Illúzió (20. nap)

Azért lehet valami abban, hogy a kisgyerekes évek nehezebbek. Mármint fizikailag, mert a problémák nálunk a gyerek növekedésével egyre csak fokozódnak. De tökre emlékszem, hogy pár éve mennyire vágytam arra, hogy elkapjak egy influenzát, mert úgy reméltem kipihenni magam: ágyban feküdni, napokig, addig és annyit aludni és olvasni, amíg csak tudok. Odáig nem mentem azért, hogy direkt megpróbáljak összeszedni valami betegséget, pl. minden évben beoltattam magam. De arra emlékszem, hogy más reményem nemigen lehetett arra, hogy jó lelkiismerettel napokig ne csináljak SEMMIT. És arra is emlékszem, hogy amikor először kaptam el a covidot, és akkor még volt karantén, mennyire jól éreztem magam lelkileg (eltekintve a torokfájástól meg ezektől).

Ma rájöttünk, hogy tudunk házi készítésű optikai csalódást okozni magunknak; sokáig egyértelműen a „B” sín tűnt hosszabbnak, de aztán annyit bámultuk meg mozgattuk őket, hogy már elmúlt!

Egy vers (19. nap)

Gérard de Nerval: El Desdichado

Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok,
templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg;
fényes lantom fölött, mert csillagom halott,
a melankólia fekete napja reszket.

Ki sírom éjjelén nyújtottad vigaszod,
kedves virágomat add vissza dúlt szivemnek,
Posillipo hegyét, a kék olasz habot
s a lugast, hol borág és rózsák keverednek.

Phoebus vagyok? Ámor? Biron vagy Lusignan?
A királynői csók ráforrt a homlokomra;
láttam fürdő szirént, grottában álmodozva...

S már kétszer keltem át az Akheron zaján,
pengetve Orpheusz lantját, hol váltva szárnyal
a szent nő sóhaja a tündér sikolyával.
 

(Fordította: Kálnoky László)

Ezt a szonettet fogják Boniék tanulni legközelebb; először le kell majd másolniuk, aztán gondolom elemzik, a végén asszem meg kell tanulniuk kívülről. Sajnálom szegényt! Én nem értek a versből egy kukkot sem, pedig elolvastam többször, mind a két nyelven. Most elválik, tényleg jó-e a franciatanárnő: ha el tudja úgy magyarázni a 11–12 éves gyerekeknek, hogy érthető és szerethető, de legalábbis elgondolkodtató legyen számukra a vers, a téma, a nyelvezet stb. akkor biztos az. Akkor nagyon szívesen beülnék én is az órájára! 

Csak nehogy kínszenvedés legyen, és nehogy eltántorítsa a gyerekeket az irodalomtól. Eléggé meredek kezdés ez így a suli harmadik hónapjában... könyörgöm: a szent nő sóhaja? a tündér sikolyával...?? Mivan??

Egy könyv, egy film (18. nap)

Elolvastuk A vadrobot c. könyvet (szerintem egybe kell írni) Bonival. Először én, aztán rávettem, hogy olvassa el ő is. Ezt úgy tudtam elérni, hogy lelkendezve elmeséltem neki: valami nagyon fura dolog történik a szövegben, kíváncsi vagyok, észreveszi-e. Az eredeti könyv angolul van, mi a francia fordítást olvastuk, és az volt a fura, hogy a fordító a robotra hol a nőnemű névmással (elle), hol a hímnemű névmással (il) utal vissza attól függően, hogy előtte a robot szó (hímnem) vagy a Roz tulajdonnév (a robot neve, aki nőnemű) állt-e. Nekem a harmincadik oldalig tök nehéz volt ezt mindig beazonosítani. Nem tudom, az eredeti szöveg milyen. Boni is észrevette, de őt állítólag nem zavarta, lehet, hogy ez (is) a különbség abban, hogy anyanyelvű az olvasó vagy sem.

