Szavak

Magyarországi nyomdákkal kontaktálok, hol tudnám kinyomtatni Boni könyvét. Erről majd írok bővebben; készítettem neki egy nyelvtankönyvet nyárra. Sajnos a francia cég csak akkorra vállalja, amikor már nem leszünk itt, és nem postázzák külföldre. Ofszet, kifutó, belív, sőt: belív lekenése, ilyen szavakkal bombáznak, vicces, hogy ami nekik mindennapos, azt nekem meg kell néznem a szótárban.

Ma felhívtam a pasit, mert napok óta nem válaszol, legutóbbi e-mailjében azt írta, hogy a borító felbontása nem jó. Elküldtem neki az előlapot nagyobb felbontásban, és megkérdeztem tőle, hogy a fülszöveget küldhetem-e Wordben.

– Milyen fül? Fül is kellene? – kérdezett vissza ingerülten, mint aki lemaradt egy infóról. 

Úgy látszik, nem egy céh tagjai vagyunk. (Barátnőm szerint keressek másik nyomdát!)

***

Bonit szoktam tesztelgetni meseolvasás közben, hogy milyen szavakat ért. A kelepcére csak legyintett, mintha hülyének nézném („Mama, a Micimackó tele van kelepcével!” – válaszolta szakértelemmel), a pikkelyt nem tudta, viszont másnap emlékezett rá. A frigyre azt hitte, valami növény – talán a rüggyel keverte? Az igába fogott ökörből egy kukkot sem értett, se a szavakat, se a koncepciót. Az özvegy szóra azt mondta, érti, de mikor jobban belekérdeztem, kiderült, a sógorral keveri. A leleményest nem ismerte, azt hitte: liliputi.

 ***

Egyébként ezek a szavak megmaradnak a passzív szókincsében, sőt, ha nem találkozik velük hamarosan, el is fogja őket felejteni. Franciául sokkal-sokkal könnyebb a helyzete, hiszen a suliban és az olvasmányaiban gyakran találkozik ilyen típusú (régies vagy ritkábban használt) kifejezésekkel. De néha meg szoktam lepődni, hogy milyen francia szavakat nem ismer, pl. austral, ami azt jelenti, hogy „ami a déli féltekén fekszik”, vagy ludique, azaz játékos (igaz, a francia szóban nem található meg a játék szó maga), vagy mettre en exergue, azaz kihangsúlyozni, előtérbe helyezni (szótár szerint: jelmondatnak kitűzni).

Ezt a két utóbbit egyébként azért kérdeztem meg tőle, mert valaki mesélte, hogy az érettségiző (francia) diákjai nem ismerték!

Kettesben

Pár napig egyedül vagyunk Bonival, Z. elutazott a temetésre. Néhányszor rápillantottunk a helymeghatározóra a telefonon, amikor ment, és olyan fura volt látni, ahogy átutazott azokon az ismerős helyszíneken, amelyek nekünk minden évben a vakációt, a kikapcsolódást jelentik. Mielőtt Anne-ék falujába ér az ember, át kell menni egy viadukton, amit fenyőfákkal borított hegyek vesznek körül, majd rákanyarodunk az utolsó útszakaszra, ahonnan látszik a Mont Blanc – ez mindig annyira, de annyira szuper szokott lenni. Ehhez az érzéshez soha sem kapcsolódótt még temetés, halál, meg könnyek.

Boni egyébként azt kérdezgeti tőlem, hogy lesz-e olyan, hogy Anne-ék újra kedvesek, vidámak és jókedvűek lesznek-e, vagy már soha többet. Nem tudok erre mit mondani, mert bele sem akarom képzelni magamat a helyükbe. De ők ezerszer erősebbek mint én.

A napjaink amúgy nyugisan telnek, én egy csomó mindent (takarítás, adminisztráció, mosás, bevásárlás, sport, iroda) elnapoltam, vasárnap például egész délelőtt testhálót vagdostunk ki kartonpapírból kockák készítéséhez (matekházi), majd megtanultunk játszani a Ligrettóval (nagyon jó, gyanítom ha többen játszunk még jobb!). Stresszes az, hogy nem szabadna kizárnunk magunkat a lakásból, mert Z. nem tud csak úgy hazaugorni 500 km-ről. Ezért mindig rengetegszer ellenőrzöm, hogy mindkét kulcs nálam legyen, de ilyen nyári időjárás mellett nincsenek mindig nagy zsebeim/táskám, kicsit macerás. Annyiszor gondoltunk már rá egyébként, hogy találunk erre a helyzetre valami tartós megoldást, de csak halogattuk...

