Összekapcsolódva

A múltkor a könyvemben a főszereplő elutazott egy idegen országba, ahol is a szállodaszoba ajtaját magára csukva megrohanta a magány. Valami rémlett, hogy ilyet régebben én is éreztem: külföldi szállodákban, párizsi cselédszobákban, az első albérletembem velem is előfordult, hogy miután behúztam az ajtót magam mögött, olyan egyedül álltam ott, mint az ujjam. Halványan dereng, hogy rémes volt, hogy csak a könyveim voltak velem, hogy nem volt kihez szólnom, pedig igény, az lett volna rá. Komolyan, alig bírom felidézni az érzést.

De most? Most párhuzamosan csetelek három emberrel, ha van egy kis időm. Blogokat olvasok, kommentelek, ingyen (és sokat) beszélek európai mobilszámokon elérhető családtagjaimmal és barátnőimmel. Instant jönnek a fotók a behavazott Budapestről, videók Jonatán dumájáról (iszonyú cuki), Z. élőben közvetít, hogy mikor és hová mentek Bonival. Folyamatos interaktivitás (lenne) az életem (ha járnék egyedül szállodákba). Hol is van már az az idő, amikor a postást lestem egy kis hazai infóért! Erről is, érdekes módon inkább az maradt meg, amikor nem jött levél, az a csalódás, hogy aznap nincs mit (kit) olvasnom.

A múltkor repülőn utaztam, az volt talán ilyesmi: amikor odafönt nincs net. Két óra, nem sok, addig simán elvan az ember, a magánynak a szele sem érinti meg. Na de utána, miután megállt a gép, az a sebesség, amivel az ember előkapja és bekapcsolja a mobilját! Hogy lecsekkolja a Vibert, a WhatsAppot, a Messengert, a gmailt, a yahoo-t, az időjárásjelentést, a híreket, az Intsagramot...! Az olyan, mint amikor elfogy az embernek a levegője a víz alatt, és már épp ideje volt egy jó nagyot lélegezni...