A könyv borítója; a többi kép sajna fekete-fehér

A könyv egy olyan robotról szól, aki önállósítja magát, érezni kezd, anyává válik és fellázad. Az emberiség rémálma, nem? Ennek ellenére tökre tetszett mindkettőnknek, szerintem a vége (SPOLER) tök szomorú, mert a robotnak el kell utaznia (viszont boldogan gondol vissza az emékeire – ez itt tanulság, mert Boni olyan gyakran bánatos egy-egy utazás után, hogy elmúlt, én mindig mondom, hogy gondoljon inkább arra, hogy egyáltalán megtörtént), Boni szerint viszont nem szomorú, mert majd visszatér. Van is folytatása a könyvnek, egyelőre franciául még nem láttam.

Tegnap megnéztük a filmet is. Nagyon érdekes volt a megfilmesítés, mert ugyanazokkal a szereplőkkel és történettel készítettek egy teljesen más filmet, mint amilyen a könyv volt. Ez is tetszett, de más volt. Sokkal több volt benne a humor, a feszültség, a dráma, ellenben a könyv inkább lassúbb, költőibb. Eléggé más volt az üzenet is. A vége pedig már-már félelmetes volt, szerintem a kisebb gyerekek (akiknek a könyv tök oké) féltek is.

Ami sokkal jobban tetszett a könyvben: az illusztrációk, amelyek sokkal letisztulabbak, esztétikusabbak, mint amit Hollywood tud nyújtani. De gondolom erre van kereslet, hiszen minden állatos animációs filmben ugyanolyanok az állatok, az ember már szinte unja őket. A robotnál ez nem zavart, de a lúd borzasztóan idétlen és ronda volt, szerintem.

A filmben volt egy olyan rész (a könyvben nem), amikor a robot repülni tanítja a fiát (azaz a ludat), holott ő maga nem tud repülni. Vasárnap néztük a filmet és érdekes módon visszaköszöntek bennem a szombati gondolataim, azaz hogy megéri vérrel, verejtékkel együtt tanulni a gyerekkel, még ha teljesen ismeretlen is a terep (soha nem jártam francia collège-be). Boni anyjaként szerintem pontosan ez a feladatom: a végletekig segíteni neki abban, hogy beilleszkedjen, hogy sikeresen helytálljon. És ehhez elsajátítsa azokat a készségeket és tulajdonságokat (önfegyelem, kitartás, felelősségvállalás) amelyek nincsenek meg benne, és amelyek a megszerzett tudással együtt önbizalmat és bátorságot adnak majd neki (amelyek végképp hiányoznak belőle). Még akkor is, ha ezt az alany (a gyerek) nem veszi jó néven.

Pénzkérdés (17. nap)

Tegnap lejött a fölső szomszéd, hogy visszaadja a tányért. Az az idős nő, aki a múltkor szegény elmondta, hogy rákbeteg. Nem akart bejönni, megint csak a küszöbön beszéltünk. Mesélte, hogy nagyon szarul van a kezelésektől, hányingere van, fáradt, nem tud sokat gyalogolni, cipekedni, lépcsőzni. Az is kiderült, hogy húsz éve már volt rákos egyszer, akkor is kemót kapott, de akkor jobban viselte.

Most itt egy kitérőt teszek, mint a rossz regényekben, és elmondom, hogyan volt felöltözve ez az egyedül élő, idős nő. Nagyon finom gyapjúból készült vastas, garbós pulcsi volt rajta, a garbórész alá egy szürke-fekete-fehér sálat kötött, ami elöl egy picit kilógott, épp annyira, hogy feldobja az egyhangú feketét, és a garbót kicsit felemelje. Ami így jól kihangsúlyozta az arcát. Nem látszott fáradtnak, talán az enyhe rúzstól, aminek a színe passzolt a néha diszkéten kivillanó karkötőjéhez. Mindehez szürke szövetnadrágot viselt. Elképesztően elegáns volt, mint mindig.