Boni sokat kérdezget a temetésről, még nevetni is tudtunk, amikor azt akarta tudni, hogy a másod- és harmadunokatesói is ott lesznek-e a temetésen. Én ezt hittem, azokra gondol, akik Amerikában élnek, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nem lesznek ott, mert nagyon drága a jegy. Értelemszerűen a repülőjegyre gondoltam. A szerencsés Boni, aki még soha nem volt temetésen, megdöbbenve kérdezett vissza:

– Miért, egy temetésre jegyet kell venni?!

Benyomásom a Rendszerről

Csütörtökön volt az osztályozó értekezlet. Előtte már azt fontolgattam, hogy kikapcsolom a telefonomat, nehogy Gabriel anyukája első felindulásában megint felhívjon, de aztán elfelejtettem, és csak egy szmájlis üzenetet kaptam: Gabriel és Boni mindketten dicséretben részesültek! Ez egyébként egy egyszerű félmondat (Gratulálunk!) az amúgy is csupa pozitív értékelésben, szóval nem értem, miért olyan nagy ügy.

Összességében nem tűnik nehéznek a suli, Bonitól is kérdeztem, ő is ezt mondja. Nézegettem a magyarországi nyelvtan és töri tankönyveket, szerintem itt kevesebbet kell tudni, azt viszont kívülről (de nagyon nehéz az összehasonlítás). Háromféle tantárgya van Boninak: az ún. nehéz tantárgyak, amelyeket objektíven osztályoznak (francia, matek, német, töri), a megúszós tantárgyak, amire nem kell sokat tanulni, és könnyű jó jegyet szerezni (angol, fizika, biológia) és a készségtárgyak, ami tök szívás, mert totál szubjektív az osztályozás (ének, tesi, rajz). Boninak tesiből lett a legrosszabb az átlaga, ami szerintem undok dolog, mert igazságtalanul leviszi az átlagát. 

Jézusom, olyan lettem, mint a franciák: folyton átlagot számolok!

Nehéz lehet a tanárok dolga. Harmincan vannak egy osztályban, és ahol az osztályátlag 16,48 (francia) meg 14,39 (töri), ott a legrosszabb átlag a 10 meg a 8,24. Sőt, matekból pl a legrosszabb tanuló 6,3-at kapott. Nehéz lehet így tanítani. Ezek a gyerekek nyilván nem értenek semmit, vagy nem tanulnak semmit, nem tudom. Szerintem nem lenne a helyük egy ilyen iskolában, és én úgy látom, hátráltatják a többiek haladását – talán ez a legnagyobb probléma az egészben szerintem.

Boni kedvenc tantárgyai: az angol és a matek, annyira, hogy ezekből a tárgyakból nem is nagyon kértük itthon számon őt (amúgy minden másban nyüstöltük, főleg németből és töriből), megcsinálta saját maga. Érdekes ez az angol, mert tavaly Amerikában nem láttam rajta, hogy ennyire érdekelné. Lehet, hogy a tanár érdeme? Addig könyörgött gyakorló feladatlapokért, míg a múlt hétvégén elmentünk venni, úgyis szoktunk nyárra ilyen füzeteket vinni (leginkább matekból). Képzeljétek, még azon a hétvégén kitöltötte az össszeset.

A matekszeretete régi, de továbbra is fenntartom, hogy Boni nem matekagy. Viszont szereti a tanárt, eléggé könnyű a tananyag (sok volt a geometria és a számítástechnika), és a matekot nem kell bevágni, tehát úgymond „könnyű”. Boni állítja, szerintem helytelenül, hogy ha egyszer megért az ember valamit (mondjuk háromszög területének kiszámítását), akkor azt mindig tudja alkalmazni, felesleges gyakorolni. Eddig bevált az elmélete, de sajnos szerintem ez nem lesz fenntartható gyakorlat.

