2021. március 3., szerda

Őseink

Én vagyok az a nő, aki imád hasonlítgatni, és most csak és kizárólag a fizikumról beszélek: arcról, hajról, mozdulatokról, tekintetről stb. Én vagyok az ember, aki gyereket szülőkhöz, testvéreket egymás között, sőt, ismeretleneket ismerősökkel szívesen és gyakran összehasonlítgat, hogy felfedezzen egy-két közös vonást, hasonló fogazatot, csontozatot, forgót a hajban (vagy amit éppen talál). 

Több oka is van az imádatomnak; először is elképeszt a hasonlóságok sokfélesége, azaz hogy a vakvéletlen folytán milyen különböző módon keveredhet egy család génállománya az utódokban. A férjem nagyobbik fia például sokkal kevésbé hasonlít rá, mint az egyik unokaöccse a sok közül. Aztán az is fura, noha nagyon gyakori, hogy valaki a saját arcán viselje több, esetenként nem is vérrokon vonásait! Ilyenkor az illető egyszerre hasonlít két különböző emberre, gyakran a két szülőre, saját magában egyesítve ezáltal az apját és az anyját. Mintha a természet hol innen, hol onnan vette volna a nyersanyagot az új ember megalkotásához –  mert végül is pontosan ez történt. 

Nekem például van egy képem, amin az unokatesóim 4 és 6 évesek. A szőke, kék szemű kislányról és a barna hajú, barna szemű kisfiúról meg nem mondaná senki, hogy tesók, de basszus, Boni egyszerre hasonlít mindkettejükre! Mégpedig néha olyan szinten, hogy amikor Boni rámnéz, akkor a fiú unokatesómra, ha pedig elfordul és lesüti a szemét, a lány unokatesómra hasonlít, de döbbenetesen.

És akkor el is érkeztünk a második okhoz, ami miatt ennyire szeretek hasonlítgatni: az az érzésem, hogy az egyes családokban föllelhető hasonlóságok túlmutatnak a megfogalmazhatóság határán. Nem lehet pontosan megnevezni, hogy mi az, ami pl. Boniban annyira emlékeztet a kuzinomra, amikor lesüti a szemét. Képtelenség megfogalmazni a hasonlóságot; csak látni lehet (és azt sem állítom, hogy mindenki pontosan ugyanazt látja). Van ebben a szavakon túlmutató párhuzamban valami rejtélyes, izgalmas. Hogyan lehetne pl. megmagyarázni, szavakba önteni azt, hogy valakinek a járása olyan, mint az apjáé?

Boniról már az UH-on lehetett látni, hogy rám fog hasonlítani, és amikor megszületett (olyan fura, hogy akkor szőke volt) úgy nézett ki, mint az unokatesóm egyik fia, de nagyon hamar, intenzíven és együntetűen elkezdett aktívan rám hasonlítani, amit én örömmel nyugtáztam. Olyan volt, mintha előállítottam volna a kisfiú másomat. Rajtam kívül az említett unokatesókra és a saját anyámra hasonlított még rendületlenül; attól függően, milyen pillanatban és nézőpontból vizsgáltuk a gyereket.

Én soha, egyetlen egyszer sem láttam volna igazán, hogy Boni az apjára hasonlított volna, de mivel volt pár ilyen vélemény is, előfordult, hogy már-már beleláttam a duci csecsemőbe az apja duci csecsemőkori fényképét; nagyon kellett erőlködni. Nem, Boni teljes mértékben made in Hungary, és ezt annál könnyebb volt észrevenni, mivel belső tulajdonságaiban is nagyon emlékeztetett a gyerekkori önmagamra.

Aztán mi történt! Valamelyik nap nézegettük az elmúlt hónap fotóit, és az egyiken Boni az apjára hasonlított. Még számomra is egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül. És ami a legfurább: a szeme volt olyan, mint az apja fiatalkori képein! (tehát nem most) A szeme, ami az első naptól fogva az enyém, azaz a sajátom, és amivel, ellentétben csomó minden más vonásommal, konkrétan semmi bajom. Letakartam a képen a többi részét, csak a szemét hagyva meg: a hasonlóság még nagyobb lett. Azóta már a való életben is látom, hogy Boni szeme elkezdett az apjáéra hasonlítani, főleg – fura, de így van – ha fáradt. Hirtelen mintha az apja beleköltözött volna a gyerekbe, és ő nézne ki belőle, teljesen össze vagyok zavarodva, és még szoknom kell a gondolatot (látványt).

