Brüsszel

Az a fura, hogy szinte hozzá kell szoknunk a megszokhatatlanhoz, azaz hogy évek óta Európa bizonyos pontjain emberek halnak meg terrortámadásban. Várható volt, hogy Brüsszelben is történik valami, de amikor valósággá válik a rémálom, kiderül, hogy ehhez hozzászokni nem lehet. Még ha szinte ismeri is az ember a forgatókönyvet: először jön a megdöbbenés, a rettenet és a hírportálok ötpercenkénti frissítése – mindez számomra egyenes arányban áll azzal, hogy mennyire ismeri jól az ember a helyszínt –, majd a közeli/távoli ismerősök felkutatása FB-on (elképesztő, hogy az ilyen tragédiák idején a kollégák iránti aggodalom és az irántuk érzett szolidaritás mennyire természetes képződménynek tetszik), aztán a miértek és a hogyantok részletes taglalása rokonokkal, barátokkal (és mivel Párizs után úgy érzem, mindent kibeszéltünk, most már csak magunkat ismételgetjük), majd jönnek a hétköznapok, az ember meghallgat egy-egy vitafórumot a rádióban, meg elolvas egy hosszabb cikket, akár nyomtatásban is. Aztán már csak egy dátumra emlékezünk... március 22. November 13. Szeptember 11. Stb.

Annyi minden kavarog a fejemben. Ma belegondoltam, hogy amikor időnként számba vettem, hogy mi hiányzik nekem Brüsszelből, szinte az első helyen állt a repülőtér! (innen, ahol most lakunk, nehéz utazni) LB barátnőm 10 perccel a támadás előtt utazott át a Malbeek megállón – és ő az, akinek az augusztusi, a Brüsszel-Párizs útvonalon tervezett terrorcselekmény idején is a vonaton kellett volna lennie. A támadást meghiúsították, LB pedig éppen nyaralt, szóval szerencsére nem volt semmi, de azóta is bennem van a félsz: akár lehett volna tragédia is.

A piszkozatok között van egy félig megírt posztom a mormon hittérítőkről. Röviden: amikor ideköltöztünk, Z. összehaverkodott velük, egy ideig rendszeresen jártak, szimpik voltak, készségesek, fiatalok, amerikaiak. Aztán mivel én biztosra tudtam, hogy nem akarok megtérítődni, na meg a franciát is rosszul beszélték, ráadásul állandóan cserélődtek is, tehát a végén már teljesen másokkal kvaterkáztunk, mint akikkel az elején szimpatizáltunk, én azt kértem Z-től, hogy hagyjuk abba, ne hívjuk őket többé. Ma megtudtuk, hogy a legelső srác (a legszimbibb) is súlyosan megsérült a reptéri robbantásban, Z. úgy értette, hogy a lábát le kellett vágni – most alig bírom lebeszélni, hogy ne menjen Brüsszelbe meglátogatni...!

Végére még két kérdés, amit fölteszek magamnak ma: miért csak narancssárga készültségi szintet vezettek be az uniós épületekre? És: vajon hogyan van embereknek idejük/energiájuk/bátorságuk/képük terrortámadás idején elővenni a mobiljukat és filmezni?