Olvasás evés közben

Nem tudom minek nevezzem, mániának vagy elvnek, de megtiltottam Boninak, hogy evés közben olvasson. Inkább mánia ez, mint elv, mert nincs rá épkézláb magyarázatom. Pontosabban van, több is, de nem tudom, megállják-e a helyüket. 

1) Az első és legfontosabb az, hogy olvasás közben nem lehet rendesen enni. Z. és Boni szerint ez hülyeség, nagyon jól lehet a kettőt egyszerre csinálni, és valóban, tényleg tudják. De vajon ez ugyanolyan egészséges, lassú megrágása és élvezete az ételeknek?!

2) A könyv sérül: leeszi, leissza stb. Érdekes, mert amennyit mégis olvas Boni evés közben, annyira nem evett le sok könyvet. Igaz, több pohár is felborult már stb. de be kell, hogy lássam: a könyvek továbbra is jó állapotban vannak.

3) A közös étkezések arról szólnak, hogy beszélgetünk. Szörnyen bénának gondolom, amikor együtt ebédelünk vagy vacsorázunk, és valamelyikünk társalgás helyett a könyvébe temetkezik.

Mint a fentiekből kiderül, Z. nem ért velem egyet, mert nosztalgiával gondol a gyerekkorára, amikor kép- és egyéb regényeket olvasott ki az asztalnál. Én meg borzalommal gondolok a saját gyerekkoromra, mert nálunk szinte soha nem evett együtt a család! Egyébként szerintem ez annyira durva, hogy megérne egy külön posztot.

Boni folyamatos kampányolásának köszönhetően (lyukat beszél a hasamba, az ember kénytelen engedni) az alábbi kompromisszumot kötöttük: reggelinél lehet olvasni, desszertnél lehet olvasni, illetve ha én nem eszem (jellemzően ha usziba megyek kajaidőben), akkor is lehet olvasni.

Hársfa, platánfa

A harmincéves hársfát állítólag azért kellett kivágni, mesélte az alsó szomszéd, mert túl közel állt a garázshoz, amelynek a falát a hársfa gyökerei tönkretették.

Szerintem a garázst kellett volna lebontani.

Egy borzasztó betonszörnyetegrúl van szó, három fakkal, amit senki sem használ garázsnak, mert csak hatvan manőverrel lehet beállni. Így aztán csak használatlan lim-lomok gyűlnek fel bennük. Baromi mérges vagyok, szerintem felesleges volt szegény fát kivágni. Felmentem a fölső szomszédhoz (a rákos nőhöz). Tudtam, hogy neki a konyhája és a hálószobája nézett a fára, és azt is tudtam, hogy szereti a madarakat (ezt egy régebbi reakciójából gondoltam, amikor meséltem neki, hogy etetjük a cicákat). Szegény nő, teljesen ki van borulva ő is. Totálisan megértem. Neki valószínűleg ez az utolsó lakóhelye – én még talán reménykedhetem benne, hogy valamikor újból lesz egy hársfára néző dolgozószobám.

Találtam egy régi, 2019. novemberi képet a fáról. Még ránézni is fáj a képre. Csütörtökön (május elsején) délután átrendeztem a dolgozószobámat. Az íróasztalt megfordítottam, tehát nem az L hosszabb oldala, hanem a rövidebbik van az ablakkal szemben, így a képernyő (és a székem) pont az ellenkező irányba néz, mint ahová eddig néztem. Ezzel sikerült legalább azt elérnem, hogy nem látom a fa hűlt helyét. Viszont a szobába belépve most már nincs abban a szép látványban részem, amit ez a fa nyújtott; azon gondolkodom, hogy veszek egy függönyt. (Amikor ideköltöztünk, ebbe a szobába és az étkezőbe nem vettünk függönyt, mondván, hogy úgysem lát be senki, és úgyis olyan gyönyörű a kilátás).

Pénteken egyébként órákon keresztül fűrészelték (a hóhérok, hogy Márai találó szavaival éljek) szegény hársfa törzsét. Rossz volt hallgatni.

Amúgy most egy platánfára látok rá, arra, ami az étkezőnkből is látszik. Jóval messzebb van, nem látom a leveleit vagy a madarakat, de az a fa is gyönyörű. Érdekes, hogy én mindig ezt a platánfát féltettem, mert már jóval túlnőtt a környező házakon. Egy hatalmas, erős, gömbölyű koronájú fa; néha megmetszik az ágait, de nem tudom, vajon valamelyik városvezető irodájának mappájában nem írták-e már alá a halálos ítéletét?! A fölső szomszéd azt mondta, hogy azt a fát ő a testével fogja védelmezni. Csak az a baj, és ezt mindketten tudjuk, hogy az élet nem így működik. Ezeket a kivágásokat nem tudjuk előre. Csak jönnek reggel.. és estére már nincs fa.

