Á, nem hiszem én már, hogy a kisgyerekkori nevelésnek – amint arról annyit lehet olvasni főcímekben: kötődő, tekintélyelvű, pozitív, kapcsolódó – akkora hatása lenne arra, hogy milyen felnőtté válik az a gyerek. Kezdem azt gondolni, hogy teljesen mindegy, mit csinálunk, az alapanyag számít (a genetikailag meghatorozott hajlamok, tulajdonságok), illetve a szülők személyisége – ezeken pedig úgysem lehet változtatni.
Nézem ezt a sok kisgyereket az oviban és a játszón. Annyira mások, annyira máshogy reagálnak egy-egy helyzetre! Arthur már 3,5 évesen két kerekű biciklivel bicajozott, Bonit teljesen hidegen hagyja. Hugo meg, teljesen normális anyukával és nagytesóval, olyan szófogadatlan, hogy minden második napon már büntetésben ül az oviban, amikorra odaérünk.
Vagy vegyük a húgomat és engem: a mamánk rendmániás, élére hajtogatott ruhák és kényszeresen összepárosított Barbie-cipők között nőttünk fel (ha hiányzott valamelyiknek a párja, kikaptunk). Én rendszerető lettem (de nem mániákus), a húgom iszonyú kupis.
Vagy itt van Z. családja, a legjobban tanulmányozható matéria: Z. mamája korán meghalt, addig viszont folyamatosan a betegségektől rettegett; Z. hipochonder lett (mániákus), a húga és a nővére normálisak. Ellenben ők ketten rendkívül különböznek egymástól (kb. ég és föld), Z. húga vallásos, 6 gyerekkel, a nővére pedig 3 kapcsolatból 3 gyereket szült, egyik kontinensről a másikra költözött, munkahelyeket váltogat stb.
Vagy Petra barátnőm esete: zsidózós, migránsozós, hálapénzezős apuka (aki egyszer velem is ki akart kezdeni) és cigányozós, férfigyűlölő anyuka (el is váltak, rémes volt), Petra mégis az egyik legtoleránsabb, legnyitottabb ember, akit csak ismerek.
Annyi ilyen történetet, családot ismer mindenki, nem? Másik barátnőm apukájáról lemondtak a szülei, intézetben nőtt föl, nem tudom milyen körülmények között, de el lehet képzelni (Románia), mégis normális családot teremtett a három gyerekének.
Ismerek olyan embereket, akik 40 évesen is azon keseregnek, hogy mit vétettek ellenük a szülei, nem bírnak túllépni rajta, míg mások borzalmas gyerekkor után is kiegyensúlyozott felnőtté váltak. Vagy vegyük a holokausztot: emberek túlélték ép ésszel, közülük van aki – pl. a most elhunyt Simone Veil–, karriert csinált, politikus lett, fontos dolgokat tett le az asztalra, túl tudott lépni a retteneten.
Ezek után nem tudom, miért van olyan nagy divatja az olyan témáknak, mint hogy mit csináljunk a hisztiző gyerekkel, sérült lesz-e ha bölcsibe adom, merjek-e neki ellentmondani, ha igen, hogyan, beszéljek-e az érzéseimről, az ő érzéseiről, kellenek-e határok, milyenek, hogyan, mitől lesz önbizalma, dicsérjem-e az eredményeiért, vagy csak az erőfeszítéseimért stb., stb. Mármint, biztosan kell egy Vekerdy is minden társadalomban (kell?), de szerintem ami netszinten megy a neveléssel kapcsolatban, az őrület, túlzás (overrated, írnám, ha nem lennék fordító).
Nagyon felszabadító szerintem azt gondolni, hogy valószínűleg minimális befolyást gyakorolunk egy későbbi felnőtt jellemére akkor is, ha 4 hónaposan bölcsibe adjuk (=francia gyakorlat), és akkor is, ha 3 évig otthon vagyunk vele. Hogy nem lesz sérült (illetve nem attól lesz sérült) sem akkor, ha ráver az ember a fenekére párszor, sem akkor ha unalomig mindent átbeszélünk. Azért felszabadító, mert minimális így a bűntudat, hiszen a hozott anyag, a családi háttér, a későbbi rengeteg inger, barátságok, könyvek, filmek, távolabbi rokonok mellett szinte eltörpül az, hogy mit kapott kisgyerekkorban – lásd a fönti elgondolkodtató példákat.
