Egy történet a játszótérről

Az egyik játszótéri apuka foglalkozása: író. Valódi szépirodalmat (fikciót) előállító és ebből élő művészember. A felesége árulta el. Úgy derült ki, hogy egyszer Z-t megkértem, aki épp a könyvtárba készült, hogy kölcsönözzön ki nekem egy bizonyos könyvet, és a nő viccesen azt mondta, hogy ne azt olvassam, hanem olvassak inkább J.E.-t! Akkor már egy ideje találgattunk Z-vel, hogy mi lehet a pasi foglalkozása, és vagy munkanélkülire vagy pont valami szabadúszóra gondoltunk (az időbeosztása miatt; tök gyakran ő hozza le a kisfiút, ő megy érte délutánonként).

Gyorsan kikérdeztem a nőt a részletekről, aki azt is hozzátette, hogy a pasi soha nem mondja el magától, mert nem akar felvágni. Ezzel jó nagyot nőtt a szemünkben, de a pasi amúgy mindig is nagyon szimpi volt; kedves, udarias, barátságos. Otthon jól kiolvastuk a netet, valóban jelentek meg puhafedeles kötésben is könyvei, ami itteni mércével azt jelenti, hogy a keménykötéses (első) kiadás jól fogyott. Még aznap meg is rendeltem a legutolsó regényét, amit viszont Z. kezdett el olvasani, én pont egy másikat fejeztem be.

És ő, aki soha nem olvas kortárs szépirodalmat (=érthetetlen) kiolvasta, majd egymás után megrendelte a többit is. És én, aki a francia kortárs irodalomnak mondjuk az 1%-át ismerem – évente öt-hatszáz fikció jelenik meg –, most felfedeztem magamnak egy írót, aki könnyen olvasható, érdekes, nívós és humoros (most fejeztem be a második kötetét). Z-vel egymás kezéből vesszük ki a könyveit, idézünk belőle, fölolvassuk egymásnak a kedvenc részeinket. Egyszóval hűséges olvasóivá válunk.

Egy idő múlva fel is fedtük magunkat. Először a feleségének meséltük el, hogy mi bizony szinte már minden betűt ismerünk a férje munkásságából, majd a pasinak a coming-outoltunk (képzeljétek, elpirult). Azóta nem vagyunk egy állásponton arról, hogy illik-e, lehet-e két orrtörlés és labdázás/bújócskázás között a könyveiről beszélgetni egy íróval. Z. szerint nem, hagyjam csak békén a kérdéseimmel, a játszótéren vagyunk, nem pedig a könyvfesztiválon. Én viszont legalább egy-két mondattal szeretnék azért utalni arra, hogy nagyon tetszett a könyve, és ha alkalom adódik (a gyerekek mondjuk pont jól eljátszanak a homokozóban) szeretnék további kérdésekre is választ kapni az adott regénnyel, az írás folyamatával, az ihlettel, a napi rutinnal stb. kapcsolatban. Ami tényleg lehet tolakodó vagy a helyzethez abszolút nem illő, nem tudom.

Ami baromira meglep, hogy ki nem nézném a pasiból, hogy ilyen kreatív, de főleg: ilyen vicces tud lenni, mint a könyvei. Az egyik poénon Z. egyszer éjszaka, álmában nevetett! Az ún. fekete humort űzi (tényleg, meg is kellene kérdeznem, olvasott-e Hrabalt. Szerintem tuti!). Ki gondolná, hogy ez a fizimiskára inkább amolyan mackós típusú pasi ilyen érzékeny és jó megfigyelő, egy valódi alkotó típus? Kicsit olyan érzésem is van, mintha ismerném a legintimebb gondolatait (mindkét könyv egyes szám első személyben íródott), noha alig ismerjük egymást.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas hely ez a játszótér. Remélem, még jó sokáig kell oda kísérgeni Bonit!