Egy orvosi vizsgálat

Szegény gyerek, szegény szülők! Elmentünk a gyerekorvoshoz az éves ellenőrzésre, plusz az esedékes oltás beadására. Mióta a szimpi doktornő nyugdíjba ment, csak ez az unszimpi másik nő maradt. Bár még így is örülhetünk, hogy egyáltalán van gyerekorvosunk, és attól eltekintve, hogy borzasztó a stílusa, úgy tűnik, orvosnak jó.

Amúgy meg kicsit megértem, hogy idegesítjük. Eleve nem könnyű egy ilyen gyereket elfogadni, mint Boni (évekig nem szólt hozzá a doktornőhöz), sőt, a férjem sem könnyű eset: a legkisebb problémával szalad az orvoshoz, holott annak most dupla annyi (!) páciense van. Feleslegesen aggódik, mit aggódik: pánikol! Egyszer pl. megkérdezte, hogy napi hány joghurtot ehet meg a gyerek – egy olyan orvostól, aki épp ki se lát a munkából. Meg úgy egyáltalán, a rokon- és ellenszenvet nem lehet irányítani, simán elfogadom, hogy nem vagyunk szimpik neki. Nem tetszik neki az, ahogy élünk, amit mondunk, amit csinálunk. Ahogy én pl. nem szeretem, ha valaki az időjárásról panaszkodik, ez a nő, azt gyanítom, a késői-egyke-gyerek jelenséget nem szívleli. Joga van hozzá!

De olyan durva beszólásai vannak, hogy már azon gondolkodom, ezekhez van-e joga. Most pl. az első perctől kezdve annyira felidegesítettünk, hogy a jó 45 perces konzultáció* után (amikor is Boni a végefelé nekem dőlt, én meg simogattam a haját), hozzánk vágta, hogy: A simogatás nem elég! Nevelni is kellene ezt a gyereket!

Amúgy még ezt a kifakadását is megértem, igaz, nem volt valami diplomatikus. Attól borult ki ennyire, hogy megkérdeztük: abbahagyhatja-e Boni az allergiagyógyszert az egyik napról a másikra. Szó szót követett, a nő megkérdezte Bonit, hogy miért nem akarja bevenni a gyógyszert, aki azt felelte, hogy „mert rossz”. 

Erre a nő tiszta vörös lett, és lekiablta a gyerek fejét, hogy egy gyógyszer NEM ARRA VALÓ, HOGY FINOM LEGYEN! A GYÓGYSZER GYÓGYÍT!

A mondanivalójával megint teljesen egyetértek, a hangnemmel egyáltalán nem. Amúgy nem is célravezető, mert a problémát nem oldotta meg az sem, hogy ráparancsolt: innentől kezdve be kell vennie a gyógyszereket. Nincs vita. Ezzel megint ottmaradtunk a problémánkkal, hiszen nem tudjuk mindennap ellenőrizni, nincs cérnánk a napi veszekedésekhez (illetve nekem nincs cérnám, Z. még bírja úgy tűnik). Szóval ez tipikusan az a diskurzus, amikor valaki megmondja, hogy mit kell tennünk (a gyereknek szó nélkül be kell vennie a gyógyszert), de azt a valamit nem lehet kivitelezni (hogyan vegyünk rá valakit valamire nap nap után, amit nem akar megtenni?).

Másnap Boninak délre szolfézsra kellett mennie. Kijelentette, hogy fáj a karja, nem érzi jól magát, biztos az oltás miatt. Nem szeretne menni szolfézsra. Megmértük a lázát: nem volt. Akkor menjen csak órára – jelentettem ki. Erre Boni dühbe gurult, hogy ő beteg, otthon akar maradni. A vita ordítós hisztibe torkollott; minél jobban üvöltött, hogy nem akar menni (engedményként megígértem, hogy reggelire csinálok neki rántottát és elviszem autóval), annál inkább úgy láttam, hogy semmi baja, menjen csak. Persze a tudatom legmélyén ott volt az előző napi orvosi vizsgálat, amikor is a nő elkényeztetett gyereknek nevezte Bonit, és szerintem ez is közrejátszott ahhot, hogy végül erőnek erejével elvittem szolfézsra.

