Angol

Boni a fejébe vette, hogy megnyeri a házi angolversenyt, egyrészt mert szerinte New York-i utat lehet nyerni vele (szerintem ez hülyeség, két euró volt a nevezési díj), másrészt mert lehet nyerni egy táblagépet is (ha nem veszünk neki, majd nyer magának ő, mondta), harmadrészt meg megígértük neki, hogy ha benne lesz az első tízben, akkor beleszámítjuk az év végi átlagába (ami, ha eléri a 19,35-öt, azzal fog járni, hogy telepítjük neki a Mindcraftot, jajaj).

Amúgy tök érdekes, mert azok a gyerekek nem vehettek részt a versenyen, akiknek az angol az egyik anyanyelvük. Na mármost szeretném azt látni, hogyan és milyen kritériumok alapján dönti el egy intézmény azt, hogy egy francia gyereknek melyik a másik anyanyelve. Ha mondjuk angol vagy ír az egyik szülő? Ez még nem garancia semmire, a német barátnőm kislánya például soha nem szólal meg németül. És mi van, ha rokon él Angliában, és a gyerek rendszeresen látogatja? Értelemszerűen előnyben lenne a többi gyerekkel szemben, de ki kellene zárni ezért? Milyen rendszerességű látogatások esetén? És mi van azzal a kisfiúval, akinek az anyja orosz, de nem tud franciául, ezért a szülők közös nyelve az angol, amit nem tudom, milyen szinten beszélnek? Boni szerint ez a gyerek sem vehetett részt a versenyen, érdekes. És vegyük azt a hipotetikus, de nem lehetetlen (viszont eléggé idétlen) helyzetet, ha mondjuk két francia szülő angolul beszél a gyerekéhez?

Boni nem tudta, hogyan kell felkészülni a versenyre, ezért csak lelkesen Duolingózott (már amikor odaadtuk neki) és angolul olvassa a Harry Potter első részét, amit szerintem csak azért ért, mert már kívülről tudja a franciát. Sajnos nem volt rá felkészülve, hogy lesznek országismereti kérdések, és noha Amerikát egy icipicit ismeri, Angliában még soha nem járt. Úgyhogy kétlem, hogy akár csak az első tízben is benne lenne, mert arra a kérdésre, hogy ki lakik a Downing streeten, kizárásos alapon azt válaszolta, hogy a Paddington maci.

Durrdefekt és húsevés

• Hétvégén kiszakadtam egy kicsit a mókuskerékből, és találkoztam ezzel a barátnőmmel egy németországi városban. A helyszínt úgy választottuk ki, hogy ráböktünk a térképre kábé ott, ahol a félutat sejtettük. Mint aztán kiderült, én nem tudtam vonattal eljutni oda, ezért autóval mentem, teljesen idegesen, mert Z. az előző héten durrdefektet kapott az autópályán. Szerencsére megőrizte a hidegvérét és sikerült megállnia baleset nélkül. De borzasztó belegondolni, hogy ha az előző héten nem kellett volna elutaznia (nem volt betervezve), akkor az a kerék akkor durrant volna ki, amikor ezen a hétvégén Németországba megyek! Én megúsztam volna vajon? Na, ezzel a tudattal vezettem le az 500 km-t.
• Pont ezen a hétvégén lett volna szüksége Z-nek az autóra Bonit szolfézsvizsgára (szombat) és szülinapra (vasárnap) furikázni. Az uszodán kívül SOHA nem kell itt a városban az autó, annyira rövidek a távolságok. Most viszont mindkét helyszín tök messze volt, így úgy csinálták, mint mi gyerekkorunkban: gyalogoltak!
• Kathrinnal tök sok mindenben megegyezik az ízlésünk, elsősorban öltözködésben, lakberendezésben és kajákban. Ezért egész hétvégén istenieket ettünk, főleg ázsiait. Este nem átallottunk sorban állni egy koreai étterem előtt, de mindketten úgy ítéltük meg, hogy megérte!
• Gyereknevelésileg viszont teljesen eltérő állásponton vagyunk, úgyhogy érdeklődve hallgattam mindent, amit a svájci mindennapokról és az oktatási rendszerről mesélt. Neki szoktam elküldeni Boni németházijait javításra, és most mondta, hogy alig bírja a francia folyóírást elolvasni (Svájcban nem tanulnak folyóírással írni a gyerekek). Szuper könyv- és társasjáték-ajánlást kaptam tőle, remélem, neki is bejönnek majd az én ajánlóim.
  