Kérdeztem, tudunk-e segíteni bármiben, például a bevásárlásban. Nagy nehezen elárulta, hosszú körmondatok mögé bújtatva, kissé szégyenlősen, hogy jól jönne neki egy kis kóla, mert azt nagyon nehezen tudja csak hazacipelni, és a hányingerre ezt ajánlották (és be is vált). Elbúcsúztunk, és még este lementem venni neki kólát, amit odatettem a lábtörlőjére. Nem mertem becsöngetni, bár biztos még a pizsamája is elegáns.

Csak most nem tudom, hogyan lesz a pénzzel. Senkitől sem túl elegáns visszakérni 4,65 eurót, hát még egy szegény öreg nénitől (bár a néni szó annyira nem illik rá). Viszont ha nem intézzük el az anyagiakat normálisan, akkor soha többet nem fog merni minket megkérni arra, hogy vásároljunk be neki. Már most is olyan nehezen vallotta be, hogy jól jönne a segítség. Van a franciában erre egy tuti közmondás: les bons comptes font les bons amis. Valami olyasmit jelent, hogy a barátság ellenére is fontos, hogy két ember az egymás közötti pénzügyeit úriember módjára intézze (különben egy kis neheztelés maradhat egyik vagy másik félben).

Már az is kicsit béna volt, hogy csak úgy letettem a négy palack kólát az ajtó elé. Nem túl úrinőhöz való gesztus.

Az elfogadásról (16. nap)

Én csak annyit mondok, hogy nekem baromira nehéz elfogadni Boni személyiségének bizonyos aspektusait. Olyan dolgok ezek, amelyek mindenkinél zavarnak, hát még a gyerekemnél! Hanyagság, lustaság, megúszásra játszás, felületesség, felelősség áthárítása, hazudozás és még sorolhatnám (sajnos). Talán azért nehéz mindezeket elfogadnom, mert úgy érzem: a mi feladatunk az, hogy ne törődjünk bele ezekbe a tulajdonságaiba, hogy átprogramozzuk, úgymond, a gyereket. Egyébként hiszek abban, hogy példamutatással és azzal, hogy később esetleg megjön majd az esze, megváltozik. De addig basszus...

Azért jut ez most eszembe, mert vért izzadunk továbbra is az iskolai teendőinek számonkérésével. Nagyon úgy tűnik, hogy ennek az iskolának a színvonala sem elég magas neki: csupán csak azzal, hogy részt vesz az órákon, lazán kirázza a kisujjából a tananyag 80–90%-át, és nem érti, hol itt a probléma. Mi meg csak fogjuk a fejünket, hogy basszus mi mindenre képes lenne, ha egy kicsit is jobban odatenné magát. Mondjuk önállóan leülne tanulni naponta 20 percet. Jelenleg a napi 20 perc úgy jön ki, hogy könyörgünk neki egy órán keresztül, aztán megfenyegetjük, aztán már mindenki tök ideges és így nagy nehezen, lefekvés előtt megcsinálja a megcsinálandót, duzzogva, méltatlankodva. 

Minden, de minden (anyagi, időbeli és kognitív) képessége megvan rá, hogy tökéletesen teljesítsen, és a megszerzett alapokkal később azt a foglalkozást válassza, amit szeretne. Leginkább azt nem értem, hogy képességei birtokában (jó emlékezőtehetsége, elemzőkészsége van, átlátja az összefüggéseket, jó helyesíró stb.) miért ilyen látványosan undorodik mindattól, ami kötelező iskolai tanulás. Mert ha buta lenne, érteném, na de így? Amúgy pedig anyjaként úgy látom, hogy csakis az eszére fog tudni támaszkodni később, mert a szociális készségei nem jók, hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak.

Elmeséltem neki egy filmet, amit nagyon régen láttunk, és jól emlékszem egy ideváró részletére. A főszereplő (asszem Leonardo Di Caprio ) pénzhamisító és csaló volt. Azzal boldogult az életben, hogy ahol tudott átvágott mindenkit, talán még különböző foglalkozásokat is hazudott magának (pilóta rémlik). Jól csinálta, mert profi volt átverésből, hazudozásból és csalásból. Egyszer azonban valójában le kellett tennie egy ügyvédvizsgát, és csalásra, puskázásra semmi lehetősége nem volt: bezárták a vizsgaterembe egyetlen tollal és papírral. 