 

Egy író, egy (másik) fa

 „December 3. Itteni lakásunk ablaka előtt, a patio közepén állott egy szépséges, tropikus pálma: három emelet magas, a talajba két méter átmérőjú törzs kapaszkodott, a magasban lengett a különös növényi őslény, zsiráfszerú búbján a bubifrizurára emlékeztető lombozata. Legalább félszáz éves, megélte a Csendes-óceán orkánjait, az aszaló, forró szárazságokat és a tropikus záporokat. Élőlény volt, élt, minden évben hozzáadott a törzshöz egy évgyűrűt. Ma reggel ármádiaszerű készültség jelent meg a ház előtt, a városi kertészet rendeletére kivágták – egyidejűleg tűzoltókocsik, mentők sorakoztak fel a gépszörnyek mellett, és tucat hóhérlegény sürgött órákon át, amíg a pálmát sikerült ledönteni. A tönköt teherautóra tették, és elvitték, olyan volt, mint egy óriás, akit eltett az útból az erőszak, mert az emberek nem bírják el, ha valaki vagy valami túlnő a törpe átlagon. A rönk úgy hevert a teherautón, mint Julius Caesar a senátus lépcsőjén, gyilkosság után... Egy fa élőlény, érez, nem csak a fotoszintézis érintésére virul és hervad. Az óriáspálma sok mindent megélt, van növényi tudat is. Egy óriással kevesebb.”

Márai Sándor: Napló, 1981

Fa

Borzasztóan szomorú vagyok.

Vigasztalhatatlan.

Rossz kedvű.

Ez történt ma: A dolgozószobám előtt állt egy fa, a jobb oldali képek közül fentről az ötödiken látszik is. Egy gyönyörű hársfa, télen is szép, nyáron meg ősszel egyenesen varázslatos. Bármikor, ha felnéztem a képernyőről, ráesett a tekintetem, megnyugtatott. Árnyékot is adott. Nyaranta lakott rajta két galamb, soha nem tudtam, hogy vajon ugyanaz a pár-e vagy minden évben másik? Cinkék is jöttek. Pár hete ez a fa kirügyezett, reggelente azt a harsány zöldet! Nem is tuom leírni! És de kár, hogy nem fotóztam le! Még ma reggel is, amikor bejöttem a kávémmal, akkor is itt állt a fa, ahogy tíz éve minden nap. Olyan jó volt egy ilyen fa előtt dolgozni.

Gondolom, kitaláljátok, milyen szomorú, és borzasztó és visszavonhatatlan és végérvényes dolog történt: most este visszaültem a géphez, hogy megírjak pár e-mailt, lezárjak ezt-azt... és a szívverésem is megállt.

A fát kivágták!

A gyönyörű, életerős, jó illatú, szép színű fámat kivágták! Ami most van helyette: az űr, a hiány, a semmi. A ronda szomszédos házak. Komolyan, majdnem elsírtam magam. Lenéztem az udvarra (a másodikon vagyunk): ott álltak szép gúlákban az összevágott fadarabok. Basszus, én annyira el vagyok keseredve. Hogyan fogok így dolgozni ezután? Nem tudom érzékeltetni, mit jelentett egy ilyen szép fa szomszédságában eltölteni 8 melós órát, és milyen lesz most. 

Z. azt mondta, pár napja találkozott a ház atyaúristenével (gérant, most nem jut eszembe a magyar szó), aki kérdezte, hogy mi az a sok falevél, csak nem a másik házból esik át? A fa ugyanis a másik ház udvarán állt. Lehet, hogy egyszerűen kivágatta a fát, mert nem tetszettek neki a falevelek? Akárhogy történt is, a dolog visszavonhatatlan és végérvényes. Nincs többé fám. Már a költözést fontolgatom.

Mi a tanulság? Az ember ne kötődjön a szomszéd udvar fájához? Nem tudom, de jaj, annyira, de annyira szomorú vagyok. Z-nek azt mondtam, hogy az egész életem meg fog válozni, ő erre azt válaszolta, hogy ne túlozzak. De nem túlzok: nekem baromi fontos, hogy szép dolgok vegyenek körül, neki nincs annyira szeme az ilyesmikhez.

Kivágni egy egészséges, szép fát, jaj, hogy lehet, hogy lehet?!

Tanulás

Kialakult valamiféle egyensúly a házi feladatok kapcsán. Rájöttem, hogy teljesen felesleges bármit is kérni Bonitól, miután hazajött a suliból. Ilyenkor enyhén szólva: használhatatlan. Az ágyon fetreng egy könyvvel a kezében vagy a lakásban ődöng céltalanul, esetleg labdázik a nappaliban, néha zongorázik is, mindezt órákon keresztül. Pedig tök logikus lenne, hogy ilyenkor kellene gyorsan túlesnie a házikon, hogy estére már csak a jó dolgok maradjanak; ez a szimpatikus elmélet a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Rengeteg energiánk ment el arra ebben a tanévben, hogy próbáltuk rávenni ennek a logikus teóriának az alkalmazására – hiába.

