2015. március 25., szerda

(Felesleges) gondolatok a meghalásról

Mivel Franciaországban történt, mivel Z. pilóta és mivel van egy másfél éves gyerekünk, tegnap óta csak erre a repülőgép-balesetre gondolok. Sajnos nincsenek szavaim arra, amit úgysem lehetne megfogalmazni. Az biztos, hogy az elképzelhető összes test kínzás, amit Auschwitz-ban, Recsken, az ősi Kínában vagy bárhol máshol gyakoroltak szerencsétlen embereken, az mind légycsípés ahhoz a fájdalomhoz képest, amit azok szülők éreznek most, akik tegnapra várták haza gyerekeiket, és akik még eltemetni sem fogják tudni őket rendesen, mert hogyan lehetne a szétszóródott emberi testrészeket... jaj, istenem.

Az ember persze nem választhatja meg saját vagy hozzátartozói halálnemét, szóval hülyeség ezen gondolkodni, mégis ezen jár az eszem tegnap óta. Azt remélem, hogy betegségben fogok meghalni. Járjon akár fájdalmakkal. De el szeretnék búcsúzni, el szeretném varrni a szálakat, élvezni, a maradék ösztönös élnivágyással, az utolsó hónapokat, és főleg: reménykedni szeretnék, az utolsó percig.

Ha valamelyik családtagomnak meg kellene hallnia... és most főleg arra az egyre gondolok, akit a világon a legjobban féltek és aki előtt még ott áll az egész veszélyes kamaszkor (belegondolni is szörnyű), szóval az ő esetében nem tudok dönteni, mert mi a rosszabb, végignézni a szenvedését egy esetleges hosszú betegség során vagy este kapni a bénító telefont, hogy mindennek vége? De a betegségből adódó fájdalmakat azt hiszem, lehet csökkenteni, plusz az ember lassan szokik hozzá a gondolathoz (hozzászokni? miker írok itt??), míg ha baleset történik, egy másodperc alatt omlik össze a világ. És van még más is: a betegség szinte megkerülhetetlen csapás, a génekben hordozza az ember születése óta. A baleset viszont hülye körülmények hülye együttállása, amely után örökösen és belebolondulósan arra gondolnék, hogy miért nem indultunk el később, vagy miért arra a vonatra szálltunk fel, vagy miért engedtem el a gyereket csereprogramra?

Tegnap óta komolyan rosszul vagyok, és állandóan erre gondolok. És arra, hogy valóban úgy kellene élnünk, az idióta problémáinkon és a semmi kis nehézségeinken felülemelkedve, hogy minden nap ajándék.

34 megjegyzés:

  1. Iszonyatosan sajnálom a szülőket! Én csak annyit szoktam kérni a Jóistentől, hogy a gyermekem temessen el engem, nem pedig fordítva...

    VálaszTörlés
  2. Tamko, annyira átérzem! Engem is nagyon megdöbbentett az eset, nehezen tértem magamhoz. Amikor a családtagjaim repülnek, mindig követem a flightradaron (főleg a tesóm esetében, aki egyenesen retteg a repüléstől - párszor már átélt villámcsapást, turbulenciát, szóval nem az ő műfaja a repülés, és pár hete, hosszabb útra készülve, hosszasan búcsúzkodott tőlem a telefonban, beszállás előtt...én meg megígértem neki, hogy minden rendben lesz - szabad egyáltalán ilyet ígérni? aztán dobogó szívvel követtem az útját a képernyőn...) - ha tegnap valaki ugyanígy követte a német gépet valamelyik oldalon, micsoda kínokat állhatott ki már azelőtt, hogy hivatalosan kiderült volna, lezuhant a gép.
    Persze senki sem érti, hogy miért kínzom magam ezekkel a gondolatokkal, de én valahogy csak ilyenkor döbbenek rá, amit te is írsz, hogy minden jó napot meg kell becsülni, mert nem tudhatjuk, meddig tart a mi életünk, vagy szeretteink élete...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most értettem meg anyukámat, aki állandóan követ tesómat a flightradaron...