Szerencsétlen gyerek délutánra belázasodott, majd a kanapén elaludt – tényleg szarul érezhette magát már délelőtt is. Istenem, milyen befolyásolható az ember!

* Negyvenöt perces orvosi konzultáció = 39 euró. Egyórás hajvágás a fodrásznál = 63 euró.Nem csoda, hogy a doktornő nem talál senkit a régi gyerekorvos helyére.

Ön biztosan azt gondolja, amit gondolni hisz?

Tök érdekes, amikor Le Pen halála napján hallottam a rádióban azt a terroristás morális dilemmát (amelyben sajnálatos módon teljesen egyetértetem, és azóta is egyetértek Le Pennel), már úton volt felém ez a könyv. Előző hétvégén rendeltem meg, mert hallottam az írójával egy interjút, és annyira értdekes volt, hogy mindenképpen szerettem volna elolvasni tőle egy könyvet (így kerülnek a már amúgy is hosszú sor elejére újabb és újabb könyvek...).

Nézegettem a neten, hogy miket írt, pl. a Trónok harcáról, a Harry Potterről  vagy egyszerűen csak a boldogságról is jelentetett meg egy-egy filozófiai, de a nagyközönséghez szóló elemzést. Végül erre a könyvre esett a választásom, mert olyan megosztó problémákat ígért tárgyalni, mint a béranyaság, az eutanázia, a prostitúció vagy a fogyatékos embereknek szánt szexuális szolgáltatás.

És képzeljétek, a könyvben szerepelt a terrorista dilemma is! Sőt, annak egy változata: amikor a terroristát nem megkínozni, hanem megölni kell (vagy sem), megmentve így ezrek életét, akiket egy későbbi robbantásban megölne. Igen ám, de a terroristát csak egy konkrét időben és egy konkrét helyen tudjuk megölni, amikor/ahol száz másik (ártatlan) ember is jelen van. A kérdés az, hogy az olvasó szerint melyik a morálisan elfogadható tett: 1) megölni a terroristát és a száz ártatlan embert vagy 2) nem tenni semmit, de akkor ezer ártatlan ember fogja az életét veszíteni.

A könyv tele van ilyen hajmeresztő példafeladatokkal, és táblázatokban lehet jelölni a saját válaszokat. Tetszett még az is, amikor ladikon utazunk öt náci gazemberrel és egy kutyával. Egy embert (vagy állatot) a vízbe kell taszítani ahhoz, hogy megmeneküljünk. Ha nem tesszük meg, mindannyian elsüllyedünk. Melyiket választanánk: az egyik nácit vagy a kutyát? És mit tennénk akkor, ha a kutya egy mentőkutya, ami (aki?) tíz ember életét mentette meg egy hegyi balesetben az elmúlt héten?

A feladatok célja, hogy az olvasó eldöntse: a deontologikus vagy az utilitartista morálfilozófiát vallja-e inkább magáénak. Vannak-e erkölcsi kötelességeink önmagunkkal szemben, vagy csak másokkal szemben? Mindkét irányzatról részletesen és érthetően ír, és kontextusba helyezve megmagyarázza a kategorikus imperatívuszt is.

Az egyik legérdekesebb gondolatmenet a következő volt: tegyük fel, hogy valaki az utilitartista (minimalista) morált tartja követendőnek (és nekem a feladatok alapján ez jött ki, bár kicsit össze-vissza válaszoltam a kérdésekre, inkább érzelmi mint elvi alapon), akkor a testvérek közötti házasságot sem szabadna elleneznie. Pedig ez az, ami szinte minden társadalomban Abszolút Tabu és törvényellenes, és ebben szerintem mindenki teljesen egyetért, ez nem olyan téma, mint pl. az abortusz. De miért is? Ha egy felnőtt testvérpár józanul és szabadon úgy dönt, hogy viszonyt folytat egymással, milyen elvi alapon tiltja ezt  meg nekik a társadalom? Erre kapásból mindenki azt mondaná, hogy a születendő gyerekek miatt, akik között nagyobb arányban lennének betegek. Jogosnak tűnik az érvelés. Vérfertőzés.