Én eddig szigorú szülőként definiáltam magamat, de egyre inkább az engedékenyek közé kezdek tartozni. Ennek oka pont az hogy noha nem hiszek a nevelés mindenható hatalmában (sarkítok), abban viszont igen, hogy a szülő-gyerek kapcsolat épp most kezd kialakulni (de még mindent el lehet cseszni kamaszkorban, úgy érzem). És nem utolsósorban, nem akarok erre az időszakra úgy visszaemlékezni, hogy mindig utasítgatok, pörölök, regulázok és rendszabályozok. Úgyis meg fogja tanulni később, hogy ne egyen malac módon, hogy köszönjön, hogy ne köpködjön, hogy legyen udvarias, és hiába kiabálok, akkor sem fogunk tudni hamarabb elindulni, akkor is össze fogja járni a szobát cipővel és akkor is macera lesz a fogmosás.
(Azért gondolkodtam most el ezen, mert a legutóbbi (vagy egyel előző) Elle-ben volt egy cikk arról, hogy miképpen lehetne visszaszerezni a szülői autoritást ezen a nyáron. Többek között azt írta a cikk, hogy nem azt kellene mondanunk, hogy nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert fájni fog a hasad, hanem: nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert megtiltOM. Vagy valami ilyesmi. Az volt az érv, hogy az 1. esetben – helytelenül – a szülő és a gyerek egymással egy szinten vannak, így a gyerek (aki tudat alatt mindig a haláltól retteg) azt szűrheti le, hogy a szülő maga is meghalhat. Ellenben a 2. esetben a szülő a gyerek fölé pozicionálja magát, ami biztonságérzetet kelt a gyerekben: a szülő másfajta, nem halandó lény.
Szóval mindent meg lehet ideologizáni, na!)
Én arra is kíváncsi lennék, hogy a gyerekeink blogjában miket írnának rólunk, mint szülőkről.Biztos lenne kiakadás.
VálaszTörlésA peldadra hivatkozva en az 1. Verziot kovetem. Azert mert abbol tanul ha van magyarazat. Es igazabol igy is fole helyezem magam, mert en nem engeem, csak elmondom h miert nem. Engem a 2. szerint neveltek, nem is beszelgetek soha a szuleimmel, mert ugy erzem ok azt gondoljak, mindent jobban tudnak. En kiadom az iranyt, de kerdezhet es mindig valaszolok. Mindennek elmondom a miertjet magamtol is.
VálaszTörlésEttol fuggetlenul a hozott ertekek es a neveles 50-50 %-os aranyaban hiszek.
Tamko, ez lesz a kedvenc posztom a blogodból :)
VálaszTörlésNem is ez, hanem az ember azért megpróbál a gyerekével a lehető legjobb viszonyban lenni (nem? legalábbis így képzelem :)), és ehhez tök jól jön a kötődő/pozitív gyereknevelési ideológia, pedig a szülő csak azt szeretné, hogy boldog gyerekkora legyen, ne sírjon, és nevessen minél többet :)
VálaszTörlésEgyébként én biztos vagyok benne, hogy azért nem kötődöm (normálisan) a szüleimhez, mert elég ridegen neveltek, de nem csak kisgyerekkoromban, hanem végig. És remélem, én fogom tudni másképp csinálni. És ez mondjuk való igaz, hogy "csak" a velük való kapcsolatomra van hatással, de ahhoz épp elég, hogy azt elrontsa (elrontsa vala?).
