Múlt idő(k)

Érthetetlen, hogy a francia irodalmi múlt (passé simple) még él és virágzik. Ez egy olyan igeidő, amit (nem számítva két-három ige egyetlen alakját) csak és kizárólag írott, irodalmi szövegekben használnak, sőt, manapság már ott sem nagyon. Hogyhogy nem halt ki ugyanúgy, ahogy mondjuk a Jókainál olvasható magyar régmúlt? (halálos ellensége leendett, szüntelen háboríták kedélyét stb.) 

Lehet, hogy az iskola miatt: Boniék most tanulják ezt az igeidőt. Tanév végéig minden hétfőre meg kell tanulniuk öt ige ragozását, szódolgozatot is írnak (végre egy tanár, aki szódolgozatot irat! Ő fogja a latint is tartani, örülök.) Szóval elképzelhető, hogy mivel a tananyag része, ezért maradt fönt évtizedek (évszázadok) óta? Ugyanúgy, ahogy mondjuk a francia (bonyolult) helyesírást is a közoktatás tartja úgy-ahogy életben?

Szoktam hallani olyan kritikákat, hogy a gyerekeknek szóló ifjúsági regények fordítói gyakran nem a francia irodalmi múltat használják, hanem a neki megfelelő élőszóbeli múltat (passé composé), és hogy ez sajnálatos módon hozzájárul a nyelv sorvadásához. Most direkt megnéztem, a Harry Potterben pl. van irodalmi múlt, de a Percy Jacksonban nincs. Nem jellemző amúgy a kortárs írókra és az újságírókra sem, hogy egy szöveget végig irodalmi múltba tegyenek, gyakran vegyítik a kettőt vagy pedig egyáltalán nem használják. Épp ezért bizonyos igéknek (van, mond, tesz, él, ért stb.) bizonyos alakjait (jellemzően az egyes szám harmadik személyt) még úgy-ahogy ismeri az ember, na de rengeteg igét és alakot nem (ils accrurent!).

Végeztem egy kétszemélyes kis vizsgálatot azzal a két anyanyelvi franciával, akivel egy háztartásban élek. Megmutattam nekik a két lenti mondatot, magyarul mindkettő kb: Fáradtan leültem egy padra, és egy boldogan ugrándozó kutyát követtem a tekintetemmel. A különbség a kettő között az, hogy az első mondat két állítmánya (ld. kiemelést) irodalmi múltban van, a másodiké nem. Hipotézisem: a francia beszélők különbséget tudnak tenni a két mondat nyelvi regisztere, stílusa, műfaja stb. között, és az első verziót „irodalmibbnak”, „választékosabbnak”, „régiebbinek” érzik majd, míg a másodikat „modernebbnek”, „közbeszédszerűbbnek”.

1) Accablé de fatigue, je m’assis sur un banc et je suivis du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

2) Accablé de fatigue, je me suis assis sur un banc et j’ai suivi du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

Az első kísérleti személy (a férjem) először nem is vette észre a két mondat közti különbséget (nekik nem húztam alá az igéket). A második alany (Boni) észrevette. Elmondtam nekik, hogy az egyik mondatot egy könyvből másoltam ki, a másikat én írtam. Ami értelemszerűen csak annyiból állt, hogy módosítottam az igeidőket.

Nem várt reakciók (mindkettőjük részérről, holott nem egyszerre látták a mondatokat): melyik mondat a jó? Csodálkoztam, mert én úgy gondoltam, mindkettő mondat jó, csak más. Hiszen miért létezne akkor két különböző ragozási paradigma a két igére? (lásd a poszt első bekezdését: miért nem tűnt el az egyik?) Ráadásul: hát nem pont ők vannak olyan pozícióban, hogy el tudják dönteni, melyik mondat a „jó”?

Visszakérdeztem, ahogy egy rendes nyelvészhez illik: szerintük melyik a jó? Melyik állt a könyvben? A férjem szerint a második, Boni szerint az első. 

