2021. december 29., szerda

Az idei karácsony

Idén nagyon elrontottam a karácsonyi ajándékokat. A tavalyi ünnepen felbuzdulva (amikor Boni minden egyes ajándéknak őszintén nagyon örült) idén önbizalommal vágtam bele a vásárlásba. A főajándékról kiderült, hogy gagyi az egész, és hiányoztak is belőle részek, nem lehetett mindent összeépíteni. Boni nagyon csalódott volt. A másik ajándékkal pedig egy hatalmas öngólt lőttem, ez ugyanis egy kémiai kísérletezős készlet volt, és képzelhetitek, hogy a plafonról is takaríthattam a piros ételfestéket.

Boni egyébként annyira várta a karácsonyt, hogy borítékolható volt egy pici csalódás. Éjszaka, amikor elvileg a Télapó odateszi a fa alá az ajándékokat, Boni éjféltől háromig negyedóránként fölkelt, hogy meglesse (én meg végül csak háromkor tudtam odacsempészni a csomagokat). Semmi kétsége nincs afelől, hogy a Télapó létezik, szerintem Istennel keveri. Azt már valószínűleg sejti, hogy nem tud mindenkinek ajándékokat hozni, és hogy azokat a szülők veszik meg a boltokban: engem néha Télanyónak hív. Gyanakodik, tippelget, hipotéziseket állít fel. Bezárkózott a szobájába, és hallottam, amint a Télapónak telefonál (az interneten kinézett egy telefonszámot, üzenetrögzítőre lehet mondani, amit akar): „Bonhomme vagyok, Franciaországból, irányítószám 5700 stb. stb., légyszíves gyere mégiscsak korábban, és hozz nekem egy telefont meg egy varázspálcát.”. Kérdeztem, hogy ha szerinte a szülők hozzák az ajándékot, akkor miért hívta föl a Télapót? Azt válaszolta, hogy most leteszteli, mert ha tényleg megkapja a telefont és a varázspálcát, akkor biztos ő hozza! (természetesen nem kapott telefont)

Megnéztük a Harry Potter első részét (ezt Citrommagtáncnak írom, kérdezte), addigra már mindhárman elolvastuk az első kötetet. Mindenkinek nagyon tetszett, szerintem nagyon jól követi a könyvbéli eseményeket, jók voltak a szereplők, szép a dekor stb. Boni szájtátva nézte, és amikor kérdezgettük, hogy nem félelmetes-e (főleg a vége felé) a lehető leggyorsabban és leghatásosabban elejét akarta venni a mi aggodalmunknak, és többször is hangosan kijelentette: „Nem félelemetes. Inkább nagyon is... MEGNYUGTATÓ!

Szentestére olyan kaját főztem, amit mindhárman szívesen eszünk, (=a lényeg) és egy icipicit több időbe telik elkészíteni, mint rendesen (=mert úgymond „van időm”) (nincs), tehát nem sütőben kell elkészíteni és előkészítést igényel. A mamámék szerintem azóta ezen röhögnek, mert ebből krumplifőzelék lett, tojáspörkölttel. Nekünk ez az ünnepi étel!

Még történt az is, hogy harmincöt nap kihagyás után elmentem futni, de öt kilométer után megint abba kellett hagynom: nem bírta a térdem. Ekkor én voltam nagyon csalódott. Ugyanez a térd teljesen normálisan viselkedik a hétköznapokban, semmi baja, de a futást ezek szerint nem bírja (az orvos íngyulladést állapított meg, ezek szerint még nem múlt el) (de mikor fog??). Úgyhogy továbbra is az usziba járok, 26-án reggel már ott kezdtem, de mint mindig: rémesen sokan voltak.

Hétfőn elindultunk a sógornőmékhez, ahonnan most írok. Boni annyira várta már a találkozást a nagybátyjával, hogy az idefelé vezető úton, amikor barkochbát játszottunk, háromszor is gondolt rá! (Élőlény? Ember? Férfi? Kanadai? Akkor Jack!)