Mert én már majdnem azt hittem, hogy ha Boni hét évig rám hasonlít, akkor az már örökre így lesz; hogy Franciaországban él egy kisfiú, akinek hasonmásai valahol Kassa környékén élik az életüket, nem tudván, hogy vérrokonuk franciául beszél, de minden másban különben olyanok (olyasmik), mint ők.

Mert a harmadik ok, ami miatt szeretek hasonlítgatni, akár az utcán mellettem elmenő idegent egy gyerekkori barátnőmmel összevetve, vagy Matt Demont hasonlítgatva egy ismerős magyar pasihoz az az, hogy ilyenkor, amikor egymástól több ezer vagy tízezer km-re élő embereket hasoníltunk össze, akik tuti nem ismerik egymást, mégiscsak konkrétnak tetszik az a gondolat, hogy közösek az őseink.

20 megjegyzés:

  1. Nalunk (is) mindenki hasonlítgat, de engem borzasztóan nyomaszt az ősök mentális egészsége és öröksége. Tudom, hogy ez önmagában is egy téma. Mindenki retteg, hogy valaki(k) mind X-re ütöttek, egy külösen nehéz emberre. Mindenki tart a múlt sebeitől és történeteiről. Jó lenne tudni mindenki igazsagat, de a legtöbben már nem élnek. A külalak valahogy annyira nem izgat. Én állítólag amúgy is csak egy katyvasz vagyok.

    VálaszTörlés
  2. Jaj, ez annyira érdekes téma, sokat gondolkodom rajta én is.
    Pl a kisebbik lányom egy az egyben én, de közben valahogy mégis emlékeztet a férjem unokahúgára is. Valószínűleg inkább olyan megfoghatatlanabb dolgok, mint a mozgása, beszéde, stb. A nagyobbikról pedig mindenki mást mond, gondolom, a szerint, hogy melyik vonására figyelnek fel jobban. Ami számomra ijesztő, hogy amikor alszik, akkor pont úgy néz ki, mint a nagymamám a halálos ágyán :( Ébren engem egyáltalán nem emlékeztet rá, sokakat viszont igen.
    Ami még érdekes, hogy külföldön engem mindig is franciának néztek, aminek annyiból talán van alapja, hogy a családom egy része Franciaországból származik. Amikor Spanyolországban voltam egyetemista koromban, volt egy francia lány, akivel egy fodrászhoz jártunk, és annyira hasonlítottunk egymásra, hogy amikor bementem, sosem tudták, melyikünk az. Én sosem láttam, de többen állították, hogy döbbenetes a hasonlóság. Szeretek arra gondolni, hogy egy távoli rokonom volt. Utána megfigyeltem, hogy míg Németországban mindig mindenki ránézésre tudta, hogy nem vagyok német, itt tényleg helyinek néznek, amíg meg nem szólalok :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Anyukam, aki nem magyar és még csak nem is európai, mindig azon nevet, hogy egyszer, amikor Magyarországon sorban állt egy boltban, és mögötte németül beszéltek, egy idős magyar bácsi odament hozzá, és odaadta neki a bevásárlókosarát azzal, hogy 'inkább magának adom, nem ezeknek a külföldieknek'. Anyukám azt mondta, majdnem elröhögte magát, és köszönetként csak biccentett egyet a fejével, nehogy elárulja magát.

      Törlés
    2. :-DDDD nem mondod! (és milyen kedves bácsika..)

      Erről az jut eszembe, amikor a férjem (akkor még nem az volt) először jött el velem Mo-ra, és kommentálta az utcán promenádozó embereket. Azt mondta, hogy azért látszik sokakon a "török hódoltság" :)))

      Törlés
    3. Magyarország azért elég sokszínű, de én ezt szeretem benne.