      Törlés
  3. Szerintem a hosszú betegségnél és szenvedésnél minden jobb. Én tragikus hirtelenséggel szeretnék, viszonylag öregen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyetértek, a papám halt meg 93 évesen úgy, hogy az egyik héten még dolgozott (végig aktív volt), a másikon meg nem érezte jól magát bement a kórházba és 2 nap múlva meghalt. Fájt, meg minden, de azt tudom mondani, hogy szép, teljes, hosszú élete volt, végig viszonylagos egészségben, szellemileg épen, aktívan, dolgozva, gyerekekkel, unokákkal, dédunokákkal.

      Törlés
    2. Ez a tókéletes halàl szerintem.

      Törlés
    3. Én is mindig ezt mondom.Szembesülni egy gyógyíthatatlan betegséggel, iszonyú. Aztán az azt követő időszak, a reménykedés, a fájdalmak, ezt nem szeretném én sem. 80 évesen szeretnék meghalni váratlanul.

      Törlés
  4. Én is ezen gondolkodom tegnap óta, főleg azért is, mert egy közeli családtagom a napokban fog utazni. Elképzelhetetlen az a fájdalom, amit a szülők érezhetnek, és mindenki, akik elvesztette a hozzátartozóját. Közhely, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy tényleg mennyire kicsi az ember, mennyire kiszolgáltatott. Most úgy gondolom, hogy a hirtelen halál, annak aki meghal, mindenképp jobb, ha szabad ilyet mondani. Én nem szeretném végignézni azt, ahogy valakit felzabál pl. a rák, és ha választhatnék, magamnak sem szeretnék hosszú szenvedést.

    VálaszTörlés
  5. Mióta Ficánka megszületet hiperérzékeny lettem. Előtte is érzékeny voltam minden tragédiára, de mostanra már minden dolgon bőgök, legyen az akár egy rajzfilm vagy egy reklám. Tegnap végigbőgtem a híradót. És csak arra tudok gondolni, micsoda fájdalom lehet a szülőknek elveszíteni gyermeküket. Sokszor szoktam E-nek mondani, ha valami történne Ficánkával, én azt nem élném túl. Képtelen lennék feldolgozni egy ekkora tragédiát...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, hány embertől hallottam ezt! És hülyén jön ki, mert ezek szerint én nem szerettem eléggé a gyerekem, mert én túléltem a fiam halálát. Az a nagy helyzet, hogy a szülők döntő többsége túléli. Az ember már csak ilyen. Nem beszélve arról, hogy van még 4 másik gyerekem is. Azoknak a szülőknek is lehetnek még gyerekeik, férjük, szüleik, testvéreik, akik szeretik őket, és akik miatt élniük kell. Vagy csak maguk miatt. Nekem pl. szent meggyőződésem, hogy ha nem járom be azt az utat, ami nekem rendelve van, akkor nem találkozom a fiammal. Ha viszont igen, akkor meg még láthatom majd.

      Törlés
    2. En is azt szoktam mondani, mint Rezangyal: ekkora fajdalmat nem tudnek tulelni (mar azt is kiterveltem, hogyan lennek ongyilkos... Nem vagyok normalis). Ugyanakkor az is eszembe jut, mi lenne akkor a szuleimmel? Ok hogyan elnek tul az en halalomat? Es tenyleg, a legtobb szulo tuleli, feldolgozza - elkepzelhetetlen, hogy hogyan, de igy van, lehet h tenyleg en sem lennek kivetel.

      Viszont azt nem tudom, tudnek e utana valaha is, egy percre akar, mosolyogni.

      Törlés
    3. Kérlek ne tervezz öngyilkosságot. (Én meg ettől vagyok rosszul.) Magunkat nem öljük meg és kész - a ne ölj az erre aztán végképp vonatkozik.

      Törlés
    4. Nem lehet feldolgozni, mert értelmetlen dolgokat nem lehet feldolgozni. De meg lehet tanulni együtt élni vele. Nem leszel soha ugyan olyan, mint voltál, de attól még tudsz mosolyogni, nevetni, boldognak lenni, csak másképpen.
      Tudod az az érdekes, hogy ti itt ilyeneket írtok (és persze jogosan), közben meg engem mindennek elmondanak, ha merek beszélni arról, hogy még mindig nagyon fáj a fiam halála, hogy még mindig szoktam sírni stb. És döbbentem néznek rám, hogy miért? Hiszen már eltetl 3 év, és azóta is született gyerekem. Szóval érdekesek az emberek...