Elmentünk egy anyukával a játszótérre. Mindkettőnknek kb. egyidős a fia. Az enyém barna hajú, napbarnított, az övé szőke, és inkább fehér mint barna bőrű. Mikor elesik a gyerek egyből mondja neki, hogy Hol a nyuszi? Nyuszot találtál? (Milyen nyuszi?? Én nem értem mi ez, miért kell ezzel fárasztania) Múltkor az enyémnél is bepróbálkozott..ott is csak néztem, milyen nyúlról beszél. Ha az én fiam elesik, és nem akkorát, hogy orrán-száján jön a vér, csak annyit mond Hoppá! felkel és szalad is tovább :-) Hozott anyag+nevelés (hozzáállás),evvel én is egyetértek. Gondolom, a hol a nyuszi is azt a célt szolgálná, hogy eltereld a gyerek figyelmét a sírásról, de szerintem csak jobban emlékezteti rá, hogy itt egy botlás történt.
VálaszTörlésA négy gyerekem próbálom ugyanúgy nevelni, de én is úgy érzem, hogy valójában nem mi neveljük őket, hanem "csak" együtt élünk velük, példát és irányt mutatunk, tanácsot adunk vagy épp parancsolunk, szabályokat vezetünk be és rúgunk fel velük együtt. Nagyon nehéz a büntetés is nekem, sokal könyebb engedni és szeretni őket csak úgy. Próbálunk következetesnek lenni, de az sem megy mindig. Négyen négy félék, és ezerféleképpen jönnek ki a játszmáinkból és én is azt vallom, hogy nagyon számít, hogy ŐK milyenek aztán ehhez tudunk mi szülőként hozzátenni valami JÓT ha szerencsénk van és nem elvenni, nem elrontani őket. Ahogy cseperednek azt látom, hogy mind olyanok ma is mint babaként voltak. Kényelmesek vagy épp pörgősek, kiegyensúlyozottak, vagy egy kicsit akarnokok, ilyen az alaptermészetük és mindemelett TÖKÉLETESEK. Szóval minden szavaddal egyetértek Tamko!
VálaszTörlésMesélő, ez érdekes! Z. három felnőtt gyereke is más és más személyiség mindegyik, még a szüleikhez fűződő viszonyuk is tök eltérő mindhárom esetben.
VálaszTörlésNyuszi :))) én nem nézem amúgy hülyének azt az anyukát, mindannyiunknak vannak fura dolgai :-D Nekem legalábbis biztos! :))
Vera, látod, milyen jó példa az utolsó mondatod arra, hogy milyen kár, h kihalt a régmúlt igeidő?? :) De hogy a lényegre térjek: a lehető legjovv viszonyra törekvés, de igen, viszont ilyen hülye materiális szempontok is játszanak (=nem lehet egész nap a gyerekkel játszani, időre kell menni, szabályokat be kell tartatni.. ezek mind szükségessé tesznek valamiféle nevelést, a szeretet, a jó viszony meg az együtttöltött idő nem elég. Huh, nem tudom érthető vagyok-e).
Hóbelevanc :))
Annamária: nem emlékszem jól a példára sajnos, azt az újságot nagy lendülettel a kukába dobtam :))
Valoban, tenyleg igy van: a hozott anyag nagyobb reszben+ a neveles elenyeszobb mertekben.
VálaszTörlésKet gyerekem van (felnottek mar), eg es fold a ket egyeniseg.
Ugyanaz az apja/anyja, ugyanazt a levegot szivtak, ugyanazt a borsofozeleket ettek, hiaba.
En is azt vallom, a peldamutato elet a szulok reszerol elegendo kell, hogy legyen.
A hugom es en is ket kulon vilag vagyunk, pedig apank, anyank ugyanaz, a korulmenyek, minden.
VálaszTörlésMennyire így van! Mióta gyerekem van, azóta biztosan tudom, hogy semmit nem tudok és nem is fogok tudni a neveléséről, maximum sejteni. Már én is csak a szeretetteljes légkörben, a másik elfogadásában hiszek meg abban, hogy nem hozom 3 évesen olyan helyzetbe, amiben kiszolgáltatottnak v megalázottnak érzi magát. Persze én is rászólok és próbálom terelgetni, de pont ma reggel gondoltam rá, amikor a vajas kiflit mikrofonnak használva állva énekelt a széken, hogy 10 év múlva biztosan menni fog ez ülve is :) Viszont azt nem szeretném, ha az maradna meg neki a gyerekkorából, hogy állandóan fegyelmeztem v rossz volt a hangulat itthon.