Következő kérdésem: miért? Miért nem a másik? Erre egyikük sem tudott válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Tovább nyaggattam őket: mi a különbség a két mondat között? Egybehangzóan állították, hogy hát semmi, csak az egyik irodalmi múltban van. 

Na, erre varrjak gombot! Minikísérletem azzal a konklúzióval zárult, hogy az adatközlők 100%-a nem tud érdemi különbséget tenni az irodalmi múlt és a szóbeli múlt között. Érdekes, hogy akkor hogyan és mi alapján dönti el valaki (az író), hogy az elsőt vagy a másodikat írja?

(A példa egy, a könyvespolcról véletlenszerűen levett és középen felcsapott könyvből van: Albert Cohen: Ô, vous, frères humains, 1972, és a szövegben az első verzió áll.)

Mobiltelefon

– Szia! Mit csináltál, amíg nem voltam itt? – kérdeztem Bonitól, miután hazajöttem futásból.

– Hát semmit...

– Megcsináltad a francia házit?

– Mit? Ja, azt nem. Olvastam egy kicsit a Gyűrűk urát... meg a Donald kacsát... meg rajzoltam neked egy posztert! És komponáltam egy szonátát B-dúrban, meghallgatod?

Ezért nincs még ennek a szegény gyereknek mobilja. Mert mobiltelefon nélkül a szabad másfél órájában, igaz, nem csinálta meg a házit, de koncentrált, alkotott és gondolkodott. Ha lenne telefonja, borítékolom, hogy másfél órát töltött volna valami játék nyomkodásával vagy hírfolyam görgetésével vagy az apja nyaggatásával, hogy engedélyezzen neki még több képernyőidőt. És amikor ezt így átgondolom, mindig arra lyukadok ki, hogy belátható időn belül nem fog tőlünk telefont kapni.

Majd veszel magadnak az első fizetésedből! – szoktuk ugratni.

(Erre ő mostanában: Vigyázz mama, ha így folytatod, hentes leszek!)

Voilà, voilà!

Nemrég Boni érdeklődve vette tudomásul, hogy vannak olyan furfangos kérdések, amelyekkel azon kívül (vagy ahelyett), hogy információkat nyerhetnénk, burkolt állítást tartalmaznak, és amelyekre válaszolva az ember mindegy validálja az implicit állítást. Már nem emlékszem, milyen példákat gyártottunk, ilyesmiket, hogy Miért idegesítesz? amivel, ha az ember rendesen megválaszolja a kérdést, egyúttal elismer valami teljesen mást is.

Még nem is mondtam neki, hogy a leggyönyörűbb példát az egyik kolléganőm produkálta a héten. Arról beszélgettünk, hogy miért beszélnek rosszul a franciák idegen nyelveket. Elmeséltem, hogy én ezen már egyáltalán nem csodálkozom, mert látom, hogyan tanítják az iskolában (óraszám, módszer, csoportméret, szódolgozatok hiánya stb.), továbbá hozzátettem, a francia toroknak különösen nehéz pl. az angol fonémák kiejtése. Ekkor a kolléganőm feltette azt a bizonyos kérdést:

– Nem lehet, hogy inkább a híres francia arrogancia miatt nem beszélnek idegen nyelveket?

Tiramisu

Boni tökre szereti a tiramisut, általában étteremben azt választja, illetve itthon is gyakran készítek (készítünk együtt). Z. gyanakodva nézni ezt a tiramisumániát; nekem meg kell ígérnem, hogy tuti nem teszek bele kávét (árpakávét szoktam), az éttermekben pedig mindig megkérdezi, hogy ugye nincs benne alkohol – nehogy Boni kávét vagy koffeint igyon, mintegy melléktermékként (nem mintha ez megakadályozta volna valaha Bonit, hogy egyen kávésat vagy alkoholosat..). Ugyanilyen majrézós egyébként a hurkával is, Boninak azt is megtiltotta (a vér miatt), bár ezt Boni nem is akarta még megkóstolni. Pedig ha tudná, milyen finom: én nagyon szeretem, magamnak szoktam venni, Z. szabályait és előírásait pedig elég jól tudom kezelni, és csak röhögök (amíg ő halálra aggódja magát).

