X generációs emlékfoszlányok

A csernobili atomerőmű-baleset idején 10 éves voltam, és csak annyi rémlik, hogy jó idő volt, és az Adrien Mole-t olvastam. A tavaszi piac képe ugrik mindig be, talán mert ott mesélték el a szüleim? Vagy mert nem szabadott salátát venni? Az 1987-es nagy havazásról már több emlékem van: otthon hédereltünk a húgommal és napokig számítógépeztünk (Commodore 64). Arra viszont már nem emlékszem, amit a mamám mesélt el tavaly, hogy nem fértünk föl a HÉV-re, és hogy neki gyalog kellett hazajönnie a város másik végéből. 

A szöuli olimpia alatt nyaraltunk. Mindenféle falusi büfékben és talponállókban néztük végig, ahogy az a nálam csak egy évvel idősebb (akkor azt soknak éreztem), mosolygós lány sorra szerzi az érmeket. A rendszerváltásról világos emlékeim vannak, de nem a határ megnyitására vagy a köztársaság kikiáltásra emlékszem, hanem arra, hogy egyre több mindent lehet kapni a boltokban.  Mi, akik még osztálykirándulásra (!!) is Bécsbe jártunk, ahol mindenki, tanárnőktől a gyerekekig, feltankolt golyós dezodorokból és tusfürdőkből, szóval mi hitetlenkedve vettük észte az egyre bővülő kínálatot. Konkrétan emlékszem a dobozos narancslevek garmadájára. Egy új korszak nyitányát jelentette. A mi korosztályunk élesben figyelhette – mit figyelhette: tapsolt neki! – ahogyan szárba szökkent, majd kibontakozott a fogyasztói társadalom. 

A taxisblokádot átaludtam, vagy nem tudom mi történhetett. Mindenesetre semmire nem emlékszem belőle. Antall József halálakor nem néztem a Kacsameséket, másnap viszont a (bal-liberáslisnak tartott) gimimben a töritanár egy perces néma csendel emlékezett rá, amit tök szép gesztusnak tartottam (többen kritizálták). A gimis éveim alatt folyt a délszláv háború, nem követtem szorosan figyelemmel, de mindig ott lógott a levegőben. Valószínűleg semmi abnormálisat nem találtam abban, hogy az ember lakhelyétől párszáz kilométerre etnikai tisztogatás zajlik. 

2001. szeptember 11. Magáról a percről is konkrét emlékem van, amikor megtudtam. Álltam a fürdőszobában. Az egyetemi órák pár héttel később kezdődtek csak, így azt a hetet még Z-nél töltöttem. Szóval éppen hajat szárítottam, amikor bejött Z. a fürdőszobába, és izgatottan kiabálta túl a hajszárítót, hogy Amerika, terroristák, iker, torony, repülő, biztosító, telefon. Ingerülten utánamentem, hogy miért nem tud értelmesen elmondani semmit, mi az hogy egy ikertoronyba (mi az, hogy ikertorony?) nekiment egy repülő?? Kiderült, hogy a biztosítóval beszélt épp, amikor megtörtént a támadás, és a biztosítós pasi, akinél ment a TV, közvetítette neki, majd letették a telefont. Emlékeim szerint a második torony ledőlését már együtt néztük végig a TV-ben. Soha előtte nem hallottam még (a történelemórákon kívül) öngyilkos merénylőkről, fel tudom idézni a döbbenetet. 

2002 tavaszára minden francia jól emlékszik. Először került be az elnökválasztás második fordulójába egy nyíltan antiszemita és rasszista szélsőjobbos jelölt, Jean-Marie Le Pen. Egy meleg áprilisi napon, 20 órakor került nyilvánosságra a szavazás eredménnye. Még sütött a nap, épp étterembe készülődtünk, és emlékszem, ahogy a rádiós műsorvezető nem bírta megállni, és a 20 órás hírek előtt elkottyintotta magát. 

2003-ban kánikula söpört végig Franciaországon, a mai napig  emlegetik, talán már egyetemeken is tanítják. A húgom a pasijával épp akkor vendégeskedett nálunk Párizsban. Alufóliát ragasztottak a tetőtéri lakásom ablakára, és az éjjeli hőségtől fuldolkó, kornyadozó városban készítettünk egy fényképet egy utcai hőmérőről, amelyen az állt: 40°C. 

Elképzelhető, hogy a pápa haláláról Petra barátnőmnél értesültünk, méghozzá úgy, hogy egy béna tévéshow-t szakítottak meg egy percre a hírrel? Ez rémlik. Úgy emlékszem, nagyon otromba jelenet volt. 

A 2006-os madárinfluenzát aggódva követtem figyelemmel. Teljesen megvettek azok az alarmista elméletek, amely szerint pár hónap múlva a lakosság fele meg fog betegedni (halni?!). A munkahelyemtől 15 percnyire laktam, gyalog, és azt tervezgettem, melyik útvonalon járok majd be, hogy minél kevesebb emberrel találkozzam. (De miért akartam bejárni dolgozni?? Nem logikus.) Azóta sem tudom kontextusba helyezni ezt a madárinfluenza-őrületet, mi volt ez? Súroltunk egy világméretű katasztrófát vagy fontoskodó újságírók hülyítették az embereket? Bolhábólelefánt-effektus? Mindenesetre azóta gyakran megkérdőjelezem a média prófétai kinyilatkoztatásait.

2009 nyarán Z. húgáéknál voltunk, amikor egy ragyogó reggel a netet olvasta értesültem Michael Jackson haláláról. 

A fukushimai balesetről és az arab tavaszról csak halvány emlékeim vannak, ellentétben a DSK-üggyel, ami alaposan felforgatta a kedélyeket (a francia elnöki posztra esélyes és sok tekintetben kompetensnek tartott jelölt szexbotránya, amivel vége lett a karrierjének). Addig sem, és azóta sem tapasztaltam olyat, hogy a munkahelyi kávézóban (abban az időben franciákkal, magyarokkal, spanyolokkal, lengyelekkel stb.) dolgoztam, mindenki erről beszélt. De tényleg mindenki. És másnap is. És harmadnap is. Egy hétig tartott az értetlenkedés, a megbotránkozás, a találgatás.

A 2015-ös menekültválságot a FB-ról néztem végig, bűntudattal eltelve. 

A brüsszeli és a párizsi merényletek idején mind a kétszer itthon voltam. Brüsszel idején legóztunk Bonival, húgom írta, hogy mit szólok, fogalmam sem volt, mihez. A párizsi merénylet napján pedig a másnap megtartott 40. szülinapomra készültem: főztem, sütöttem, rádiót hallgattam. Másnap a kollégáim arról számoltak be, hogy ellenőrzések voltak a határon. Így utólag azt látom, hogy az egész francia társadalmat megváltoztatta az a párizsi terrortámadás. Polgárjogot nyert a félelem, tapinthatóvá sűrűsödött a gyűlölet, jellemzővé vált annak latolgatása, hogy mekkora az esély egy terrortámadásra. 

Brexit, Trump: ez a két esemény is összefolyik. Este még úgy feküdtünk le, hogy naná, hogy nemmel fognak szavazni, naná, hogy Clintont választják majd meg. Éjjel Boni sírt, vagy beteg volt, már nem tudom, átmentem hozzá aludni, reggel Z. ébresztett. Látom magam előtt, ahogy ott áll az ajtóban, és azt mondja júniusban, hogy: kilépnek. Júliusban pedig hogy: Trump.