Viszont ha hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, egészen a fürdés és a vacsora utánig, 20 óra körül magához tér, és szinte mint egy kezes bárány tud tanulni és leckét írni és dobolni és szolfézst gyakorolni és gondolkodni 21 óráig. Ilyenkor maximálisan hatékony, sőt, mintha élvezné is. Mi ez vajon, bioritmus? Az idő szorítása veszi rá arra, hogy felturbózza magát? Vagy addigra kipiheni magát, leereszt? Nemrég meséltem valakinek ezt az újfajta rendszert, és azt válaszolta, hogy az ő fia vacsora után képtelen lenne bármit is megtanulni. Én magam sem így csinálnám a dolgaimat, de egyértelmű, hogy Boninál ez a rendszer működik a hétköznapokban. Hétvégén és szünetekben teljesen más, akkor rá szoktam tudni venni arra, hogy normális időben és rendszeresen (minden nap) tanuljon – ami az én módszerem és vesszőparipám.

Amúgy irigylésre méltóan gyorsan tanul, a levegőben elkapva, könnyedén jegyzi meg a dolgokat. Nem tudom, ez alkat kérdése-e vagy a gyerekkor ajándéka (esetleg a követelmény nem elég?). A helyesírása elképesztően jó, igazából nincs is olyan tananyag, amit ne tudna rögtön megérteni, megtanulni és alkalmazni. Vajon ez el fog múlni, és addig kell(ene) ütni a vasat, amíg meleg? Hibázni akkor hibázik, ha kapkod, ez is kivétel nélkül megjósolható mintázat. Kedvenc tantárgya most a matek és az angol, utálja viszont a németet és a törit. Mindez nem független a tanároktól, igaz, a történelem soha nem érdekelte igazán. A legnehezebb tantárgy (szerintem) a francia, nagyon változatos feladatokat ad a tanárnő: száraz szabályok bemagolása, mese elmondása az osztály előtt, tanórai fogalmazás, igeragozás, verselemzés.

Hamis barát

Megnéztem tegnap a Telexen a franciaországi késelésről (borzalmas, borzalmas!) szóló cikket, és láttam, hogy az újságíró így mutatta be az iskolát, ahol az eset történt:

Érdekes, hogy a gimnázium helyett ezt a régi szót használta, hogy líceum (vajon miért?), de a kollégiummal vitába szállnék. Nem bentlakásos iskoláról van szó, ahogy azt a magyar szövegből gondolnánk, hanem az ún. collège-ről, ahova Boni is jár, és amelynek a fordítása nekem is folyton annyi gondot okoz, hogy most már egyszerűen le sem fordítom. A 11–14 közötti gyerekek (kötelező) oktatási intézményéről van szó. De a szép hangtani egyezés ellenére a collège semmiképpen nem kollégium. Akkor már inkább kisgimi, de az meg azért nem jó, mert egyáltalán nem a gimnázium előkészítő osztályairól van szó, hanem egy külön iskolaszakaszról, külön tananyaggal (töriből pl. őskortól napjainkig), a végén vizsgával.

(Amúgy simán lehet, hogy kollégium is működik a helyszínen, pl. Boniék sulijában vannak bentalvós gyerekek – asszem csak gimisek – ezért a hétfőket és a péntekeket bőröndös napoknak hívjuk, akkor mennek haza/jönnek meg).

Kíváncsiságból megnéztem pár másik magyar oldalt, hogy ők hogyan oldották meg. A legjobban a Magyar Nemzet megoldása tetszett:

Francia szemmel

 – Bocsánat, hogy így, ismeretlenül, átszólok az asztalon, és megzavarom a beszélgetésüket... Önök, ugyebár, törökök?

 – Nem, nem. Mi magyarok vagyunk.

 – Magyarok? Nahát, milyen véletlen! Nekem is van egy magyar ismerősöm, akivel épp ebben a bisztróban időnkint lejátszok egy parti sakkot... De talán ismerik is! A neve Jan Szlavomir Sztrhács.

 – Sajnos, nem ismerjük. De a neve után ítélve nem is magyar.

 – Hát melyik országban laknak a magyarok?

 – Magyarországon.

 – Aminek fővárosa Bukarest?

 – Nem, kérem. Magyarország fővárosa Budapest.

 – Hát persze! És elnézést kérek a zavarásért. Most már mindent értek.

 

 (Örkény István, Egyperces novellák, 1963)