Most hétvégén csináltam tiramisut, és amikor Z. már huszadszor emlegette fel a kávét, gyanús lett a dolog: Z. aggódásának hangsúlya rossz helyen van, jöttem rá. Neki nem a kávé vagy az alkohol miatt kellene problémáznia. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogyan készül a tiramisu. Azt válaszolta, hogy:

– tudja, hogy kell bele babapiskóta,

– meg mascarpone,

– meg kávé és alkohol (de azokat ugye kihagyom?),

– és látta, hogy felvertem hozzá a tojásfehérjét.

Gyanúm tehát beigazoldott. Jeleztem, hogy miután megeszik a tiramisut, mondok valamit. Ma jó ízűen betermelték az egész adagot, utána mondtam meg neki, teljesen ki volt akadva.

Nem tudta, hogy a tiramisuhoz nyers tojás kell! 

Ami pedig sokkal veszélyesebb tud lenni holmi mikrogrammnyi kávénál meg alkoholarománál. Hát így bízzon meg az ember egy örök aggódósban! Évek óta az orra előtt készítjük el, és nem vesz észre semmit. Ma viszont sikerült aggódásának tárgyát a helyes mederbe terelnem. Annyira, hogy azt mondta: soha többet nem fog tiramisut enni!

Egy beszélgetőpartner

- Kibéreltünk egy lakást, és épp az utolsó nap reggelén voltunk. Ki kellett takarítani, és emlékszem, a mikrót tisztítottam, majd nekiálltam a tepsinek. Még most is látom magam előtt azt a tepsit…Tudod, mi az a tepsi?

- Igen, un plateau qu’on met au four. És utána?

- Szóval épp a tepsit pucoltam… tele volt ráégett kosszal, ezért azzal a dörzsölős szivaccsal csináltam, tudod. Tök nehéz volt! És ahogy ott sikáltam azt a tepsit, láttam, hogy a franciaablakon bejön egy pasi.

- Jaj!!

- Hát én is nagyon megijedtem!

- De hogy jött be??

- Nyitva volt, hogy átszellőzzön a lakás. Te ott ültél a konyhában, éppen reggeliztél.

- Igen?

- Igen. És én akkor úgy megijedtem, főleg mert láttam, hogy a fél arca véraláfutásos… szóval úgy megijedtem, hogy fogtam azt a tepsit, és jól fejbevágtam!!!

- Ó, jól tetted, mama!

- És képzeld, addig ütöttem, amíg egészen picike nem lett. Olyan pici, mint egy bogár, és még mindig ütöttem! Aztán egyszerűen - eltapostam!!! Utána ki kellett mennem pisilni.

- Azt hallottam!

- És utána visszaaludtam, és képzeld, a következő álmomban is volt bérlemény, meg hulla, hát nem fura?

- Deeeee!

- Csak akkor kocsit béreltünk, és a hulla az utcán feküdt…

- Hú, ezt is elmeséled, mama?

- Hát az úgy volt, hogy az autót te vezetted, én pedig mondtam, hogy kerüld ki a hullát…

Soha, senki nem érdeklődött még az álmaim iránt. Ės most itt van Boni, aki lelkesen és odafigyelve hallgatja őket, és nem állít le az első mondat után, és láthatóan még élvezi is!

Megmondalak az apukámnak!

Tegnap este elmentem futni. Olyan jó, hogy most már újra lehet futni esténként, munka után! Az első négy km alatt ráadásul telefonáltam, így sokkal kevésbé volt uncsi. Miután lefutottam a távot, és éppen gyalogoltam haza, megszólalt a telefonom: Gabriel anyja hívott. Az egész család ott ült a vonal végén, és rögtön azzal kezdte (mérgesen) az apuka, hogy: nem oldódott meg semmi, Boni továbbra is piszkálja Gabrielt.

