Könyvek, amiket nyáron (el)olvastam – vagy nem

(Egy könyvszédelgő vallomása)

Nem egy szórakoztató nyári lektűrt, hanem Szabó Magda Liber Mortis-át vittem magammal nyaralni. Először 2011-ben olvastam; teljesen más élmény volt a könyv akkor és most. Anno sokkal jobban felkavart, most, talán mert már anya vagyok, kevésbé. A műfajt viszont (napló; ezt az írónő a férje halála utáni években vezette) nagyon szeretem. Érződik rajta egyrészt, hogy magának írja, másrészt hogy tudatában van annak, hogy egyszer valószínűleg a nagyközönség is elolvassa (és mégsem szégyell semmit). Az meg teljesen elképesztő, hogy a gyásztól megtörten, egy karosszékben gubbasztva, a macskán tartva a füzetet milyen szépen fogalmaz. 

Van egy francia rádióműsor vasárnaponként (Le Masque et la plume) ahol újságírók és kritikusok nagy hahotázás és poénkodás közepette elemeznek 4–5 könyvet. Régebben, amikor még egyedül töltöttem a vasárnap estéimet, mindig meghallgattam, manapság podcaston követem. Na, az ő ajánlásukra vettem meg két regényt, és tettem bele a bőröndömbe (nyáron nem akartam képernyőket bámulni és e-könyveket olvasni). Az egyik Fred Vargas krimiírónő, a másik Anna Gavalda, otthon is ismert francia szerző új könyve volt (Quand sort la recluse, illetve Fendre l'armure). Az első írónőben egyszer már csalódtam, de gondoltam, teszek még egy próbát, a másiktól még soha nem olvastam semmit, de most azt hallottam, különlegesen jól mutatja be ebben a műben a mai gyerekeket. 

De miután budapesti lakásunkban nagy sóhajjal becsuktam a Liber Mortist, semmi kedvem nem volt franciául franciákról olvasni. Megláttam a polcomon Nádas Péter Világló részletek c. könyvét, ami a múltkor nem fért bele a bőröndömbe. Pont jónak ítéltem meg egy félig budapesti, félig dunakanyari nyaraláshoz, elkezdtem. Az első kötet feléig jutottam kb. Zseniális! Könnyebben olvasható, mint a Párhuzamos történetek, mégis megkövetel egy olyanfajta intellekuális kihívást, ami az olvasást élvezetessé teszi. Családregény (ez a műfaj is az egyik kedvencem), fel kell hozzá szerelkezni egy tollal és egy kockás füzettel, ha az ember mindig tudni akarja, ki kinek a kije. És azok a gyönyörű mondatok! Alig várom, hogy folytassam. 

Azért hagytam abba, mert Z., aki krimit szeretett volna olvasni és behatóan tanulmányozta, hogy melyik regény lenne erre alkalmas és érdemes, befejezte a saját könyvét. Azt állította, hogy ezt nekem MINDENKÉPPEN és FELTÉTLENÜL olvasnom kell, annyira jó. A svájci Joël Dicker regényéről van szó: La vérité sur l'affaire Harry Quebert. Magam is emlékeztem, hogy pár éve milyen magasztalóan beszéltek róla a médiában. Mivel csak e-könyvben volt meg, felkutattuk egész Budapestet egy francia példányért, eredménytelenül (megvettük viszont a papámnak magyar fordításban). Végül is az történt, hogy én olvastam az e-könyvet, Z. pedig a telefonján (!) olvasta a következő könyvét. 

Micsoda csalódás! Hogy mehettem feleségül egy férfihoz, akinek ez tetszik?! Aki pedig Homéroszt is olvasott! Adva volt egy végtelenül nyálas szerelmi történet és egy gyilkosság. Rosszul megírt, ezerszer olvasott mondatok. Hihetetlen történések, amit az író nem tud a rendelkezésre álló eszközeivel hihetővé tenni, pedig pont ez lenne a dolga. Ismétlések, klisék, túlzások. Egyszóval, mindig majdnem elaludtam rajta, amikor egyszer a szüleimnél megláttam egy könyvet. 

A szomszédasszonytól kapták kölcsön, és úgy hírlett, az egész utca olvasta már, egyesek többször is, mindenkinek baromira tetszik: Az ember, akit Ovénak hívnak (Fredrik Backman). Belekezdtem. Atyavilág! Ebben konkrétan hemzsegtek a magyartalan mondatok, a poénnak szánt, izzadságszagú, humortalan és fárasztó beszólások. Na mindegy, ez a feelgood-dolog soha nem volt az én műfajom. Ezt gyorsan le is tettem; ha egy szar könyet el kell olvasnom a nyáron, akkor az nem ez lesz. 

Visszatértem tehát a svájci krimihez, döcögősen haladtam. Borzasztóan zavart a pongyolasága, és az az igyekezet, ahogyan túl átlátszóan próbálja meg elérni azt, hogy az olvasó mindig a soron következő szereplőre gyanakodjon. Nyaggattam Z-t, hogy mondja meg, ki a gyilkos, kíméljen meg az olvasás gyötrelmétől. Mikor már majdnem lemondtam róla, eszembe jutott, hogy meg kéne tudni, mit mondtak róla a hosszú évek vasárnap esti szeánszai során már-már haverjaimnak érzett rádiós újságírók. Előkerestem az internet bugyraiból a 2012-es adást, és kajánul hallgattam végig, ahogy egyöntetűen kimondják: a könyv bénán van megírva (ok, egyesek szerint viszont izgalmas. De ők biztosan nem Agatha Christie-n nőttek föl.) Abban is egyetértettek, hogy nemhogy kísértetiesen, hanem már-már plagizálva hasonlít a 20. század végének egyik legnagyobb regényéhez, a Szégyenfolt c. könyvhöz Philip Roth-tól. 

Erről a könyvről soha nem is hallottam, rákerestem. Magyarul már nem lehet megvenni, se újonnan, se használtan, beiratkoztam tehát a központi Szabó Ervin könyvtárba. (Kis kitérő arról, hogy miért utálom a könyvtárakat: olyan agyonolvasott, koszos és gyűrött salátalevelet kaptam, hogy végig az járt az eszemben, hogy vajon hány ember olvasta ezt a könyvet előttem a WC-n??) Rohamtempóban elolvastam, nagyon fura könyv volt, érdekes kérdéseket feszegetett (pl. hogy honnan számítódik, hogy ki-ki melyik emberi rasszhoz (ez PC? Mondunk ilyet?) tartozik). Tényleg baromira hasonlít a svájci krimi hozzá, de nem zavaróan, inkább mintha tudatosan és nyíltan kölcsönvett volna belőle elemeket. 

Úgyhogy megint visszatértem Harry Quebert-hez, közben a papám is elkezdte, és hasonlóan szenvedett vele. A második része kicsit fordulatosabb volt már, egyes részek mág tetszettek is, az utolsó oldalakon volt egy nagyon ütős fordulat is, amire tényleg nem számítottam. Azt is meg kell hagyni, hogy az idősíkokkal nagyon virtuózul bánik a pasi. De összességében nem érzem igazoltnak a nagy felhatást a könyv körül.

Most újra elő akartam venni a Világló részleteket, de annyira nem tömegközlekedés- és játszótér-kompatibilis, hogy azt hiszem, meghagyom otthoni olvasmánynak. Lekaptam viszont a polcról a kicsi, kézreálló, praktikus Nincstelenek c. kisregényt Borbély Szilárdtól (és Martine-tól, ugyanis tőle kaptam!).