Nyaralási fotók

A két hét alatt kb. 500–600 fotót készítettem. Ez még egész jó; próbálok ugyanis leszokni arról az őrült idegesítő szokásomról (magamat idegesítem vele), hogy mindenhol előkapom a telefonomat. Egyszer, még a 2000-es évek elején (azaz az őskorban) egy egyetemista csoporttársam mesélte, hogy Mongóliában töltött egy hónapot, és amikor a fotókat szerettem volna megnézni, kiderült, hogy NEM VITT MAGÁVAL fényképezőgépet (úgy emlékszem, akkoriban a telefonnal még nem lehetett fényképezni) (jéééé). Értettem amúgy a mögöttes indokot: a srác pont abba a csabdába nem szeretett volna beleesni, amibe én Boni születése óta nyakig benne csücsülök, azaz, hogy az élmények teljes átélése helyett a telómat nyomkodom.

Ha ilyen radikális lépésre soha nem is szánnám rá magam, a fényképezési aktivitásomat próbálom redukálni. Tehát ezen az 500–600 fotón általában a tenger és Boni látható, különböző napszakokban, szögben, tevékenységek közepette. Szegénykém nem mindig viseli jól, ha be kell állnia egy képhez (márpedig a spontán fotók általában bénák lesznek). Mostanában már szokott grimaszolni, nyelvet kinyújtani (megértem), de van egy mosolya, amit direkt a fényképezésekre tartogat. Ezzel a mosollyal tisztára olyan, mint a saját mamám: ez a jóságos mosoly az ő mosolya, még a mamámat is teljesen megszépíti. Képzeljétek hát el Bonit így mosolyogni!

Z. is elég gyakran rajta van a fotókon, bár ő utálja. Ellenben elő sem veszi a telefonját. Így ha én akarom magamat viszontlátni a képeken, bele kell nyomnom a kezébe a telót, megmondani, hogy hová álljon, hogy guggoljon le, hogy több képet csináljon ugyanabból a szögből (!!), és hogy ne tartsa az ujját a kamera elé. Grrrr!!!! Szelfit nem szoktam csinálni, én ehhez sznob vagyok; amíg még neve sem volt ennek a dolognak, addig persze én is szelfiztem, amióta mindenki ezt csinálja, azóta nem. (Na jó, a valóság valszeg az, hogy míg régebben jól néztem ki a szelfiken, ma már vállalhatatlan vagyok rajtuk).

A három kedvenc képem az idei nyaralásból:

1) Az első képnek az a története, hogy még a FB kezdetekor lementettem magamnak az ismerősöm ismerősének egyik fotóját. Fogalmam sincs, ki volt az illető, és a kép sajna a többszöri számítógép-váltások miatt eltűnt. A fényképen egy négyéves körüli kisfiú volt látható egy tengerparti nyaralóban; ezt a dekorból gondoltam, amivel ezeket a házakat díszítik: világítótorony, hajópadló, kék spaletta, kagylók stb. A kisfiú egy karddal bohóckodott a nappali közepén, és az egész kompozícióból sugárzott a jókedv, a báj, a vidámság.

És most nekem is lett egy ilyen fotóm! Persze teljesen más, de a lényeg ugyanaz: egy nyaraló kisfiú gondatlan bolondozása egy óceánparti házban. Boni ugyanis magára aggatta egyrészt a fehér szalmakalapomat, másrészt az egyik kendőmet (a derekára kötötte), és úgy pipiskedett. Szerintem megint Mary Poppinsnak öltözött, és a repülést gyakorolta... Mögötte a bézs-fehér konyha, áramlik a fény a házba, az ablakok tárva-nyitva, ő meg ott büszkélkedik a közepén.

2) A második fotót egy nagy futás előzte meg. Tudtam ugyan, hogy a dagály gyorsan jön, és hogy minden évben történnek balesetek, halálos kimenetelűek is.  Csak épp azt nem vettem észre, hogy olyan messzire elkolbászoltunk a nagy kagylóvadászatban! Z. mondta ugyan, hogy szerinte vissza kellene fordulnunk, és meg kellene keresnünk a táskáinkat (benne az összes strandcuccal, labdával, törölözővel stb.), de én túl későn kaptam észbe. És amikor mindannyian visszafordultunk, a víz már veszélesen a sziklákat nyaldosta, ahová én pár órával azelőtt a táskákat tettem... Mindannyian elkezdtünk futni, nyakig vizesek lettünk közben. Z. ismételgette, hogy persze ő megmondta, az ikrek közül a kisfiú teljesen fel volt villanyozódva, hogy esemény történik, a kislány loholás közben elvesztette a rákhálót, én pedig valamiféle csodában reménykedtem. Bonikám viszont, szegény, aki annyira érzékeny a problémákra és a nehézségekre, sírva fakadt. Sírva futott velünk, és közben azt kérdezgette, hogy nagy baj történt-e, és mondogatta, hogy ő nem is akar többet a tengerre jönni.

Szerencsére a táskákat egy nő feljebb rakta, úgyhogy azon kívül, hogy vizesek lettünk, nem történt nagyobb bajunk. A fotón Boni már újra vidám, ő és az ikerfiú törölközőbe bugyolálva hülyéskednek, a kislány középen áll a labdával (az nem látszik, hogy én is nyakig vizes vagyok, mivel én fotóztam). A fotóval illusztrálni lehetne azt a mondást, hogy: minden jó, ha vége jó.

3) A harmadik fotót Z. készítette rólunk egy szigeten. Nem is emlékeztem rá, tökre örültem, amikor a telefonját átnézve rábukkantam. A szigeten töltött nap volt a legeslegjobb az egész két hétben. Én nyaggattam a férjemet, hogy menjünk el; macera volt időre érkezni autóval egy másik város kikötőjébe, ahonnan indult az egy órás hajóút. De annyira megérte. Ez az óceánpart, ahol voltunk, eleve nem egy beépített nyaralóközpont, ami annyira jellemző a Földközi-tengerre, hanem inkább vadregényes táj, ahol még főszezonban sincs annyira sok ember. Na de ez a sziget, itt tényleg kevesen voltak. Gyönyörű házikók a semmi közepén; rengeteg sirály, sziklák, nagyon sok fa, növény mindenhol. Még egy középkori vár is épült a nyugati oldalra, amit meg is lehetett nézni belülről.

A fotó azután készült, hogy kijöttünk a várból és egy tengerparti ösvényen, napsütésben mentünk a közeli kikötőbe. Látszik a tenger, a sziklák és az ösvény. Én vagyok a képen Bonival, aki hozzámdől (olyan magas már; két hónap alatt négy centit nőtt!) (vagy mi mértük rosszul). Ez azon ritka fotók egyike, ahol tetszem magamnak. És szerintem azért, mert a szél miatt csattal kétoldalt össze van fogva a hajam. Mindenki egyöntetűen azt állítja, hogy tök béna így, de hát én megint csak megerősítést nyertem a fotóval arról, hogy nem. Így kéne mindig hordanom a hajam!

Hazafelé, miközben a hajónkra vártunk, bementünk egy könyvesboltba. A szigetnek csak egy kis részét néztük meg, el is döntöttük, hogy jövőre több napra is visszajövünk. Jólesően voltam fáradt, böngészni kezdtem a szépirodalom-kínálatot. Tök jó könyvek voltak a polcon, örömmel lapozgattam és szagoltam bele a könyvekbe. Emlékszem, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy micsoda jó hely ez a világ: mennyi gyönyörű helyre el lehet még utazni, mennyi szuper könyvet el lehet még olvasni!