• Mesélte, hogy ismer egy vegetáriánus családot, ahol se az anyuka, se az apuka, se pedig a fiuk (13 év) nem eszik húst. Az egyetlen húsevő családtag a farkaskutyájuk! Amúgy Kathrin kislánya (szintén 13) is vegetáriánus, és amikor ezt itthon meséltem ezt Boninak, csak a fejét csóválta: milyen csodabogarakat hord a hátán a Föld! Csak egyetérteni tudok vele, ha a húsevő farkaskutyára és a vegetáriánus gazdáira gondolok.
  
• Képzeljétek, hazajöttem, és amikor le akartam ellenőrizni Boni földrajzháziját láttam, hogy az egyik feladatban Freibourg im Breisgrau-t adta fel a tanárnő! (már több órája az intelligens városokat tanulják, szegény Boni, nagyon szenved, unja, teljesen megértem). Én ebben az intelligens városrészben nem jártam, csak az óvárost és az egyik parkot néztük meg Kathrinnal. Regensburgra emlékeztetett nagyon az egész, pedig az jóval arrébb van. Számomra a német városok nagyon egzotikusak, inkább Magyarországra hasonlítanak (biztos a sok Müller meg DM miatt), mint Franciaországra, kis belga beütéssel (biciklik!).
  

Van egy lány

Van egy lány. Az alattunk lakó család kb. 14–15 éves kislánya. Évekig egy iskolába járt Bonival, gyakran találkoztunk vele és az anyukájával a suliba menet vagy jövet. Szép kislány volt, magas, sok hajú, értelmes tekintetű, vidám, rengeteg barátnővel körülvéve.

Ez a kislány az elmúlt években úgy megváltozott, hogy alig ismerünk rá. Hirtelen még jobban megnőtt: most már magasabb az anyukájánál. Még mindig szép haja van, de az arcát a felismerhetetlenségig sminkeli (nevethetnékem van, ha látom). Nulla fokban is kint van a dereka és folyton a telefonján lóg. Ezt látjuk.

Hallani viszont sok minden mást is hallunk: iszonyú, borzalmas, elképesztő hisztirohamokat esténként. Olyan ajtócsapkodás, állati üvöltés, tébolyodott sírás és lábdobogás hallatszik fel hozzánk időnként (mondjuk hetente kétszer), hogy beleremeg a ház. Néha, ha nem ismerném őket (tök szimpi család!) azt hinném, hogy ölik egymást alattunk. Így, hogy a szemünk előtt változott át a kislány (gyerekből – kamasszá), olyan érzésem van, hogy amikor rájönnek ezek a hisztirohamok, épp most bolondul meg.

Ilyenkor felkapjuk a fejünket, hegyezzük a fülünket, és megjegyezzük Bonival, hogy a Julie megint hisztizik, hallod?

Annyira sajnálom a szülőket!! Először is azért, mert egy ilyen sárkánnyal kell együtt élniük. Régebben a pasit azért sajnáltam, mert még a Covid alatt is be kellett járnia a munkahelyére – most már szerintem szívesen tölti bent az idejét a nyugiban. Szerintem minden reggel megkönnyebbülten lép ki az ajtón, és minden este félve megy haza. Az anyuka viszont főállásban van otthon, és ezzel kell megküzdenie nap mint nap, szegény, borzasztó lehet.

Ráadásul jól tudom – saját tapasztalat –, hogy mindenki a szülőket hibáztatja. Szerintem az egész ház azt gondolja (rajtam kívül), hogy a szülők nem tudják megneveli ezt az akaratos, elkényeztetett hisztérikát. Pedig van egy nagyobb fiuk is, annak a hangját sem halljuk. Néha szokta mondani a nő amúgy, hogy a Julie jár pszichológushoz, de semmi konkrétabbat nem mondott még ezekkel a rohamokkal kapcsolatban. Szívesen megkérdezném tőle, hogy amikor elmúlnak a rohamok, vajon amúgy Julie normális és kedves, vagy folyamatosan ilyen hisztipók?

