtjük stb. Amúgy szerencsére nincs sokszor szükségünk büntetésre... (ruhástul fürödni ő is nagyon szeretne szerintem :))) jó bulinak tartaná)

      Ezzel a konkrét büntetéssel, amit kiszabdtunk most rá, nem is az a célunk, hogy megváltozzon, hanem hogy emlékezzen erre az esetre. Úgy megsértette a szomszéd nőt, hogy az semmilyen józan ésszel el nem fogadható, ezt mindenképp szankcionálni kellett. Jobb lett volna, ha bocsánatot kér, de hát mit tudok tenni... remélem, az lejött Boninak, hogy bocsánatkéréssel is helyrehozhatta volna a történteket.

      Törlés
    4. A bocsánatkérés rettentő nehéz egy gyereknek. Én talán akkor kértem először életemben bocsánatot mikor mesértettem a Férjemet és rájöttem hogy fölösleges volt, nem úgy gondoltam. És nem akartam úgy befejezni a napot hogy haragban vagyunk. Azóta én már sportból is bocsánatot kérek, mintegy kommunikációs fordulatként használom (a legtöbbször nem gondolom komolyan) mert hirtelen teljesen átrendezi a szituációt és a bocsánatkérő kerül felülre.
      De nem tudom ez hogy tanítható mert kár ezzel 30 éves korig várni.
      Az én gyerekem pl kiváló bocsánatkérő. Ha bármi rosszat csinál ami után én mérges vagyok és feszültség alakul ki, egy idő után odajön ölelgetni hogy úgy szeretlek. Olyankor arra gondolok hogy a fenébe miért kiabáltam rá, hát inkább hagytam volna az akármilyen rosszaságot csinálni. Na ő ösztönös bocsánatkérő.

      Törlés
    5. Húha, ezt jól feladtátok:) Nálunk én tudok bocsánatot kérni mert kibírhatatlanul rossz érzéssel tölt el ha a hülyeségem miatt haragszanak rám, a gyerekektől is szoktam esetenként. A férjem én tanítottam meg, ő képtelen volt rá és nagyon szenvedtem tőle, a gyerekeim fele tud szerintem és szokott is bocsánatot kérni, egy nem viselkedik úgy velem, hogy kellejen, egy meg most olyan durván kamasz, hogy elnézem neki mert amúgy ő sem viselkedne úgy :)) De a bocsánat kérése szerintem is megtanulható, de fel kell nőni hozzá ha nem jön magától. A köszönés pedig, ha még nem megy akkor majd ha már mindenki köszön pl. az osztályban és nem csak rá szegeződik a figyelem, akkor egyszer csak beindul nála is, én ezt nem tartom annyira fontosnak.Én köszönök jó hangosan a gyerek meg majd ha akar, vagyis vagy utánoz vagy nem, ha nem akkor max. halkan megjegyzem neki, hogy illet volna és majd egyszer máskor majd köszön ő is.

      Törlés
    6. Én szoktam mondani hogy "köszönj légyszi" de csak úgy hogy nehogy komolyan vegye, mert az a tapasztalatom hogy a többi felnőtt nem is a gyerektől várja a köszönést, hanem a szülőtől várja a köszönés miatti vegzálást.

      Törlés
  7. Szerinted Boni félénksége itthon is extrém vagy csak abban a közegben, ahol annyira jól (nekünk inkább másként) neveltek és önállóak a gyerekek és emiatt kicsit erősebbek az elvárások is velük szemben mint nálunk?
    Tudom,hogy sokat tépelődsz a megoldást keresve, de én is azt gondolom, hogy a megoldás ti magatok vagytok a biztos, szerető, megértő család és Boni majd ebből építkezve nyit jobban ha akar a külvilág felé. Nekem Leila hisztijeinek megértésében és kezelésében Macs blogja és napi harcai Fülivel legalább annyit segítettek mint a pszichológussal való egyszeri találkozás, aki elmondta, hogy nekem ilyen a gyerekem és kész , mármint rendkívül erős akaratú:) Én is attól rettegtem, hogy mi lesz vele kamaszkorára, ha már eleve kamasznak született? Jelentem elmúlt 13 és épp könnyebben kezelhető mint 10 éve!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet hogy ugyanannál a pszichológusnál voltunk? (Lásd fentebb).
      Meylik ez a blog amire hivatkozol?