      Törlés
    5. Erdekes, hogy irod: voltal azota boldog. Az ember azt kepzeli, h egy gyerek halala utan SOHA tobbet nem lehet a szulo boldog. A kornyezeted reakcioja viszont nagyon megdobbent. Csak nem azt kepzelik, h az utana szuletett gyerek mintegy "lenullazza" azt, aki meghalt? Vagy mit gondolnak?

      Molly: tudom, h az ongyilkossag téged érinto téma, sajnos. De van olyan fajdalom, amivel az ember mar nem képes egyutt élni, azt hiszem. (vagyis: igy képzelem) Viszont egyetértek abban, hogy gondolni kell a csaladtagokra is, hogy ok mit elhetnek at. Bar van olyan lelkiallapot, hogy az ember azt mar nem tudja vegiggondolni - itt most az az eset ugrik be, amikor egy Fro-ban élo magyar no felakasztotta magat, noha tudta hogy nagy valoszinuseggel a 10 eves fia fogja megtalalni (es ugy is lett).

      Törlés
    6. Tamko! Nehéz ezt megmagyarázni. Amikor a legkisebb fiam megszületett és ici-pici volt, a nagyok intézményben voltak mi meg kint ültünk a kertben a padon, rajtam aludt, jó meleg volt, a fák mind virágban voltak, valami csodálatosan szép volt a kert, csönd volt, a madarak csicseregtek, szóval olyan volt minden, mint a mesében. És akkor nagyon jó volt, nagyon boldog voltam, és abban a pillanatban bekúszott valami mélabú, vagy csendes szomorúság, hogy a másik fiammal is lehetett volna így. Valami ilyesmire gondolok. Nagyon szörnyű lenne, ha nem tudnék boldog lenni, vagy önfeledten örülni, hogyan nevelhetném fel akkor lelkileg is egészségesen a többi gyerekem? Borzasztó lenne, ha azt éreznék, hogy ők nem számítanak, csak az elveszített testvérük számít. De nincs nap, hogy ne gondolnék rá, és ne hiányozna.
      És igen, az emberek pontosan ezt gondolják, hogy most már minden rendben, pótoltuk, ami elveszett, és hát négy gyerekes család lettünk mégis. Mert az emberek védekeznek, magukat védik, és könnyebb nekik így. És simán mondják, hogy milyen jól nézel ki, nem is látszik, hogy négy gyereket szültél, amikor pontosan tudják, hogy ötöt szültem. Vagy simán mondják, hogy mi van a kis negyedikkel, amikor ő az ötödik. Néha már én sem értem, komolyan.

      Törlés
  6. Az én kisfiam ugye 4 hónapnyi irtózatos küzdelem, szenvedés után halt meg, és hidd el, nem lehet felkészülni, az utolsó utáni pillanatig bíztam benne, hogy sikerülni fog. Még akkor is reménykedtem, amikor mondta a férjem, hogy a kórházból telefonálnak. Még akkor is, pedig szombat este 8 óra volt, és soha, egyszer sem telefonáltak. Másképpen ugyanis nem lehetne bírni, csak ha reménykedsz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem is tudok hirtelen mit mondani (írni). Borzasztó tragédia, ami történt veletek. Nagyon sajnálom... nagyon, nagyon. Tudom, hogy mindig van miben reménykedni és túlélni, élni. Csak olyan nehéz.

      Törlés
    2. Persze, rettenetesen nehéz, de muszáj. Én a végén kértem, hogy ne beszéljenek velem az orvosok, köszöntünk és annyi, nem akartam már hallani semmit, azt is valahol elég szörnyűenk tartottam, hogy a gyerek feje felett mondanak el teljesen lesújtó diagnózisokat, amitől persze kikészülök, és akkor azt a kicsi időt sírással töltöm, ahelyett, hogy a gyerekkel lennék. (Napi 4X1 órára lehetett bemenni, ami szintén kiakasztó.)

