2012. december 28., péntek

Rémítő reuma

Ha már lassan az évértékelésnél tartunk: asszem túl vagyok az év legnehezebb reumarohamán, legalábbis remélem. Ma volt az első nap, hogy kedvem is volt valamihez, és nem akartam belehalni a fájdalomba. Elképesztő, hogy egy ilyen absztrakt és láthatatlan valami, mint az ízületi gyulladás, ennyi kínt tud okozni és ennyire meg tudja keseríteni az ember életét. Először is van az a fájdalom, amikor mintha kést szúrnának a csontjaim közé: ez néha olyan mértékű, hogy nem is tudok mozdulni, mint pl. múlt csütörtökön. Alapesetben viszont csak bicegek és sziszegek. És van az a fájdalom is, amikor csak tompán sajog, mondjuk az egész hátam, úgy, mintha be lenne rozsdásodva. Ez valamennyivel... hm, kellemesebb, nem akadályoz annyira a mozgásban, csak a levegőt veszem máshogy. Délig általában nem tudok semmi értelmeset csinálni, délutánra jön rendbe úgy-ahogy a közérzetem és csillapul a fájdalom.

Most, hogy vége, belátom: ezek időszakos esetek. De amikor épp egy ilyen krízis közepén vagyok, nem tudom elhinni, hogy egyszer vége szakad. Mert mi van, ha nem? Mi van, ha ez már így marad? Egy terhességet még végigcsinálnék mondjuk fekve, gondolom nem én lennék az első, na de egy életet így leélni? A legrémesebb gondolat: soha többé nem fogok tudni úszni. Ma már el tudom hinni, hogy de, egyszer (jövőre!) biztosan (mondjuk a Dagályt elfelejthetem), de napokig komolyan azt hittem, hogy nem.

Van valami új csodakezelés amúgy, ami mindenkinek beválik, a reumatológusom szokta is ajánlani, de én félek az új terápiáktól. Azt hiszem, csak 10-15 éves múltra tekint vissza, ami egy élethosszhoz viszonyítva nagyon kevés. De főleg: semmi bizonyíték nincs rá, hogy a születendő gyereknél nem okoz semmilyen elváltozást. Úgyhogy marad a fájdalomócsillapító és a gyulladáscsökkentő.

2012. december 26., szerda

A csodák létezésének tudományos bizonyítéka

Hiába soroltam föl nagy okosan a múltkor az Expatok Sikeres Hazalátogatásának Legfontosabb Aranyszabályait, eddig még semmi sem történt úgy, ahogy elterveztük. Az összes számításomat keresztülhúzta ez a reuma, ami még mindig kínoz. Nem úgy, hogy ne tudtunk volna elindulni, vagy hogy ne tudnék megmozdulni, de de eléggé ahhoz, hogy amikor épp nem családlátogatunk, sok időt töltsek a könyvem fölött, mert máshoz az evésen kívül nincs nagy kedvem. Így megoldódott az a dilemma, hogy olvassak-e vagy sem. Mert miután leírtam a múlt héten azt a kívánságomat, hogy sokat kellene olvasnom, rögtön utána arra gondoltam, hogy tiszta hülyeség 1500 km-t utazni és egy könyv társaságában tölteni ezt a kis időt, ami itthonra és a családra jut. (Viszont mikor olvasson az ember, ha nem szabi alatt?)

Ilyen ütemben nemsokára befejezem az Állat az emberben-t. Ebben az 1890-ben írt regényben (túl) sok szó esik vonatokról: a történet a Párizs-Le Havre vasútvonalon, illetve a két pályaudvaron játszódik. Döbbenetes, hogy ebben az időben még sokan gyertyával világítottak a lakásokban és szénnel fűtött gőzmozdonyok szelték át Normandiát. A vonatok 80 km/órával repítették az utasokat, miközben a mozdonyvezető a feje búbjáig szenes lett és csípte a szemét a hideg. Egyszer elakadtak a nagy hóban, az utasok egy napig vesztegeltek valami Isten háta mögötti helyen, míg ki tudták szabadítani a vonatot. Az elakadásról két óra eltéréssel értesültek Párizsban, ennyi idő kellett ugyanis a pályaőrnek ahhoz, hogy eljusson a fővárosba gyalog.
Vajon mit szóltak volna ezek az emberek, ha valaki megsúgta volna nekik, hogy 120 év múlva ugyanezen az útvonalon négyszer olyan gyorsan lehet majd közlekedni? Miközben a mozdonyvezető biztonságban és kényelmesen csücsül a fülkéjében és ha elakadásra kerülne a sor, arról a világ bármely pontján bárki azonnal értesülhet? És hogy a Párizs-Le Havre útvonalon történő gyilkosság elkövetője egy perc alatt biztosan beazonosítható lehet?

Biztosan azt mondták volna, hogy mindez csoda lenne. Például ki hitte volna el akkor, hogy Európából egyszer majd hat óra alatt New Yorkba lehet jutni, és hogy biztosan megállapítható lesz a születendő gyerekek neme (hogy a mesterséges megtermékenyítésről ne is beszéljünk, ugye)? És vajon mi az, ami ma csodának tűnhet, és 2132-ben az élet része lesz? Lehet, hogy soha nem fogunk fázni. Vagy elég lesz 2 óra alvás naponta. Vagy egyszerre két helyen tudunk lenni. És lesz idő, hogy az orvosok megnyugtatóan közlik majd a betegekkel: - Asszonyom/Uram, semmiség, Önnek egy kis rákja van, meggyógyítjuk.

2012. december 21., péntek

Teherbeesési témától mentes poszt, amelyben mégis szerepel az „embrió” szó

A házidokim tanácsára ma reggel négyszeres adagot vettem be a szokásos gyógyszeremből, majd megnyugodva visszafeküdtem és vártam a Csodát, mert azért mégiscsak négyszeres adag, ugye. Nem történt semmi, délig továbbra is ugyanúgy fájt, mint tegnap (azaz moccanni sem bírtam).

Utána pár kommunikácitechnikailag elképesztő e-mailt váltottam Zsomborral. Mármint nem én voltam elképesztő, én szemantikailag valid üzeneteket küldtem, amire ő grammatikailag korrekt, ám jelentéstanilag elemezhetetlen válaszokat írt, kérdéseimet viszont minden egyes alkalommal konokul ignorálta. Például arra kért, hogy délután mégiscsak vonszoljam be magam elvégezni a munkámat, majd ugyanakkor azt is írta, hogy nehogy bejöjjek. Végül leleményesen azt választottam, hogy itthon maradok, és vessen magára az, aki nem tud értelmesen kérni. Még tegnap felajánlottam neki, hogy megadom a számítógépem jelszavát, hogy le tudja halászni a gépemről a már lefordított két oldalt (nem szívesen adtam volna meg, pedig megbízom benne). Mára kiderült, hogy lefordította újból azt a részt. Hát most sajnáljam?

Nem is tudom, el fogunk-e tudni indulni holnap. Pedig minden össze van csomagolva, ruhák kimosva, ajándékok megvéve, lakásban a fűtés bekapcsolva, de főleg: programok lefixálva. Azt hiszem, mára már megszereztem a kellő rutint abban, hogyan lehet mindenkit végiglátogatni, programokat csinálni, pihenni és ügyintézni két hétben. Miközben mindenkire jut idő és Z. nem unatkozik.

