Karácsonyi dekoráció

(Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!)

Számolunk

T: - Egy, kettő, három, néééégy.... öööt....
Z: - Hat, hét...
T: - Azt már beleszámoltad!
Z: - Jó, akkor öt, hat, hét... Fordítsd meg!
T: - Nyolc...
Z: - Ez pici, ez nem számít.
T: - Akkor számoljuk külön a kicsiket és a nagyokat!
Z: - Oké. Kezdjük előlről. Egy, kettő.... Mutasd a hátát!
T: - Három, négy...
Z: - Na ez szerintem tényleg pókcsípés, ne számoljuk!
T: - Öt, hat...ez már volt?
Z: - Nem. Hét, nyolc...itt a karján kilenc...
B: - Mama! Mama!
T: - Édes vagy Totókám, de azt nem kell beleszámolni, az a cicid! Hihihi!
Z: - Tíz. Összesen tíz nagy.
T: - Hát nem tudom. Szerinted akkor ez az?!

Kitaláljátok, mit számolunk ilyen szakszerűen két nappal Szenteste előtt? Amikor 3 gyereket és 5 felnőttet várunk vendégségbe, több napra, köztük egy terhes nőt?

Hogy mik vannak!

Playmobil JÁSZOL!

Egy control freak rendszergazda panaszai

Már megint túlbonyolítom az életem! Itt az idő, hogy őszintén bevalljam, mi az egyik legnehezebb dolog egy kisgyerekkel. Az az igazság, hogy kicsit több mint két év után kijelenthetem: nem BÍROK lépést tartani a felhalmozódó fotókkal és videókkal. Kellene valami átlátható és megvalósítható rendszer, valami kapaszkodó, hogy tudjam: mi hol van.

Az elején a fényképezőgépemmel fotóztam és videóztam, de aztán Z. vett egy kamerát. Olyan hiperszuper készülék, hogy hetekbe telt, míg megtanultam a működését - tudjátok, egy egész könyvnyi útmutatót adtak hozzá, meg két CD-t... kicsit kétségbeestem, amikor kibontottam a csomagot a karácsonyfa alatt egy két hónapos babával a kezemben. Egyébként olyan csúcsminőségű filmeket készít, hogy sajnos egyetlen ingyenes szerkesztőprogram sem tudja vágni a filmeket - amelyek azóta is ott sorakoznak a Videók mappában, arra várva, hogy egyszer (mikor?) nekiüljek áttanulmányozni a kérdést, hogy mivel és hogyan érdemes feldolgozni azt a RENGETEG órányi anyagot, amit arról készítettem, hogy Boni kinyújtja a karját a majomért, megfogja a majmot, magához húzza a majmot – mindezt előlről, profilból (jobbról ÉS balról), délelőtt, délután, este... Hiába, hosszú volt az a másfél éves szülői szabi: többször is előfordult, hogy lefilmeztem egy egész öltöztetési-vetkőztetési vagy fürdetési ceremóniát!

Ma már sajnos – amikor pedig sokkal-sokkal élvezhetőbbet és aranyosabbakat produkál holmi majmok megfogásánál (ami akkor a non plus ultrának tűnt cukiságból), szóval ma már sajnos nem nagyon lehet őt filmezni, mert az én kis majmom rögtön odarohan, hogy megnézze rajta saját magát. Ennek ellenére készülnek róla videók, de leginkább telefonnal és iPaddal – és akkor el is érkeztünk a probléma lényegéhez.

Mert összesen hat darab eszközzel szoktuk filmezni-fotózni (telefonok, iPad, kamera, fényképezőgép), amelyeket ide-oda töltünk le. És a Felhő, na, az egy homály számomra. Valahogy mégis sikerült megcsinálnom, hogy minden egyetlen helyre mentődjön le, viszont vannak olyan fotók, amelyeket ugyanazzal a számmal tart nyilván, és másolásnál az egyik mindig törlődik – erre nemrég jöttem rá.

A valódi probléma az, hogy hol tartsuk ezt az egész mindenséget? (több, mint 300 GB-ról van szó) A számítógép haldoklik, nem biztonságos, tehát: külső tárolón. Úgyhogy a mostani, teljesen kusza és minden tudományos alapot nélkülöző módszerem az, hogy két külső tárolóra mentem le az összes fájlt meg a válogatást – ez utóbbi ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy élvezni is tudjuk a digitális technológia előnyeit, ne csak halmozzuk a különböző szögből készített fotókat. Az, hogy mikor és hová mentem el a fájlokat, kezd teljesen követhetetlenné válni. Akkor még szoktam érteni, amikor létrehozok mappákat meg dossziékat olyan névvel, hogy Végleges, Utolsó verzió, Legutolsó, LEGutolsó, Teljes, Összes1 meg Összes2, de pár hónapra rá általában fogalmam sincs, hogy mi hol található, rámentettem-e egy régi (teljes) dossziéra egy újat (komplettet)?!

