Egy pszichoterápia vége

Nem tudom, a nő hibája-e vagy a módszeré, de úgy összességében nem gondolom, hogy sokat használt volna ez a 3 és fél éves pszichoterápia, aminek ma lett vége*. A nő szimpi - nem is tudtam volna olyanhoz járni, aki nem az, noha párszor úgy éreztem, hogy a problémáimat túlságosan leredukálja, leegyszerűsíti, coelho-i mederbe tereli („Soha nem késő…”). Szerepe szerint (asszem) nem szabadott volna tanácsokat adnia, a valóságban viszont majdnem mindig tudtam, hogy mit gondol bizonyos dolgokról. Sőt, azt is éreztem néha, hogy emiatt be akarok nála vágódni, a vége felé már (ez az én hibám) szerintem kevésbé voltam őszinte. Voltak témák, amiket, úgy éreztem, kifejezetten kedvel, más témákhoz viszont szinte alig szólt hozzá. Az elején bőszen jegyzetelt (de vajon mit? egyszer azt álmodtam, hogy körbe-körbe virágokat rajzol a füzetébe), az utolsó egy-másfél évben viszont már nem.

A módszer pedig… úgy tűnik nekem, nem is igazán volt módszer. Leginkább egy hosszú, egyoldalú beszélgetésre hasonlított az egész, amit minden kedden ott folytattuk, ahol előző kedden abbahagytuk, vég és cél nélkül. Ez hogyan lehet hatásos amúgy? Nem láttam igazán, merre haladunk, az utolsó évben (de főleg mióta terhes vagyok) már néha kellemetlenül is éreztem magam, amiért tulajdonképpen egy tökéletes idegennek kiteregetem az életemet. Ebben a három és fél évben persze én is, és a körülményeim sokat változtam (változtak). Voltak dolgok, amiket magamtól megoldottam, és azt hiszem, csak közvetetten köszönhetem a pozitív változásokat a pszichoterápiának.

Jó kérdés, hogy akkor miért is jártam ennyi ideig. Hát mindezek ellenére szerettem ezeket az alkalmakat, beilleszkedtek a hetembe. Miért hagynék ki az életemből heti 45 perces beszélgetést egy intelligens és szimpi nővel, amikor időm és pénzem is van rá? (a biztosító térít) Volt a dolognak valamiféle addiktív jellege is, aztán persze érdekes volt látni, hogy egy teljesen külső szemlélő hogyan reagál azokra a dolgokra, amelyek foglalkoztatnak. Jó volt magamnak is megfogalmazni az érzéseimet, rájöttem összefüggésekre is (de megoldásokra már kevésbé). Nem utolsó sorban pedig egyszerűen nem tudtam, milyen apropóból hagyjam abba, és persze mindig is reméltem, hogy egy terhesség pont jó lesz arra, hogy lezárjam ezt a fejezetet.

Ha valaha újra szükségét érezném, hogy pszichoterápiára járjak, akkor konkrét elvárásokkal mennék oda: legyen az egésznek egy idő- és tartalombeli kerete. Előre meghatározott számú beszélgetésből álljon, és kézzelfogható dolgokra keresünk megoldást.

* Aztán az is lehet, hogy igazságtalan vagyok és most annyira oké minden, hogy csak így utólag látom feleslegesnek a három és fél évet.