Élet egy hipochonderrel

Délelőtt Z. szólt, hogy elzsibbadt a karja. Épp a szüleimnél voltunk, Boni a papámmal kertészkedett, indultunk volna enni, majd a visegrádi bobpályára. Később átmentünk a bérelt házunkba, hogy összeszedjük a cuccainkat, ahol Z. nem aggódva, hanem inkább kuriózumként mesélte, hogy most meg a fél arca zsibbad, és hogy szerinte épp agyvérzése van.

Innentől számítva három órája van az embernek. Ha addig nem kap szakszerű ellátást, az végzetes lehet. Egy jó órányira voltunk Budapesttől, ahol a szakszerű ellátást gyanítottuk. Két másodperc alatt eldöntöttük, hogy bemegyünk Budapestre, tíz másodperc alatt lebeszéltem a papámmal, hogy átvisszük hozzájuk Bonit, akinek menet közben adaadtam a kulcsot. Két perc múlva már az autóban ültünk, még arról is meggyőztem a férjemet, hogy nem kellene neki vezetnie. 

Ezen utólag mindenki nagyon csodálkozott, pedig szerintünk teljesen logikus  és felelősségteljes döntés volt: az egyik legnagyobb budai kórházat céloztuk meg. Az orvosok felváltva csóválták a fejüket és röhögtek, és ismételgették, hogy “nem oda tartozunk”, de mi úgy gondolkodtunk, hogy olyan helyre kell mennünk, ahol van műtő és szakértelem és kapacitás, és ez a kórház olyannak tűnt (??).

Találtunk egy parkolóhelyet épp a bejárat előtt. Z (akinek egész úton zsibbadt valamije, vagy a keze vagy a lába) elkezdett azon problémázni, hogy miért nem működik a parkolóóra, már ismeretlen járókelőket szólítgatott egyezményes nyelven, azaz mutogatva, hogy miért esik ki folyton a kétszázas. Hihetetlen, hogy stroke-gyanúval a kórház előtt ezen problémázik! Végül otthagytuk a kocsit és kaptunk is a nap végén egy büntit, amit teljesen igazságtalannak tartunk természetesen.

Viszont ami ezután történt, az minden szempontból profi volt. Egy portástól megkérdeztem, hogy hova kellene mennünk. Ő azonnal feltelefonált valami Margitnak, majd elkísért minket a szakambulanciára, és elmondta, kit keressünk, megtakarítva így azt az időt, amit holmi triázs közben várakozással kellett volna töltenünk. Két perc múlva már vették le Z-től a vért, csinálták az EKG-t, majd vitték el CT-re. Z. szerint semmilyen francia városban nem kapott volna ennél gyorsabb ellátást. Amúgy nem találtak semmit, csak iszonyú magas vérnyomást, ami Z. szerint a sok idegeskedés miatt van, mert hiszen neki “nincs magas vérnyomása” (alig akarta bevenni a gyógyszert). A zsibbadás is megszűnt, én viszont egész nap csak három Korpovitot ettem reggelire, és legközelebb csak vacsorát ettem, már újra a szüleimnél, így estére a történtek után hányingerem lett.

Így utólag is azt gondolom, hogy jól csináltuk, és a legkisebb gyanú esetén is érdemes bemenni. Mentőt hívni felesleges időveszteség lett volna, szerintem. Az orvosok, az ápolók nem voltak különœsen kedvesek, a hely sírnivalóan le volt pukkanva, de az ellátás maximálisan profi és célratörő volt, valószínűleg szerencsések voltunk. Kérdezgettük, hogy hol kell mindezért fizetni, de mindenki csak a vállát vonogatta, hogy ők azt nem tudják..

Mire gondolt ma ön a legtöbbször?

Van egy egyórás rádióműsor, amit - a meghívottól függően - meg szoktam néha hallgatni, az kezdődik ezzel a kérdéssel (A quoi avez-vous le plus pensé aujourd’hui?). Ilyenkor mindig leellenőrzöm, hogy én magam mire gondoltam a leggyakrabban aznap, de nem igazán szoktam tudni beazonosítani konkrétumokat. Általában arra szoktam gondolni, hogy mi kell az adott napon megcsinálnom (lefordítanom, megfőznöm stb.). 