Modern idők

Annyira hálásan gondolok azokra, akik föltalálták, kikisérletezték és kifejlesztették:

- a krémet a hidegtől kicsípett arcbőrre és szájra

- a másik krémet a kemény víztől kipöttyösödött bőrre

- a harmadik krémet a piros popóra

- a fertőtlenítő szert a szinte vérző popóra

- az antibiotikumot a középfülgyulladásra

- a paracetamolt a lázra

- a Neurofent a még magasabb lázra

- a kénes orcseppet a náthára

- a cseppeket a hasmenésre

- a laktózmentes tejet szintén a hasmenésre

Sőt, azért is hálás vagyok, hogy van fűtésünk, folyó vizünk (hideg ÉS meleg), elég kajánk, meleg ruhánk, és hogy bármikor fogad a gyerekorvos, hogy telefonon is tanácsot lehet kérni stb. , stb. Mert mit csinálnánk egy barlangban a tűz mellett éjszaka, egy magából kikeltve üvöltő, tűzforró gyerekkel, amikor így is halálra rémülünk?!

Fordítók egymás között

- Én ilyen körülmények között nem tudok dolgozni! Képzeld, label-eket kell fordítanom, de hiába keresek rájuk konkordanciával, nincs semmi találat. Pedig sokadik verzió!
- Nem mondod. Hívtad már a Helpdesket?
- Igen, de azt mondják, nem bug, hanem ez egy Studio-feature. Készítettem copy-t is a doksiból, megnéztem a fájl alatt a ref doc-okat, lecsekkoltam az összes ongoing task-ot, megnéztem a Note-ot, ráklikkeltem a tag-ekre, összehasonlítottam a template-eket, regisztráltam a IATE-be, de semmi. Klári bezzeg sick leave-en van, vagy training-en...
- Ja tudom, asszem a meetingen erről volt már szó...korrigáltad az interfészt?
- Ja nem, megpróbálom. És most jut eszembe, megnéztem a múltkori doksinkat. Sok minden nem kollokál, úgy érzem. És túl sokszor szerepel az internet szó, szerintem zavaró...  javaslom a világhálót. Szép, ősi magyar kifejezés, mit gondolsz?
- ...

Lakásunk ékessége

Nem egy, nem kettő, nem három, hanem... röpke nyolc hónap kellett hozzá, hogy büszkén kijelenthessem: kész van! Fel lett fúrva a falra...

a fogas!

Hurrá! Ezentúl nem kell sem nekünk, sem a vendégeknek széktámlákra tornyozni a kabátot-sapkát-sálat, elinduláskor onnan nehézkesen előbányászni, a közben leesett ruhadarabokat újra felpakolni. Vége a táskák szekrényekbe dugdosásának, hogy Boni ne kotorásszon bennük.

Ha ilyen jól haladunk, érzem én, hogy talán egyszer még karnisunk és függönyünk is lesz...!

Zene

Míg a régi zeneiskolába jártam, eszembe sem jutott, hogy a szolfézst meg a gitárt máshogy is lehetne tanítani. Pedig milyen logikus, hiszen a nyelveket sem tanítják egyféleképpen, sok módszer, könyv, hozzáállás stb. létezik. És a zene is egyfajta nyelv, végülis.

Szeptemberben beiratkoztam a helyi zeneiskolába, és ott tapasztaltam meg először, hogy bassszus teljesen máshogy is lehet zenét tanulni/tanítani. Nem tudom, melyik a jobb, nekem mindkét módszer tetszik (talán a mostani zenesuli keményebb), de tény, hogy teljesen más.

Itt állandóan énekelni kell. Amott csak kórusban énekeltünk néha-néha, szolfézson. A mostani gitártanárom meg simán dalra fakad bármikor, sőt, engem is énekeltet, azt feltételezvén, hogy bármit ki tudok énekelni (nem!). Emellett pedig az az elve, hogy egy adott darab megtanulásához először csak a mély hangokat kell lejátszani (azt, amelyeket a hüvelykujjal kell pengetni), azokat memorizáni, és utána jönnek a magasak. Újdonság volt az is, hogy akkordokat is játszunk.

Szolfézsról egyszer hiányoztam 3 egymás követő héten, erre felhívtak: hol vagyok. A tanárnő elmondta, hogy itt nincs olyan, hogy valaki ennyit hiányzik, ő nem tud engem felzárkóztatni, mert itt kéremszépen az órai munkában mindenki részt vesz. A régi tanárnőm mindig azt kérdezte, hogy kinek lenne esetleg kedve eltapsolni ezt meg ezt a ritmust, itt meg felszólítanak: Tamko, énekelje el a következő hangsort! (az első rémület után felocsúdtam, azóta bármikor éneklek nekik. Szerencsére Bonival sokat kell gyakorolni!)

