Hogyan tud a többi gyerek fölnőni az én szüleim nélkül?

Egy könyvet szeretnék ajánlani, amit nemrég fejeztem be. Ez a kisregény azon jellegzetes elbeszélői stílus képviselője, amikor is a narrátor egy kisfiú. Úgy emlékszem, mindig is szerettem az ilyen regényeket, annak ellenére, hogy néha úgy érzem: az író a könnyebbik végét fogta meg a dolognak. Hiszen az ártatlanul és naívul tényszerű gyermeki elbeszélésnek a kegyetlen valósággal való szembeállítása eleve nyert ügy. Amikor egy gyerek elbeszélésében ismerjük meg a rettenetet, a borzalmast, amellett nem lehet szó nélkül elmenni – ez hálás, kifizetődő műfaj, sok az érző olvasó a világon, a gyermeki bölcsességet pedig mindenki szereti.

Szóval ha a műfajjal szemben vannak is fenntartásaim, az ilyen regényeket mégiscsak szeretem. Lehet, hogy egyszerűen engem is megvettek kilóra? Ha jól emlékszem, ilyen a Sorstalanság is. Vagy a Room c. könyv (Emma Donoghue), ami nagyon tetszett ugyan, de a film talán még zseniálisabb. Vagy egy kevésbé ismert, de felejthetetlen regény: The Speckled people Hugo Hamilton-tól. A Borbély Szilárd Nincstelenek c. kisregénye is ide sorolható, vagy Dragomány György Fehér királya. De a nagy klasszikus, a soha meg nem unható, ezerszer újraolvasható, számomra a műfaj koronázatlan királya az Előttem az élet (Émile Ajar). Ezekben a könyvekben, meg ebben a mostaniban is az a közös, hogy egy kisfiú a maga természetességével meséli el a felnőtt számára szavakba sem önthető szörnyűségeket, úgymint koncentrációs tábor, kínzás, szegénység, halál, szülői kegyetlenség vagy betegség.

Mindez megtalálható ebben a francia kisregényben is, ami itt két éve elképesztő sikert aratott. Ez a fiatal szerző legelső könyve, ami teljesen lenyűgöző, mert olyan leleményes nyelvi fordulatokat, szójátékokat alkalmaz, olyan szuperul meg van írva, hogy az ember azt hihetné, egy nagy író álnéven írt regénye. Azóta kijött a második könyve is, állítólag bűn rossz, szerencsétlen pasi mondjuk ezután hogyan is tudja jobbat alkotni?

Na de vissza a könyvhöz. Röviden, és a végét el nem árulva azt mondhatom, hogy egy teljesen bolond családról, azaz egy lökött anyukáról és egy hasonlóan bolond apukáról szól, mint mondtam a kisfiuk szemszögéből elmesélve. Asszem nem is árulhatok el többet. A könyv címében szereplő tulajdonnév egy Nina Simon számra utal, a poszt címe pedig idézet a könyvből.

Fordítóként az is nagyon érdekel, hogy miképpen lehet visszaadni a szójátékokat, a kisfiú téveszéseit, hibás mondatait, lehet-e helyettesíteni a lefordíthatatlan (pl. chateau en Espagne) kifejezéseket? A neten fellelhető részletek alapján a műfordító (Tótfalusi Ágnes) szuperul dolgozott.