A titka szerintem az, vagyis nekem legalábbis az jött be, hogy a lehető legtöbb dolgot előre leszervezek. Ettől úgy néz ki az azsendám, mint egy miniszteré, és van is olyan érzésem, hogy megérkezés után nincs már semmi másra idő, mint végigjárni a különböző helyszíneket, a véletlen események teljes kizárásával – de valamit valamiért. Aztán: naponta max. két dolog, különben rohanássá válik a pihenés és kötelezően teljesítendő feladatokká minősülnek le a szimpatikus programok. Ez is olyan, mint az embriók: a minőség fontosabb a mennyiségnél (á, nem szűkült be a gondolkodásom!). Bizonyos dolgokat pedig nem szabad erőltetni. Például régebben minden indulás előtt az a naív kényszerképzetem volt, hogy 1) most majd lesz időm kétnaponta kiolvasni egy könyvet 2) el tudok menni végre shoppingolni. Aztán pont ezek a dolgok maradtak ki mindig, és mostanra annyi változott a helyzet, hogy ez nem frusztrál halálra. Azt is el kell felejteni, hogy fél év lemaradást be lehet hozni két találkozással. Ha az ember tényleg tartani akarja a kapcsolatot valakivel, tapasztalatom szerint két hajszolt tali nem elég erre. Folyamatos e-mailváltás és telefonálás szükségeltetik ehhez, az otthon töltött időszakokon kívül is.

Erre a tél szünetre a következőket terveztem be: három koncert, két masszírozós szeánsz (mmmm), egy kiállítás, egy kirándulás, egy scrabble-parti, egy WAMP, egy riasztószerelő, egy ügyvéd (pffff), és persze a szüleim, könyvesbolt, Z. kedvenc helyei, és azért mégiscsak megpróbálok a lehető legtöbbet olvasni. A hagyományos usziprogramot a húgommal viszont sajna elfelejthetem, hacsak meg nem táltosítanak ezek a modern farmakológiai találmányok (szorozva néggyel).

2012. december 20., csütörtök

Mindenkinek a maga keresztje

Szerda este még azon gondolkodtam, hogy elmenjek-e usziba, tehát semmi bajom nem volt. Aztán győzött a lustaság, és nem mentem. Ma reggel viszont ébredés után rájöttem: nem tudok megmozdulni. Kijött a reumám. Ilyenkor semmit nem tudok csinálni, még az ágyban megfordulni sem, mert különben olyan fájdalom nyilal az adott testrészbe (mindig máshova), hogy az kibírhatatlan. Ez elő szokott fordulni velem évente 2–3 alkalommal, szóval már tudom, hogy mit kell csinálni: várni, amíg el nem múlik. Lehetőleg meleg vizes palackkal, ami ilyenkor a legjobb barátom. Z. nem volt itt, úgyhogy erről le kellett sajna mondanom. A gyógyszerekért is csak nagy keservesen tudtam kimászni a konyhába, miközben majdnem elájultam egyszer. Abba, hogy mi lesz ilyenkor, ha már meglesz a baba, bele sem merek gondolni. Abba sem, hogy kizáró ok-e ez az örökbefogadásnál.

A dél ugyanabban a pozícióban talált az ágyon, mint amelyben a gyógyszeres konyhai kirándulásom után feküdtem vissza. Ha legalább tudnám, mitől jön elő! Ugyanolyan rejtély, mint a teherbeesés. Próbáltam már gluténmentes diétát, ittam már hetekig tehéntej helyett rizstejet, figyeltem a munkahelyi stresszre (haha), de az ég világon semmilyen összefüggést soha nem fedeztem fel. Szóval ebben is, mint a teherbeesésben, nem hiszek az alternatív gyógymódokban. Én a kemény drogokban utazom, azok viszont hatnak is. Úgyhogy én a holdra, meg a lakatlan szigetre gyulladáscsökkentőket vinnék (+ Uminski-cédét!) (+ a Harmonia caelestis-t!).

Az egészben most az volt a legrosszabb, hogy karácsony előtt rengeteg a munka bent és már csak ketten vagyunk a kollégámmal (nevezzük mondjuk Zsombornak) mert S. és G. már elment. Zsombor ráadásul ma délutánra szabit vett ki, én pedig vállaltam, hogy lefordítom az ebéd után beérkező sürgős anyagot. Egyszóval, nem most kellett volna megbetegednem. S-sel és G-vel, noha nem vagyunk különösebben jó viszonyban, legalább tudjuk egymásról, hogy semelyikőnk sem élne vissza betegszabikkal és nem hagynánk senkit egyedül rémes mennyiségű munkával, kivéve az olyan vis maior eseteket, mint a mostani. A reumámat is tudják. De ez a Zsombor, aki nyáron jött hozzánk dolgozni, vajon tudja-e mindezt?

Délután, amikor már jobban lettem, váltottunk pár e-mailt, amiből az derült ki számomra, hogy nem. Hogy közönséges naplopónak néz! És ráadásul, ahelyett, hogy a luxemburgiakhoz fordult volna segítségért, mindent maga próbált megoldani egyedül, magyarán: négy ember helyett dolgozott. Teljesen feleslegesen, teszem hozzá, mert ezt nem várja el senki tőle, de hát ő alapból ilyen furán lelkiismeretes. A délutáni sürgős anyag miatt bennmaradt dolgozni, így nem tudott részt venni a gyerekei karácsonyi ünnepségén. Rémes! Emiatt egészen mostanáig bűntudatom és a helyzethez illően világvége-hangulatom volt.

Most viszont jól átgondoltam az egészet, és lenyugodtam. Ha azt hiszi, hogy jókedvemben maradtam itthon, hát higgye. Nem fogom az orra alá dörgölni az orvosi igazolásomat, mert az egyetlen válasz a rágalomra (még ha az ki nem mondott is) a hallgatás. Igen, lemaradt a gyerekei fellépéséről, de ezt én nem kértem tőle. Joga lett volna elmenni délben, nem a versenyszférában dolgozunk. Sem az egészségügyben, hogy életek múlnának rajta. Olyan munkahelyen dolgozunk, ahol a főnököknek semmi tennivalójuk nincs, csak dísznek vannak és reprezentálnak. Ha már ez így van, akkor miért nem állította a megoldandó feladatot eléjük?

2012. december 19., szerda

Rövid póráz

Az agyamra meg Z. féltékenysége. Nem tudom, kulturális különbségekről vagy generációs szakadékról van szó, mindegy is, annyit tudok, hogy rémisztő ez a jelenség. Nekem alapból bűntudatom van, akkor is bűnösnek érzem magam, ha pl. a reptéren csipog a fémdetektor: noha tudom, hogy nincs nálam semmi, mégis úgy érzem magam, mintha egy 10 centis kést rejtegetnék. Ha pedig azzal vádol valaki (mondjuk Z.), hogy egy esti találkozás és beszélgetés egy magyar kollégával (akivel ráadásul egy gimibe jártunk) nem normális dolog, akkor tisztára összezavarodom, és még megvédeni sem tudom magam. Az a problémája ugyanis, hogy félreérthető helyzetekbe keveredem, olyanokba, ahonnan már csak egy lépés a szerelembe esés és házasságtörés (szerinte).

Minden itt kezdődött Brüsszelben, mert amíg Párizsban együtt éltünk, az egész valahogy fel sem merült (és úgyis folyamatosan egymás nyakán lógtunk). Luxemburgban inkább csajokkal voltam körülvéve. De mióta itt élek Brüsszelben és társasághiányom van, terítékre került ez a féltékenység. Egyszer egy volt kollégámmal ebédeltem együtt, pár nappal azután, hogy átjött Brüsszelbe dolgozni. Akkor döbbentem meg először Z. reakcióján. Azt vágta a fejemhez, hogy ebből jó nem sülhet ki, a férfiak mind egy dologra (ugyanarra) vágynak, és hogy vigyázzak, milyen üzenetet közvetítek egy pasi felé. El is szégyelltem magam akkor, és nem is találkoztam azzal a sráccal többet (mondjuk fura fazon volt), de nagyon sokat gondolkodtam az eseten. És arra jöttem rá, hogy az a tény, hogy semmi titkolni- vagy félnivalóm nem volt, hogy nem játszottam kettős játékot, és hogy nem adtam a lovat alá, már önmagában is legitimálta a helyzetet. Még akkor is, ha ehhez be kellett buszoznom a belvárosba, mert érdekes módon, ha a menzán ebédelek kollégákkal, az nem zavarja.