VálaszTörlésA Húgomnak gyerekkorunkból, hogy neki soha semmit nem volt szabad és mindenben korlátozták és soha nem álltak mellette. Nekem az maradt meg a gyerekkorunkból, hogy a Húgomnak mindent megengednek, semmiben sem korlátozzák, mégis mindig hisztizik.
VálaszTörlésÉn egy dolgon változtattam eddig (míg itthon vagyok utána már nem lesz erre időm). Amikor hisztizés, üvöltés van, akkor én ott vagyok mellette amíg üvölt (persze rúg, mar, harap, üt és rám dobál mindent) - mivel a 70-es években az volt a nevelési tanács hogy a hisztiző gyereket ott kell hagyni, addig az anyuka legalább elmosogat, viszont a Húgom erre emlékszik hogy őt mindig magára hagyták a problémájával.
Na kiváncsi vagyok - ha megérem - az én gyerekem hogy fog visszaemlékezni, hogy magára hagytam vagy vele voltam.
Persze mikor azért nincs ebédünk mert 9-től 12-ig egybefüggő hiszti van, akkor azért én is elgondolkodom, hogy nem kellene-e otthagyni hogy kitombolja magát...
szerintem jol csinalod, hogy nem hagyod magara. engem nem magamra hagytak, hanem egyszeruen nem engedtek hisztizni (verest helyeztek kilatasba, ezert nem mertem), es az van bennem, hogy baromi magasrol leszartak a problemaimat.
TörlésHúha, nagyon jó poszt!
VálaszTörlés(Majd holnap írok, telefonról nem megy, alig látok. Hol a szemüvegen?)
Merylla :)))
VálaszTörlésElla, de látod, ez is a gyerek habitusától függ - valakinek az marad meg, hogy milyen szar volt a gyerekkora, semmit sem engedtek meg neki, valakinek meg az, hogy milyen tök jó volt a nagymamával lekváros palacsintát sütni és szép az élet. (húgommal nekünk is tök más emlékeink vannak ugyanazokról a helyzetekről, érdekes)
Bezzeg, jaaaaaj, soha ne öregedjünk meg, ugye?? :)
Egyetlen szűk lépéske a nem-ehet-cseresznyétől a szülők halandoságáig... that escalated quickly!
VálaszTörlésSzerintem mindenkinél az az alap, ahogy őt nevelték, igyekszik hasonlóan van pont ellenkező módon nevelni a gyerekét. Hogy aztán stresszhelyzetben előtörjön (vagy elő akarjon törni) a régi minta, ha jó, ha nem jó.
VálaszTörlésVelem nagyon szigorú volt az anyám, részben mert őt is szigorúan fogták, részben mert egyedül nevelt.
Ezért aztán én soha nem büntetem a fiam szeretetmegvonással, és nagyon tetszik az az elv, hogy legyenek keretek, de azon belül szabadon dönthessen dolgokról a gyerek. Ezek a keretek nekem az evés/alvás/fürdés/bölcsi stb a napirend úgy általában. De másban nem vagyok szigorú, az is igaz, hogy nagyon nyugis, viszonylag stabil idegrendszerű :) kisfiam van, könnyű vele.
roviden en is csak annyit tudok, mondani, h nem azert nevelem valamilyen ideologia menten a gyereket, hogy ilyen vagy olyan felnott legyen (az szerintem is nagyjabol adott), hanem hogy a _kapcsolatunk_ milyen lesz ezzel a bizonyos felnottel.
VálaszTörlésvagyis most mar ket gyereket, es a kicsirol haromhonaposan leri, hogy tok masmilyen felnott lesz, mint a novere.
Törlésinkabb azt kene megvizsgalni, hogy olyan van-e, hogy az egyik gyerekkel tok klassz kapcsolata van a szulonek, a masikkal meg rossz. mi a noveremmel ugyanugy masok vagyunk, raadasul egyikunket apank, masikunkat anyank nevelt, megis mindkettonknek mindket szulonkkel rossz a kapcsolata.