      Törlés
    4. Itt nyugatabra még sokszínűbbek! :))

      Törlés
    5. Milyen érdekes. Ezt a kinézetre, u.m. arcforma, testalkat, stb. értette? Mert ha igen, akkor érdekes "visszaigazolás" a magyarok keleti származására. Mert azért van pár ország itt a környéken ahol hosszabb ideig volt török uralom, de az emberek szlávok maradtak kinézetre.
      Egyébként én nem tudnék olyat mondani, hogy "tipikus magyar" mondjuk valakinek az arca. Miközben simán szoktam olyat gondolni, hogy tipikus orosz, délszláv, skandináv, francia, olasz, román.
      De lehet hogy más nemzetbeliek (szabad még ezt a szót használni?) be tudnak minket kategorizálni a kinézetünk alapján is.

      Egyébként engem többször néztek franciának (na nem Franciaországban) és spanyolnak. (amúgy nekem tök "nyugati" arcom van, valóban.

      Törlés
    6. Úgy emlékszem, inkább a színekre gondolt! (nagyon mélybarna szem stb.)

      A keleti származásra sztem nagyon jó példa Csukás István :)))) (nem mintha ez bizonyítana is valamit a „magyarság” eredetéről, de érdekes)

      Én szoktam mondani kinézetre azt, h "tipikus magyar" de ez általában az öltözködést, hajviseletet és sminket jelenti. Asszem már írtam, hogy egyszer Párizsig utaztam két (ismeretlen) gyerekes családdal: az egyik magyar volt, a másik francia (három gyerek mindenhol). Hát azok a tipikusan a "magyarok" és a "franciák" sztereotípiái voltak!!

      Törlés
    7. A Csukás István féle kinézet (plusz Csányi Sándor - a bankár), meg az én családom anyai ága, az egy teljesen létező féle típus. És nem hiszem el, hogy ők NEM keletről vannak. (Most olyan helyen dolgozom ahol több közép-ázsiai, kazah, kirgiz, stb. kollégám van - hát ne vicceljünk már hogy Csukás István ősapja a Lappföldön "mászott le a fáról".
      De persze ez simán lehet egy idekeveredett embertípus.

      Viszont azért kérdeztem rá, mert ha öltözködést, hajviseletet, ilyen külsőségeket figyelt meg a Férjed, akkor inkább a szovjet megszállást, kelet-európaiságot tükrözi szerintem, mint a török hódoltságot.
      Habár szerintem, pont hogy az oroszok (és a románok btw) baromi erős, feltűnő sminket szeretnek hordani (ez az én egyik sztereotip megfigyelésem) és szerintem ez itthonra egyáltalán nem jellemző. Én inkább a kelet-európai rosszul öltözöttséget látom. (Dehát nem mindenkinek jutott ugye gyarmatbirodalom anno, meg a törökökkel is el kellett bíbelődni valakinek, nem jutott annyi idő a kifinomultság megszerzésére).

      Törlés
    8. Bocsánat de muszáj leírnom. Milyen fura hogy az orosz az MEGSZÁLLÁS, a török meg HÓDOLTSÁG.
      Bár én nem vagyok nyelvész - a hódoltság szónak nincs valami olyan áthallása mintha az önkéntes lett volna?

      Törlés
    9. Persze, én is azt írom, hogy Csukás Istvánnak bizonyosan vannak keleti ősei! De azt is, hogy egyetlen ember családfája még nem bizonyít semmit tízmillió ember származásáról (amely lehet többféle). Amúgy tök érdekes, mert a sógorom is abszolút ez a típus, és kelet-magyarországon is született, erre a kisfia tejfölszőke és búzavirágszemű - kun vonásokkal :)))

      Tényleg, milyen érdekes ez a hódoltság vs. megszállás, még soha nem gondoltam rá. Talán egy történész meg tudná mondani, miért "hódoltság" - behódolt volna a törököknek az akkori uralkodó osztály? (én is hallom benne a megalkuvást)

      Törlés
    10. Na pedig azt hittem hogy egyből megkapom tőled a tudományos magyarázatot. Lehet hogy csak archaikusabb szó. A szovjeteknek is behódolt az akkori "uralkodó osztály".
      Ja a másikban igen, akkor értjük egymást, szerintem is nagyon sokfélék a mai magyarok, és ez tuti egy keleti törzs vagy csoport ami elég jól megőrizte bizonyos jegyeit.

