Nyugaton a helyzet (változatlanul mesés)

Kisgyerekkel utazni egyáltalán nem izgi vagy romantikus, hanem inkább kínszenvedés. Vegyük pl. a csomagok számának megtriplázódását (pelenka, alvósállat, rácsvédő, kaja, kajamelegítő, cumisüveg, orvosság stb. stb.). vagy a mindenhová orkánszerűen beviharzó, a fáradságtól bömbölő vagy az újdonságok látványa miatt kurjongató másfél évest. Volt olyan, hogy miután az egyik benzinkútnál elkértük a pelenkázó helyiség kulcsát és ott tisztába tettük, egyszerűen nem akarta visszaadni a pénztárosnak a kulcscsomót (kulcsfetisiszta lett). Hiába vettük elő a saját kulcsait (kedvenc játéka), ígértük neki oda a kocsikulcsot, próbálta a pénztáros lufival lekenyerezni, a bolt kellős közepén leült vörös fejjel hisztizni, folyt a könnye-nyála-taknya, vigasztalhatatlan volt (mi meg csak bámultunk).

Na de nem is erről akartam írni. Hanem arról, hogy hazafelé én csekkoltam ki a szállodából, mivel Z. el volt foglalva a szobában a fent említett kis terroristával meg az ezer csomagunkkal (ilyen családias mondatok röpködtek egész reggel, mint: Nem tudod, hol van az elefánt? A szennyest beraktam a barna táska alá. Vigyázzzzz, nekimegy az asztalnak! Hol van a szemkenőcs? Vigyázzzzzz, édesem, elesel! Kell még neked ez a bőrönd, vagy bezárhatom?)

Szóval lementem kifizetni a szobát, és mindenféle könyvelési meg számviteli megfontolások alapján a férjem pénztárcáját vittem (amúgy a közös kiadásokat közös számláról intézzük). Már az autópályán voltunk, amikor megszámolta a maradék pénzét, és kiderült, hogy valszeg 100 euróval kevesebb volt a tárcában, de ezt két hét magyarországi tartózkodás és forint alapú nyaralás után nem tudta teljes biztonsággal kijelenteni. Én sem tudtam kizárni, hogy véletlenül nem 100 euróval többet adtam a recepciósnak, mert közben arról beszélgettünk, hogy milyen nap van ma és hogy vajon pénteken tényleg 36 fok lesz-e, közben pedig arra gondoltam, hogy akkor mikor menjek be az irodába és hogy tényleg hová tehettem a szemkenőcsöt.

Úgyhogy felhívtam még a kocsiból a szállodát (cím a szerkesztőségben), és megkérdeztem, nem adtam-e véletlenül 100 euróval többet. Ezen a kérdésen a szüleim pl. elhűlnének, de errefelé egyáltalán nem minősül naivnak vagy túlzottan optimistának. Többször is előfordult már velem, hogy pénzt visszakaptam. De a recepciós nő sajna elmondta, hogy biztosan a jó összeget adtam. Ő is pontosan emlékezett a címletekre, sőt, arra is, hogy miről beszélgettünk (időjárás, nap).

Mikor este hazaértünk, egy e-mail várt a szállodából: a nap végén a kasszában 100 euró többlet keletkezett, úgyhogy valószínűleg tényleg többet adtam (hogy hogyan, és miért, az rejtély, valszeg a szemkenőcs a hibás).

És érdekes módon pont ezen az úton találkoztunk nem csak az emberiség szépségével, hanem rútságával is: egy másik benzinkútnál agresszív kéregetők jöttek koldulni hozzánk, egy anya háromévesforma kislányával. Én elhajtottam volna őket, de Z. nem Magyarországon szocializálódott, és a gyerekek látványa mindig meghatja. Odaadott nekik egy üveg tejet és bébiételt, de ahogy nyitotta a csomagtartót, meglátták, hogy mennyi minden van még benne, és szemtelenül mutogattak a további bébikajára, pelenkára stb. Később a benzinkútnál a wc-re is pénzt kértek (és kaptak) Z-től, mondván, hogy a kislánynak pisilnie kell, elfelejtvén, hogy épp az előbb lejmoltak tőlünk egy csomag pelenkát. Aztán az apa is odajött további pofátlan koldulás reményében, én ekkor már magamon kívül ordibáltam velük (magyarul, értették), hogy hívom a rendőrséget, ha nem takarodik el az egész banda.

Nem a németországi recepcióst akarom összehasonlítani a romániai kéregetőkkel, nem az embert az emberrel, hanem az egyes helyzetek különbözőségén gondolkodtam el. Errefelé megtehetjük, hogy komolyan vesszük az illetőt, aki azt állítja, hogy esetleg 100 euróval többet fizetett. Azt is megtehetjük, hogy a véletlenül ölünkbe hulló 100 eurót visszaszolgáltatjuk tulajdonosának. És az is lehetséges, hogy nem hálálkodunk hosszan és megalázkodóan, amiért visszaadták a pénzt: mindezt természetesnek vesszük – mert, innen nézve, az is.