Tegnap megint kirobban egy ilyen vita, és most, hogy józanul átgondolom és szavakba öntöm a történetet, nem is értem Z. álláspontját. De hiába: amikor veszekszünk, képtelen vagyok a saját nézőpontomat védeni, Z. lehengerel a jól fölépített érveivel, a dacos hallgatásával és a személyeskedő megjegyzéseivel.

Szóval csak annyi történt, hogy 1) egy barátnőm volt pasija is itt dolgozik Brüsszelben már három éve, lassan lejár a szerződése, és még soha nem találkoztunk (viszont telefonáltunk és e-maileztünk). 2) A brüsszeli hétköznapjaim elég sivárak, Z. gyakran nincs itt. 3) Van egy japán étterem, amit nagyon szeretek, de Z. nem, így csak ritkán jutok el oda. Szóval minden adott volt, hogy kedd este ezzel a pasival sushit vacsorázzunk együtt, és a régi giminkről, meg az örökzöld témáról, a közös munkahelyünkről beszélgessünk. Egyáltalán nem éreztem, hogy ez az egész bármilyen szempontból is fura lett volna. Na de majd megkérdezem az egyetlen férfi barátomat, aki megmaradt gyerekkorból (és aki Japánban él, szóval veszélytelen).

Még ha igaza lenne is  Z.-nek, és a pasinak (aki egyébként tök szimpi) bármilyen szándéka lenne velem, hát akarnám én? Nem. Le tudnám ügyesen és diplomatikusan szerelni? Le. Meg egyáltalán: ügyes taktika-e halálosan féltékenynek lenni és balhézni? Szerintem nem. Én fordított esetben inkább lapulnék, hogy a másik továbbra is nyílt lapokkal játsszon. És ne gondolja azt, hogy nyomon követik minden egyes lépését (sőt, rosszabb: korlátozzák).

Z. még Uminskire is féltékeny volt. A mai napig bánom, hogy a koncert után, mikor a maroknyi luxemburgi vette a kalapját-kabátját, nem mentem oda Philippe-hez, hogy megmondjam, mennyire szuper volt az előadás és milyen telitalálat az album. Szerintem tök jól esett volna neki és én is szívesen váltottam volna vele pár szót. De nem tettem, mert szegény Z.-re gondoltam, aki otthon féltékenykedett.

Ez a féltékenység pont arra jó, hogy problémát kreáljon ott, ahol nem volt. Őrület.

2012. december 12., szerda

Ha már Kosztolányinál és a fiánál tartunk

Ismeritek ezt a verset? Végig tudjátok olvasni könnyek nélkül?