Mert Bonira is rá szokott jönni ilyen kiabálós-ajtócsapkodós ötperc, de ezek rövid ideg tartanak szerencsére, és előtte és utána is kedves, együttműködö. Csak azt a pár percet kell kibírnunk, amíg nekünkront és megharap és lekiabálja a fejünket (Mama, nagyon rossz anyuka vagy! Nem szeretlek!), de amint kiadja magából a mérgét visszaváltozik cuki kisfiúvá (Mama, imádlak! Te vagy a legjobb anyuka a világon!). Vajon Julie is ilyen? Vagy, ami rémes lehet, folyton morog és kritizál, és időnként üvölt?

(Erről eszembe jutott, hogy írnom kell egy posztot „Van egy fiú” címmel is, mert már olyan régen el akarom mesélni Boni egyik kis osztálytársát!)

A nyelv, amelyen gondolkodunk

Fel szokták tenni a kétnyelvűeknek a kérdést, hogy milyen nyelven gondolkodnak (álmodnak). Én erre a kérdésre nem igazán tudok válaszolni, azt hiszem, nem szavakkal gondolkodom, hanem érzésekkel, képekkel. A gondolataimnak nincs nyelve.

Ezt az elméletet jól megcáfoltam tegnap. Tök érdekes dolog történt: vasárnap meghallgattam egy francia nyelvű műsort egy írónővel. Az egész interjú tök érdekes volt, de különösen egy konkrét mondat ragadta meg a figyelmemet. Arra gondoltam, hogy jól meg is jegyzem, mert frappáns összefoglalása az írónő mondanivalójának (amivel szinte teljesen egyet tudtam érteni). 

Másnap idézni akartam a konkrét mondatot Z-nek, és képzeljétek, magyarul jutott eszembe. Holott franciául hallottam. Másodpercekig gondolkodtam, amíg eszembe jutott az eredeti. Mikor fordította le az agyam a francia mondatot magyarra? Fogalmam sincs róla. De tény, hogy a magyar szó: megfosztani, jóval előbb jutott eszembe, mint a francia eredetije: priver. Sőt, amikor franciául akartam mondani, a déposséder igét akartam használni, az meg eleve benne sem volt a mondatban. Az valahogy megint az én agyam tekervényeiből jött elő.

Lehet, hogy így történt: meghallottam a francia mondatot (ige: priver) → megjegyeztem magyarul (ige: megfoszt) → azt visszafordítottam franciára (ige: déposséder).

Az eredeti mondat amúgy így hangzott: on ne peut pas priver les opprimés de l'histoire de leur oppression. Magyarul: nem szabad megfosztanunk az elnyomottakat az elnyomás történetétől. Arra a szintén elterjedt kérdésre válaszolva, hogy érdemes-e utólag kiszedni a klasszikus irodalmi műalkotásokból az antiszemita, rasszista, gyarmatosítóbarát stb. mondatokat. Van az a nézet, ami mögé én is szívesen felsorakozom, hogy ne másítsuk meg a múltat, inkább helyezzük kontextusba a szöveget. De érdekes, hogy pont emiatt tettem le arról, hogy felolvassam Boninak a Tíz kicsi négert esti mese gyanánt. Elkezdtem az elejét, mielőtt felolvastam volna neki, és annyira poros, régimódi volt a szöveg (legalábbis a magyar fordítás), tele antiszenimta és patriarchális utalásokkal, hogy teljesen elment tőle a kedvem. Nem akartam minden mondat után magyarázkodni. Majd elolvassa később, és kontextusba helyezi ő maga. Viszont ha lenne gyerekeknek szóló, megszelídített és kilúgozott változat (fordítás), talán azt elolvastam volna neki (ami ellentmond az előbbi elvnek)

Egyetértek az írónővel: ha egy klasszikus a mai szemmel rasszista, nőgyűlölő, homofób stb. – akkor még mindig megtehetjük, hogy nem olvassuk.

Kamaszok

Reggelente, suliba menet és a suli előtt hallom a kamaszokat magunk körül beszélgetni:

– Putain... putain de merde... ça me fait chier... rhhhlà..là..là... le con... rhhhh je te jure... putain.... c'est chiant....l'enculé, va... putain de bordel de merde... le salaud... ta gueule, putain!

A fenti mintát a napokban gyűjtöttem, tele van válogatott káromkodással és trágársággal (ún. csúnya szavak). Nagyon megdöbbentő és sokkoló, még egy nem francia anyanyelvűnek is, mint aki vagyok. Egyre több gyereket hallok így beszélni Boni környezetében is, kötőszavakként használva ezeket (az amúgy közhelyszerű, lapos, fantáziátlan és ősrégi) trágárságokat.