Még három hét van hátra a suliból – ez már csupa lógás és lazaság lesz, a jegyeken már nem változtatnak. Egyébként a csütörtökön megírt dolgozatok osztályzatait sem számították már bele, mert, mint hangoztatta Boni, nem engedi a rendszer. Ez az a mondat, amitúl egyébként kiráz a hideg (főleg mh-i kontextusban): mintha az ún. rendszert nem az embert maga hozta volna létre!

Nyelvtan és matek

Nem buli

– Mama, olvashatok még egy kicsit? – kérdi Boni lefekvés után.

– Dehogy, holnap korán kell kelni! – válaszolom azonnal.

– Csak egy percet...? – fog alkudozásba.

– Nem! 

 

Kimondhatatlanul utálom az alkudozást. A 21:30 már eleve egy kialkudott (és túl késői) időpont. Minden reggel (túl) korán ébred, gyakorlatilag nincs meg neki a kilenc óra alvás.

– És ha a papa megengedi...?

– NEM!! – próbálom elejét venni a vitának, könyörgésnek, hisztinek. – Én úgysem engedem!

– Nem vagy aranyos, mama...! – kezd beletörődni a megváltoztathatatlanba, de előtte még egy sértést szeretne a fejéhez vágni ennek az unalmas felnőttnek, aki az alvással töltött órák számát méricskéli, holott kint még szinte világos van, az ablakon bódító nyár- és hársfaillat száll be, és különben is, mindjárt itt az év vége és baromi jó résznél tart a könyvében. – Hogy is mondta Maugli a kobrának..? Fa..? Milyen fa...? Ja igen, mama, Kiszáradt Fa vagy!!

Mindezt itthagyni

Morbid egybeesés, hogy amint befejeztem a rákról szóló könyvet, kaptuk a hírt, hogy Z. unokaöccse meg fog halni. Már elkezdtem a könyvet, amikor kiderült, hogy beszüntettek mindenfajta terápiát, már akkor lehetett tudni, hogy közel a vég. De most már napok kérdése sajnos.

Ez a második unokaöccse, aki fiatalon vastagbélrákos lett. Az első unokaöccs másfél éve halt meg, hátrahagyva egy majdnem kétéves kislányt. Ennek a fiúnak az anyukáját látogattuk egyébként meg tavaly Amerikában, és Boni alig hitte el, hogy akkor alig hat hónapja temette el a fiát. Tényleg hihetetlen volt, egyáltalán nem látszott rajta semmi, sőt, még fotókat is mutogatott a fiáról (akit Boni nem ismert), és egyszer együtt reggeliztünk a kislány anyukájával (tehát a halott fiú volt feleségével) és azzal a bizonyos kislánnyal.

A mostani unokaöccsnek három gyereke van, a legfiatalabb lány Boninál kisebb. Két és fél éve beteg a srác, és az a borzasztó, hogy az elején még nagyon úgy nézett ki, hogy túléli. De most már tudjuk, hogy sajnos túl későn fedezték fel nála a rákot. Lehet, hogy ha pár hónappal korábban kiszűrik, megúszta volna! Kapott kemót, sugárterápiát, műtötték (többször), a két év alatt még vakáción is voltak párszor, valamennyit dolgozott is... és basszus, mégis. És hiába volt olyan pozitív volt a Mukherjee-könyv befejezése, hiába részletezte azokat a szédületes újdonságokat, amelyeket az orvosok és a kutatók pár év alatt kidolgoztak, szegény fiú, rajta mindez már nem segít.

Annyira szimpatikus, most nem is tudom, illő-e hozzátenni: volt. De tényleg, egy szimpatikus család szimpatikus tagja: okos, kedves, segítőkész. A CERN-nél volt mérnök, gyönyörűen zongorázott, három nyelven beszélt. És én különösen hálásan emlékszem vissza arra, hogy amikor a betegsége előtt egy családi találkozón Bonikám félénken áldogált a sok idegen gyerek között (sőt, haza akart menni), ez a fiú és az egyik testvére vették a fáradtságot, hogy megszelidítsék a vad gyerekemet, aki természetesen attól a pillanattól fogva le sem szállt a nyakukról és végig velük akart játszani. És ők ezt a világ legtermészetesebb módján kezelték, azaz végig játszottak vele. Annyira hálás voltam nekik.