2021. december 22., szerda

Soha nem lehet elég korán kezdeni

 
Mama, hány éves voltam, amikor kihánytam a céklát? – fordult hozzám a kanapén ülő Boni.
Hát.. olyan három körül – számoltam ki.
Oké, köszi – válaszolta, majd tovább írogatott.

***

Később megint fölnézett:

Mama, hol is laknak a Mamilláék? Diófa utca huszonnégy? – emelte fel ismét a fejét
– Nem, huszonnyolc – javítottam.
Ja, jó – felelte, és beletemetkezett a füzetébe.

***

De mit csinálsz tulajdonképpen? – érdeklődtem, látván, hogy továbbra is fegyelmezetten körmöl valamit.
Írom az önéletrajzomat!

2021. december 21., kedd

A névnapokról és a hagyományokról

Gyerekkoromban nem ünnepeltük a névnapokat, sőt: egyáltalán nem is tartottuk számon őket. Tudtam persze, hogy a jelenség (névnap) létezik, és hogy más családokban meg is emlékeznek róluk, de mi nem ilyen család voltunk. A névnapi köszöntés számomra olyasmi volt, mint amikor az ember vendégségbe megy valakihez, és még le se veszi a kabátját, de már megüti az idegen lakás ismeretlen szaga: fura, nem kellemetlen, mindazonáltal hihetetlen, hogy más emberek ebben élik le az életüket. Ilyen furaság volt továbbá olyan mondatokat hallani osztálytársnőim szájából mint: Ezt a keresztanyámtól kaptam névnapomra. Úgy a funkció (keresztanya), mint az alkalom (névnap) ismeretlen volt a mi családunkban: mi nem kaptunk névnapra semmit és nem voltunk megkeresztelve sem – talán ez utóbbi lehetett az oka az előbbinek.

Gyerekként sajnáltam a dolgot, mert így meg voltam fosztva mindattól a figyelemtől, ajándékoktól és sütiktől, ami egy ilyen névnapi köszöntés jelenthetett volna. De idővel annyira mélyen belémívodott ez a szokás (vagyis a szokás hiánya), hogy magamévá tettem a mögötte húzódó magyarázatokat: míg egy születésnap egyéni (tehát jogos) addig a névnap kollektív (tehát felesleges) ünnep. A születésnapon történik valami (egy évvel idősebb lesz az ember), a névnap semmit nem kommemorál, maximum azt, hogy valaki, valamikor önkényesen azt a napot összetársította egy utó(kereszt?)névvel. Aztán nekem bőven elég születésnapi dátumokat megjegyezni (adott esetben ajándékot vadászni rájuk), nincs szükségem névnapokkal terhelni a memóriámat. Arról a teljesen elképesztő hóbortról nem is beszélve, hogy vannak olyan különcök (Annák, Ágnesek, Katalinok stb.), akik a konvencionálisat a forradalmival vegyítve nem azon a napon ünneplik a névnapjukat, amikor a többség, hanem egy másik időpontban!

Mióta elköltöztem otthonról (azaz jó régen) a szüleim viszont elkezdték – ha nem is ünnepeli, de – nyilvántartani a rokonságba tartozók névnapját. Odáig fajult a dolog, hogy egy-egy ilyen nap előtt ma már figyelmeztető üzenetet küldenek nekem, hogy el ne felejtsem felköszönteni ezt vagy azt – ugyanis nekem, a szüleimől nem teljesen függetlenül (lásd fent) fogalmam sincs hogy mikor milyen névnap van. Boni francia nevének a magyar megfelelőjéről is minden évben megemlékeznek, holott a két név hangalakja egymástól tök eltérő és a franciák sem igen tartják számon ezeket a dolgokat (meg vajon a kalendárium megegyezik-e a két országban?).

