2017. december 5., kedd

Félénkség

Változó mértékben, néha egyáltalán nem, néha kicsit, néha meg baromira aggaszt, hogy Boni milyen félénk. Ha voltak is elvárásaim* valaha a gyerekemmel kapcsolatban, akkor talán az volt, hogy legyen bevállalós, önfeledt, magabiztos és vállalkozó szellemű. Már gyerekként is csodáltam azokat az osztálytársaimat, akik visszabeszéltek a tanároknak, akik az egész kerületet névről ismerték, akik bármikor felszólaltak a saját érdekükben, akik simán kimennek a színpadra improvizálni. Én nem voltam ilyen; félénk és visszahúzódó voltam és hát úgy látszik, kutyából nem lesz szalonna.

Azzal nyugtatom magam, hogy a félénkségnek is vannak fokozatai. Le lehet küzdeni. Az is lehet, hogy Bonit nem is zavarja, hogy félénk, nem is veszi észre (velem ellentétben), hogy más gyerekek nem azok. Lehet, hogy ő nem is akar másmilyen lenni. Előfordulhat, hogy a két nyelv zavarja. A félénkség plusz más tulajdonságok (intelligencia, motiváció, kitartás, optimizmus) esetleg szárnyakat ad majd neki, ahogy mondjuk engem a félénkség, a passzivitás, a pesszimizmus és a motiválatlanság kominációja inkább visszahúzott. Az is lehet, hogy elmúlik („kinövi”!). A félénkség és az önbizalomhiány talán nem jár kéz a kézben. Legvégül pedig: félénk ember is lehet boldog – győzködöm magam, bár rosszabb napokon ezt én magam sem hiszem el teljesen.

De nem nagyon van mit tenni úgysem. Kinevetni, szekálni, győzködni, lelkére beszélni úgysem fogunk. Most a kérdés jelenleg inkább az, hogy ráaggassuk-e a „félénk” jelzőt. Magyarán: van-e problémánk vagy nincs. Belefér-e még a normálisba, átlagosba a viselkedésbe, zavaró-e ez a mindennapokban, vagy sem. El kell-e gondolkodnunk azon, hogy egyszer majd szakemberhez** forduljunk, vagy legyintsünk inkább egy nagyot.

Az apropója a témának egyébként az, hogy tegnap voltunk a 4 éves orvosi vizsgálaton, a szokásos doktornőnél. Igaz, bent volt egy orvostanhallgató, meg a gyorsaság miatt a titkárnő kezdte (volna) megcsinálni vele a feladatokat (felismerni a képen látható tárgyakat, színeket, utánamondani a hét törpe nevét, építeni, számolni, embert rajzolni stb.), de Bonikám egy szót sem volt hajlandó szólni. Szerintem köszönni sem azért nem köszön, mert udvariatlan: egyszerűen nem mer. Most is ott ült a térdemen szegény, és hiába szó szerint gyerekjáték lett volna számára válaszolni a kérdésekre, nem tette, csak bújt hozzám, és néha-néha belesúgta a fülembe, hogy „Nem mondom!”. Szegénykém. Mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha mint Arthur, aki mindig mosolyog, levenné az embereket a lábáról.

Nyáron egyébként ugyanez volt a szemésznél. Pedig szemészhez időpontot kapni a legnehezebb adminisztratív dolgok egyike itt: kitartóan kell telefonálni, és 6–8 hónapra lesz az embernek helye. Szóval ilyen kotextusban képzeljétek el azt, hogy felvonultunk mind a hárman a doki rendelőjébe az aranyat érő időpontunkban, és hiába a kérlelés, hiába az ajándék ígérete, Boni egyáltalán nem mondta meg, hogy mit lát a képernyőn. Onnan is dolgavégezetlenül (és én legalábbis: frusztráltan) távoztunk. Mindkét vizsgálatot meg kell ismételni, és csak reménykedhetünk, hogy közreműködőbb lesz.

* Biztos nem kellene, hogy legyenek. Na de ha egyszer vannak? 
** Nagyon nem szívesen mennék, mert lutri az egész. Szájízem szerinti konkrét jótanácsot szívesen vennék hozzáértő embertől, de attól tartok, csak kritikát kapnék, hogy túlságosan óvjuk, szeretjük, burokban neveljük – szóval, a szokásos.