A vizsgán 100%-ban teljesített. Később, a bíróságon, ahol felgöngyölítették a dolgait, az ügyész (?) annyit mondott neki, hogy csak egyetlen egy valamit nem ért: hogyan tudott azon a vizsgán csalni?? Leonardo Di Caprio azt válaszolta: „Nem csaltam. Az előtte lévő hétvégén leültem és bevágtam a tananyagot.”

Boni is ilyesmi típus. Hamar és könnyen megtanul bármit, de tízszeres energiával és erőbedobással próbálja meg elérni, hogy ne kelljen azt a valamit megtanulnia. Egy piramist fel lehetne építeni azzal az energiával, amit ő a megúszásra fordít.

Hétvégéink (15. nap)

Svájci barátnőmmel meg szoktuk beszélni cseten, ki mit fog csinálni (csinált) a hétvégén. Basszus, mennyire mások az ő hétvégéi, mint a mieink! Mesébe- vagy inkább sorozatbaillő, jobbnál jobb programjaik vannak. Ilyeneket írt legutóbb, hogy a férje az egyik fiukkal és barátokkal elment a hegyekbe, ő addig a kislányával az örökbefogadott (!) pónilovukat látogatták meg, majd sétált egy olasz barátnőjével (addig a lányát egy másik barátnője hazavitte a pónilovaktól), utána átjöttek a szülei kávézni. Másnap megsétáltatták a kölcsönkutyát (!!), utána karácsonyi sütit sütött az egyik fiával (+gyönyörű képeket küldött). Szokatlan programjaik is vannak, amelyekről én még nem is hallottam, pl. egyszer mindhárom gyerek elment egy egésznapos legóváros-építésre. És akkor a különböző zenei fesztiválokat meg felolvasóesteket nem is említem.

De ő az, aki a távmunkás napjain elmegy a közeli könyvtárba dolgozni (én inkább otthon maradok és beindítok pár mosást), bejárós napjain (kb. ugyanannyit vonatozik, mint én) pedig este még elmegy jógázni (számomra elképzelhetetlen).

A mi hétköznapjaink, főleg télen! a túlélésről, a hétvégék pedig a pihenésről, és különböző technikai feladatok kipipálásáról szólnak, úgy mint főzés, sport, lecke, szortírozás. És akkor szerencsére a bevásárlást nem kell hétvégén intézni, mert azt vagy kihozza a futár, vagy apránként elintézzük a hét többi napján. Minden szombaton vagy vasárnap elmegyünk a botanikus kertbe, de tíz éve ugyanoda járunk, szóval ebben sincs semmi izgi vagy különleges. Néha egy-egy mozi vagy uszoda, minden évszakban egyszer találkozom a barátnőimmel (de eszembe sem jutna elvinni Bonit!) és évente egyszer-kétszer bemegyünk a városba, ahol dolgozom. De ez már tényleg szervezést és előregondolkodást igényel, és ilyenkor mindig meg is érzem, hogy kiesett egy nap a hétvégéből, ergo a másik napon kell bepótolni mindazt a pihenést és feladatmegoldást, amit nem csináltunk meg.

De nem panaszkodásképpen mondom, mert szeretem a lassú és rutinszerű hétvégéinket, sokat társasjátékozunk például, egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogyan lehet három (Bonikorú) gyerekkel, nagyvárosban, autó nélkül ilyen fantasztikus és fárasztó dolgokat véghezvinni. Úgy ráadásul, hogy hétközben mindketten dolgoznak.

Mondam is nemrég Kathrinnak, hogy én nem vagyok ennyire szupernő, erre azt válaszolta, hogy ő sem az, múlt vasárnap például egész délelőtt főzött. És csatolta a gusztábbnál gusztább vegetáriánus és bio kajarecepteket, köfte, bulgur és volt még valami spenótos ismeretlen egzotikus cucc is (börek?), az én gyerekem meg sem enné.