Most viszont hetek óta uralja a gondolataimat parazita módon egyvalami: a lakás. Teljesen olyan, mintha meghibbantam volna, és akárhogy próbálok másra gondolni, mindig a lakásnál lyukadok ki. Abban reménykedtem, hogy ha majd megnézzük, okosabb leszek, mert vagy kiderül, hogy rossz (akkor nincs min dilemmázni), vagy kiderül, hogy szuper (és akkor sincs min dilemmázni). Megnéztük, és kiderült, hogy elég jó. Na de jó-e annyira, hogy megérje a mostanit eladni, és a két kis lakást összenyitni? Hatalmas projekt, főleg, ha külföldről irányítanánk. Z. értésemre adta, hogy hülye vagyok, bár ő soha nem volt a döntések embere. Rájöttem, hogy nekem magamnak kell egyedül döntenem.

Osztottam-szoroztam, éjszakákon át hánykolódtam, tervezgettem (gondolatban már be is rendeztem), a végén már annyira rápörögtem a témára, hogy bántam az egészet. Ráadásul akárhányszor szóba került közöttünk Z-vel a téma, folyton veszekedés lett belőle, és ahelyett, hogy együtt gondolkodtunk volna, csak leszólta a tervemet. Félreértés ne essék; nem azt szerettem volna, hogy egyetértsen velem, hanem hogy segítsen dönteni. Végül beláttam, hogy ezt az egész vásárlást nekem kell teljesen egyedül lebonyolítanom, a döntéstől kezdve az alkudozáson keresztül az esetleges szerződéskötésig (pénzügyileg soha nem akartam belevonni Z-t).

Ezt a gondolatmenetet követve arra jutottam, hogy meg tudnám, sőt: kellene venni egyedül és anélkül, hogy eladnánk a mostanit. De fogalmam sem volt az árakról, ahogy a tulajdonosnak sem, hiszen meg sem hirdette a lakást. Két támpontom volt: az, hogy öt éve mennyiért vettük mi a szomszéd lakást, és hogy mennyiért vette ő ugyanakkor. A két összeg között 10% különbség van. 

Beszéltem a sráccal, közelítettük az álláspontjainkat, és azzal tettük le a telefont, hogy visszahívom és teszek egy árajánlatot euróban. Ekkor jött a hétvége, ami alatt viszonylag higgadtan átgondoltam a dolgokat. A szüleim, egy barátnőm, az unokatesóm és az ingatlanos ismerősöm voltak segítségemre, mert attól féltem, hogy az ár, amit kitaláltam, vagy túl magas (hiszen forintra átszámolva több mint 30%-kal több mint amennyiért vettük a mellette lévő lakást) vagy nevetségesen alacsony (elképesztő árakat látok a neten!).

Hétfőn beszéltem vele, szimpi volt, úgy tűnt, hogy az ajánlat és az ütemezés komolyan vehető, és azzal tettük le, hogy gondolkodik rajta. Bár megemlítette, hogy ő 10%-kal többre gondolt, ami az ő szempontjából érthető. Viszont azóta semmi hírem felőle! Vajon az idegeimmel akar játszani és taktikázik? Én kiterítettem a lapjaimat előtte és ő is becsületesnek tűnt. Azt hiszem, ha bemondja a két összeg átlagát, akkor azt érdemes lenne elfogadnom (bár akkor csak később tudnék fizetni). Viszont azon gondolkoztam, hogy neki nem lenne-e inkább érdeke meghirdetni, hátha jön magasabb ajánlat? Igaz, ez macerás lenne, és közvetítői díjat kellne fizetnie. Viszont tudja, hogy nekünk nem sürgős. Nekem kedvez viszont az a tény, hogy elővásárlási jogom van.

A férjemnek az egészről egy szót sem szóltam, mostanában mindenen felhúzza magát és a legkisebb dologból is tragédiát csinál. Szerinte az ingatlanvásárlás egyszerű matek, míg szerintem érzelmek, intuíció, tőzsde, geopolitika és türelemjáték.

Az első nap Budapesten

Z: Nézd csak Bonikám, hoztam neked Túró Rudit a Sparból, kérsz?

Boni: Óóóó, mama! Én ezt el is felejtettem… hogy Túró Rudi, meg Spar… hogy ezek léteznek!