Iszonyúan zavar, hogy a szüleim úgymond átálltak a másik oldalra, méghozzá szó nélkül. Nem volt róla előzetes megegyezés, tárgyalás vagy utólagos magyarázat. Tudom, úgy viselkedem, mintha a szüleim nem változtathatnák meg a véleményüket valamiről, vagy mintha ehhez legalábbis a beleegyezésemre lenne szükségük. De azt nézem rossz szemmel, hogy ők egyenesen úgy tesznek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne névnapot köszönteni. Mintha mindig is ezt tették volna. A rendszerváltás is kihozott ezt-azt bizonyos emberekből: kiből a busójárást, kiből a hanukát. Mindkettőt akkor találtam idegesítőnek, amikor az érintettek úgy viselkedtek, mintha világ életükben mást sem csináltak volna.

Azt is felrovom a szüleimnek, hogy szerintem gyakorlati okokból sem ünnepelték a névnapot: eggyel kevesebb macerát, ajándékot, kutyafülét jelentett. Engem meg ezáltal megfosztottak valamitől, ami színesíthette volna azokat a szürke 80'-as éveket és amire ma gondolhatnék úgy, mint zseniális hungarikum vagy szimpatikus szokás. Belémneveltek valamit, most meg kritizálnak a nevelésük eredményessége miatt – mindig elfelejtem a mamámat köszönteni a névnapján, ami amúgy az én névnapom is, de azt is mindig elfelejtem. De hát most már késő!

2021. december 19., vasárnap

Elhagytam a járt utat (bejgli 2.0)

A tavalyi bejglimen felbuzdulva, ami nem lett tökéletes (szép meg pláne nem), de nem is lett rossz, gőgösen és önbizalommal telve elhatároztam, hogy idén finomat ÉS esztétikusat sütök. Ugyanazt a receptet vettem elő mint tavaly, csak ezt-azt módosítgattam rajta: kihagytam a tojásfehérjét és a hiányzó mennyiséget (70 gr) tejföllel pótoltam, valamint a vaj mellé raktam zsírt is (ahogy az eredeti receptben állt, ezen viszont tavaly változtattam). Egy egész éjszakán keresztül pihentettem az erkélyen.

Érdekes, hogy ezektől a kis változtatásoktól mennyire más (=RONDÁBB) lett. Az íze is más, nem rossz, a textúrája is más: nagyon morzsálódik. Maradtam volna a tavalyi arányoknál és módszernél! Azt hiszem, benevezhetek a Legelcseszettebb Bejgli pályázatra. Már a kelesztésnél kirepedt a teteje, a sütőbe eleve kis edénykékkel megtámogatva raktam be, nehogy szétfolyjon. Még nem akartam megkezdeni, de az egyik egyszeűen széttört a kezemben, amikor be akartam csomagolni. Így azt fölvágtam.

Ez a bejgliműfaj számomra továbbra is rejtély. Karãcsonyi csoda, hogy ha ez valakinek sikerül.








2021. december 13., hétfő

A magyar irodalom (egyik) legszomorúbb bekezdése

Feladat: számoljon be a lehető legtömörebben lehető legnagyobb veszteségekről. Kerülje az indulatot és a pátoszt. A hiányt lehetőleg képi elemekkel jelenítse meg, a fájdalom nagyságára csak utalást tegyen.

Megoldás: Márai New York-i emigrációjában két mondattal megoldotta ezt a képzeletbeli feladatot:

„Nincs honvágyam. De a legjobb lenne mégis: hazamenni, néhány fröccsöt inni, magyar verseket olvasni, megfürödni a Lukács uszodában, aztán lefeküdni a Farkasréten, apán és fiam között, s egy nagyot aludni.”

Főleg annak tudatában rettenetes ezt olvasni, hogy ezek után még  37 évet élt anélkül, hogy valaha is visszament volna Magyarországra, ÉS a második fiát is túlélte.

2021. december 9., csütörtök

Jobb ma egy Moderna mint holnap egy Pfizer

Háromszor voltam oltva, és a három alkalomból kétszer megakasztottam a rendszert az oltóközpontban: problémáztam, akadékoskodtam, különleges elbánást kértem – holott annyira, de annyira utálom az ilyen magatartást!

