Az első sor

Hétfőn volt a napja, hogy Boni belépett a valódi Életbe: általános iskolásból középiskolás lett. Legalábbis azt hiszem így mondják magyarul a gimnázium első négy évét – az én időmben ez volt az általános iskola felső tagozata (azelőtt pedig a polgári?). Úgy döntöttem, itthon a francia collège szót fogom használni, sokkal természetesebb, mintha megpróbálnám megtalálni rá a magyar megfelelőjét (ami nincs is). Kérdeztem az egyik magyar barátnőmet (két kétnyelvű lány anyukáját), hogy szerinte mennyire gáz, hogy azt mondom Boninak: „te figyi, csináljunk helyet a fiókodban a collège-i cuccoknak”, de csak legyintett, hogy ők is így beszélnek, ne problémázzak ezen.

Érzéseim szerint a francia társadalom hatalmas feneket kerít ennek az életszakasznak (az általánosból a középiskolába lépésnek), és magának a collège-nek is. Egy éve van szó anyukák körében a témáról: először is, hogy ki hová iratja be a gyerekét, majd hogy milyen nyelvkombinációra. Tényleg nagy a változás. Boni pl. egy olyan suliban fog tanulni, ahol rendes munkaidőben összesen akár 3000 személy is megfordulhat; tanárok, diákok vegyesen (vannak olyan diákok, akik egyenesen ott alszanak!!). Általában ez az a pont a gyerekek életében, amikor mobiltelefont kapnak (Boni nem kap) (amúgy az iskolában tilos). Rendes órarendjük van (eddig nem volt), osztályzzák őket (eddig csak jóindulatú értékelés volt) és minden tantárgyat más-más szaktanár tanít (eddig a magyar rendszerhez hasonlóan ugyanaz a tanító tanította őket). Igazából itt kezdődik a szelekció is, gyakran elosztóközpontként emlegetik a collège-t. Emiatt van szó szerintem ilyen sokszor a médiában erről a típusú iskoláról, és emiatt stresszel rá ennyire sok szülő az egészre.

Engem már hónapok óra megőrjít az egyik anyuka, a szónak abban az értelmében, hogy teljesen rágörcsöltem én is. Többször is elmondta, amúgy tök jóindulatúan és segítőkészen, hogy a fia lelkére kötötte, hogy a collège-ben majd az első sorba üljön le, mert oda ülnek a jó tanulók, és nagy ívben kerülje el a hátsó sort, mert ott a lógosok és a dumálósak ülnek. Ő is és a férje is mindketten viharedzett tanárok, és öt felnőtt fiuk van, gondoltam, csak tudják! Eszembe nem jutott volna ez a tanács, de állította, hogy egész karrierje során minden évben megtapasztalta a mondott komplementer disztribúciót: jó tanulók - első sor; rossz tanulók - hátsó sor. 

Megköszöntem, és én is hónapok óta mondogattam Boninak, hogy az első sorba üljön (ős az a tanítás-során-a-padtársával-fecsegős típus, voltak ebből problémák). Boni minden egyes alkalommal provokált, szemtelenkedett, direkt megjegyezte, hogy majd a hátsó sorban keres magának egy jó kis helyet, meg hogy ő az egészet nem is hiszi el, meg hogy nem is érdekli stb. Még arra is megkértem a Barbarát, hogy Boninak szemtől szembe mondja el a jó tanácsot, mert úgy tűnt, engem nem vesz komolyan.

Közeledett a tanévkezdés napja. Az előtte lévő esték valamelyikén Boni lefekvés után odahívott magához, és a napközben olyan pökhendi gyerek aggódva kérdezte meg, hogy de mama, mi van, ha nem lesz elöl hely? Ekkor jöttem rá, hogy sikeresen bestresszeltem őt is.

Elérkezett a sulikezdés. Hétfő reggel, miután megtudtuk, ki kivel lesz egy osztályban (ez minden évben olyan izgi) név szerint hívták a gyerekeket, akiknek fel kellett sorakozniuk az osztályfőnök előtt (Boniét Ferrárinak hívják, tesitanár, pasi és hosszú haja van!). Barbara szinte elsápadt, mert az ő gyerekének a neve P-vel kezdődik, azaz hátra lesz sorolva! Egymásra néztünk, nyugtalanul. Boni neve L-lel kezdődik, őt hívták előbb, be is állt viszonylag hátra. Jaj, ez nem lesz jó, gondoltam. Boni kérdésére amúgy én azt válaszoltam aznap este, hogy olyan nincs, hogy ne maradjon hely, a hülyék és a lusták hátra akarnak ülni, ne aggódjon ezen. De Barbara erre azt mondta, hogy nem, az első helyekért meg kell KÜZ-DE-NI, és hogy ő a fiát konkrétan utasította, hogy bármi áron az első padokban foglaljon helyet. Ez a nő hétfő reggel úgy állt ott, mint egy korbácsos felügyelő, pillantásával szinte felnyársalva fiát. Én is rendesen fel voltam tüzelve, már közelharcot vizionáltam!

Amikor hívták Barbara fiát, az kiment, és nyílegyenesen átvágott a soron, egészen az első helyekig. Valahogy magával húzta Bonit is (vagy ő ment utána?), mi pedig megkönnyebülve sóhajtottunk fel.

Délután a szülők és a gyerekek együtt voltunk hivatalosak egy maratoni szülői értekezletre. Azon röhögtünk Z-vel, hogy amíg mi kedélyesen beszélgetve a különböző, rég nem látott szülőkkel, lassan vonultunk a megadott osztályterem felé, addig a gyerekeink (Boni és a Barbara fia) már rég bent voltak – és ott ültek szépen az első sorban. Ahogy tanulták. A felnőttek rögeszméinek engedelmeskedve. Azt hiszem, Bonival sikerült egy életre elhitetnem, hogy saját boldogulása azon a végzetes tetten múlik majd: hová ül le az első alkalommal.

Amúgy a reggel olyan megszeppent gyerekek estére arrogáns és nagyszájú kiskamaszokká változtak, szóval minden a legnagyobb rendben. Legközelebb elmesélem, hogy én milyen tanácsot szeretnék adni Boninak a collège-re nézve, de amit még nem mondtam el neki, mert még az őszinte jó tanácsokat, sőt: javaslatokat is gyakran kritikának éli meg.