Amúgy Boni sajnos nem emlékszik rá, pedig láttuk őt még egyszer a kemó alatt (csak akkor már felismerhetetlen volt). Most rá akartam keresni a képek között, ezért beírtam a keresőbe azt a megyét Genf mellett, ahol laknak, és kiadta a telóm az összes olyan fotót, ami ott készült (évente kétszer szoktunk Z. húgához menni, mínusz a Covid). Keresgéltem a fényképek között, átnéztem az összeset: havas svájci hegycsúcsok, gyerekek (rengeteg gyerek), biciklizés a faluban, csacsik etetése, kirándulás, esti társasjátékozás, közös ebédek, vacsorák, játszóterezés, kártyapartik... azt a rengeteg jó élményt látva, amit ott szereztünk, összeszorult a szívem: szegény, milyen nehéz lehet most neki mindezt itthagyni.

Egy félelmetes ellenség, egy olvasmányos történet

Jaj, annyira lebilincselő és izgalmalmas könyvet olvastam, elképesztően érdekes volt: témája a rákkutatás és -gyógyítás története (ez itt, én a francia fordítást olvastam, látom, hogy magyarul is megjelent). Alig bírtam letenni. Először egyébként azt gondoltam, hogy bekötöm a könyvet, hogy Z. ne is lássa, miről szól (nem bírja az ilyesmit), de a végén még idézgettem is belőle neki, sőt, bizonyos részeket Boninak is elmeséltem! 

Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a történelem és az orvostudomány. Az író klinikai onkológus, Indiában született és Amerikában él. Az egész könyvet áthatja az ún. amerikai szemlélet (vagyis amit én annak képzelek): az író elsősorban erre az országra összpontosít, másodsorban pedig szuperul ért ahhoz, hogy a(z amúgy rövid) fejezeteket mindig ott fejezze be, ahol a legizgalmasabb vagy ahol már épp kezd lankadni az olvasó figyelme, továbbá rengeteg anekdotával és személyes történettel fűszerezi a könyvet.

Az is tökre tetszett, hogy nem feltétlenül halad lineálisan a történet, legalábbis az elején nem. Tehát nem azzal kezdi, hogy már kétmillió (!) évvel ezelőtt is haltak meg ősemberek rákban, amire egy fennmaradt állkapocscsontból következtetünk, meg hogy Hippokratésztől származik maga a szó, hanem egyből a leukémia a téma. Egyébként azért, mert ezt a típusú rákos megbetegedést nem lehet „kiműteni”, mindenképpen találni kellett valami másfajta gyógymódot.

Olyan érdekességeket tudtam meg, hogy pl. a rákgyógyítás elején, főleg ezeken a leukémiás gyerekeken szó szerint kísérleteztek az orvosok. Vagy hogy Pierre et Marie Curie vödörben gyűjtötték, valahol Csehország területén, az ércet, amiből a rádiumot előállították. Baromi érdekes volt a statisztikákról szóló rész is; számításoktól függően egyszer az jött ki, hogy a rákkutatás nem haladt előre egy tapodtat sem, illetve hogy nagyon is sokat haladt és rengeteg életet mentett meg. Érthetően leírta, hogy miért nem tudtak kísérleti alanyokat toborozni egy bizonyos kettős vak vizsgálathoz: mert annyira hittek az emberek az adott gyógyszerben, hogy senki sem szeretett volna a kontrollcsoportba tartozni. A laboratóriumokban található rákos sejtek gyakran olyan emberekből származnak, akik már évtizedek óta halottak – mert a rákos sejt nem hal meg (?)! Ja, és volt szó egy orvosról, aki az általa koordinált kísérlet összes eredményét meghamisította! Meg az amerikai dohánylobbiról, ennek egy külön fejezetet szentelt, olyan volt, mint egy krimi (a tüdőrák gyakorisága 1500%-kal nőtt Angliában 1927 és 1947 között!!).