Gondolom, ez a menő. Rémes lehet kamasznak lenni! Örülök, hogy soha többé nem leszek kamasz, és soha többé nem kell senki előtt semmit bizonyítanom vagy határokat feszegetnem. Rettegve várom az időt, amikor Boni kamasz lesz (nem is olyan sokára). Őt még soha nem hallottuk ilyen útszéli módon beszélni, ami gondolom nem jelenti azt, hogy a suliban nem használna fülsértő szavakat, érdekes lenne megtudni. Csak remléni tudom, hogy elültettük benne annak az igényét, hogy az ember elegánsan, változatosan, választékosan, célratörően stb. fejezze ki magát.

Személyeskedés

Kértem a ChatGTP-t, hogy adjon egy bizonyos valamire konkrét ötleteket. Kiadott pár dolgot, voltak köztük jók is, meg rosszak is, majd a legutolsót így vezette fel: Személyes kedvencem: xxx.

Ha! Felhúztam a szemöldököm. Még mit nem?! Már eleve azt nem értem, hogy a pusztán statisztikai alapon működő rendszer hogyan tud mégis értelmesen kommunikálni, Oké, azt felfogtam, hogy nem gondolkodik, nem érez, nincs teste – de hogy ennek ellenére hogyan tud mégis létrehozni szenzációs megoldásokat és hibátlan hülyeségeket (néha rögtön egymás után) már maga ez is rejtély.

De honnan jön vajon az (honnan veszi a bátorságot, akartam írni), hogy a hat-hét ötletből az egyikre ráfogja, hogy személyes, ráadásul kedvenc?! Azt hittem, kapcsolatunk tisztán professzionális. Az algoritmusok bugyrai kifürkészhetetlenek. Még egy dolog a repülőgép, a telefon és az euró-forint árfolyam mellett, amit rendszeresen használok anélkül, hogy érteném a működését. Frusztráló.

Bicikli

Ma reggel egy újabb biciklibalesetnek voltam szemtanúja, pár hónapon belül ez a harmadik. Nagyon megviselt megint, pedig szerencsére (azt hiszem) törésen kívül nem történt komolyabb baj. Ismét a Boni sulijába tartó, eszeveszetten hajtó gyerekek ütköztek. Ma reggel a sarkon történt a baleset, két srác úgy egymásnak ment, hogy az egyikükük egy hatalmasat esett előre, még jó, hogy nem az útra, ahol az autók mentek. Azt hittem, szívbajt kapok, pár méterre voltam tőlük, mindent láttam.

És ez a harmadik eset, hogy fogalmam sincs, mi a teendő. Komolyan. Le voltam bénulva. De így utólag sem világos, hogy mit kell tenni, hiszen a mentőt ők maguk is tudják hívni, és amilyen érzékeny kamaszokról van szó (mindhárom eset mind a hat résztvevője esetében), úgy éreztem, hogy lelki támogatásra sincs szükségük. Az egyik esetben azt tanácsoltam az érintett gyereknek, hogy ne mozduljon, de egyrészt mindenképpen fel akart állni, másrészt időre mentünk Bonival, nem nagyon tudtam volna ott maradni vele (és ott volt a tesója).

Ma reggel egy nálam sokkal talpraesettebb és energikusabb nő szerencsére pont ott volt, és „intézkedett”, álljon ez bármiből is (lehet, hogy csak fontoskodott?). De ez így nem mehet tovább, fel kellene frissítenem az egészségügyi ismereteimet, betanulni valami protokollt, hogy egy picit hasznos tudjak lenni ilyen helyzetekben.

Az uborka!

Megnéztük A zongorista c. filmet Bonival. Z. szerint tiszta hülye vagyok, hogy ilyen filmeket mutogatok Boninak, de az okok a következők voltak: Boni épp azt a Chopin-darabot tanulja, amit az elején játszik a főszereplő, továbbá pedig talán már nem is olyan fiatal ahhoz, hogy megtudja, mikre képes az ember (amellett hogy fantasztikus zongoradarabokat is komponál).