De megtiltja-e ugyanez a társadalom, hogy a genetikai rendellenességgel élő embereknek gyerekük szülessen? Nem! Holott vannak olyan betegségek, amelyek 100%-ban öröklődek. Akkor mégis milyen valid morális érvelés alapján tiltja meg ugyanezt a testvéreknek, vagy, ugyanilyen logikával: a szülőknek és a (felnőtt) gyerekeiknek?

Konyhafilozófia

Van egy szelete az életnek, amelyben Z-vel homlokegyenesen ellentétes álláspontot képviselünk; én képtelen vagyok megérteni és elfogadni az ő logikáját, ő pedig nem viseli el (sőt, ellenzi) az én eljárásomat. Csak bámulok, hogy mennyire furán gondolkodik és cselekszik, ő meg felhúzza magát azon, hogy se az elméletet, se a gyakorlatot illetően nem tudom követni vagy helyeselni azt, amit csinál.

A tányérokat középről kezdni el sorbarakni!

Értitek? Középről! Ahelyett, hogy a széléről haladna befelé mint minden rendes ember! 

Még rosszabb: a kis- és nagytányérokat külön-külön rakja.

Az evőeszközöket pedig – te jó ég! – funkció és méret szerint csoportosítja.

Ért-he-tet-len. Soha nem fogunk közös nevezőre jutni a mosogatógép bepakolásának ideális módozatáról.

Pidzsin

– Várj, felveszem a lunettes-emet! (Várj, felveszem a szemüvegemet!)

– Mama, on a plein d'idő encore! (Mama, még tök sok idő van!)

– Valaki d'autre le sait. (Valaki más tudja.)

– Aki veszít, az prend la balle! (Aki veszít, az veszi föl a labdát!)

– Ki kell afficher! (Ki kell ragasztani a falra!)

– Il ne s'attend qu'à leesni! (Csak arra vár, hogy leessen!)

– Plus on radíroz, plus c'est pire! (Minél jobban radírozzuk, annál rosszabb!)

– A három étolies-os, ça a coûté 10 euros! (A három csillagos 10 euróba került)

– Tu m'as fait várakozni! (Megvárakoztattál!)

Je suis... Jean-Marie Le Pen?!

Ma délután a következő kérdéssel fordultam a férjemhez: tegyük fel, hogy a rendőrség fogva tart egy terroristát, aki állítása szerint bombát rejtett el egy forgalmas helyszínen. A bomba pár óra múlva fel fog robbanni, és ártatlan emberek százait fogja megölni. A terrorista nem árulja el, hová rejtette a bombát.

Folyamodnál-e kínzáshoz, hogy kiszedd a terroristából a bomba rejtekhelyét?

Z. elgondolkodott. Végül azt válaszolta: 

– Hát... húúú... jaj... nem is tudom.... talán... igen.

Haha! kacagtam ördögien. Akkor egy állásponton vagy Jean-Marie Le Pennel!

A történet hátterében az állt, hogy épp jöttem haza az uszodából, amikor hallottam a rádióban, hogy meghalt Jean-Marie Le Pen*, a hírhedt szélsőjobbos, nyíltan antiszemita politikus. Bejátszottak egy felvételt, amelyen Le Pen a fenti fiktív morális dilemmát vázolta, és ugyanezt válaszolta: ebben az esetben ő személy szerint kínzásnak vetné alá a terroristát, és megmentené az ártatlanok életét.

A műsor egyébként arról szólt, hogy vajon Le Pen kínzott-e meg embereket az algériai háborúban (1954–62). Nincsenek rá tárgyi bizonyítékok, szóval nem lehet tudni, de a szakértő pasi azt nyilatkozta, hogy Le Pen a fenti kijelentése miatt a nemzetközi jog szerint kínvallatónak (tortionnaire) tekinthető. Mert jóváhagyja a kínzást. Majd megkeresen ezt a konkrét műsort, és meghallgatom újra, nagyon érdekes volt.