Kosztolányi Dezső
Most elbeszélem azt a hónapot
Most elbeszélem azt a hónapot,
mikor torokgyíkban feküdt fiam,
s hosszú kaszárnyák, házfalak között
az őszi éjben mentem orvosért.
A többi ember rám meredt az utcán,
nem tudva, mért futok, mint a veszett eb
a híg csatakban.
Ó, isméred-e
azt a szorongó, szörnyű életet,
mely lomha medrén hömpölyög közönnyel,
a kocsikat, a víg csilingelést,
a boltokat, a kávéházi zajt,
a kacagókat, és a fecsegőket,
akik szivarral sétaútra mennek,
s az ablakokban a meleg derengést,
amely aranyat szitál az estebédre?
Csupán te futsz versenyt - tovább - a lázzal,
hogy el ne késs, mert vágtat a halál,
s vágtatni kell tenéked is.
Szegény,
hogy ráaléltál végül a kilincsre,
ahol az orvos volt, s megáhitottad
nyugodt szobáját és az esti békét,
komor szakállát és okos fejét,
ámulva, hogy egy másik ember őés nem te vagy.
Otthon pedig eközben
házunkra szállt a Rém. Egész szokottan,
majdnem barátin kuksolt a szobában,
sötét talárjában, piros szemével
a kisfiam ágyára ült. Kezét
kezébe vette, halkan a fülébe
súgott néhány szót, melytől összeborzadt,
térdére tette és ringatta lágyan,
mint a tulajdon, édes gyermekét.
A doktor a betegszobába ment,
hol lámpaláng volt, tikkadó meleg
s langyos pityergés. Ő lázas kis arcát
felénk emelte, mintha mélybe volna,
egy kútba, s onnan nézne föl reánk.
Majd sírt, a fénytől és a félelemtől.
Fehér fogán ezüst kanálka koccant,
torkába néztek. Hosszú-hosszú csönd volt.
Vártunk, sötéten.
Istenem.
Reménység.
Szüntelenül dajkáltam ezt a szót,
mint a bolond. Jártam le-föl ijedten
a könnyeim közt, és az éjbe néztem.
De már a ház nem volt a régi többé.
Vak székek és sohajtó asztalok,
síró kilincsek és sötét-nagy ajtók
csak hánykolódtak s nem pihentek el,
mint máskor, amikor leszállt az éj.
Kis homlokán meg lüktetett a láz,
hogy megtapintottam, vadul dübörgött,
akár a gyorsvonat, szilaj erővel
ragadta édesem az ismeretlen
partokra és a ferde-furcsa tájra,
melyet én is láttam gyerekkoromban,
torz éjszakáimon.
De virradatkor
ott álltam a kórházban, várakozva,
hogy mit hoz a jövő. Fehér köpenyben
egy orvos a górcső fölé hajolt,
s hosszan figyelt, morcolva a szemét.
Én meg remegve szívemet figyeltem,
és láttam önmagam a földgolyón,
magamba rogyva és kétségbeesve,
mert végtelen és hosszú az a perc,
amelybe fordul a sötét kerék.
Az egyszeregyet mondtam olaszul
és angolul néhány virág nevét,
szájam haraptam, hogy a fájdalom
enyhítse azt, mi fáj, s az ablakok
rácsát megolvastam figyelmesen,
minthogyha attól függne élete,
hogy el ne vétsem. Akkor azt kívántam,
hogy lássam a valót, majd, hogy ne lássam.
Jaj, doktor úr, fordítsa föl a kártyát,
mutassa meg, én kissé nagyba játszom,
de mit törődik véle, mondja ki.
Legyen kedves s mégis legyen igaz,
kérem, nekem igazságot hazudjon,
s valljon hazugságot, mely mégis áll.
Ő erre feltekintett, egyszerűen,
és mint ki látta, amiről beszél,
kimondta.
Végre elröpült a szó,
s vittem magammal. Az úton loholtam,
hol annyi arc volt, annyi-annyi sors,
s én egyedül, mint árva remete.
Ki értené, ha fölkiáltanék,
vagy porba hullnék? Volna itt egy ember,
testvér, ki rám hajolna könnyesen?
Csak mentem és a mocskos ősz sötét
párázatán idéztem a tavaszt,
az áprilist, mikor világra jött
s felém ölelt kis, röpködő kezével,
és kék szemét bandzsítva rám nyitotta.
Hogy építettem ezt az életet.
Minden nap egy piciny követ. De most
megváltozott - egyszerre - az egész,
és évekig megszokni sem lehetne,
mit perc alatt kellett megérteni.
Bódulva, fulladozva, mint iszákos
korcsmába tér, játékosboltba mentem,
s bámultam ott a tarka holmikat.
Az ócska gyáriárú szívemig fájt,
amint figyeltem furcsa zagyvaságát,
bajszos huszárt, kis tengerészt, bohócot,
négert, vasútat, gépkocsit, hajót,
nagy életünk tündéres, csöppnyi mását,
mely - itt s amott - örökre céltalan.
Mivégre van az ember és a bábú,
bajszos huszár és tengerész, bohóc,
néger, vasút és gépkocsi, hajó,
ki tudja azt megmondani nekünk?
Még a fabáb is összeborzadoz,
kaján vigyorral fintorog felém,
hogy kérdezem, és a kereskedő ámulva sürget, melyiket veszem?
Azóta nem volt se reggel, se este,
se dél, se délután, csak egy idő volt:
a nagy virrasztás. Fényes, tiszta délben
megtébolyultan ég a lámpa is,
s az óra áll, vagy össze-vissza üt.
Ő meg hever a vánkosok dagályán,
és úgy tekint a megszokott szobára,
melyet nem ismer, mert tüzes szalag
veszi körül az ablakot, falat,
és néha a szekrény röpülni kezd,
hullámzik a megbolygatott tükör,
az asztal egyik lábát emelinti,
s az öblös és zöld kályha a sarokban
lassan megindul, mint az elefánt.
Mért sírsz olyan nagyon halkan fiam?
Jobb lenne nékem, bár kiáltanál,
de oly szelíden pillantasz reám,
mintegy kérdezve: ezt adod nekem?
Ezt a nyilallást, ezt az émelyítő,
forró zavart, ezt a balog rebengést
a láz piros párnáin, én szülőm,
ezt a fanyar és fekete gyümölcsöt,
melyet a többiek úgy hívnak, élet?
Még csak nem is vádaskodol velem,
és félrefordulsz, mint aki csalódott,
vén bölcsességgel, látva, hogy magad vagy,
mint az apád, aki nem óriás,
és nem segíthet ő se már terajtad.
Mert csak hazudtunk, hogy veled megyünk,
de egy tapodtat sem tehet a lábunk,
az úton, ahol most te tébolyogsz.
Tudván-tudod ezt. Látom arcodon.
Vigasztalásom eltolod fanyalgón,
s társalkodol a láthatatlan Úrral,
ki mint egyenlő néz szemedbe most,
mint egy emberre, mint akárki másra.
Így ér a reggel. Ó, micsoda reggel.
A lompos éj után. Oly ismeretlen,
hogy félni kezdek. Ezt még sose láttam,
akkor se, hogyha hajnali vonathoz
keltem, vagy hogyha dolgoztam virradtig,
s gyulladt szememmel bámultam, hogy ődöng
néhány alak a sete-suta utcán.
Milyen reménytelen, sötét november
a fellegek s a kancsal csillagok közt,
köd és nyirok, nem-látható eső,
híg nyálka minden és hideg lucsok,
éles torokfájás. Az ég köhög.
Az is beteg.
Jaj istenem, mi lesz,
ha mostan újra kezdődik a tegnap,
és majd unottan, sírva viszolyog,
ellökve a findzsát, a jó tejet,
mely a beteg kisgyermeknek barátja?
Könnyű, fehér árnyként az ápolónő,
az ágya mellett ül, s az anyja is,
komor szemölddel, régimódi arccal,
s szemlélik őt, amint vizes ruhákban
forrón piheg, mintegy sietve alszik,
nehéz zihálással. De majd fölébred,
iramlik a lázmérőn a higany,
s oly dolgot mond, amelyre nem tudunk
felelni, csak a fénybe tartjuk és
egymásra nézünk. Már a rosszat is
úgy elfogadnánk, mint ami mienk,
csak megmaradna és ne lenne rosszabb,
csak változás ne jönne, az a vad
és gyors, amely a földre ver le minket,
s torkunkra fojtja a bomolt sikolyt.
Mert láttam én a gyermek-temetőket,
hol törpe sírok rendre púpozódnak -
kis csúnya játékok - s ez áll a fejfán
"élt három évet..." Zöld gyíkok rohantak
a hantokon, részeg legyek zsibongtak,
veréb csiripelt, és csak ők aludtak,
álomszuszék lányok, fiúk a földben,
oly csöndesen, mint nyolcvanéves aggok,
és oly kitartón. Hogyha ez a törvény,
akkor hamúvá válik ételem,
és a borom is savanyú ecetté,
s megvádolom a közönyös eget.
Én a szivemben életet neveltem,
s úgy láttam őt is, mint örök hegyet,
vagy a napot, a halhatatlan-égőt.
De most a lecke megtanít örökre,
s bármerre fordul életem sora,
eltörte a torkomban a kacajt,
mely mint repedt harang, sikoltani
fog, hogyha kedvem a magasba hág,
s a szájamon oly bölcs lesz a mosoly,
mint a sírás.
Egy percre elmegyek,
s viszem magammal a betegszobát,
a fülleteg légkört, a jajkiáltást.
Ki rám tekint, meglátja a jegyet,
és szánva tisztelettel, elkerül.
Nincs is sehol számomra nyugalom,
és vágyom újra a borúba már,
hol mardosás van, rettegő vigyázás,
s hogy visszatérek, messziről figyel
szegény szemem a fájó-régi házra,
hogy nincs-e nyitva egyik ablaka,
valami baljós jellel, mintha ottan
fölfordulás lakozna és iszony,
és kiáltanak: "Kanalat! Vizet!
Vizet hamar!" De nem, az utca csöndes.
Az anyja áll nyugodtan ágya mellett,
orvosságot tart reszkető keze.
Ha nő a láza, csak beszél, beszél,
emlékezik aprócska életére,
hogy egyszer a ligetbe járt velem,
s a szél lefújta hirtelen kalapját,
vagy hogy üveggyűrűje elveszett,
és nem került meg többé sohasem.
Egy hároméves élet roncsai.
Csöpp, kandi emlékek. Kiönti őket
a paplanára, s nézi csöndesen.
Hosszú napok és hosszu-hosszu éjek,
hosszú hetek gyötrődve múltak el.
Reménytelen léptem be a szobába,
s reménytelen jöttem ki újolag.
A kisverandán sírt az anyja és
dajkája, én pedig a könnyeim
torkomban nyeltem, hogy ne lássa senki,
s csak félszememmel néztem őreá,
mert vágytam őt meglátni, s mégse mertem.
Ott künn az élet ment tovább az útján.
Az ablakunkkal szemben zongoráztak,
két gyertya közt egy kisleány dalolt,
s ingatta hátravetve a fejét.
Egy délután meg leesett a hó,
szétbontogatta vattaszőnyegét,
olyan idilli volt s karácsonyi,
a dombokon szánkázni kezdtek el.
Sivalkodó örömmel szállt a szán,
piros fiúkkal, akik integettek,
prémes kabátban, hógolyó röpült
s szikrázva porzott a vidám napon.
És a szobánkba elhatott a harsány,
pogány zsivaj. Döbbenve fölfigyeltünk.
Ő is figyelt. Kissé fölült az ágyban,
emelve vézna sápatag fejét,
aztán a vánkosára visszadőlt,
tűrő, öreg mosollyal, mint ki tudja,
hogy elrohan az élet és kacag.
Majd jött a gyógyulás. Arany-ruhában,
sebes, szelíd szárnyon, oly hirtelen,
hogy még örülni sem maradt időnk.
Hajnal felé egyszerre enni kért,
hozták neki a lanyha borlevest,
és piskótát aprítgatott belé.
Halványka volt. De tiszta a szeme,
s oly bíztatóan-hűs a homloka,
mint kályha, hogyha végre hűlni kezd.
A házba többé nem fülelt a Rém,
ki fölborított széket, ágyat, asztalt,
éreztük újra, hogy magunk vagyunk.
A bútorok aludtak a homályban,
s édesdeden aludt a dajka is.
Én meg leültem csöndesen a székre,
akár az utas, aki messziről jön,
kicsit lehúnytam elgyötört szemem.
De nem pihentem. Egy maró szivart
kerestem, égetőt és keserűt,
s olyan mohón szívtam, hogy a parázs
pörkölte szájamat és orromat.
Mert most nyilalt belém a vad öröm,
a végtelen, mit a halál fogant,
és láttam őt, ki újra az enyém,
megszülte nékem az örök csoda.
Az életem hevert megint előttem,
és mámoros, tört szavakat dadogtam,
úgy boldogoltam ottan önmagam,
hogy nem kell eztán úgy szeretnem őt,
fájásig és az ér-megpattanásig,
csak mint a vérem és a gyermekem,
és élni, újra élni, élni, élni.
Aztán pihenni, és jóllakni, enni,
majd inni bort, rumot, vörös rumot,
könnyezni is tán a veszély letűntén,
álszent könnyekkel, és imát susogni,
megáldani a biztos tudományt
és a kezet, amely reá vigyázott,
himnuszt jajgatni, vígságot riadni,
s végül lerogyva, láztól elcsigázva,
megrészegülten és egész betelten,
kimondhatatlan, állati örömmel
üvölteni.