      Törlés
  7. 95 napja fekszik az intenziven, gegemetszessel, geppel lelegeztetve. Addig kb.egeszseges, eros, fitt ember volt. A betegsege lenyege h.nem tud lelegezni. Azaz csak intenziv osztalyon, lelegeztetve tud elni. Beszelni nem, a kanul miatt. Mozogni sem. Enni sem. Itt fog meghalni, lehet h.meg 90 nap, lehet h.190. O is tudja. Semmit nem tudott elintezni, senkitol nem tud elkoszonni, hisz nem tud beszelni es lassan irni sem. A csalad napi 2x jon es vigyorognak es optimistaskodnak majd kimennek es sirnak. Mindenki tudja h.egy irany van, a feny felé. Mi nem gyorsithatjuk, ráadasul a kezelessel, gyogyszerrel még lassítjuk is, hiszen a szupportiv terapia meghosszabbitja az eletet, ami neki szenvedes. Minden nap az o arca az utolso amit latok amikor kijovok es o is latja minden nap az eletet ami bennunk van, hazamegyunk, jovunk, beszelunk, eszunk, iszunk. O meg fityeg a gep vegen es torlik a feneket a noverek. Ep tudattal. (Nyilvan adunk nyugtatot meg antidepresszanst -morbid ez is, nem?).

    En a halalt intenziveskent igy latom. Nem jobb lezuhanni a francia alpokban (bar meghalni kevesbe nagy szam, mint gyaszolo rokonnak lenni), nem hasonlithato ossze az egeszseges 16 eves baleseti halala a 70 eves 6 honapig lelegeztetett betegevel, de ha mar muszaj, legyen gyors. Akkor pedig minden napot ugy kell elni, h.lehet h.ez az utolso. Nincs kimondatlan dolog, nincs elvarratlan szal. De hat ez sem megy...

    VálaszTörlés
  8. Gyors legyen. Én magamnak is ezt választanám, a szeretteimnek is ezt kívánom - mindkét esetben bőven 90 éves kor fölött, jó egészségből a semmibe fél óra alatt.

    A hosszú kínlódás borzalmas; nézni si szörnyű, és nyilván megélni is az. Anyu rákban halt meg, szerencsére viszonylag gyorsan - a diagnózis után olyan egy évig még reménykedtünk, aztán egy hónap alatt leépült, és vége is volt. Még így is sokkoló volt (neki és nekünk is), hogy az erős, optimista, ragyogó nőből csak egy árnyék maradt az utolsó napokra.
    Én hiszek az euthanáziában, annyira szépek azok a történetek, ahol a beteg mellette dönt, és normális búcsút követően, méltósággal megy el. Ha Anyunál nagyon elhúzódtak volna a dolgok, és sokáig csak a fájdalmak maradtak volna, már akkor (18 éves voltam) úgy éreztem, hogy ha kérné, képes lennék segíteni neki véget vetni a szenvedésnek. Remélem, engem is fog ennyire szeretni az, aki épp mellettem lesz.

    És a fiatalon-balesetben verzión még csak filozofálni sem vagyok hajlandó; arra, hogy esetleg a gyerekem, gondolni se. Olyan egész egyszerűen nem létezhet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. én is eutanázia-párti vagyok.
      (az én anyukámnak az esze is teljesen elment, mire meghalt. ennél nincs borzalmasabb és szomorúbb és gyilkosabb szerintem.)

      Törlés
  9. Én is a hirtelen halált választanám mind magamnak mind a szeretteimnek. Iszonyú lehet minden nap egyre rosszabbul és rosszabbul lenni. És nem vagyok benne biztos hogy létezik olyan fajta "megnyugvás" hogy az ember azt mondja, OK mostmár meg akarok halni. Nekem az első gondolatom Apu tavalyi halálakor az volt, hogy vajon nagyon félt?
    Egy gép lezuhanásakor legalább csak perceid vannak és snitt.
    A "minden nap ajándék" hozzáállással az a bajom, hogy ezzel tudatosítod magadban hogy bármikor vége lehet, ennek semmi értelme. Hogy tudsz akkor tervezni akár nyárra, de főleg több évre, házat építeni stb.

    VálaszTörlés
  10. Ez most nagyon fennkölt lesz, de életem egyik legnagyobb ajándékának tartom ma már, hogy 27 évesen volt egy kezelhető és túlélhető daganatos betegségem. Szerintem akkor 1 év alatt 30-at öregedtem és iszonyú szívás árán, de megtanultam a mában élni, hogy milyen törékeny dolog az élet, milyen könnyen elveszíthetjük akit szeretünk és megtanultam jól élni. Idén leszek 42 és ha lehet választani, nem hosszú betegségben szeretnék meghalni - amit Molly és Est is írt előttem, a családomnak lenne sokkal rosszabb. Van végrendeletem, az anyukám és a férjem mindenhez hozzáfér, mindenről tudják mi hol van, minden nap elmondom mindenkinek, hogy mennyire szeretem, szarságokon nem hisztizünk és tárgyakhoz nem ragaszkodunk. Persze ezek csak végszükség esetére vannak, az A terv nem ez :) Az euthanáziával kapcsolatban nem ilyen egyértelmű a véleményem, azt láttam magam körül, hogy az utolsó pillanatig mindenki hitt abban, hogy meggyógyul. De nekem egy tipikusan fiatalokat érintő betegségem volt, szinte csak 35 alatt voltunk, talán ezért is érzek másként.

