“Azután elbúcsúztak vendégeink, magamra maradtam és sietve menekültem e hétköznapi temetõbõl vissza az életbe, a szertelenségbe: a könyvek közé”

Idén 53 könyvet (regényt, esszét, tankönyvet, képregényt, cikkgyűjteményt) olvastam el. A könyvek megoszlása:

– 85%: magyar nyelvű könyv (a többi francia)
– 79%: férfi írótól
– 75,5%: magyar szerzőtől (a többi: francia, olasz, cseh és orosz)
– 72%: már nem élő szerzőtől (28%: kortárs szerzőtől)
– 70%: fikció (azaz a témája egy megteremtett világ, nem a valóság hű mása)
– 62%: 20. században jelent meg

Ami azt jelenti, hogy 2019-ben leginkább magyar férfiaktól, 20. században megjelent regényeket olvastam. Az elolvasott könyvek 30%-át Kertész Imre írta, akitől idén újraolvastam a már ismert könyveit, és hozzávettem azokat is, amelyeket még soha nem olvastam. A Sorstalanság másodszorra is megfogott, nem hiába kapott Nobel-díjat, remekmű. Az egész Kertész-mánia egyébként onnan jött, hogy egy francia nő (csaj) írt róla egy biográfiát, amihez többször is meginterjúvolta, felkutatta a Berlini Akadémián található írásait, nagyon beleásta magát az életébe, és mielőtt ezt elolvastam volna, át akartam magam rágni Kertész életművén. Érdekesség, hogy a nő maga magyarul beszélt Kertész Imrével, de a könyvet franciául írta.

Aztán teljesen véletlenül a kezembe került ez a biográfia, amit egy volt igazságügyminiszter írt a nagymamájáról. Most fejeztem be. A szerző Kertész Imréhez hasonlóan, zsidó családban született 1929-ben (de ő még él!). Nagyon érdekes volt összehasonlítani a hasonló élethelyzetet (zsidótörvények, nyílt antiszemitizmus) a két különböző országban. A nagyanyjáról két döbbenetes tényt közölt, alig tértem magamhoz: az egyik, hogy miután negyvenévesen (1905 körül) Besszarábiából (mai Moldova) Franciaországba immigrált, soha többé nem tért vissza a szülőhazájába. Pénzük sem volt, de lehetősége sem nagyon: miután a cári Oroszország megszűnt, a nő hontalanná vált. De hogyan lehetséges, soha többé nem viszontlátni a szülőföldet?!

A másik pedig, hogy soha nem tanult meg írni-olvasni. Pedig ez zavarta. És az unokái ott tanultak meg a szeme előtt. Hihetetlen, hogy felnőtfejjel ennyire nehéz legyen megtanulni olvasni, amikor pedig a nyelvet félig-meddig elsajátította; amúgy az anyanyelve a jiddis volt. A könyv szerzője, ügyvéd, politikus, volt igazságügyminiszter nagyon nagy szeretettel és nosztalgiával beszélt a nagymamájáról (és Ella jutott eszembe, aki pont ezidőtájt kommentelte, hogy a kislánya esetleg nem lesz büszke a sikertelen, karriert be nem futott anyukájára. Íme egy ellenpélda.)