Alig vártam, hogy hazaérjek, és Z-nek szegezzem a kérdést. Én ugyanis rögtön és kapásból azt válaszoltam magamban, amikor a műsort hallgattam (pedig tudtam, hogy Le Pen beszél!), hogy naná, hogy a kínzást kell választani!! Sőt, továbbmegyek: értem, hogy hol van itt a morális dilemma, mégsem tudom elfogadni (sőt, elhinni), hogy lehet a másik opciót is választani. Értem, hogy a kínzás elvben tilos, na de amikor emberek élete függ tőle? 

Vajon akik úgy érvelnek (mint a pasi a műsorban), hogy az emberi jog és a testi sértetlenség mindennek felett áll, akkor sem választanák a kínzást, ha a bombát mondjuk egy óvodában rejtette volna el a terrorista? Nehéz elhinni.

Egyébként mostanában sok szó esik a szólásszabadságról, mert épp ma van tíz éve, hogy terroristák támadták meg a Charlie Hebdo szerkesztőségét, és megöltek tizenkét embert (egy tizenharmadik évekkel később halt meg). Jól emlékszem a napra, Boni pár hónapos volt, napokig minden csak erről szólt. Egyébként azokat a terroristákat pár nap múlva egyszerűen lepuffantották a rendőrök, jogosan és érthetően, azt hiszem, önvédelemből – itt én látok párhuzamot a fenti fiktív forgatókönyvvel. Szóval, a szólásszabadság jegyében, de a baloldal liberális PC-ideológiájával szembe menve én is kijelentem, hogy:

– egy terrorista megkínzása és ártatlan emberek erőszakos halála között hezitálás nélkül az elsőt választanám, és

 

– egyáltalán nem szeretem a provokációnak és direkt sértőnek ható karikatúrákat (bár ebben a pontban elnézőbb és bizonytalanabb vagyok).

* Kommentek az Instán a halálhíre alá: un détail de l'histoire, il a passé l'arme à GAUCHE!

Étel-, állat-, gyerek- és természetfotók 2024-ben

Japán étteremben. Olyan szépek a színek, nem? Ez volt az év leghidegebb napja, kint baromi hideg, bent jó meleg volt, finom jázminteát ittunk a sushihoz, szuper volt (január)

Síszünetben fotóztam ezt a kutyust, akit ebbe a szeles sarokba kötöttek ki. Remegett szegény! És olyan hűségesen várta a gazdáját (február)

Egész tavasszal hűvös és esős volt az idő. Emlékeim szerint Boni még júniusban is hordta ugyanezt a dzsekit, bakancsot és sapit (március)

 

Egy gyík. Hosszú percekig néztük, ahogy napozik a farönkön. Olyan igazi, az adott pillanatot megélő percek voltak (április)

 

 

A májusról egyszerűen nincs jobb képem. Ezt egy barátnőmnek fotóztam a villamoson, a felirat miatt (május) 

Szép ház, szép fények a városunkban (június)

Jaj, istenem, ez egyszerűen elképesztő volt: a Los Angelesből felszálló gépünk a lemenő nappal szemben repült, így kétszer olyan gyorsan besötétedett. De azalatt a negyed óra alatt fantasztikus dolgokat láttunk, gyönyörű fényben, ez itt lent a Sziklás-hegység (július)

Lángos, úszás után. Iszonyú jól esett, de évente egyszer-kétszer elég! Mármint a lángosból! (augusztus)

Annyira bírom, hogy amikor útbaesik egy mászóka valahol, Boni még mindig izgatottan megkérdezi, hogy ugye felmászhat rá? (szeptember)

Egyik barátnőmmel gyakran csak kajafotókkal levelezünk, ihletet adva egymásnak. A fenti saláta összetevői: kinoa, disznóbab, csicseriborsó, hagyma, dió, szőlő és vinaigrette szósz (október)

Futás előtt. Annyira szeretek télen (is) futni! (november)

Ennek a legutolsó (decemberi) fotónak tök jó a története. Egyszer egy magyar barátnőmmel bementünk egy könyvesboltba Budapesten. Meglátott egy könyvet ettől a francia nőtől, és felkiáltott, hogy úristen, mennyire szereti ezt az írónőt! Hogy a könyvei fantasztikusak! (ő angolul olvassa őket) Képzeljétek, én, aki azért valamennyire képben vagyok a francia könyvkiadás és szépirodalom kapcsán, rendszeresen hallgatom a France Culture és a France Inter vonatkozó műsorait, elolvasom a Le Monde irodalmi mellékletét, gyakran járok könyvesboltokba, könyvtárba stb. még SOHA nem hallottam erről az írónőről.