A probléma gyökere az volt, hogy a munkahelyem jóvoltából egy másik országban vagyok oltásra jogosult, mint ahol élek. És a két ország járványügyi protokollja eltér egymástól. Amikor márciusban az első oltásomra mentem Luxemburgba, itt, Fro-ban éppen betiltották a korosztályomnak az Astra Zenecát. Nem tudtam előre, hogy mit fogok kapni, de a biztonság kedvéért megkérdeztem a reumatológusomat: mit tegyek, ha a szomszédban AZ-val akarnak beoltani? Az orvos kerek perec megmondta, hogy szerinte tartsam magam a francia hatóságok ajánlásához, és utasítsam vissza. Tökre örültem ennek a határozott véleménynek: felmentett a további agyalás és a hezitálás alól. Így amikor az oltóközpontban kiderült, hogy tényleg Astrát akarnak adni, nem haboztam, és könyörgőre fogtam a dolgot.

Tök rendes nőhöz kerültem, aki tolmácsolta a kérésemet az oltóközpont vezetőjéhez. Ott gyorsan összeültek megvitatni a kérést, állítólag még a minisztériumot is felhívták, és végül engedélyezték, hogy kivételesen Pfizerrel oltsanak be. Iszonyúan megnyugodtam, mert Fro-ban márciusban még szó sem volt arról, hogy sorra kerülhetek (mint utólag kiderült, ott május végén-június elején kaptam volna meg). Amúgy ha nem adtak volna Pfizert, az orvosi iránymutatás alapján biztosan hazajövök oltás nélkül.

A hét elején mentem a harmadik oltásra ugyanoda. Két héttel előtte voltam a háziorvosomnál (más miatt) és csak úgy mellékesen, a védőoltások kapcsán megemlítette, hogy ő „nem hisz” a Modernában, mert micsoda hülyeség már, hogy féladagot adnak emlékeztetőként, hát homeopátia ez vagy komoly orvoslás? Ekkor neki is föltettem a tavaszi kérdésemet, hogy ha esetleg Modernával akarnak beoltani, utasítsam vissza? Igen! – válaszolta kategorikusan.

És hétfőn a helyszínen kiderült, hogy tényleg Modernával oltanak. Egy másodperc alatt leizzadtam, amikor meghallottam. Most már semmi kedvem sem volt oltás nélkül hazamenni: Franciaországban jelenleg nagyon nehéz időpontot foglalni, karácsony előtt nem is nagyon lehetne, és a hat hónap igencsak lejárt már a legutolsó vakcinám óta. Megint összehívták miattam az ügyeletes orvosokat, tanácskoztak a fejem felett, majd kijelentették: vagy Moderna, vagy semmi!

Tökre megértettem őket (a Pfizert a gyerekeknek tartogatják), ugyanakkor visszhangzott a fejemben a dokim mondata, hogy a Moderna szar, utasítsam vissza. Az ápolónő felajánlotta, hogy menjek vissza a várócsarnokba, gondoljam át a dolgot, hívjam fel esetleg az orvost. Ez egy nagy hodályban történt, ahol még százan várakoztak, és én ez elé a száz ember elé ültem le egy székre, idegesen, csomagostul, kabátban. Mindenki azt nézte, hogy mi a túrót csinálok én ott, miért jöttem vissza.

Talán azt hitték, azok közül a nőszemélyek közül való vagyok, aki kénye-kedvére válogat a vakcinák között. Most nem mondhattam, hogy a két ország protokollja eltérő: Franciaországban is adnak két Pfizerre fél Modernát (ez tényleg úgy hangzik így leírva, mint egy sütirecept!). A háziorvosomat nem tudtam elérni, a férjemet hívtam pánikolva, aki meg (szintén pánikolva, mert nem hallgat koronavírusos híreket) azt hitte, hogy valamiféle karácsonyi kiárusítás keretében szeretnének nekem csak féladagot beadni.

