Nyolc munkanapon (és a közbe ékelődő szabadnapokon) nyomasztott az a tudat, hogy meg kell írnom az éves munkahelyi önértékelésemet.
A nyolcadik napon aztán nekiültem, és max. háromnegyed óra alatt kész lettem vele. Írtam valami vállalhatót.
Aztán azon gondolkodtam, megérte-e nekem ez a háromnegyed óra, hogy nyolc napig (plusz hétvége) nyomasszon a feladat súlya? Hát hülye vagyok én, hogy háromnegyed óra miatt rinyálok nyolc (plusz..) napig?! Logikus, hogy az első napon kellett volna azt a háromnegyed órát lenyomnom, mihamarabb végezni a dologgal, szabadulni tőle, nem pedig az utolsó napra hagyni, rossz lelkiismerettel napokig inkább nem is gondolni arra, ami a teendőlistámon a legmumusabb tétel volt.
De vajon az első napon meg tudtam volna-e írni ugyanilyen gyorsan, ugyanilyen vállalható minőségben, mint ahogy ezt az utolsó napon, a kényszer és a határidő damokleszi kardja alatt tettem...?
(Nem így kellett volna csinálnom, és nem is így szoktam. Van egy évek óta bevált módszerem a Régóta Halogatott Borzasztó Feladatok elvégzésére: minden nap foglalkozok vele 25 percet. Nem a munka kimenetele számít, hanem hogy pont ennyi időn keresztül koncentráljak csak erre az egyetlen feladatra, mindenféle minőségi követelmények nélkül. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor a feladat mintegy megadja magát, hozzászelidül az emberhez, és jobban is sikerül, mint sietve összecsapni a végén.)