2012. december 11., kedd

LB, azaz Legjobb Barátnő

Annyira jó, amikor vannak az embernek legjobb barátnői. Nekem minden életkorban volt(ak), az a típusú gyerek, majd kamasz voltam, akinek mindig volt egy (néha több) legjobb barátnője az osztályban. Mára már letisztultak ezek a viszonyok és vagy megszűntek, vagy most már szerintem egy életre megmaradnak. Azt hiszem, amikor idős fejjel visszatekintek majd az életemre, a sikerek közé könyvelhetem el ezeket az életre szóló kapcsolatokat, és úgy fogom gondolni, hogy már ezért is megérte.

A legeslegjobb barátnőmet már felnőtt fejjel ismertem meg. Bár ő ilyen kizáró és leredukáló jelzőkkel nem operálna, én mégis úgy gondolom, hogy az összes jó barátnőm közül ő az, akivel a legszorosabb, már-már testvéries a viszonyom. Ilyen barátság nem köttetik gyakran az életben – akartam írni most hirtelen, de elbizonytalanodtam. A barátságunk tényleg szoros és hétpróbás, de nem is ez a kivételes ebben. A kivétel asszem pont LB maga.

Mert LB nemcsak tökéletes barátnő, hanem tökéletes ember is, már ha van ilyen. LB maga a tömény jóság, a szellem és a tolerancia. Ő egy munkahelyen mindenkivel megtalálja a hangot és felkarolja a kirekesztetteket. Bárkivel el tud beszélgetni őszintén, úgy, hogy tapintatos is marad közben. Nemcsak én vagyok oda érte: mindenhol az általános rokonszenv kereszttüzében áll. D. meg is kérdezte egyszer tőlem, miután találkoztak, hogy vajon LB férje tudja, hogy mekkora szerencséje van?
Szóval méltán népszerű lányról van szó, aki törődik másokkal és megbízható. Egyszer este 10-kor sírva hívtam fel altatás és esti mese közben (mármint nem én néztem mesét: ő olvasott a kisfiának), hogy nem sikerült a lombik és ott akarom hagyni Z-t. LB. rögtön lepasszolta a gyereket a férjének és órákig tartotta bennem a lelket, egészen addig, ameddig az össze vezetékes- és mobil telefon le nem merült a lakásban. Én mostanában jöttem rá, hogy a barátságok nemcsak abból állnak, hogy mindenről tudunk beszélni és jókat nevetünk. Egy barát lehetővé teszi azt is, hogy a rossz periódusokat átvészelje az ember (eddig, mondjuk úgy, nem voltak rossz periódusaim).

LB-t nem egy unalmas, erkölcsi felsőbbrendűségét fitogtató szentfazéknak kell ám elképzelni: bölcsessége első osztályú humorral párosul. Folyamatosan vidámságot és jó kedvet áraszt a környezetére. Emlékszem, amikor még mindketten Luxemburg és Párizs között ingáztunk, meg sem kottyant az út, mert tudtam, hogy szórakoztató 4 órának nézek elébe (és félúton mindig helyet kellett cserélnünk, mert annyira elmacskásodott a nyakunk a nagy beszélgetésekben és nevetésekben).
LB-nek mindenről árnyalt és intelligens véleménye van, de előfordul, hogy ez nem egyezik az enyémmel. Például ő egyetértett a múltkori sztrájkkal, én nem. Ő nem szeretne egy olyan társadalomban élni, ahol a homoszexuálisok összeházasodhatnak, én igen. Ő hívő, én nem. Ő fideszes, én nem. Igen, az otthoni napi politikai kérdésekben totálisan eltérő az álláspontunk, de ennek ellenére egyike azoknak az embereknek, akikkel úgy utaznék át egy sivatagon, hogy náluk van a kulacs. Persze Orbán Viktor nem tartozik a kedvenc beszélgetési matériánk közé (úgy általában, kedvenc gondolataim közé sem tartozik), a talaj azért még így is ingoványos, de arról, hogy LB jóhiszemű, nem rasszista, se nem homofób, tetteiért és gondolataiért felelősséget vállaló ember, meg vagyok győződve.

2012. december 9., vasárnap

Női hobbi

Hétvégére itt van nálunk Z. lányának kislánya, magyarán Z. unokája. Nagyon okos és vicces 12 éves kislány, nevezzük mondjuk Lilinek. Lili már többször volt nálunk hétvégén, egyszer nyaralni is elmentünk vele, nagyon élvezem a társaságát és beigazolódni látszik az az elképzelésem is, hogy egy (vagy kettő) gyerekkel az élet sokkal vidámabb. Egyetlen furcsaságra vagyok mindig figyelmes vele kapcsolatban: amikor étkezésre kerül a sor, ez az ízig-vérig francia kislány elképesztően válogatós, és akkor még enyhén fogalmaztam. Semmilyen zöldséget vagy gyümölcsöt nem hajlandó megenni. A kantoni rizsből kipiszkálja a borsót. Emlékszem egyszer nyáron fél órán keresztül ült könnyes szemmel és sírásra görbülő szájjal egy fél paradicsom fölött, mert Z. ráparancsolt, hogy egye meg (nem ette meg). Most hétvégén is finnyásan visszautasította az isteni finom almás sütit, mert hogy van benne gyümölcs.

Most itt egy gyors kitérőt teszek, mert mint tudjuk, ez az anektodázás a blogolás legfőbb ékessége. Amikor gyerek voltam, annyira sajnáltam mindig a mamámat, aki munkából (és bevásárlásból) hazatérve órákat töltött a konyhában. Délután 5-6 körül elkezdte és rabszolgaként hámozott, berántott, főzött, habart, sütött, hogy nekünk aznapra, meg másnapra legyen mit enni. Néha többfélét is, kinek-kinek mi volt épp az aktuális kedvence. Hétvégén piaci nagybevásárlás, szombat délután és vasárnap: főzés. Szegény, gondoltam, semmi ideje sincs másra a konyhán kívül. Aztán egyszer csak beugrott, hogy az anyukám nem kényszerből tette mindezt, hanem mert imád főzni. Akkor jöttem erre rá, amikor riderült, hogy én is imádok főzni. Még hét közben is, amikor nincs annyi idő, annyira jól esik a sok gondolkodás (haha) és ülés után kikapcsolni és főzni vagy sütni valamit. A lehetőségek végtelenek, az alapanyagok jó minőségűek, nekünk már minden gépesített is, mosogatni sem kell, egyszóval minden megadatott, hogy a legkisebb ráfordítással, gyorsan, a lehető legfinomabb ételeket készítsük el. Mert enni is imádok, gondolom ez a két tevékenység (főzés és evés) elválaszthatatlanok egymástól.

Szóval, Liliről szóltam, de a jövőbeli gyerekünkre gondolok. Mert mi van, ha az is ilyen válogatós lesz? Hol élem majd ki főzési kényszeremet?  Nem tudom, azon kívül, hogy nagyon szeretném, hogy mihamarabb megszülessen ez a csimota, kívánhatok-e még valamit, de ha igen, akkor az az lenne, hogy legyen gourmet. Mert szeretni fogom-e a konyhai sürgésforgást akkor is, ha a végeredménynek nem lesz felvevőpiaca? Illusztrálásképp, Lili eddig a következőket ette: szombaton: csokis péksüti, Nutellás keksz, pattogatott kukorica (édes!), kóla, sült krumpli, marhahús (félig). Ma reggel: Nutellás croissant, és kíváncsian várom a folytatást, amihez azért nagy reményeket nem fűzök.

2012. december 5., szerda

Az idő nagy tragédiák felé sodor?

Valamit már régóta nem értek. Minél több ideig nem esik egy nő spontán teherbe, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valami probléma van a pár egyik tagjával, vagy mindkettővel. Érdemes meddőségi központhoz fordulni. Minél több sikertelen lombikon van túl az ember, annál gyanúsabb a dolog, hogy valami komoly baj van. Logikus, nem? Közben ráadásul megy az idő, ezáltal is csökkennek az esélyek.