Szerencsére eszembe jutott a reumatológusom. Azonnal felvette a telefont, és fél perc alatt megnyugtatott. Két perc múlva már be voltam oltva, és boldogan ültem végig a kötelező 15 percet. Nem újdonság, hogy két orvos véleménye szögesen eltér egymástól; tudom, hogy vannak rossz orvosok, tudom, hogy vannak orvosok, akik időnként mondanak hülyeséget is, és tudom, hogy egy hivatalos közegészségügyi ajánlás legalább annyira egészségügyi, mint amennyire politikai vagy közgazdasági is (klasszikus példák: Down-szűrés, Bexsero-oltás). Azt is tudom, hogy még a legnagyobb jóakarattal és felkészültséggel sem lehet egy bizonyos pillanatban megmondani, hogy mi bizonyul később a legjobbnak (gondoljunk csak, mit lett március óta az Astra Zenecával), mert minden folyton változik: új tanulmányok születnek, mutánsok alakulnak ki stb. De megbíztam abban, amit egy (szimpi) orvos abban a pillanatban a legjobbnak vélt, összhangban a francia oltási rendszerrel.

Másnap írt a reumatológus, hogy megkérdezze: ki az a háziorvos, aki eltántorított a Modernától. Mit tehettem? Megmeveztem, remélve, hogy nem kerül bajba, sem ő, sem én.

2021. december 2., csütörtök

Bosszúság

A múlt hónapban egy futárcég nem kézbesített ki nekem egy csomagot, amitől sokkal nagyobb méregbe gurultam, mint amennyit a dolog a saját nagyságrendjéhez mérten megérdemelt volna. Két futós aláöltözetről volt szó, és noha elég drágák voltak, nem ez magyarázta a napokig tartó felháborodásomat és csökönyös ragaszkodásomat az igazamhoz. Még csak nem is az, hogy az e-mail-üzenetben, amit utána kaptam a futárcégtől, az a botrányos hazugság állt, hogy a címzett nem tartózkodott otthon.

Határtalan felháborodásomat az okozta, hogy a céggel semmilyen módon nem tudtam normális kapcsolatba lépni: a honlapon egy telefonszám mellett csak egy postacímet adtak meg reklamálási célból. A telefont fölvette ugyan valaki, de a beszélgetés után a vérnyomásom az egekben volt: a megodástól hermetikusan elzárkózó, sablonszöveget szajkózó ügyinzéző feladata egyértelműen az volt, hogy mindenkit eltántorítson a panasztételtől, és hogy az emberek inkább elmenjenek a postára a csomagukért, mintsem hogy megpróbáljanak küzdeni az igazukért.

Az volt a legidegesítőbb, hogy a saját ellentmondásaikkal sem lehetett az ügyintézőket szembesíteni. Hiába voltak logikus érveink, a másik fél meg sem hallotta őket. Az egyik ilyen érv az volt, hogy ha tényleg megpróbálták volna kikézbesíteni a csomagot, akkor miért nem hagytak erről cédulát a postaládában, miért nem hívtak fel a két mobiltelefon valamelyikén? (megoldás: mert nem is jött ki senki) A másik bődületes ellentmondás pedig az volt, hogy míg szerdán azt állították, hogy képtelenség és lehetetlenség számukra, mégpedig kézenfekvő szervezési és logisztikai okokból, újból megpróbálni a kikézbesítést, ezt csütörtökön mégis megtették, mivel írtam a cégnek, akitől vettem a pólókat. Az ő utasításukra úgymond másodszor is megpróbálták kihozni az árut, de, sajnos, mint jelentették e-mailben, megint nem voltunk otthon.

Ekkor én már olyan ideges voltam, hogy minden reggel rosszkedvűen ébredtem, mert az első gondolatom az volt: basszus, van ez a hülye Ügy. Volt, hogy még enni sem tudtam rendesen. Az borított ki ennyire, hogy egyértelművé vált: ez a futárcég (álljon itt a neve: DPD-Chronospost) valószínűleg úgy működik, hogy a csomagok egy hányadát meg sem kísérlik meg kihozni. Gondolom nincs rá kapacitásuk, és egy belső rendszabály szerint a címzettek 40%-át (hasra ütök) csak értesítik arról, hogy a küldeményt átvehetik a postán. Minden bizonnyal rendszerszintű mulasztásról van szó, így van felépítve a cég, nincs elég autó, nincs elég személyzet, és büntetlenül megússzák, és az emberek megfutamodva és derekukat beadva, végül elmennek a postára.