Az utolsó részek, amikor a molekuláris biológiáról volt szó, kicsit nehezek voltak, de még ezt is sikerül nem csak érthetően, de érdekfeszítően tálalnia (kis gyorstalpaló genetikáról, glosszárium stb.). A könyv nagyon vastag, 700 oldal, de gyorsan lehet vele haladni, és tartozik hozzá egy százoldalas bibliográfia. Irigykedve regisztráltam, hogy egy orvos, aki betegekeg gyógyít (meg asszem kutat is) ezt a rengeteg könyvet mind elolvasta. Szépirodalmi művekből is sokat idéz: Kafka, Szolzsenyicin. És szabadidejében megír egy ilyen best sellert!

Kuktúrsokk

Sokkoló látványban volt ma részem, még mindig nem tértem magamhoz: a botanikus kertben történt, amikor el kellett mennem pisilni a játszótér mellett lévő kávézó-fagyizó WC-jében. Úgy szoktam időzíteni, hogy ne kelljen, de most sajnos így jött ki. Felszerelkeztem egy PZS-vel és beálltam a sorba. Előttem cuki kisfiúk türelmetlenkedtek, hogy megtölthessék a vízipisztolyukat, plusz két kislány, akiknek, állításuk szerint pisilniük kellett. Egy idő után eluntam a várakozást (a kisfiúk már az ajtót döngették), visszaültem a padra Boni barátjának anyukájával beszélgetni. Visszamentem 5 perc múlva. A kisfiúk éppen jöttek kifelé, locsolták mindenfelé a vizet, cukik voltak, magyarázták, hogy végül is nem volt bent senki, csak az ajtó nem nyílt ki. Ahogy jöttek kifelé, benéztem a WC-be, és képzeljétek, azt láttam, hogy az egyik kislány, olyan 3–4 éves lehetett, épp a WC-n ÜLT!!

Ült! Egy közWC-n!! Rózsaszín pörgős kis szoknyácskája beborította az ülőkét, lábaival vígan harangozott. Teljes nyugalomban pisilt. Pár másodpec múlva megjelent az anyukája (normálisnak kinéző nő), és mivel elém kellett állnia, megmagyarázta, hogy jött segíteni a lányának. Láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy a kislánya egy

büdös, 

hányadék,

gusztustalan, 

összepisilt, sőt, összekakilt, 

mert aznap már legalább ezer ember által használt

ülőként csücsült! Komolyan, ilyet én még nem pipáltam. Egy ideje már tudom – de csak közvetett tapasztalásból, regényekből –, hogy bizonyos felnőttek munkahelyen is ráülnek az ülőkére. Nem olyan régen még azt hittem, hogy a Főszabály, mely szerint ismeretlen helyen, amelybe uszoda, vendégség, vonat és repülő is beleértendő, semmilyen körülmények között sem ül az ember rá a WC-re, mindenki számára egyértelmű. Hát nagyon nem, mint az időközben megtanultam!

És hogy ne legyen ez az egyetlen mai napi sokkoló élményem, a második kislány (szintén 4 év körüli), aki előttem várakozott, elmesélte, hogy pisilnie és kakilnia is kell. Udvariasan végighallgattam, vicces volt, ahogy mondta. Neki a nagymamája jelent meg színen kicsit később, megkérdeztem, elém akar-e állni, hogy segítsen az unokájának, de ő csak azt akarta tudni, hol van a kislány.

– El tudja intézni egyedül is! – mosolygott rám a nő, majd visszament a teraszra.

Ekkor megvilágosodtam: ezek a franciák talán túlzásba viszik a gyerekek autonómiáját, mert tényleg ez itt a mantra. Háromhónaposan egyedül elaludni, háromévesen egyedül felöltözni, hatévesen ottalvós táborba menni: ezek itt az értékek. És a sorba beletartozik, hogy egyedül mennek el a gyerekek WC-re. Ha máshogy nem megy, hát felülnek az ülőkére.

Most próbálom megemészteni a dolgot, mert nem akarok azok közé a magyarok közé felsorakozni, akik folyamatosan szidják annak az országnak a kultúráját és szokásait, ahol élnek. Ez nekem soha nem volt se nem szimpatikus, se nem célravezető hozzáállás, de most, bevallom, rezeg a léc... Végül is közös tányérból enni, evőszeköz nélkül (TRUE STORY) miért lenne elfogadhatóbb? (Bár, hozzá kell tenni, hogy Z. és a két további (francia) anyuka osztotta a (magyar) nézetemet.)