Futóutam

Francia szavak (14. nap)

Hallottam ma reggel a rádióban, hogy a Francia Akadémia huszonöt év munkája után ma lezárta a nagyszótár legújabb (kilencedik) kiadásának kéziratát. Az új verzióban 53 ezer szó szerepel. Erről eszembe jutott, hogy a suli kezdetekor megkérdeztem Bonit, hogy szerinte én ismerek több francia szót, vagy ő.

Most tekintsünk el a szó definiciójától. A Francia Akadémia valószínűleg külön szónak ismeri el a köszön és a köszönés, sőt a köszöntő és a köszönet szavakat, de vegyük úgy, hogy ez mind egyetlen szó. Azt mondtam Boninak, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy nekem nagyobb a(z aktív és passzív) francia szókincsem, mint neki. Ő persze azt állította, hogy több szót tud nálam. Szerintem abból indult ki, hogy nekem akcentusom van és követek el nyelvtani hibákat, ő viszont elvileg hibátlanul beszél.

Javasoltam neki, hogy keressünk három-három szót, és teszteljük le egymást. Én neki az exegéta (exégėte) és a magasztaló (dithirambique) szavakat mondtam, a harmadikra már nem emlékszem, de egyiket sem ismerte. A kis cukikám nekem a kördiagramot (diagramme circulaire) adta fel, pont akkor tanulták matekból*. Amúgy tegnap, amikor kikérdeztem a törit, kiderült, hogy nem ismeri a fertile (termékeny) és az apiculture (méhészet) szavakat sem.

Viszont biztos vagyok benne, hogy a következő négy évben túl fog szárnyalni engem. Most jön el az idő, amikor értelmes dolgokat fog tanulni a suliban és érdekes fogalmakat fog megismerni, legalábbis nagyon remélem. Nemrég le kellett adnia egy olvasónaplót, amihez egy baromi részletes leírást kaptak: mit és hogyan kell ismertetni, elemezni, idézni, sőt, a tanárnő azt is utasításba adta, milyen legyen a külalak: a fejezetcímeket új oldalra kell írni, az alcímek között ki kell hagyni egy sort stb. Amúgy érdekes, hogy ez mennyire nem volt egyértelmű és magától értetődő Boninak. A könyv a görög mitológia egyik fejezetét mesélte el (Perszeusz és Medúza történetét), nem volt könnyű, és voltak benne ismeretlen szavak: szitok (imprécation), szíj (courroie) és gondoskodás (sollicitude).

Javasoltam neki, hogy az olvasónaplóban, külön pontként, tüntesse fel az ismeretlen szavakat és definíciójukat. Hú, de nem akarta. Nem mert eltérni a kapott utasításoktól, ahol nem szerepelt az, hogy holmi ismeretlen szavakat meg definíciókat is fel lehet tüntetni. Végül abban maradtunk, hogy fogadóórán megkérdezem a tanárnőtől. Persze az első pár hét alapján borítékoltam, hogy a nő meg fogja engedni, sőt, még azt a kijelentést is megengedtem magamnak Boni előtt, hogy ha nem hagyja beírni a szavakat, akkor nem jó tanár.

Persze egyetértett velem, tök szimpi volt. Nagyon fura ugyanakkor, hogy egyik nyelvtanár, sem az angol, sem a német sem kért szótárfüzetet, noha még azt is megszabták, hogy milyen színű és hány oldalas füzetbe írjanak a gyerekek. Érdekes nyelvet szótárfüzet nélkül tanulni, teljesen meg vagyok zavarodva, hogy ez most mi. Pedig lehet kapni. Nem értem, hogy ez valami modern dolog (olyan mint a lexikális tudás, ami már avítt és lenézett) vagy francia dolog (a franciák legendásan rosszul beszélnek idegen nyelveket) vagy csak véletlen?

* Az akkor nem jutott eszembe, de képzeljétek, hogy teljesem meglepődtem, hogyan mondják franciául azt a prózai és félreérthetetlen szót, hogy átfogó (a derékszöggel szemközti oldal a háromszögben): hypoténuse. Mennyire sokkal tudományosabban hangzik franciául!