Mert így működik a világ – folytattam a sötét gondolatmenetet. És ha egy cég meg tud maradni a piacon ezzel a munkamorállal, akkor hogyan várhatjuk el a politikusainktól, hogy tisztességesek legyenek? Már Putyinnal példálóztam. Állampolgári kötelességemnek éreztem, hogy ne menjek el a postára. Ha mindenki annyiban hagyja az ügyet, és behódol, akkor itt soha, semmi nem fog változni. Mindig is hülyének leszünk nézve! Mint ahogy, épp ebben az időben történt, a miniszterelnök (aki az egészségügyi óvintézkedéseket hozza) elkapta a Covidot egy országos politikai rendezvényen, ahová maszk nélkül ment, és ahol a résztvevők körbepuszilgatták egymást.

Másnap elkezdtem keresgélni a neten, hogy milyen fogyasztóvédelmi szervezethez lehetne fordulni (pont erre van időm, nyilván). Olyan sztorikat találtam, hogy az eszem megállt: valakinek egy egész láda értékes cucc veszett el örökre kézen-közön ezzel a futárszolgálattal (soha nem térítettek meg neki semmit), másvalakinek pedig egy kulcsot kellett volna megkapnia, iszonyú sürgősen és időre (csak napokkal később jutott el hozzá). Ekkor elszégyelltem magam. Azon szenvedek, hogy két futófölső az egy km-re lévő postán vár engem, míg másoknak személyes cuccok tűnnek el. Itt ülök a melegben, luxusproblémákon és jóléti gondokon rágódva, miközben nem is olyan messze tűlünk emberek fulladnak a tengerbe? Akkor napokig az volt a bajom, hogy bolhából csinálok elefántot.

A tanulság? Van. De nem az, mint ahogy egy barátnőm mondja, hogy mindannyian puszta pénztárcák vagyunk az üzletek szemében, és amint fizettünk, hülyének vagyunk nézve. Nem, mert akiktől vettem a futófölsőket (Icebreaker – itt a blogon javasoltátok kommentben!) rögtön és konstruktívan próbáltak segíteni. Megígérték, hogy visszatérítik az összeget.

Ennek ellenére nekem az a dolog tanulsága, hogy a munkavállalókat kizsákmányoló, adóparadicsomokban hatalmas jutalékot zsebre vágó Amazontól kell rendelni – ők mindig, minden körülmények között kihoztak eddig mindent, olyakor vasárnap is. Én őszintén nem csodálkozom azon, hogy Jeff Bezos a világ leggazdagabb embere: tudja, hogyan kell kereskedni.

A történtekkel párhuzamosan egyébként leadtam egy rendelést két könyvre a magyarországi Librinél is. Nem aggódtam, mert ők az UPS-szel szoktak dolgozni, és eddig mindent megkaptam, pedig volt olyan év, hogy karácsony előtt hatalmas dobozokban érkeztek a könyvek. Úgyhogy nyugodtam vártam a két megrendelt regényt a megadott napon, amikor egyszer csak kapok egy üzenetet a telómra, azzal, hogy sikertelen kézbesítés, a címzett nincs otthon

Képzelhetitek, hogy milyen idegállapotban voltam. Ráadásul minden ilyen üzenetüket azzal kezdik (mert később több is jött), hogy: „ANOMÁLIA”. Igen, a világ rendellenesen működik, fakadtam ki a férjemnek, aki már nyúlt is a telefonért, hogy panaszt tegyen. Nekem addigra ugyanis már az összes gyógyszerem elgurult (ahogy Bezzeg mondaná), képtelen voltam telefonálgatni. Z. elintézte, hogy másnap kihozzák a könyveket. Hittem is, meg nem is.