    Most, hogy elképesztően sok időd lesz olvasni :) van egy Breene Brown nevű pszichológus, aki a sebezhetőséget kutatja. Ő írta valahol, hogy olyan helyzetre, amikor elveszítünk valakit, nem lehet és nem is kell felkészülni. Számos olyan családot interjúvolt meg, akik a keddihez hasonló tragédiában veszítettek el valakit és akik készültek rá, utólag nagyon bánták, hogy ilyesmin szorongtak és nem éltek helyette.

    VálaszTörlés
  11. Dédnagymamám 90 évesen halt meg (azután, hogy végignézte, hogy ragyogó, okos fia leépült, ágyhoz kötött beteg lett, majd hosszú haldoklás után meghalt). Nagyon erős asszony volt, de utána viharos gyorsasággal gyengült, az utolsó hetekben már látszott, hogy egyre kevesebbet foglalkozik a külvilággal, "befelé élt", már nagyon másfelé figyelt. Nagymamám ápolta és egy gondozó, és otthon halhatott meg, az ágyában, békésen. Tényleg el tudott búcsúzni mindenkitől, az emlékeitől, az élettől, van ebben valami mélyen megnyugtató, amellett persze, hogy nagyon szerettük és nagyon hiányzik.
    Nagyon sok családtagunk halt meg rákban, viszonylag fiatalon, az nagyon kegyetlen, én nem tudom jól feldolgozni, hogy még kapaszkodtak volna az életbe...évekkel később is elönt a fájdalom, a szenvedésükre gondolva.
    FElla, mi temető mellett lakunk, nekem tényleg könnyen megy a "memento mori"... :). (Mindamellett páni félelem fog el arra a gondolatra, hogy zuhanó gépen ülök, rettegek a zuhanás érzésétől (nászútra utaztunk Olaszországba, ahol addig még sosem jártam és nagy álmom volt látni végre, amikor felszállás után, ahelyett, hogy szokás szerint tovább emelkedett volna a gép, hirtelen süllyedni kezdett, annyira, hogy sokan felsikoltottak a gépen (én is) - gondolom, majdnem olyasmi lehetett, mint tavaly a Wizz hahni járatán. Azóta dobogó szívvel ülök gépre, holott addig kifejezetten szívesen repültem).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony nekem is az egyik transatlantic járaton Kanada és Európa között volt órákig olyan durva turbulencia, hogy ahányszor a légiutaskísérők akarták a kaját osztani a kapitány mindig visszaparancsolta őket a helyükre. Meg az utasokat is nyilván. Nem estek le az oxigénpalackok, szóval nem volt a helyzet "súlyos" de nagyon félelmetes. Végig csak ültem és imádkoztam. De ez nagyon más, akkor is rövid ha órákig tart, szerintem sokkal jobb mint a súlyos betegség.

      Törlés
    2. Asszem en csak akkor félnék repulon, ha az oxigenmaszk leesik - ilyen még nem fordult elo velem. De a repules allitolag még mindig a legbiztonsagosabb kozlekedesi mod, allitolag nagyobb az esely, h az ember a reptérre menet karambolozik.

      Törlés
    3. E.-nek volt ilyen élménye, a London-New York járaton. Ő volt az egyetlen ember, aki nevetett. A húga zokogva bújt hozzá, ő meg csak nevetett. Azt mondta, ha lezuhannak, ő nem akar sikítva búcsúzni az élettől. Szerencsére semmi baj nem történt. Az már csak ráadás, hogy a reptéren letartóztatták, 16 órát ült fogdában, mert azt hitték terrorista. Mint kiderült egyezik a neve egy azóta is körözött terroristáéval. Nah, akkor már nem nevetett... Mondjuk azóta minden repüléskor nálunk van az ügyvéd, követség telefonszáma, arra az esetre, ha ez máskor is megtörténne.