      Törlés
    2. http://imthecheshirecat.blogspot.com/ - lehet, hogy zárt és közben Füles is megnőtt, de akkor ott amikor együtt szenvedhettem egy kicsit Maccsal nekem valódi mentőöv volt:)

      Törlés
  8. Mesélő: eleve kamasznak született, ez jó :))))

    Szerintem ez a típusú szorongás, önbizalomhiány, félelem, konokság és kommunikációs képtelenség Mo-on is feltűnne talán, nem tudom. Az biztos, hogy többféle megoldás közül választhatnánk (nagyváros, elfogadóbb környezet) és a kétnyelvűség is hátrány számára. (Példa: sztem Budapesten találtunk volna olyan logopédust, aki vállalja, hogy az első 3-4 alkalomig egy néma gyerekkel foglalkozik (tehát teljesen feleslegesen) hogy az 5. alkalomra a gyerek megnyíljon és elkezdjen beszélni, lehetővé téve a terápiát magát. Itt tiszta hülyének néz mindenki, és azt mondják, hogy ha az első alkalommal nem beszél, akkor ne is jöjjünk többet.)

    Tényleg, ki ez a Macs?? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az én gyerekkoromban sokszor megkérdezték Anyukámat idegenek, hogy egyébként tudok-e beszélni? (Persze gúnyosan). Miközben szavalóversenyeket nyertem.
      Szóval sehol sem szeretik a nem mosolygó, nem kommunikáló, önbizalomhiányos embereket. Sőt a gyerekeket még kevésbé.
      Az én gyerekemről ovis beszoktatáskor azt kérdezték hogy beszélni is tud-e vagy csak nyávogni?
      Itt nálunk is leginkább a szabályosságot szeretik.

      Törlés
    2. Amikor Flóra iskolába készült nagyon féltem tőle, hogy nem áll majd szóba a tanítónénikkel, mert az óvónőkkel sem ment könnyen neki és erősen megválogatta, hogy ki az a felnőtt akivel érdemes "lepaktálni". Ehhez képest már az első napon kiállt és mesélt az osztálynak, mákom volt...

      Törlés
    3. Nézd: http://www.koloknet.hu/kulonleges-gyerek/fejlodesi-rendellenessegek/a-titokzatos-nemasag/ - de biztos olvastad már...

      Törlés
    4. Köszi! :) Igen, szerintem is valami ilyesmiről van szó. Egyszer én is megtaláltam ezt az oldalt, mert pont ide a blogba kommentelte valaki ezt a szelektív mutizmist (ennél jobb, pontosabb leírását a helyzetnek azóta sem adott senki :)) Vettem is egy könyvet erről. De amúgy ŐRÜLET, hogy Boni az iskolában folyton szerzi a rosszpontokat, mert órán dumál. A gyerekekkel. A tanítónénihez, a menzás nőkhöz, az ismerős szülőkhöz stb. meg még SOHA nem szólt hozzá.

      Törlés
    5. Most nem volt világos, hogy nekem vagy Tamkonak rakted fel ezt a cikket, mindenesetre átfutottam, de kicsit az a véleményem, hogy kb minden normális gyerek ilyen. Akitől fél, annak a jelenlétében nem szólal meg. OK kivéve az a 10% aki annyira szeret szerepelni hogy állandóan előtérbe nyomja magát.

      Az én gyerekem amúgy nem ilyen, de automatikusan nyávogósra, "kisbabásra" vált (ami elég idegesítő), de pl engem nem zavar, pont azért mert én gyerekként meg sem szólaltam.
      De pl a doktornőnél, akit a kislányom amúgy nagyon szeret, még soha nem szólalt meg. Rendszeresen nem tudom bemutatni hogy mennyire rekedt. :-))
      De nem vettem észre hogy a doktornőt zavarná, bár volt már hogy rákérdezett, hogy tud-e beszélni? Ő nehezen szólalt meg 2 éves koráig csak annyit mondott hogy "ö".