23 megjegyzés:

  1. hát én nem vagyok hozzáértő ember, de azért szívesen belebeszélek. szerintem ha az a benyomásod, hogy azért félénk ennyire a gyerek, mert szorong (nekem a blog alapján abszolút nem), akkor biztosan érdemes pszichológushoz menni a szorongás miatt.
    de szerintem ő inkább egy olyan gyerek, akinél ez egy személyiségvonás. bármit lépni ezügyben, szakembert keresni, azt erősítené benne, hogy vele valami baj van, ő nem tud úgy viselkedni, ahogy elvárják tőle, és ettől csak csökkenne az önbizalma, önértékelése, gátlásokat fejlesztene ki - öngól.
    szeressétek-óvjátok, abból nem lesz baj, erősödik az önbizalma, és ez a fontos.
    nyilván sokat fejlődik-változik még, és az is lehet hogy ennek nyoma sem marad felnőttkorára.
    ha marad, akkor se biztos, hogy őt zavarja majd, simán van hely a világban az introvertáltaknak is. ha meg mégis félénk felnőtt lesz, és ez őt magát zavarja, akkor meg simán lehet ezen javítani, drámacsoport, ilyesmi. (de ez már az ő gondja lesz húsz év múlva)

    első kommentem ez itt, azt hiszem, pedig rég olvaslak :)
    Kati

    VálaszTörlés
  2. Kati, én is kb. ezt gondolom. :))) mondjuk az első két típusú félénkség között nem tudok különbséget tenni: sztem ilyen a habitusa De szorong is (vagy pont azért?)

    MOst még talán engem jobban zavar, mint őt. Tudom, menjek szakemberhez én :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az az erdekes, hogy nekem a blogbol abszolut az jon le, hogy ez a kicsi milyen rettentoen szorong, es hogy a neveles az oka, de pont azert nem szoktam a Bonit kozvetlenul erinto posztokhoz hozzaszolni, merthogy ez CSAK EGY BLOG, amibol teljesen mas kep is lejohet, mint a valosag. :) Es bennem inkabb az van, hogy "a, mit tudhatok igazabol rola?".

      Törlés
  3. Mintha az én fiamról írtál volna. ��
    Sőt mintha önmagamról is.
    Nekünk most lett jobb a helyzet 6 évesen. Férjem is félénk, én is. És mégis néga elcsodálkozok hogy milyen félénk gyerekem van. ��
    Gyöngyi

    VálaszTörlés
  4. A szorongó vagy introvertált nem ugyanaz.

    VálaszTörlés
  5. Igen, még a difinícióim is pontatlanok - mert mi az, hogy félénkség? (ettől még a probléma mondjuk fennál :))

    VálaszTörlés
  6. Talán gyakorolni kellene vele a helyzetet. Tehát elmagyarázni, hogy a dokinak azért kell megmondani, mit lát, hogy meg tudja állapítani, jó-e a szeme? És szerezni olyasféle ábrákat, amikkel gyerekeket vizsgálnak, gyakorolni, hogy amikor rámutattok, akkor nevezze meg, amit lát.
    Érdekes, régen nem voltak ilyen státusz vizsgálatok, vagy mi, mert én nem emlékszem, hogy akár egyen s lettem volna a fiammal.
    De szerintem idővel nagy részét kinőheti. az enyém olyan félénk volt, hogy ha idegen felnőtt szólt hozzá, akkor max. a fejét rázta vagy bólogatott, szólni egy szót se volt hajlandó, még óvodás korában sem. Direkt el is jöttek családlátogatásra emiatt.
    aztán idővel lettek szoros baráti kötelékei, meg járt sportra, megtanult kapcsolatokat építeni, amit én azóta se tudok:D

    VálaszTörlés
  7. Az en fiam is hasonlóan viselkedett ilyen idős korában. Az hozott könnyebbséget, hogy minden új helyzet elott részletesen megbeszéltük, mi fog történni, es azt is próbáltam elmagyarázni, mit miért csinál az orvos. (Ahhoz tudnám hasonlítani a helyzetet, mint ha zsombekrol zsombekra kellene ugrálni: van, aki élvezi a spontaneitast, másnak meg kell legalább nagyjából tervezni az útvonalat, elore, fejben - en is ilyen vagyok egyébként.)

    Ez idővel nálunk oldódott, ahogy idosodndk, egyre tobb az ismerős szituáció, es ahogy Vicaeknal, nálunk is rengeteget segített a sport (azt hiszem, a csapatsportok különösen jók ebből a szempontból, illetve nekem azzal van tapasztalatom). De elfordul, hogy "terápiás" céllal kuldom el ezt-azt elintézni, es akkor is végig vesszük, várhatóan mi fog történni.