      Törlés
  3. Zenjebil, teljesen megértelek, ami a félelmedet illeti. Amúgy bennem is vannak ilyen félelmek Bonival kapcsolatban, mert sajnos ez a magyar (Kassa környéki) ág nagyon nehéz természetű emberekből áll, és Bonin is látom kiültközni ezeket a vonásokat. Z. néha mondja is elkeseredve, hogy na tessék, olyan a gyerek mint a húgod :((( De talán erre nagyobb hatással lehet a környezet és a nevelés, mint egy tekintetre vagy egy hangra.

    Bori, ez tényleg tök érdekes! Az én szememben is van egy tipikus "francia nő", sőt, még "francia kislány" prototípusa is, anélkül, hogy meg tudnám fogalmazni, milyenek pontosan (barna haj és barna szem, ez alap, ebben egyetértünk?). Én a helyedben tuti megnéztem volna azt a farncia lányt, akire hasonlítottál!!

    Jaj, a halálos ágyán, ez rémes lehet, és akkor nem is szereted nézegetni az alvó lányodat? Amőgy a fiú unokatesóm, amire Boni talán a legjobban hasonlít a világon, meghalt fiatalon (egy vírus ráment a tüdejére.....), borzasztóan sokat gondolok erre az esetre, mióta ennyire hasonlít rá Boni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Micsoda tragédia az is, ami az unokatesóddal történt. Ezek a hasonlóságok tényleg mennyire fel tudnak hozni régi fájdalmas emlékeket. Az én egyik unokatesóm is meghalt fiatalon, öngyilkos lett. Egy másik, közös unokatesónk most kb annyi idős, mint ő volt akkor és nagyon hasonlít rá, ezért mindig hatással van rám, amikor találkozunk. Érdekes lesz látni megöregedni, hogy milyen lehetett volna később a másik unokatesóm.

      De, azért nézegetem így is. Látom közben őt is, meg azzal együtt, hogy ijesztő, hogy pont arra hasonlít, mégis jó látni a nagymamámat is.

      A francia lány engem is nagyon érdekelt, de annyira nem mentem utána. Azt hiszem, pont azért, mert francia. Akkor még éltek bennem ezek az előítéletek, amikről hall az ember, hogy a franciák nem kedvesek, nem hajlandóak megszólalni más nyelveken, stb.

      Igen, barna haj, barna szem mindenképpen. És hozzá viszonylag világos bőr szerintem, legalábbis errefelé.

      Törlés
    2. Igen, világos bőr, abszolút! Vékony szemöldök, finom vonások, legalább 170 cm - a fejemben ilyen a francia nő.

      Törlés
    3. Igen. Végülis nagyjából így nézek ki, csak már nem vagyok olyan vékony, mint ők általában :)

      Törlés
    4. Ja, igen, és vékonyak :)) (de nem törékenyek, inkább erős csontozatúak, stamm csajok)

      Törlés
  4. Igen, ezek annyira érdekes dolgok! Nálunk én kiköpött anyukám vagyok, és a kislányom pedig az én klónom volt, amikor megszületett. Most háromévesen pedig pont olyan az arca, mint az apjának, talán a szája maradt az enyém. A kisfiam pedig, akit hasonlítottak már az öcsémhez és az apai nagyapjához is, most hatévesen rám hasonlít a legjobban, pedig szőke, göndör haja és kék szeme van, nekem pedig sötétbarna, göndör hajam és barna szemem van. Sőt, előkerült egy kétéveskori fotó rólam, amiről hirtelen azt hittem én is és mások is, hogy a fiamról készült.

    VálaszTörlés
  5. Nálunk ez már a csecsemő kisfiunknál is tök sokat változott a 8 hónap alatt: újszülött korában és utána még egy pár hónapig 100% apja volt, tényleg mint egy klón, de már akkor is elsősorban az arckifejezései miatt. Aztán elkezdett "verásodni", és most 50-50%-ban hasonlít ránk, de nagyon sokszor látom benne apukám és nagynéném kisgyerekkori képeit is.
    Van egy ismerősöm, akinek a kislánya kb. 4 éves; az első 3 évben az apjára hasonlított teljesen, most meg kizárólag az anyjára!

    VálaszTörlés
  6. Az én lányomra rendszeresen hiszik és dícsérik, hogy a húgom lánya :) Illetve mindekttőnknek van fia és egy kiskori képeken mindketten ugyanúgy fekszenek és alszanak és nem tudjuk eldönteni kinek a gyereke lehet D: :D

    VálaszTörlés