További táskaügyek

Boninak van egy fekete oldaltáskája, amit tavaly májusban kapott, és amit tavaly nyáron a Szépművészeti Múzeum előtt elhagyott. Valahova letette a lépcsőre, majd a villamoson eszébe jutott, hogy nincs nála. Tele értékesebbnél értékesebb kincsekkel: villamosjegy-gyűjtemény, kártyák, Sudoku, régi kulcsok, csavarhúzó, különböző belépőjegyek stb. Felhívtuk a múzeumot és kiderült, hogy valaki bevitte hozzájuk a táskát, így az átvehető a recepción. Így is történt.

Most ugyanezt a táskát a repülőgépen felejtette (szerintem mert az új bőröndjének bűvöletében élt), és megint csak akkor döbbent rá, amikor már kint voltunk. Ezúttal többek között egy manga, egy kiszuperált fényképezőgép és egy műanyag dobozszerűség (korábbi rendeltetése szerint rágótartó) volt benne. Átmentünk mindazon a procedúrán, amelyen ilyenkor át kell menni, telefon, egyeztetés, visszamentem a csomagkiadó részbe, és megint meglett a táska! Csak úgy a kezembe nyomták, hogy menjek Isten hírével - míg nyáron a múzeumban ki kellett tölteni egy formanyomtatványt, meg kellett adnom az adataimat stb. 

Egy komoly úriember saját gurulós bőrönddel közlekedik Európa repterein

 

Egy komoly tízéves

Nincs a világon az a

– liftgomb

– ajtónyitó

– vagy kapucsengő

amely előtt az én tízéves – negyven kilós, 152 centis, 38-as lábú, bonyolult matekfeladatokat megoldó – fiam ne kiálltana fel izgatottan, lelkesen és szinte könyörögve, hogy:

– ÉN NYOMOM MEG A GOMBOT!!

Hegedű, zongora

Csalódott voltam, amikor Boni második hangszernek a zongora mellé nem a hegedűt (vagy brácsát) választotta, hanem a dobot. A hegedű sok szempontból praktikus lett volna, főleg a mérete és a feltárulkozó lehetőségek (szimfonikus zenekar) miatt. Na de most egy kicsit megváltozott a véleményem,  mert Bonit megkérte a tanárnője, hogy kísérjen zongorán egy hegedűs kislányt. Két összpróbájuk és egy fellépésük volt.

Eddig nem mértem fel, hogy a hegedű az első pár (?) évben, amíg a zenészpalánta meg nem találja a hangok pontos helyét, borzalmasan szól. Az egész koncert rettenetes volt, egyetlen fiútól eltekintve az összes hegedűs hamisan játszott, de mint a zongoratanárnőnk előre megmondta, ez teljesen normális. Másképp nem is lehet, állítólag. Bonikám, aki a zongora miatt hozzászokott a tiszta hangközökhöz, csak fogta a fejét. A kislány, akit kísért, kb. a hangok felét találta el jól. Belegondoltam, milyen nehéz lehet a lánynak: nem csak azt kell megtanulnia, hogyan (pontosan hol) kell lefognia a húrokat, de azt is, hogy most akkor az úgy jó-e vagy sem. Márpedig ha nem hallja, hogy a kívánt hang szólal-e meg, akkor honnan tudná, hogy rosszul fogta le?

Ezek után szerintem kizárt, hogy Boni elkezdjen hegedülni tanulni, pedig neki pont van hallása. Ő maga lenne az első, aki nem viselné el a saját hamis hangjait. Évekig, ráadásul! Őszintén megmondom, én sem viselném túl jól, ha minden nap ezt kellene hallgatnom. Nem is tudom, a hegedűtanárnő hogyan bírja. Ha visszanézem a koncerten készített felvételt, egyszerűen nevethetnékem van, egyrészt meg a darab az elejétől a végéig totál hamis, másrészt mert ráadásul a kislány egy ütemmel később lépett be. Boni felkapta a fejét a kottából és tányérnyi hitetlenkedő szemeket meresztett rá, hogy mi lesz már, erre a lehetőségre nem készültek fel, rutinjuk alig! Amúgy nagyon szerencsésen megoldották a helyzetet, nem csúsztak el és egyszerre fejezték be, ami azért is csoda volt, mert a kislány a darab közepéből egyszerűen kihagyott négy ütemet.

Csak a legeslegutolsó fellépő volt élvezhető. De az viszont basszus, fantasztikusan játszott (egy tangót). Gondolom évek munkája, és hosszú, fülsiketítő próbálkozások vannak mögötte.