Hát, az összes, futás kiváltotta boldogságérzés egy csapásra emúlt. Őszintén, a hátam közepére kívánom mindhármukat. Most arra panaszkodott Gabriel, hogy Boni az óra előtti sorbanálás közben üti (donne des coups – ebből nem derül ki, lábbal-e vagy kézzel, és elfelejtettem megkérdezni). Szerencsére most már volt annyi eszem, hogy megmondtam nekik: Gabriel verziója alapján ítélkeznek, és nem tudják, mit állít Boni a történtekről. Ekkor azt javasolták, hogy visszahívnak, amikor hazaértem, legyen Boni is vonalban.

Öt perc múlva már otthon is voltam, Boni és az apja épp nyugiban vacsoráztak. Derült égből érte őket is a villámcsapás. Visszahívtam a gyerek szüleit, Gabriel szépen elmondta a telefonba, hogy mi a panasza, Boni sajna nem képes ilyen összeszedetten védeni magát. Most már nem voltak jó tanácsok vagy próféciák, hanem Gabriel szülei megfenyegettek: ha így megy tovább, az igazgatónőhöz kerül az ügy (a sorakozás közben sajnos nincs felügyelő tanár, ego senki sem lát semmit).

Rájöttem, hogy ez tényleg sokkal rosszabb helyzetet szülne, hiszen úgy kellene ítélkeznie az igazgatónőnek, hogy kizárólag a két gyerek beszámolójára hagyatkozik. Ebből Boni nem tudna kijönni győztesem, még akkor sem, ha történetesen nincs igaza Gabrielnek. Úgyhogy most változtattunk a múltkori felszólításon, és azt mondtuk Boninak, hogy per pillanat nem érdekel, mit csinál a többi gyerekkel, de a Gabrielhez hozzá ne nyújon egy ujjal sem.

Később megkérdeztem tőle, hogy szerinte igazságtalan-e, amivel vádolják, és azt mondta, igen. Nem tudtam okosabbat mondani, mint hogy igazságtalanságok sajna előfordulnak, de ezt most azzal meg tudja oldani, hogy ha mindenféle kontaktust megszüntet Gabriellel. Továbbra sem tudom, ki a hibás, el tudom képzelni, hogy Boni nyakig benne van, de inkább szerintem az a szitu, hogy kölcsönösen provokálják egymást. Az egészben az zavar a legjobban, hogy Gabriel szülei kizárólag a fiuk panaszai alapján minden felelősséget Bonira hárítanak. Mert egyetlen egy dolgot nem tudok elképzelni: hogy csak Boni felelős a történtekért.

Az év elején ennek a gyereknek volt egy konfliktusa a szolfézstanárnővel (amúgy ennek a családnak ezer konfliktusa van mindenfelé), amelyből kifolyólag összehívták a zenesuli igazgatóját, a tanárnőt és a Gabrieléket, és a gyereket áttették egy másik csoportba. Akkor tökra sajnáltam a gyereket, és elítéltem a szolfézstanárnőt, de basszus, hiszen ugyanazt tettem, amit most kritizálok: a Gabriel elmondása alapján ítéltem meg a történteket! Most már nem adok neki teljes mértékben igazat. Ki tudja, mi történt valójában?

Ez a két gyerek a jövő héten négykezest fog játszani a koncerten... előre tartok az egésztől. Ma össze is futottunk velük a zenesuliban, rendes esetben dumáltunk volna egy kicsit, most érthető módon ehhez semmi kedvem nem volt. Szegény Bonikám, nem lehet könnyű egy ilyen nyafogós, és végső soron: talán veszélyes gyerekkel (hiszen zsebében van az érvelés tudománya) barátkozni és mágnesként vonzódni hozzá. Az az érzésem, hogy hallunk még róluk.