      Törlés
    4. Oxigénmaszk, letartoztatas, atyavilag!! Remelem, jo alaposan bocsanatot kertek tole utana.

      Törlés
    5. ez a legbiztonságosabb közlekedési mód. szkeptikus vagyok. Mert nincs annyi repülő, amennyi kocsi, szóval átlagot nem lehet vonni ebből szerintem. És ha egy repülővel történik valami, sokkal kisebb az esély, hogy túléld, ráadásul egy repülőn nem csak ketten vagy 4-en utaznak, hanem 150-en pl. Szóval szerintem egy amolyan léleknyugtató.

      Törlés
  12. A fiam halála után volt nem sokkal az a buszbaleset talán Svájcban egy alagútban. És utána a sok kis fehér koporsó, belga iskolások voltak a buszon. Na az nagyon megrázott. Mert mélységesen átéltem újra azt a fájdalmat, amit én éreztem amikor meghalt az én fiam.
    Tervezésről jutott eszembe, hogy eleinte én sem terveztem, tényleg napról napra éltünk, max, annyit tudtam, hogy a gyerekeknek milyen iskolai-óvodai dolgai vannak, hogy azokat ne felejtsük el, de kb. ennyi. A jövő, mint olyan értelmét vesztette és a múlt is valahogy értelmetlen lett. De ez idővel javult. Most sem látom értelmét túlzottan előre tervezgetni (ezért is szoktam nevetni az ilyen tréningeken), de már szoktunk beszélni olyanokról, hogy jövőre, meg ilyenek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálunk is így volt, amikor nagybeteg volt a családban, az idő beszűkült, órák, percek alatt megoldandó helyzetekre. Néha még egy napra előre gondolni is annyira távolinak tűnt. Ilyenkor valahogy kiszakad az ember az időből...Hát még mennyire így lehet kicsi gyereknél. Megértem, hogy még mindig nagyon fáj a kisfiad halála, kicsinap! Nagyon nehéz lehetett. Az egyik ismerősöm a kislányát hosszas betegség után, egy másikuk meg hirtelen, balesetben vesztette el, és úgy látom, ez nem olyasmi, amit az ember csak úgy kihever... :(
      (Azt olvastam egyébként, hogy az ilyen esetek, mint most a lezuhant gép is, rendszerint azért ráznak meg minket annyira, mert átélünk újra egy régi, fájdalmas traumát, újra megküzdünk a fájdalom érzésével - pont, mint te, kicsinap, az iskolások buszbaleseténél... :( Meg hát én is ezért írok most ennyit, és térek vissza újra ehhez a bejegyzéshez, holott általában inkább csak olvasok...Bocsánat, Tamko, hogy coping mechanizmusnak használom a posztodat!)

      Törlés
    2. Ooo, ne viccelj.. Persze h nem baj. Nem tudtam h ismeroseid elvesztettek a gyerekeiket. Az ember nem tud ilyenkor mit mondani, mit gondolni.. Az 1984-ben (orwell) volt, h mitol fel az illeto a legjobban. O asszem a patkanyharapastol felt, de sztem vagyunk itt egy paran, akik vigan szetmaratnak magukat patkanyokkal csak AZ ne tortenjen meg.

      Törlés
  13. Merylla, Librarycat, Rotigotin: te jo eg, micsoda sorsok. Merylla, nem tudtam h rakos voltal, huhhh... az ember biztos maskeppen nez a vilagra ezutan (mint azok is, akik most lemaradtak errol a barcelona-dusseldorf jaratrol).

    Kicsinap, emlékszem az esetre, mert akkor még Brusszelben laktam. Engem is baromira megrazott a torténet (tévét nem néztem szerencsére), mert akkor voltak a sikertelen baba-probalkozasaink, és belegondoltam (persze nem eloszor): mi mindentol kell majd félni utana.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én előtte is nagyon nehezen engedtem el a gyerekeket busszal, az ovisoknak, iskolásoknak totál szar buszokat adnak, ahol gyerekülés nélkül ülnek. És persze ritkán történik busszal baleset, na de ha igen, akkor ott jobbára sok a halott és/vagy súlyos sérült.
      Mióta a fiam meghalt rettenetesen tudok félni, hogy a többinek is baja lesz.

      Törlés