Májusban, amikor könyvvásárlási lázban égtem, megláttam a Libri polcán azt a könyvet, amiről pár éve Franciaországban úgy beszéltek, mint a Huszonegyedik Század Nagy Regénye. Bele se lapoztam, dobtam be a kosárba. Még anno el akartam olvasni, annyira jó kritikákat kapott, csak éppen nem vitt rá a lélek, hogy 600 oldalt francia fordításban olvassak.
David Grossman izraeli író könyvéről van szó, a címe: A világ végére és tényleg annyira jó, mint amennyire hírlik. Bár majdnem belebetegedtem az olvasásába, mert a kerettörténet egy anyáról szól, akinek a fia belép a hadseregbe, hogy részt vegyen egy hadműveletben. A nő kicsit talán megzakkanva, a sorssal alkudozva úgy dönt, nem várja meg otthon a fia halálhírét hozó izraeli katonákat, hanem elszökik előlük. Úgy gondolkodik, hogy amíg nem tudják őt elérni, és amíg nem tud a fia haláláról, addig az életben van. Már ez is milyen szomorú, de mennyire életszerű, mindannyian kötünk ilyen hülye alkukat az élettel, nem?
Nem egyedül megy, hanem egy régi szerelmével, és a kettejük beszélgetéséből egy hihetetlen ménage à trois története rajzolódik ki. Na mármost én a véletlenekre és a túlzásokra nagyon szkeptikusan tekintek, ha könyvről van szó, de ez az író még engem is megvett a történetével. Olyan jól van összerakva az egész, hogy a fura is normálissá, az egyetlen lehetséges opcióvá válik (kivétel talán: Ofer vegetarianizmusa, ami szerintem túlzás volt).
Anyaság, család, háború, véletlen: ezek a regény fő témái. Nem mondom, hogy végig ugyanúgy tetszett a könyv, vannak benne érdekesebb és kevésbé megkapó részek, sőt, hiányérzetem is van (Mi lett a Szamit érintő konflikuts vége? Mi volt a sorshúzás tétje? Hogyan lehet két pasit szeretni egyszerre?). Néha pedig már-már hatásvadász, de szerencsére annyira intelligensen ír, hogy mégsem az, inkább érzékeny. Szerintem akinek van fia, máshogy, más szemmel olvassa ezt a regényt.
A mostani palesztin-izraeli konfliktus kirobbanásakor kb. a felénél jártam a könyvben. Fel nem foghatom, milyen lehet egy olyan országban élni, vagy anyának lenni, ahol bármikor kitörhet egy fegyveres konfliktus, és ahol kötelező a katonai szolgálat. Nehéz. A fordítás (angolból) zseniális (Nemes Annának köszönhetően), a könyv maga szép, öröm kézbe venni, komolyan.
Megkérdeztem Cécile barátnőmet, aki anno olvasta a francia fordítást, és aki maga is beszélt nekem a könyvről, hogy elevenítse föl az emlékeit, és beszéljük meg a regényt. Nagyot csodálkoztam, amikor kijelentette, hogy ő ezt a könyvet csak hallomásból ismeri és nem is olvasta: amiről mint Századunk Nagy Regényéről beszéltek a francia médiában pár éve, az nem is ez volt. Összekevertem a neveket! Fogalmam sincs, mi volt pontosan annak a könyvnek a címe vagy a szerzőjének a neve, a témára meg egyáltalán nem emlékszem. Csak egyvalami biztos: az is egy hosszú regényfolyam volt. Ilyen szép kis piskóta vagyok. Teljesen véletlenül, mintegy tévedésből olvastam el egy felejthetetlen regényt.
(Vigyázat, spoiler a kommentekben!)
Es ami tenyleg rettenetes ebben a tortenetben, hogy miutan megirta a konyvet es az megjelent az egyik fia tenyleg meghalt a haboruban....
VálaszTörlésOups, ez nem akartam leírni.. na majd írok egy figyelmeztető mondatot a poszthoz. :)) Olvastad a könyvet? Tetszett?
VálaszTörlésEgyébként úgy tudom, hogy a könyv írása közben halt meg a fia, és ennek ellenére (vagy épp ezért) befejezte a regényt. Ami szerintem nem is értelmezhető, ha nem ismerjük az író életének ezt a tragédiáját, nem?
Úgy emlékszem, neked is fiad van... én majd beleőrültem olvasás közben...
Nem, nem olvastam, csak könyvekröl olvasok sokat es bövitem a listam. Egy interjut olvastam a pasival az ottani konfliktus kapcsan, ott meselt erröl. En sem birok ilyen könyveket olvasni mostanaban,ritkan fordul elö, hogy elkezdek valamit es nem fejezem be, de pl. amikor Joan Didion könyvet olvastam, ami arrol szol hogyan veszitette el egy ev alatt a lanyat es a ferjet, azt abba kellett hagynom, ha nem akartam az idömen panikban szorongva tölteni. Ami nyilvan azt is mutatja, milyen jol megirt könyv. A haborus- szörnyuseges könyveknek nem tudom, mikor jön el az ideje, en mar a Nyugaton a helyzet valtozatlant is rosszul birtam, pedig az ugye mar törtenelem....
VálaszTörlésIgen, a Didion-könyvről már beszéltünk, én végigolvastam, de szerencsére már elfelejtettem egy kicsit... Sajons az ember az irodalom egy nagy szeletét utasítja el magától így, de hát nekem sem megy. Nem tudok már szörnyűségeket olvasni, és lassan már csodálom azokat, akik igen. A Nyugaton a helyzetet még kamaszkoromban olvastam, de sírtam rajta, pedig még messze voltam a gyerekvállalástól. Abban van asszem (??) az, hogy a nő fél napot áll sorba, hogy a fiának meleg zoknit vegyen... huh, az a pár oldal összefoglalja az anyaság lényegét.
VálaszTörlés