A film a varsói gettóban játszódik, és olyan jelenetek vannak benne, hogy az embernek döbbenetében a lélegzete is elakad: SS-tisztek felmennek egy lakásba, ahol egy család tagjai épp az asztal körül ülnek, vacsoráznak. Mindenki feláll, kivéve a kerekesszékben ülőt, aki értelemszerűen nem tud mozdulni; a tisztek ezért egyszerűen kidobják az ablakon, székestül, mindenestül („De hát, mama, nem tudott felállni!!!”); egy fazék kaja kiömlik a járdára, egy szerencsétlen éhező az aszfaltról nyalja fel az ételt; egy anya megfojtja a kisbabáját, hogy ne sírjon tovább, és ne fedezzék fel a rejtekhelyüket stb., stb.

És mégis, Boni azóta egy teljesen más jelenetet emleget fel nekem, nem az éhezést nem a kegyetlenséget, nem a halált, hanem az uborkát. Azóta is azt emlegeti, néha csak ennyit mond: mama, emlékszel? Az uborka!!! Szerintem az uborkás jelenet rázta meg leginkább.

Ez a jelenet a következő volt: a zsidó főszereplő egy elhagyatott házban bujkál. Nincs mit ennie, nagyon le van gyengülve. Talál egy uborkakonzervet, de nem tudja mivel kinyitni. Egyszer csak betoppan egy SS-tiszt, meglátja a bujkáló zsidót. Aki a kezében szorongatja az konzervet. Szó szót követ, kiderül, hogy a rejtőzködő személy zongorista. A német katona meg szeretne bizonyosodni ennek az igazáról ráparancsol, hogy játsszon valamit. A szerencsétlen végig a kezében szorongatja a konzervet. Odabotorkál a zongorához, leül. Csak ekkor engedi el a zsákmányt, amit rátesz a zongora tetejére.

Most télen, a koncentrációs táborok felszabadításának 80. évfordulója alkalmából több francia túlélőt is meginterjúvoltak a rádióban. Nagyon érdekes volt, de gyakran úgy éreztem, nem a jó kérdéseket teszik fel nekik („hogyan őrzi meg az ember a méltóságát” meg ilyen közhelyek). Én arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon tényleg olyan volt minden, mint a filmekben? Mit szólnak a túlélők (még vannak páran) az amerikai és egyéb holokauszt-filmekhez? Kertész Imrétől negatív kritikát olvastam egyszer. De mit mondanak a többiek? Vizuálisan tényleg ilyen volt?

Olvasás evés közben

Nem tudom minek nevezzem, mániának vagy elvnek, de megtiltottam Boninak, hogy evés közben olvasson. Inkább mánia ez, mint elv, mert nincs rá épkézláb magyarázatom. Pontosabban van, több is, de nem tudom, megállják-e a helyüket. 

1) Az első és legfontosabb az, hogy olvasás közben nem lehet rendesen enni. Z. és Boni szerint ez hülyeség, nagyon jól lehet a kettőt egyszerre csinálni, és valóban, tényleg tudják. De vajon ez ugyanolyan egészséges, lassú megrágása és élvezete az ételeknek?!

2) A könyv sérül: leeszi, leissza stb. Érdekes, mert amennyit mégis olvas Boni evés közben, annyira nem evett le sok könyvet. Igaz, több pohár is felborult már stb. de be kell, hogy lássam: a könyvek továbbra is jó állapotban vannak.

3) A közös étkezések arról szólnak, hogy beszélgetünk. Szörnyen bénának gondolom, amikor együtt ebédelünk vagy vacsorázunk, és valamelyikünk társalgás helyett a könyvébe temetkezik.

Mint a fentiekből kiderül, Z. nem ért velem egyet, mert nosztalgiával gondol a gyerekkorára, amikor kép- és egyéb regényeket olvasott ki az asztalnál. Én meg borzalommal gondolok a saját gyerekkoromra, mert nálunk szinte soha nem evett együtt a család! Egyébként szerintem ez annyira durva, hogy megérne egy külön posztot.

Boni folyamatos kampányolásának köszönhetően (lyukat beszél a hasamba, az ember kénytelen engedni) az alábbi kompromisszumot kötöttük: reggelinél lehet olvasni, desszertnél lehet olvasni, illetve ha én nem eszem (jellemzően ha usziba megyek kajaidőben), akkor is lehet olvasni.