Egyébként ez a szolfézs egyszerűen lenyűgöző. Hogy lehet, hogy az ilyen elvont, láthatatlan dolgok, mint a hangok leírására létrehoztak egy olyan rendszert, amely képes visszaadni egy szimfonikus zenekar bármelyik hangszeréből kicsiholt akármilyen hangot? Vagy akár csak egy elkornyikált bocibocitarkát? Egy olyan rendszert, amelyet évszázadokon át ugyanúgy használ mindenki. Kodály-módszer ide vagy oda, én most szembesülök a szolfézs szépségeivel – igaz, én eddig soha, sehol nem találkoztam a diatonikus hangnemekkel és azzal, hogy ezek annyira logikusak, mintha matekról lenne szó.

És utána

Ezen a héten olyan erős ingerek értek és annyi minden történt, hogy hetekig eltart majd, míg mindent megemésztek. Lássuk csak: vezettem kétszer 300 km-t egy rossz kocsival. Kávéztam és karácsonyról meg gyerekkori emlékekről csererésztem egy olyan kolléganőmmel, akivel kölcsönösen nem kedveljük egymást, és hat éve, amióta napi munkakapcsolatban vagyunk, csak párszor találkoztunk személyesen. Láttam egy gyönyörű lakást, és abban a Világ Legszebb Íróasztalát (nincsenek rá szavak). Elhűltem azon, hogy Bella barátnőm pasija nem szeretné, hogy Bella magyarul beszéljen a születendő gyerekükhöz, és még jobban elhűltem azon, hogy Bella kezd ebbe belenyugodni. Két éve nem látott ismerős azt állította, hogy nem ismert meg.

Nem is tudom, hol kezdjem.. (azt viszont tudom, hogy hová szeretnék kilyukadni!) Az történt, hogy a hétből két napot Brüsszelben dolgoztam. Most mentem vissza először és munkát, adminisztratív teendőket és egy koncertet sűrítettem be a két napba.

Koncert: mikor októberben megvettem a jegyeket, még szó sem volt párizsi merényletről vagy brüsszeli kijárási tilalomról. Innen, a vidéki kisvárosunkból mindez olyan rémisztően hangzik, hogy komolyan féltem oda menni. Hiába hangoztatja mindenki, hogy az élet megy tovább meg hogy nem szabad félelemben élni stb. én majdnem lemondtam az utat. Szerencsére a barátnőmet keményebb fából faragták, és az az érdekes, hogy a koncerten magán (sőt, Brüsszelbe érve) már én sem féltem egyáltalán.

Indulás előtt azért belegondoltam, mi lesz Bonival, ha én mondjuk meg találok halni. Életemben először kétségbe estem a halál gondolatán. Már régóta tervezem, hogy életbiztosítást kötök, és készítek két borítékot: az egyiket Boninak (ha felnő) a másikat pedig annak a valakinek, aki Bonit felneveli. Ebben megadom az összes folyó – főleg pénz- és informatikával kapcsolatos – ügyeimet, a jelszavakat és egy rövid elutasítást arról, hogy mit szeretnék halálom után (pl. hogy Boni megtanuljon magyarul és ne adják el a pesti lakásomat). Sajnos ebből még semmit sem valósítottam meg. Amit eddig elintéztem: egy végrendelet, közjegyzőnél letétbe helyezve, arra az esetre, ha Z-vel együtt halunk meg. Ilyenkor, mivel neki van három másik gyereke, a magyar jog szerint állítólag előfordulhat, hogy a három gyerek a lakásom felét megkaphatja és nem Boni örökölné a teljes lakást – ezért volt szükség jogi lépésekre.

Arról már beszélgettünk, hogy mi legyen, ha egyszerre halunk meg és Boni árva marad. Beszélgettünk, de dűlőre nem nagyon jutottunk, illetve kizárásos alapon Z. egyik unokaöccsére esett a választásunk. Őket viszont még nem kérdeztük meg, ami jól illusztrálja azt, hogy egyikőnk sem volt a választással tökéletesen megelégedve. Most viszont, hogy a húgom terhes és lassítani fog az életvitelén, meg úgy egyáltalán: gyerekkompatibilissé teszi magát,  a kérdés asszem el van döntve. Személy szerint én már csak arra várok, hogy megismerjem a pasiját (ő is Bonit) és akkor szerintem hivatalossá is tehetjük a dolgot (ha ők beleegyeznek). Iszonyú nagy megkönnyebbülés lesz.

És azoktól, akik nem csak engem ismernek személyesen, hanem egyik-másik családtagomat is (Librarycat, Martine) ünnepélyesen azt szeretném kérni, hogy szóljanak a családnak a blog létezéséről...

Feltűnés nélkül

Előfordul, hogy sok készpénzt kell magammal vinnem valahová. Ilyenkor próbálok a lehető legtermészetesebben viselkedni, hogy ne látszódjon rajtam, attól félek: kirabolnak.

Biztosan sikerül ügyesen átvernem az összes potenciális zsebtolvajt!