Ugyanakkor pedig azt mondják, hogy míg egyetlen lombikkal 33% az esély, öttel viszont 80%. Most akkor hogy van ez? Nő vagy csökken az esélye a teherbeesésnek az idő előrehaladtával?

2012. november 30., péntek

A lombik jó oldala

Hallani olyan hangokat, hogy mindenben meg kell (lehet) látni valami pozitívat. Konstruktívnak kell lenni, tanulni az átélt dolgokból. Ezen felbuzdulva bele szoktam én is gondolni, hogy vajon mi a pozitív ebben a mi mostani helyzetünkben (ami nyilván nem katasztrofális azért, csak nehéz). Molly bejegyzése után arra gondoltam, leírom, hogy mire jutottam, hogy szerintem milyen gondolatokkal lehet átvészelni ezt az időszakot.

Először is a lombik egy hosszú és idegőrlő periódus megkoronázása, és nem mondom, hogy az a két év könnyű volt a folyamatos (havi) csalódásokkal, és azzal a tudattal, hogy a nőgyógyászok szerint „minden rendben van”, szerintem meg baromira nem volt rendben semmi. Aztán elkezdődtek a vizsgálatok, és mindez tényleg rengeteg sok idő, pénz és energia, még ha itt azért a dolgok flottul mennek is. Az ember egyre jobban beszűkül, magamon látom, hogy míg régen az életem színes és izgalmas volt, most már nem nagyon tudok másra koncentrálni hosszan. Például anno én mindig egy könyvet olvastam egyszerre, havonta többet is, most azt veszem észre, hogy csak gyűlnek az éjjeliszekrényemen és nem fejezem be egyiket sem. Aztán voltak a konfliktusok Z-vel, hibáztattam, hogy miért várt ennyit a spermogrammra, később pedig, hogy miért nem kértünk kettős beültetést („Akkor már lehet, hogy rég terhes lennék”), ő meg azt rótta fel, hogy miért vagyok ennyire negatív és hisztis. A lombikkal és a kezelésekkel nem lehet előre tervezni, még egy hosszú hétvégét sem tudunk beütemezni jövőre (na azért ezek a kellemes gondok), és mivel két helyen lakunk, a szervezés iszonyú bonyolult. Vannak cefetül rossz napok, sírógörcsök és rémítő gondolatok. Ami a környezetemet illeti, néha úgy érzem, folyamatos titkolózás az életem, mert azt én sem nagyon szeretném, hogy mindenki megtudja. Bizonyos kérdésekre (pl. hogy miért nem váltok már állást) viszont a lombik elhallgatása mellett nem lehet válaszolni őszintén. Aztán van a fizikai fájdalom is, ami mondjuk eltörpül az előzőek mellett, de azért aggasztó, hogy az ember mit meg nem csinál a szervezetével.

Mindezek mellett azért vannak jó dolgok is ebben az egészben, noha nyilván nem így képzelem a létező világok legjobbikát. Például megnyugtató, hogy már nem vaktában lövöldözünk (hm..). Megkönnyebbülés, hogy van diagnózis, és tudom, hogy a helyzetünk nem reménytelen: sínen vagyunk. Aztán a praktikus oldala: a húgom, aki nem hiszi, hogy az nő életkorával csökken a termékenység, esetleg észbe kap és nem vár tovább (most 35 éves és még nem terveznek babát). Elvontabb síkon pedig, hát... noha nem pottyant semmi könnyedén az ölembe eddig sem, de ez a várakozás-őrlődés végképp megtanított arra (pontosabban illusztrálja azt a jól ismert állítást), hogy az élet nem mindig úgy zajlik, ahogy az ember az elképzelte. Hogy kompromisszumokat kell kötni. Hogy néha bizony szenvedni kell. Meg fegyelmezettnek lenni. Az ember megtanulja azt is jobban értékelni, ami van, mert ugye önsajnálattal nem megy semmire. Rá kell, hogy jöjjek: a gyereken kívül minden más fontos dolog megadatott az életemben, és ez a tudat azért mégiscsak megbecsülendő.

Eddig is tudtam, hogy a barátnőimre mindig számíthatok, de ez is letesztelődött. Van két lány, akiknek mindent elmondok a küzdelmeinkről, és mindkettő mindig végighallgat, érdeklődik, tanácsod ad, véleményt mond, ha kérem, nem mond véleményt, ha nem kérem, szóval életem fontos pillérei ezekben az időkben is. Azok a barátnők, akiknek csak annyit meséltem, hogy most egy nehéz periódust vészelünk át, mert nem jön a baba, nem kíváncsiskodnak, hanem megértőek és gyakran elmondják: ha bármire szükségem van, csak szóljak. Aztán itt van a blog. Éveken át csak olvastam, eszembe sem jutott még csak kommentelni sem sehol. Aztán egyértelművé vált, hogy ezt a sok mindent ki kell írni, ez pedig kiindulási matériát biztosíthat egy blognak. És egyre jobban szeretem, szinte egy párhuzamos életté alakult, ahol mindent át lehet gondolni és szavakba lehet önteni. Ha nem lenne a blog, soha nem kezdtem volna gyerektémáról levelezni Librarycat-tel, aki volt kolléganőm, és véletlenül talált rá a blogomra. A blog révén ismertem meg Mimit és IKL-t. Új blogokat fedeztem fel. Olyan emberek írnak nekem szimpi e-mailt és kommenteket, adnak tanácsokat és mesélik el tapasztalataikat, akikkel a blog (tehát a lombik) nélkül nem lenne semmi kapcsolatom.

Z.-vel pedig, noha vannak rossz napjaink, azért eléggé összekovácsolt minket ez a hercehurca. Tudunk még saját magunkon nevetni. A laparoszkópia például kifejezetten jó élmény volt: Z. bent aludt a kórházban velem, mert féltünk, hogy megint elájulok. Továbbra is teljes mértékben megbízom benne. Ő, aki gyereket sem akart eredetileg, aztán spermogrammra sem ment el hosszú ideig, a lombikot pedig ördögtől való ikergyártási procedúrának gondolta, nemrég beleegyezett abba, hogy ezentúl már két embrióval próbálkozzunk. Mi ez, ha nem feltétel és fenntartás nélküli szeretet, szerelmi vallomás?

Nem csalódtam benne az örökbefogadási interjún sem, amire ma délután mentünk el. Legközelebb ezt mesélem el!

2012. november 26., hétfő

Válasz Molly kérdéseire

1) Aki rengeteg lombikot meg ilyesmit vállal, az tényleg nagyon szeretne gyereket, vagy inkább valamiféle versenyszellem hajtja?

Akárhogy merülök is le lelkem bugyrainak legmélyébe, analizálom a vágyaimat és álmaimat, én bizony versenyszellemet nem látok sehol (hacsak a tudatalattim meg nem tréfál). Se a társadalomnak való megfelelést. Se attól való frusztrálódást, hogy Z.-nek már van három. Nem is a szüleimet akarom onokával megajándékozni. Akárhogy is elemzem, csak arra tudok kilyukadni, hogy igen, a gyermek utáni hisztéria vágy hajt. Amit szintén nevezhetünk önzőségnek – nézőpont kérdése. És (eddig még) irigy sem vagyok azokra a nőkre, akik könnyen estek teherbe, de az már megfordult a fejemben álmélkodva, hogy hogy lehet ez ennyire egyszerű?


2) Aki lombikra vállalkozik, és elfogadja ezáltal a hármasikrek lehetőségét/veszélyét is, az jobban szereti a gyerekeket? Az átlagosnál strapabíróbb? Automatikusan boldog-e, ha sok gyereke születik végül?