Hársfa, platánfa

A harmincéves hársfát állítólag azért kellett kivágni, mesélte az alsó szomszéd, mert túl közel állt a garázshoz, amelynek a falát a hársfa gyökerei tönkretették.

Szerintem a garázst kellett volna lebontani.

Egy borzasztó betonszörnyetegrúl van szó, három fakkal, amit senki sem használ garázsnak, mert csak hatvan manőverrel lehet beállni. Így aztán csak használatlan lim-lomok gyűlnek fel bennük. Baromi mérges vagyok, szerintem felesleges volt szegény fát kivágni. Felmentem a fölső szomszédhoz (a rákos nőhöz). Tudtam, hogy neki a konyhája és a hálószobája nézett a fára, és azt is tudtam, hogy szereti a madarakat (ezt egy régebbi reakciójából gondoltam, amikor meséltem neki, hogy etetjük a cicákat). Szegény nő, teljesen ki van borulva ő is. Totálisan megértem. Neki valószínűleg ez az utolsó lakóhelye – én még talán reménykedhetem benne, hogy valamikor újból lesz egy hársfára néző dolgozószobám.

Találtam egy régi, 2019. novemberi képet a fáról. Még ránézni is fáj a képre. Csütörtökön (május elsején) délután átrendeztem a dolgozószobámat. Az íróasztalt megfordítottam, tehát nem az L hosszabb oldala, hanem a rövidebbik van az ablakkal szemben, így a képernyő (és a székem) pont az ellenkező irányba néz, mint ahová eddig néztem. Ezzel sikerült legalább azt elérnem, hogy nem látom a fa hűlt helyét. Viszont a szobába belépve most már nincs abban a szép látványban részem, amit ez a fa nyújtott; azon gondolkodom, hogy veszek egy függönyt. (Amikor ideköltöztünk, ebbe a szobába és az étkezőbe nem vettünk függönyt, mondván, hogy úgysem lát be senki, és úgyis olyan gyönyörű a kilátás).

Pénteken egyébként órákon keresztül fűrészelték (a hóhérok, hogy Márai találó szavaival éljek) szegény hársfa törzsét. Rossz volt hallgatni.

Amúgy most egy platánfára látok rá, arra, ami az étkezőnkből is látszik. Jóval messzebb van, nem látom a leveleit vagy a madarakat, de az a fa is gyönyörű. Érdekes, hogy én mindig ezt a platánfát féltettem, mert már jóval túlnőtt a környező házakon. Egy hatalmas, erős, gömbölyű koronájú fa; néha megmetszik az ágait, de nem tudom, vajon valamelyik városvezető irodájának mappájában nem írták-e már alá a halálos ítéletét?! A fölső szomszéd azt mondta, hogy azt a fát ő a testével fogja védelmezni. Csak az a baj, és ezt mindketten tudjuk, hogy az élet nem így működik. Ezeket a kivágásokat nem tudjuk előre. Csak jönnek reggel.. és estére már nincs fa.

 

Egy író, egy (másik) fa

 „December 3. Itteni lakásunk ablaka előtt, a patio közepén állott egy szépséges, tropikus pálma: három emelet magas, a talajba két méter átmérőjú törzs kapaszkodott, a magasban lengett a különös növényi őslény, zsiráfszerú búbján a bubifrizurára emlékeztető lombozata. Legalább félszáz éves, megélte a Csendes-óceán orkánjait, az aszaló, forró szárazságokat és a tropikus záporokat. Élőlény volt, élt, minden évben hozzáadott a törzshöz egy évgyűrűt. Ma reggel ármádiaszerű készültség jelent meg a ház előtt, a városi kertészet rendeletére kivágták – egyidejűleg tűzoltókocsik, mentők sorakoztak fel a gépszörnyek mellett, és tucat hóhérlegény sürgött órákon át, amíg a pálmát sikerült ledönteni. A tönköt teherautóra tették, és elvitték, olyan volt, mint egy óriás, akit eltett az útból az erőszak, mert az emberek nem bírják el, ha valaki vagy valami túlnő a törpe átlagon. A rönk úgy hevert a teherautón, mint Julius Caesar a senátus lépcsőjén, gyilkosság után... Egy fa élőlény, érez, nem csak a fotoszintézis érintésére virul és hervad. Az óriáspálma sok mindent megélt, van növényi tudat is. Egy óriással kevesebb.”

Márai Sándor: Napló, 1981