      Törlés
    6. Na mind a ketten magunkra vettük.
      "A tanítónénihez, a menzás nőkhöz, az ismerős szülőkhöz stb. meg még SOHA nem szólt hozzá"
      Én pont ezt csináltam mert rettenetesen féltem. Volt több feketepontom meg rossz jegyem mert ezt azt nem hoztam az iskolába, nem tudtam stb, holott vittem, megtanultam csak nem mertem elmondani mert annyira féltem. Gyakran bepisiltem ha a tanítónéni felszólított.
      De aztán jobb lett (lásd szavalóverseny - habár ott nem az a koncentrációs tábor vezető típusú tanítónő volt.)
      Na tessék, most mégiscsak tanácsot tűnök osztogatni, pedig nem szándékom. Csak a saját élményeimről írok.
      Viszont arra emlékszem, hogy gyerekként sokszor jutott eszembe, hogy na ha mégegyszer neki lehetne futni ennek a szituációnak akkor máshogy csinálnám.
      Ezért javasoltam nemrég a "szintén zenész" unokaöcsémnek (vagyis Anyukámnak mert az unokaöcsém velem nem áll szóba) hogy előre el kell gyakorolni (otthon) a jelenetet. Valami hetekig nem mert bemenni a tanulmányi osztályra egy papírral (15 éves). Mondtam, hogy én értem a szituációt.

      Törlés
    7. Tamko, a szelektív mutizmusnak pont ez a lényege, hogy a tanítóhoz nem beszél, míg a többiekhez igen, azért szelektív, különben simán csak mutizmus lenne. :) Pesten több gyerekpszichológus foglalkozik ezzel a területtel, szerintem akár az is lehetne, hogy - amennyiben megszavazod a pszichológiának, mint szakmának a bizalmat (azzal együtt, hogy az ember sajnos időnként beleszalad szakmaitlan képviselőkbe, ahogy az előfordulhat minden szakmával, de attól még, hogy többször is dolgozott nálam kókler villanyszerelő, tény, hogy a villanyt jobb, ha szakember szereli :)), szóval hogy esetleg megpróbálhatsz skype konzultációt kérni magyar gyerekpszichológustól, talán tudna neked hasznos, segítő, építő tanáccsal szolgálni. ha akarod, szívesen körbekérdezek az ismeretségi körömben, hogy kit ajánlanak!

      írni persze én is csak a saját élményeimről tudok és ez nyilván jottányit sem segít a dolgaidon és még lehet, hogy úgy is néz ki, mintha ex catedra tudnék bármit is (dehogy tudok). nekem se köszönt kicsinek egyik gyerekem se, öt éves korukban még simán nem köszöntek számtalan helyzetben, azt most meg a tizenkét éves fiam azt csinálja, hogy mindig köszön, teljesen idióta helyzetekben is, például egy gyorsétteremből kifelé jövet, azt mondta, neki így egyszerűbb, ha elmegy valahonnan, ő köszön, készen van. de nyilván ők nem voltak ennyire félénkek, mint a te fiad, egyik gyerekem se, bár azt is hozzá kell tennem, hogy az amúgy nem extrém félénk srácaim és én magam, akire sok mindent lehet mondani, de azt, hogy félénk lennék, minden bizonnyal nem, tökre bele tudok (tudunk) némulni bizonyos helyzetekbe, szóval valójában én értem a gyerekek működését, mert hát ez zajlik le bennem is: nem fér ki a számon (az amúgy bécsi kapunyi nagy számon!) a szó, semmi, egy se. most, negyvenhat éves koromban se. ott van a torkomban és nem jön ki.

      a kisebbik gyerekem (az, aki köszön a mekiben) bocsánatot kérni nem tud még mindig. küszködik vele és látom rajta, hogy akarja, de egyszerűen nem megy. én azért próbálom megtanítani erre, mert tudom, hogy neki lesz ez majd nagyon nehéz később, de semmilyen eddig kitalált módszer nem működik arra, hogy erre képes legyen, sem veszekedés, sem megsértődés/megbántódás, sem büntetés, semmi. nem fér ki a száján a szó.

      Törlés
    8. De hát az egész múltkori posztom arról szólt, hogy miért gondolom azt: csak mi tudjuk megoldani Boni problémáját. Még pontokba is szedtem az érveimet. És nem, nem szavazok bizalmat a pszichológiának, sem az ilyen-olyan gyorstalpakókon képzett terapeutáknak. Akkor már inkább a pszichiátriában hiszek, az orvoslásban (és itt most megint hivatkoznék a múlkori posztomra).