Szerintem aki három újszülöttel megy haza a kórházból, az még hónapokig nem fog magához térni az elképedéstől, ugyanis ez olyan ritka, mint a fehér holló. Biztos, hogy nem így tervezte. Én benne lennék, hogy három embriót ültessenek be (Z. tuti nem), de csak azért, mert a statisztikában, nem pedig a csodákban hiszek. És ez az esélyünk viszont tök minimális. Szóval szerintem itt nincs szó olyanról, hogy valaki jobban szereti a gyerekeket, ez iszonyú nagy véletlen, ennyi.

Nem hiszem azt sem, hogy strapabíróbb lenne. Noha az igaz, hogy a lombikok során az embernek rengeteg ideje van elgondolkodni azon, hogy biztosan fel akarja-e adni ezt a kényelmes életet, ahol hétvégén 10-kor kelhet, rengeteg ideje van magára, a barátaira, a pasijára, divatosan öltözködhet és mindig frissen jelenhet meg a munkahelyén, naprakész a moziműsor és a trendi éttermek tekintetében, akkor és oda utazhat, ahová éppen a kedve tartja/pénztárcája megengedi? Vagy, karján egy üvöltő problémaforrással, késznek érzi magát arra, hogy két évig ne aludjon át egyetlen éjszakát sem, ruhája tele legyen mindenféle nyál és egyéb testnedv-nyomokkal, halálra izgulja magát élete végéig ha meghall egy mentőautót szirénázni, ne tudja rendszeresen tartani a kapcsolatot a barátaival, fogalma sem legyen arról, hogy mit játszanak éppen a moziban, képtelen legyen kiolvasni egy könyvet hat hónap alatt vagy leülni egy kávéval az internet elé és agyonblogolnia magát? (Na most nyilván ezek kiagyalt, erőszakos és rossz szereotípiák, tudom, hogy az anyaság nem csak ez.) Szóval a lombikozók nem strapabíróbbak, de talán valamivel józanabbak. Viszont úgy érzem, velünk szemben van egy olyan elvárás, hogy strapabíróbbnak kell lennünk, ha már ennyire akartuk azt a gyereket. Én magam is úgy gondolom most, hogy nem nagyon lenne képem/merszem/jogom fáradságra panaszkodni ezen a blogon, ha megszületne már az a baba…

Szerintem automatikusan boldog, ha több gyereke születik, igen, legalábbis én így képzelem. Mert a lombikos nehézségek közepette mindenkinek van egy pár olyan pillanata, hogy belegondol: lehet, hogy soha nem lehet gyereke. És ehhez képest ha ikrekkel esik teherbe, az olyan, mintha megnyerné az ötös lottót. Arról volt szó, hogy meddő, és lám, mégis két gyereket fog szülni egyszerre! Nekem van olyan barátnőm, aki 38 évesen szülte a kislányát (inszemináció), de a második gyerek nem akart összejönni, pedig több inszeminációt is megpróbáltak utána. Ma már 43 éves és nem is lesz soha második, mert lombikig már nem akart elmenni*. Nyilván aki pedig igen, az jobban szeretne másodikat (vállalva annak a kockázatát is, hogy ikrek lesznek).

3) A sokáig sikertelenül próbálkozó szülők jobb vagy rosszabb (=túlféltő) szülők lesznek-e? Befolyásolja-e a nevelési stílusunkat az, hogy miképpen fogant egy gyerek?

Szeretném azt hinni, hogy nem, hogy a nevelési stílus alapvetően az ember személyiségétől függ. És ezt is látom a környezetemben: a szülők nevelési elvek tekintetében sem tagadják meg önmagukat. Belőlem húszévesen sem lett volna laza anyuka, aki 2 évesen négy hónapra Magyarországra küldi a gyerekét, 4 évesen pedig londoni ovis kirándulásra engedi (mindkettőre láttam példát a környezetemben. Nem kritizálni szeretném a szülőket, lehet, hogy jobb is így a gyereknek, de én nem tudnám megtenni). Talán a terhesség más, el tudom képzelni, hogy a lombikosok jobban paráznak mindenen a terhesség alatt, logikus lenne, de erre is láttam ellenpéldát.


Engem ezek a kérdések se a blogon, se a Való Életben nem sértenek, sőt. Vannak dolgok**, amik tudnak sértők lenni, annak ellenére, hogy nem ez az illető szándéka, de ezek pont nem azok. A gyerek utáni vágy szerintem alanyi jogon jár mindenkinek, függetlenül iskolai végzettégtől, életkortól, szexuális beállítódástól stb., így a lombik is annyira kézenfekvő megoldás bizonyos párok számára, hogy ezzel kapcsolatban nem érzek semilyen zavart vagy szégyent.

És ti mit gondoltok? Popi, Rita, Ircsi, Eszter, Anett? Többiek?

* Ő simán jajveszékel egyébként, ha ikrekről hall, és tudatosan döntött úgy, hogy inkább 0 gyerek (másodiknak), mintsem 2 egyszerre. A húgom, akinek nincs gyereke, rendszerint azt mondja az ikrekre, hogy „mekkora szívás”. Érthetetlen. De én úgy látom az emberek szemében ikrek = probléma, legyen szó lombikról vagy sem. Ja, és azt is látom, hogy ikrek = probléma = biztos lombik.

**Most kettő jut eszembe: baromira bánt, ha hímestojásnak néz valaki, és nem mer gyerektémáról beszélni velem/terhességet bejelenteni nekem. Az is tökre zavar, amikor valaki azzal magyarázza a kudarcokat, hogy „ennek így kellett lennie”. Hát köszönöm, szerintem meg nem.

2012. november 24., szombat

Stresszteszt

Csütörtök este jól összevesztünk Z-vel, mert nem bírtam megállni, és elmondtam neki, hogy teszteltem. Rögtön megfagyott a levegő köztünk, lezárta két szóval a beszélgetést és letette a telefont (előtte még azért hozzám vágta, hogy ez mennyire hülyeség volt a részemről, hogy ő direkt megkért rá, és hogy most ő csalódott stb.) Pénteken egész nap duzzogott és lehetetlen volt vele beszélni. Nem volt elég nekem ez az egész, plusz a munkahelyi problémák, plusz a hülye novemberi időjárás, még ez is!

Szerintem ez azt illusztrálja egyébként, hogy a férfiak tényleg a Marsról jöttek. Vajon hogy képzelheti valaki azt, hogy egy nő megállja, hogy ne teszteljen, amikor ott lapul az amazonról rendelt 10 friss teszt a fiókjában? Érthetetlen, hogy a nemtesztelés opció lehet bizonyos férfi agyakban. Én még 20 euróért is vettem tesztet régen, mert nem bírtam kivárni a másnapot és az ördög sugdosott a fülembe. Arról nem is beszélve, hogy ha választanom lehet aközött, hogy 1) fokozatosan tudatosul bennem a kudarc, illetve 2) a rossz hírt szombat reggel egy banyatitkárnő köli velem a telefonon, nos, akkor én személy szerint az elsőre szavazok. Ami nem jelenti azt, hogy az jobb, mint a telefonhívásos szcenárió, vagy hogy egyáltalán van ideális forgatókönyv, egyszerűen én ilyen vagyok, ennyi. Ráadásul szeretnék végre életemben először egy valódi pozitív tesztet a kezemben fogni, hogy teljes legyen az életművem, ahogy Jusztis is írta, márpedig a banyás verzióval ez sem lehetséges. (Na, nem mintha erre most lett volna esély.)

Sajna Z. bizonyos dolgokban hajthatatlan, ami tök jó néha, például szerintem az örökbefogadós nőket biztos meg tudja majd győzni arról, hogy a mi tervünk tök jó. Ugyanakkor pedig ha nem értünk egyet valamiben, akkor általában én húzom a rövidebbet, mert nincs az az isten, hogy meg tudjam őt győzni bármiről (lásd az embriószám problémáját). Szerencsére viszont nem haragtartó, mérge hamar kifúl, csak udvaroltat magának egy picit, mielőtt kibékülünk.