Szakmai rangsor

Hétvégén olvastam egy interjút egy francia-brit kutatóval, aki egy nemzetközi kutatóintézetet vezet, szakterülete pedig a molekuláris biológia. A végén feltették neki a kérdést, hogy a tudományok iránti szeretet, azaz a tudományos beállítódás genetikus, epigenetikus vagy kulturális-e. A válasza az volt, hogy semmiképp sem epigenetikus (noha manapság mindenre ráhúzzák a szót), talán valamennyire genetikus, de inkább kulturális (azaz, nurture, így vettem ki a szavaiból).

De, mondta tovább, ez sem mindig van így. Az ő gyerekei sem a tudományok területén dolgoznak, holott a férje is és ő is mindketten kutatók. A lánya tananyagot állít össze hátrányos helyzetű személyeknek (pl. menekülteknek), a fia pedig hentes.

Na most nekem az egész cikkből ez volt a legérdekesebb és legelgondolkoztatóbb információ. Egy nemzetközi szaktekintély fia – hentes! Én most arra vagyok kiváncsi, hogy ezt az egészet hogyan zongorázták le a fiú gyerekkorában, hogyan zajlott le az egész, amíg ezt a szakmát kiválasztotta. Mert azt simán meg tudom érteni, hogy a kutatónő ma már büszke a hentes fiára, akinek talán több boltja is van, jól keres, gyerekei vannak, a hétvégéit értelmesen tölti, normális hobbival, lehet vele beszélgetni könyvekről, filmekről, politikáról. Ezt mind el tudom képzelni, még példákat is látok magam körül. Amúgy a nő maga is megjegyezte, hogy ha a tudományos beállítottságot nem adták is át a gyerekeiknek, de a munkaszenvedélyt, azt igen.

De hogy volt, amikor a fiú zsinórban hozta haza a rossz jegyeket matekból? Amikor sorban írta a rossz dolgozatokat? És amikor nem tudott leírni úgy egy mondatot, hogy az állítmányt rendesen passzintsa az alanyhoz? Vagy amikor nem egyeztette a jelzőt a jelzett szóval? És később, amikor nem akart gimibe felvételizni és helyette a hentesképzésre iratkozott be?

Mert úgy képzelem, hogy ez valahogy így történhetett, hiszen az egész társadalom, de főleg a közoktatás itt úgy van megalkotva, hogy ha valaki jól tanul, az magas presztízsű suliba megy és értelmiségi munkát végez, aki pedig rosszul tanul, az megy oda, ahova tud és ahova elég a pontja. Ez szinte automatikus*, és fordítva is igaz. Úgy gondolom, rengeteg sírás, veszekedés és aggódás volt abban a családban, különórákat és büntető feladatokat tudok még elképzelni, mert ebben a versenyszellemű országban a rossz tanulókat rengeteg kudarcélmény éri. 

Amikor erről beszélgettünk ebédnél, és Z. nevetett, miután teátrálisan kimondtam azt a prózai szót, hogy: HENTES!!, Boni, a nagy húsimádó, értetlenül meredt ránk. Azt jelentette az a nézés, hogy most mi a bajunk a hentesekkel, ő például informatikus és zongoristra lesz nagykorában (esetleg költő), de lehetne akár hentes is vagy állatorvos, miért ne? Hangot is adott felháborodásának:

– De mi van, ha neki ez a foglalkozás tetszett??

* Igaz, van egy olyan marginális jelenség is, hogy a mérnökök, fordítók stb. később átkonvertálják magukat pl. mezőgazdásszá. Sőt, Svájcban a kétkezi munkát jól megfizetik, ott teljesen más a státusza (gondolom) egy hentesnek (ennek ellenére pl. a liberális** beállítódású svájci barátnőm gyerekei épp most felvételiztek egy zürichi gimibe, amihez hetekig előkészítőre jártak).

** És politikailag sokkal korrektebb, mint én!