Tragédia és irodalom

Alig vártam már, hogy a nyaralás első napján elkezdjem ezt a könyvet, pedig messze nem könnyű a témája. Olvastam reggeli után, olvastam ebéd után, éjszaka 2 óráig, a hajón, a nyílt tengeren, csak a tengerparton nem, de oda is vittem mindig magammal. Másfél hét alatt kivégeztem az 500 oldalt; alig bírtam lerakni. Arról szól, hogy miképpen élt túl a szerző egy sorsfordító drámai eseményt. Amiről az ember kívülállóként azt gondolja: nem tudná túlélni, és amit mégis rengetegen kényszerülnek megtenni.

A pasi újságíró, és pont ezért tök jól meg van írva a sztori. A tárgyilagos tényleírások a saját érzéseinek őszinte bemutatásával párosulnak. A Charie Hebdo elleni terrortámadást (2015. január) élte túl súlyos sérültként. A könyv a merényletet megelőző pár óra gondos leltárjával kezdődik; írja is, hogy mennyire fontos volt számára, hogy percre pontosan rekonstruálja azt a délelőttöt, amikortól új időszámítás kezdődött az életében. Maga a támadás olvasásakor a hideg futkosott a hátamon. Nem ájult el, nem érzett fájdalmat, látta a halott kollégái maga körül, valószínűleg soha nem fogja elfelejteni a képet (11 halottja és 12 sérültje volt a merényletnek). A szerkesztőségből rögtön a műtőbe vitték.

Tizenhétszer műtötték, kilenc hónapig volt kórházban. A könyv nagy része ezt az időszakot meséli el. Nagyon tetszett, ahogy részletesen analizálta az érzéseit - régi anekdotákat, ismerősöket, olvasmányokat fölelevenítve, néha ironikusan, néha viccesen, de soha nem önsajnálattal. Azt írta, hogy az a január 7-i nap új fejezetet nyitott az emlékeinek a történetében, és hogy az időérzékelése is megváltozott. Sok szó volt a kórházról, a beteg és a személyzet közötti viszonyról, hogy mennyire elsődlegessé alakult számára a sebésszel (egy nő) kialakított kapcsolat.

Az, hogy iszlamista terrortámadás történt, nem kap kiemelt helyet a könyvben.  Az író hónapokig folyamatos rendőri védelem alatt ált (a műtőig kísérték! Még maszkot is viseltek!), sokáig félt, hogy megtalálják és megölik, rémálmaiban mindez meg is történt - de úgy érzem, a történet bármilyen olyan személyről szólhatna akár, aki rossz időben volt rossz helyen (pl. autóbaleset). Mert a fő vonulata az elbeszélésnek mégiscsak az, hogy hogyan lehet együttélni a bizonytalan jövővel, a fájdalommal és a megváltozott testképpel, és hogyan gyászolja el az ember a régi életét, az álmait. A terroristák golyója a kezén és a karján kívül az álkapcsát sebesítette meg. Egy szó, défiguré, sokszor szerepel a könyvben, nem is tudom, mi a rendes magyar fordítása, talán nincs is. Az arc radikális elcsúfítását, eltorzítását jelenti, azt, ami vele történt: kilőtték az alsó álkapcsát, a fogait, az alsó ajkát. A leírása alapján, noha gyakran kitért rá, nem igazán tudtam elképzelni, hogy pontosan milyen is volt a sebesülése. Tény, hogy hónapokig nem ehetett, nem beszélhetett, csont-, bőr- és fogimplantátumot kapott. Folyamatosan folyt a nyála, vágták-varrták, két és fél éven keresztül heti három és fél ótát töltött logopédusnál. Magyarán, nem volt (és még gondolom mindig nem az) egy könnyű menet, úgy a fizikai, mint a lelki oldalát tekintve. Egyszer sztoikusan megjegyzi,  hogy egy, a támadás előtt pár nappal készült videón “viseltem utoljára a régi arcomat”.

Csomó mindent tudnék még mesélni a könyvről, mert rengeteg elgondolkodtató dolgot vetett fel, de talán nem érdemes túl hosszúra nyújtanom, magyarul szerintem nem adják ki. Itt mindenesetre nagy sikere van, szinte mindenki hallott már róla, akinek mesélem. Tényleg felkavaró olvasmány, ajánlom azoknak, akik olvasnak franciául. És a szerző olyan jól mesél Proustról, hogy nekem, aki soha nem feküdtem neki ennek a monumentális regényfolyamatnak, megjött a kedvem hozzá.