Visszautaztunk Fro-ba, és ha hiszitek ha nem, már másnap belefutottam a könyvesboltban a nevébe. Egy egész asztal volt megpakolva a könyveivel, fölötte poszter hirdette az új regényét. Hogyan élhettem évekig itt úgy, hogy sejtelmem sem volt ennek a hírességnek a létezéséről? Micsoda párhuzamos világban éltem?! Kicsit úgy érzem magam , mint amikor Boninak elkezdődött a collège, és rájöttem, hogy semmit sem (vagy nagyon keveset) tudtam eddig a franciákról. 

Szóval azóta az egyik barátnőmmel (akitől infókat kértem a nőről) rendszeresen küldözgetjük egymásnak a reklámokat, amelyek gyakran szembejönnek velem, most, hogy már van szemem látni. Ezt it fent a pályaudvaron fotóztam egy decemberi reggelen.

Jó kívánságok, újévi fogadalmak, elhatározások és tervek

Arról beszélgettünk nemrég, hogy a fenti fogalmak nagyon eltérő valóságot jelölnek attól függően, hogy mennyi befolyásunk van a vágyott dologra nézve. Szoktam boldog új évet kívánni, de nem mindig teszek újévi fogadalmat, és a terveim sem nagyon körvonalazódnak már január elsején. De mivel 2025-ben leszek ötven éves* (már január elsején annak éreztem magamat!) idén több fogadalmam és tervem (sőt, projektem!) van.

Kívánni természetesen egészséget kívánok magunknak és mindenkinek körülöttünk. Az egészségesek maradjanak azok, a betegek gyógyuljanak meg. Szűnjenek meg a háborúk, ne dobjanak atombombát sehova. 

Amire viszont van ráhatásom (és amit nem csak január elsején fogadok meg): türelmesebb leszek a férjemmel, toleránsabb a szüleimmel. Nem hanyagolom el az adminisztratív ügyeimet. Nem dúdolok főzés közben, mert ezzel mindenkit az őrületbe kergetek (magamat is beleértve).

Komolyabb tervem négyféle van. El akarom adni végre a használt ruhákat a Vinteden. Rendet akarok teremteni a könyveim között. Azt hiszem, hogy ehhez még attól sem fogok visszariadni, hogy szabadságot vegyek ki, mert a feladat nagy. Írni akarok Boninak egy könyvet a magyar nyelvtanról, ezt majd részletezem, hatalmas falat, és a nyári szünetig kész akarok lenni vele.

Három barátnőmmel kellene idén találkoznom, három különböző városban. Meglátjuk, sikerül-e leszervezni, egyrészt mert mindenki elfoglalt (de már régóta beszélünk róla), másrészt pedig mert Boni nehezen enged el (én is nehezen hagyom itt!).

Vissza szeretnék fogyni a rendes testsúlyomra, jaj, ezt majdnem ki is hagytam a felsorolásból (fogadalom), kérek majd egy teljes vérképvizsgálatot az orvostól az 50. szülinapom örömére (terv), a lenti könyveket mindenképpen szeretném el- vagy újraolvasni (terv) és nagyon remélem, 2025-ben sem kell vennünk mobiltelefont Boninak (jó kívánság). Belegondolni sem akarok, hova vezetne egy indulatos, konok, lusta, okos, kreatív és szorongó gyerek kombinálása egy iPhone-nal.

 

* Az emúlt hetekben azt hittem, hogy megszoktam a számot és rendben vagyok a gondolattal. Erre most így leírva tökre sokkol!! (Ellenben, Lappával egyetértve, a 2025-ös számot tökre szeretem)