Hazugság vs. igazság

Pár hétig a következő nagy dilemma előtt álltam: mondjam-e el az igazságot az örökbefogadási procedúra következő lépésén (az egyéni interjún) vagy sem.

Meséljem-e el, hogy nem is vagyok egyedülálló, hogy ketten vállalnánk gyereket, csak adminisztratív okokból nem vághattunk bele ketten? Hogy nem is most szeretnénk örökbefogadni, hanem úgy 3 év múlva, ha mondjuk az addigi lombikok nem sikerülnének? Hogy azért kezdtem el ezt az egészet most, mert nem szeretnék negyven évesen belevágni a több éves folyamatba? Ezek nem szégyellni vagy titkolni való dolgok. Ettől még jó szülők leszünk, és még annak az esélye is nagyobb lesz, hogy kisbabát, nem pedig nagyobb gyereket fogadhatunk örökbe, ami pedig mindenki érdeke.

Vagy hallgassak erről az egészről, hiszen csak a bajt keresném ezzel? Hiszen ki tudja kivel ülök majd szemben, emberek hoznak majd döntést rólam, ami azt jelenti, hogy az illetők lehetnek kretének és korlátoltak. Vannak a világon elkeserítően hülye szabályok is*. Ráadásul ki tudja, lehet, hogy ez az egész olyan, mint az állásinterjú: mindenki hazudik, így az igazat mondók hátrányosabb helyzetbe kerülnek. A cél szentesíti az eszközt.

Végülis az igazmondás és az átláthatóság mellett döntöttem, mégpedig több okból. A legfontosabb, hogy nem tudtam volna (nem szoktam) hazudni. A dolgokat elhallgatni igen, azt esetleg be tudtam volna vállalni, de úgy gondoltam, szeretnék hinni egy olyan világban, ahol az igazság az egyetlen járható út. Azt szeretném, hogy a lányom/fiam is így gondolkozna majd: hazugság és manipuláció nélkül legyen képes boldogulni a világban. Szóval akkor hogy indíthattam volna el az örökbefogadást egy óriási hazugsággal?

Nem bántam meg, pedig emiatt lehet, hogy a kérelmemet el fogják utasítani. Az történt ugyanis, amitől féltem: egy szabálytisztelő, kedves, de korlátolt szociális munkással találtam magam szemben, aki, ha tényleg egyedülálló nő lettem volna, boldogan jegyzetelte volna a sablonkérdésekre a sablonválaszt. Így viszont teljesen meg volt kavarodva. Az egész interjú emiatt rémesen alakult, és a lehető legrosszabb helyzetben találtam magamat: igazat is mondtam, meg nem is.

Mert azzal indítottam, hogy kérdezés nélkül elmeséltem: 12 éve élek valakivel és 2,5 éve szeretnénk gyereket. A nő válasza pedig az volt, hogy erről jobb lett volna, ha nem tud. Mert igen, ez kizáró ok. Egyedülállóként csak akkor fogadhat örökbe valaki, ha tényleg egyedülálló. Az, hogy utána találkozik-e a nő valakivel, aki esetleg majd veri a gyereket, nem érdekli őket. Az, hogy velem ez nem fordulhat elő, mivel már van valakim, szintén nem érdekel senkit. Szóval ezt az első két percben felmértem, és rájöttem: itt nem kérnek az igazmondásból.

Elmondtam tehát ezen kívül a lombikot, mert rákérdezett. Nem mondtam viszont el Z. életkorát, a mostani lombikot (amit egyébként tegnap elkezdtem) és nem válaszoltam őszintén arra a kérdésre, hogy miért szeretnék gyereket**. Egyszóval, rémesen éreztem magam. A nő megígérte, hogy megpróbálja úgy továbbítani a kérelmemet, hogy ne kerüljenek bele a problémás részek, de láttam rajta, jobban félti a saját bőrét (állását) ennél. Még lesz két interjú: egy a pszichológussal, egy pedig hármasban, ő, a pszichológus és én.

Az a helyzet, hogy kicsit elment a kedvem ettől az egésztől. Amilyen jók voltak az eddigi foglalkozások, olyan hiteltelennek tartom ezt a mostani bohóckodást. Felháborító, hogy hazugsággal többre mentem volna, mint így. Ezt nem én találom ki, a nő is megerősítette. Azt is felhárorítónak tartom, hogy úgy általában mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy ítélkezzen felettünk: a Lukács dokijaitól elkezdve a saját pszichológusomon keresztül az örökbefogadós szociális munkásig.



* Most hirtelen az jut eszembe, amikor a szüleim külföldön laktak és mielőtt nyaranta hazajöttek volna, be kellett kapcsoltatni a vonalas telefont a lakásban. A húgom ezt soha nem tudta elintézni egyedül, mert nem a matáv nem hitte el bemondásra, hogy ő a papám lánya (a papám nevén volt a telefon). Iszonyú bonyolult módon érhette volna csak el, hogy bekapcsolják a telefont. Végül egy sokkal egyszerűbb megoldást választott: egy haver (= férfihang) hívta fel minden évebn a matávot a lakásból, azt állítva, hogy ő a Papám, így a dolognak nem volt akadálya. Csak hazugsággal lehetett elérni azt, amihez elviekben joga volt.

** Elmondtam, hogy át szeretném adni egy gyereknek a tudásomat, a világról alkotott véleményemet, a szokásaimat, az anyanyelvemet és a kultúrámat, hogy mindezekből és más tapasztalatokból saját világképet és életet gyúrjon magának. Hogy szeretnék tanúja és esetleg irányító szereplője lenni annak, hogy egy ember felnő. Elmondtam, hogy a gyerekek cukik és viccesek. Megemlítettem az ösztönöket. Elmeséltem, hogy szeretnék anyaként szeretni egy gyereket és alig várom már, hogy lemondjak dolgokról emiatt. Hallgattam viszont arról, hogy szeretném, hogy feltétel nélkül szeressenek, legalább az első 10 évben, és hogy azt is szeretném, hogy életem végéig legyen valakim, akire esetleg támaszkodhatok. Ilyen önző szempontokra nyilván nem volt kíváncsi a nő, pedig utána beszéltem egy háromgyerekes barátnőmmel, aki gyereknevelésből a példaképem lesz majd, és ő első helyen említette ezt a szempontot. De én úgy látszik, nem tehetem meg, hogy ezt kimondjam.