Másnap Z. otthon maradt könyvet várni, én orvoshoz mentem (a térdem miatt), tehát egy szokatlan időpontban érkeztem haza, késő délelőtt. Megpillantottam az utcánkban, épp a házunk előtt az UPS fekete autóját. Röpültem a kocsihoz, kopogtam az ablakán, egy fiatal srác ült benne. A csomagomat hozta, ugye?? – szegeztem neki a kérdést lelkesen, hitetlenkedve, örömmel. Mind kiderült, nem. Fogalma sem volt az egész hercehurcáról, ő nem tudott róla, hogy tegnap meg kellett volna kapnom valamit, de, tette hozzá, ha tegnap este elvitték a küldeményt az átvevőpontra, akkor ma – kézenfekvő logisztikai és szervezési okokból – ma biztosan senki sem tudta volna kihozni. Azaz a telefonban ezek is össze-vissza beszélnek!

Megígérte, hogy másnap kihozza. Felírta a nevemet és a címemet egy sajtpapírra, én meg megígértettem vele, hogy nem felejti el. A biztonság kedvéért a lelkére kötöttem, hogy iszonyú fontos és sürgős küldeményről van szó; nem árultam el, hogy két kötet Harry Potter van a csomagban, mert mióta Bonit beszippantotta a sorozat, én is el akarom olvasni (ami mondjuk tényleg fontos és sürgős dolog). 

Másnap a dolgozószobából a nappaliba költöztettem a munkaállamásomat (képernyő, klaviatúra, számítógép stb.), mert egy bizonyos stratégiai helyen ülve a nappalinkból belátni az egész utcát (van egy ablakos, kiszögellésszerű rész). Vártam a pasit. Minden lefordított mondat után kikémleltem az utcára, mikor jön a kocsi. Nem akartam lemaradni. Itt már nem arról a két könyvről volt szó, többről: arról, hogy hihetek-e még valaha futárcégek állításainak, vagy tényleg Jeff Bezos vagyonát fogom gyarapítani a továbbiakban. A férjem szerint túlreagálom a dolgokat, de én tudtam, hogy a 21. századi fogyasztói társadalmat tesztelem. És hogy a világon tapasztalható igazságtalanságok statisztikai eloszlását szeretném – a javamra – kiigazítani.

A futár azt ígérte, hogy tizenegy óra körül jön. 14 órakor feladtam a várakozást. Azon gondolkodtam, hogy az őszintének tűnő srác, aki megígérte, hogy elhozza a csomagot, vajon már akkor tudta, hogy hazudik, vagy csak utólag nem volt kedve kihozni? Vagy elfelejtette volna? Kisebb gond volt ez amúgy, mint az első, rendszerszinten mulasztó futárcég esete (nevezzük bátran csalóknak); épp azon a héten valaki több száz métert futott utánam, hogy visszaadja a boltban a zsebemből kiesett (???) bankkártyámat, és pár nappal előtte, amikor vacsora közben Boni szája hirtelen a háromszorosára dagadt (!!!), és 19 órakor pánikolva hívtuk a doktornőt, az 19:30-kor, a munkaideje után, rögtön fogadott is minket – egyszóval én tudtam, hogy az emberek jók, önzetlenek és professzionálisak. De hogy pont ez az UPS-s srác nem ilyen, ezt szomorúan konstatáltam.

Folytattam a munkámat, és 16 óra körül, két mellékmondat között véletlenül kipillantottam az ablakon: ott állt az UPS-autó. Mint egy őrült, fogtam gyorsan a kabátomat és tébolyodottan rohantam le az utcára! Na most elkapom ezt a pasit! – kiabáltam fennhangon. Attól tartottam, másvalakinek hoz ki csomagot, titokban. Lent szemtől szembe találtam magam az előző napi sráccal, nyújtotta felém – a Libri csomagját. Úgy örültem neki, mintha nem alapvető jogom lett volna a csomagot időben megkapnom, mintha nem fizettem volna azért, hogy problémamentesen kiszállítsák.