      És nem véletlenül operálok hasonlatokkal - nem, nem írtam le teljes terjedelmében Boni kórképét, a konkrét keddi esetet, nem összehasonlítható helyzet a fiadéval, meg a Mancika unokájával stb.

      Áááá, felesleges is erről írnom. Most egyébként tapasztalataim szerint az jön, hogy meghúzod a vállad és azt gondolod, hogy csak segíteni akartál, én viszont nem fogadom el a segítségedet (ami pedig megoldaná az összes bajunkat). Tudod hányszor játszottam el ezt az elmúlt évben? Hetente többször.

      Törlés
    9. jaj, dehogy gondolom ezt, egyáltalán nem!
      mármint az igaz, hogy segíteni akartam, de se a vállamat nem vonom meg, sem nem gondolom, hogy ez megoldaná az összes bajodat. segíteni akartam vagy inkább úgy mondom: szívesen segítettem volna és csak ennyit tudtam hozzátenni a leírtakhoz és nem láttam be, hogy ez neked nem lesz segítség, jobb, ha hallgatok. emiatt elnézésedet kérem. de pont azt írtam, hogy én nem tudok megoldani semmit, hát hogyan is tudnék, még csak a problémát se ismerem. (igazából csak a szelektív mutizmus volt trigger, ami miatt írtam, hogy azt kibontsam kicsit.) elnézésedet kérem, nem akartalak megbántani!

      Törlés
    10. @Edit: "mindig köszön, teljesen idióta helyzetekben is, például egy gyorsétteremből kifelé jövet, azt mondta, neki így egyszerűbb" en is, barhonnan megyek ki, elkoszonok, akar van valaki az ajtonal, akar nincs (gondolom, erre irtad, hogy "idiota helyzet"). egyszeruen reflex. amikor meg benyitok, akkor koszonok. szerintem nem idiota.

      Törlés
  9. A transzneműs hasonlat azért nem jó, mert egy transznemű gyerektől sosem várnád el, hogy másképp viselkedjen, nem büntetnéd meg, amiért szoknyában akar járni, nem reménykednél, hogy felnőttkorára majd tipikus kisfiú lesz belőle. Bonival szemben viszont vannak elvárások részetekről is, hiába szeretitek és vagytok elfogadóak a heppjeivel - az is lehet, hogy ő ezt un-fair hozzáállásként éli meg, ami még tovább fokozza a szorongását. Kissmajom például néha őszintén nem érti, hogy miért nem megfelelő a viselkedése egy adott helyzetben, miért csesszük le, pedig számunkra felnőttként nagyon egyértelmű. Tegnapi eset: hozta a pincér a kajánkat, és első körben csak az evőeszközöket, szalvétákat és a savanyúságot, mert nem bír el többet, mire ő jó hangosan és vádlóan megjegyezte, hogy naaztán, itt ez az ebéd, a savanyúuborka?! Eléggé égtünk, és megszidtuk, hogy bunkó dolog ilyent mondani, de nagyon lecsupaszítva valójában igaza volt, az ő szemszögéből valid volt a kérdés, nem is fogta fel, hogy ő rosszat csinál.

    Meg még az jutott eszembe, hogy nem lehet, hogy esetleg volt olyan élménye, amikor felnőtt beszólt neki arra, hogy "furcsán" beszél, amiatt, hogy keveri a két nyelvet? És emiatt szégyenli "megmutatni", inkább nem szól semmit, mint hogy megint okoskodjanak?

    VálaszTörlés
  10. Nem egyszerű ez :( Ő egy okos, értelmes, egészséges gyerek. Nem tudom ez a tény mennyit számít, de engem sokszor megnyugtat,és segít lehiggadni (a legnagyobb hiszti közepén is) ha arra gondolok lehetne 100x nehezebb és kilátástalanabb is a helyzetünk.

    VálaszTörlés
  11. Annyira tökéletes anyukának látlak, Z.-t jókedvű, figyelmes apukának, Bonit pedig okos, szép kisgyereknek. Ha ti nem vagytok normálisak, akkor nem is tudom ki az!

    VálaszTörlés