    VálaszTörlés
  8. Ebben nem tudok tanácsot adni az én gyerekeim egyáltalán nem félénkek, bár néha nem bánnám:)

    VálaszTörlés
  9. Kedves Tamkó!
    Nekem 3 és fél éves a kisfiam, de mindig félénk, amikor új helyzetbe kerül. Ez főleg az ovi kezdetekor kezdett kialakulni. Most oda jutottunk, hogy a bölcsis gondozójának, (akit imád!) nem mer köszönni. Elbújik mögém, rosszabb esetben csak elszalad... Sajnos ezt van a ritkán látott rokonokkal is... Megvallom őszintén, én ezen sosem aggódtam, életkori sajátosságnak is tartom. Legtöbb esetben 10-20 perc alatt feloldódik, és újra belevaló, nyitott, beszédes lesz. Az orvosnál mondjuk nem mindig van ennyi idő rá, nálunk is megkukul a dokinál, pedig még egy fél éve is olyan kis beszédes volt.
    Ami engem frusztrál, ha idegenek, (vagy távoli rokonok) elkezdik szekálni. Pl: Ne legyél már ilyen félénk. Mi van elvitte a cica a nyelved? ...stb. Na erre viszont harapok! És ilyenkor igenis leállítom az illetőt. Hisz gondolj csak bele: Sokszor nekünk felnőttként is milyen nehéz egy új helyre bemenni, beszélni idegenekkel, ne adj isten, még úgy mutatni, mintha jól éreznéd magad... Igenis kell idő nekik a feldolgozásra, és én biztos vagyok benne, hogy ha támogató, erős, elfogadó hátteret biztosítunk számunkra, akkor kinyílnak, és tele lesznek önbizalommal. Én magamon érzem, milyen az, ha a szülők nem tudnak elfogadni olyannak, amilyen vagy. Én ezt fogadtam meg magamban, hogy ha gyermekem lesz, olyannak fogom szeretni, amilyen.

    VálaszTörlés
  10. Igen, elmagyarázhattam volna talán neki pontosabban, hogy mi lesz az orvosnál (csak én sem tudtam konkrétan, meg aztán, azt gondoltam, hogy minden rendben lesz, hiszen szeret feladatokat megoldani). Tény, hogy mindkét alkalommal napokig orvosost játszott, ismételgette a feladatokat, tegnap reggel pedig azt a mesét kellett neki elmesélnem, "amikor a darazsak orvoshoz mentek, pedig nem is voltak betegek" :)))

    Mesélő: már szinte irigyelem az egyik kolléganőmet, akinek a kisfia verekszik az oviban ;-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon nehéz, nekem sokáig terrorizálták a fiamat, az idők során átkerült a másik oldalra... - nem jo az se, hidd el.

      Törlés
    2. Engem inkább az lép meg, hogy az orvos nincs erre felkészülve. Egy négy éves gyereknél tök normális, amit Boni csinál. Az orvosnak tudnia kell-e ezt és több időt adni neki. Hiszen ha nem sikerül megvizsgálnia, akkor kénytelen visszahívni, ugyanannyi idő megy rá, csak a kisgyereknek lesz egy rossz tapasztalat, és legközelebb is félni fog. Kecs

      Törlés
    3. Mindkét doki csak nézett nagyokat, mintha ez veluk meg SOHA nem fordult volna elo. Nem is értem ezeket a francia gyerekeket, komolyan...

      Törlés
    4. Egyre kivancsibb vagyok erre a francia tipusu nevelesre. Csak a spenotos könyvet olvastam, de gondolom az nem autentikus.

      Törlés
  11. Szia, amit irtal Bonirol teljesen osszecseng azzal amit edesanyam meselt az en kiskoromrol. Nem tudom hogyan tortent, de teljesen kinottem. Mar felso tagozatra ontudatos, nagyszaju gyerek lettem. Felnottkent sem szenvedek onbizalom hianytol. Es nem hiszem a szuleim tettek ezert barmit is, mert pl anyamat mindig is rettentoen zavarta onbizalmam. (don't ask) Szerintem Boni is szepen ki fogja noni.

    VálaszTörlés
  12. Éva, nahát, ez nagyon érdekes! Akkor te szinte egy más (új) ember lettél.

    VálaszTörlés
  13. Én is átestem a ló túloldalára felnőttkoromra: gyerekként félénk, visszahúzódó, szorongó, önbizalomhiányos voltam (annak ellenére, hogy Anyu viselkedésének pl. pont az ellenkezőjét kellett volna kiváltania belőlem tankönyvi szabályok alapján), aztán valahol egyetem felénél átváltottam asszertív, nagyszájú, helyenként idegesítően öntudatos picsásba. Abban reménykedem, hogy Kissmajomnál is lesz egy ilyen fordulat, lehetőleg sokkal hamarabb...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Folyamatosan dicsért, büszke volt rám, sosem kérte számon a kudarcaimat, mindenben maximálisan támogatott, vigasztalt, ha elégedetlenkedtem magammal, stb.

      Törlés
  14. Kedves Tamko!
    Nemrég olvastam Dr. Ranschburg Jenő Szülők könyvét. Ő egy kisebb fejezetet szentel az úgynevezett "félénk" gyerekeknek. Szerintem nagyon tanulságos. Próbáltam rákeresni neten de csak ezt a rövid írást találtam ami egyébként a fejezetből egy kivonat:
    http://www.csaladilap.hu/cikkek/1638_a_felenk_gyerekrol
    Remélem tudtam segíteni.

    VálaszTörlés