Most is így történt, ezért ma reggel már nagy egyetértésen mentünk vérvételre. Délben teljes lelki nyugalommal hívtam a kórházat, tudván, hogy az eredmény úgyis negatív lesz. Csakhogy: a meddőségi központ nem vette fel a telefont. A brüsszeli klinika és a vidéki különítmény egyaránt zárva tart az üzenetrögzítő szerint, a laboratórium pedig meg nem adja ki az infót. Hát majd fel robbantam! És még ők akarják, hogy ne teszteljen az ember! (a doki nagyon egyetértett ebben Z.-vel) Ezek is azt gondolják, hogy valaki egy egész hétvégén keresztül kibírja? Már picit bántam, hogy banyának tituláltam a titkárnőt, és tök boldog lettem volna, ha kapok tőle egy hívást. De főleg azt bántam, hogy a kórházban csináltam a vérvételt. A problémám az volt, hogy abba akartam hagyni a hormonokat, hogy jöjjön meg minél előbb. Nagy sokára sikerült elérnem egy recepcióst, aki felhívta a dokimat, aki viszont az eredmények hiányában azt izente nekem, hogy hétfőig folytassam a gyógyszereket napi háromszor.

Erre nagy dérrel-dúrral, szívemben a Bölcsek Kövét bitorlók szilárd meggyőződésével, elmentem a WC-re egy teszttel. Z. tehetetlenül és rosszallóan követett a szemével, magamra csaptam az ajtót, majd dacosan teszteltem egyet: negatív (naná). Én most öntörvényűen abbahagyok mindenfajta hormont, bort iszom és reumagyógyszert fogok szedni. Punktum. Én nem húzom tovább ezt a lombikot, ennek az epizódnak most itt ünnepélyesen VÉGE.

2012. november 10., szombat

Hiperstimuláció

A péntekről szombatról virradó éjszakát az ügyeleten töltöttük, borzalmas volt. Éjjel háromkor iszonyú fájdalomra ébredtem, olyanra, amely meghazudtolta a múltkori légycsípéses kijelentésemet. Fura ez az egész, mert míg úgy emlékszem, hogy a múltkori lombik során a beültetés után jöttek ezek a hiperstimulációs fájdalmak (amire az a teóriám, hogy a képződő terhességi hormon váltotta ki őket), most szinte a punkció napján kezdődött. De amit most éreztem, az túlment minden eddigi éltelem ismert nőgyógyászatai fájdalmon, akkor csillapodott csak egy kicsit, amikor mozdulatlanul feküdtem a hátamon. De fordulásnál, felülésnél, járkálásnál a csillagokat láttam. Rögtön arra gondoltam, hogy itt valami el lett rontva, ez nem normális.

Az Editbe mentünk ügyeletre, az úton kicsit jobb volt, de ahogy odaértünk, megint rákezdett, minden mozdulatomra iszonyú fájdalom hasított belém. Egy ideig úgy tűnt, húgyúti fertőzést kaptam, de a laboreredmény semmiféle fertőzést nem mutatott ki. Akkor bizony teljesen összeomlottam, és meg voltam róla győződve, hogy valami hiba történt a punkció során, mert nem létezhet, hogy az ekkora fájdalom normális legyen.

A többi meddőségi blog olvasásakor mindig olyan megsemmisülten gondolok arra, hogy nekem bizony nincsenek olyan biológiai ismereteim, mint a többi lánynak. Nem szoktam magamtól felíratni vérképet, nem ismerem jól az értékeket, sőt, még cukormentes-diétából és hőmérőzésből  is béna vagyok, az egész valahogy nem érdekel. Ezt azért írom le, mert most is képtelen voltam beazonosítani, hogy pontosan honnan is jön a fájdalom. Miután kiesett a húgyhólyag, csak arra tudtam gondolni, hogy a méhben lehet valami – volt egy olyan pillanat az ügyeleten, hogy nem bírtam elmenni a WC-ig, mert olyan összehúzódásaim (?) voltak, hogy inkább feladtam.

Reggelre már hatott a fájdalomcsillapító, és egyszer csak egy telefonnal jött be az áplónő: az Erik volt az, akiről én már minden rosszat agyongondoltam (pl. hogy benfelejtett valamit a méhemben – így most ez hülyén hangzik, de akkor éjjel az ügyeleten ezt valós feltevésnek gondoltam). Azt mondta, és végülis ezt az interpretációt tettem magamévá, hogy a megduzzadt petefészkek és a gravitációs erő ötvözete válja ki ezt az őrületes fájdalmat. Javasolta hogy mivel szombat reggel nincs nőgyógyász a kórházban (??), menjünk el a rendelésére vidékre, ahol épp a transzfereket végzi.

Reggelre jobban lettem, úgyhogy nem is mentünk haza, hanem egyenesen a vidéki kórházba mentünk, ahol tök alaposan megvizsgált és megnyugtatott. Hiba volt, hogy nem szedtem fájdalomcsillapítót szerdától, és hogy bementem dolgozni erre a két napra, dehát én a transzfer utánra tartogattam a szabikat. Apropó transzfer: ha hétfőig nem leszek jobban, az összes kis embriót lefagyasztják, nem lesz beültetés.

Z. annyira aranyos volt, szó nélkül kísérgetett (csak 2 órát aludtunk aznap), beszélt a nővérekkel-orvosokkal helyettem, megnyugtatott. És tényleg tudott olyat mondani, ami ebben az egészben úgy-ahogy megnyugtatott, mégpedig hogy a fájdalom mértéke nem arányos a dolog súlyosságával. Úgy tűnik, ez be is igazolódott. Egyébként pedig amikor hajnaltájt alábbhagyott a görcs és olyan pozíciót is tudtam találni, hogy szinte nem voltak fájdalmaim, arra gondoltam, hogy baszus, nem tudjuk, milyen jó dolgunk van, amikor semmink sem fáj.

2012. október 27., szombat

Hazugság vs. igazság

Pár hétig a következő nagy dilemma előtt álltam: mondjam-e el az igazságot az örökbefogadási procedúra következő lépésén (az egyéni interjún) vagy sem.

Meséljem-e el, hogy nem is vagyok egyedülálló, hogy ketten vállalnánk gyereket, csak adminisztratív okokból nem vághattunk bele ketten? Hogy nem is most szeretnénk örökbefogadni, hanem úgy 3 év múlva, ha mondjuk az addigi lombikok nem sikerülnének? Hogy azért kezdtem el ezt az egészet most, mert nem szeretnék negyven évesen belevágni a több éves folyamatba? Ezek nem szégyellni vagy titkolni való dolgok. Ettől még jó szülők leszünk, és még annak az esélye is nagyobb lesz, hogy kisbabát, nem pedig nagyobb gyereket fogadhatunk örökbe, ami pedig mindenki érdeke.

Vagy hallgassak erről az egészről, hiszen csak a bajt keresném ezzel? Hiszen ki tudja kivel ülök majd szemben, emberek hoznak majd döntést rólam, ami azt jelenti, hogy az illetők lehetnek kretének és korlátoltak. Vannak a világon elkeserítően hülye szabályok is*. Ráadásul ki tudja, lehet, hogy ez az egész olyan, mint az állásinterjú: mindenki hazudik, így az igazat mondók hátrányosabb helyzetbe kerülnek. A cél szentesíti az eszközt.

Végülis az igazmondás és az átláthatóság mellett döntöttem, mégpedig több okból. A legfontosabb, hogy nem tudtam volna (nem szoktam) hazudni. A dolgokat elhallgatni igen, azt esetleg be tudtam volna vállalni, de úgy gondoltam, szeretnék hinni egy olyan világban, ahol az igazság az egyetlen járható út. Azt szeretném, hogy a lányom/fiam is így gondolkozna majd: hazugság és manipuláció nélkül legyen képes boldogulni a világban. Szóval akkor hogy indíthattam volna el az örökbefogadást egy óriási hazugsággal?

Nem bántam meg, pedig emiatt lehet, hogy a kérelmemet el fogják utasítani. Az történt ugyanis, amitől féltem: egy szabálytisztelő, kedves, de korlátolt szociális munkással találtam magam szemben, aki, ha tényleg egyedülálló nő lettem volna, boldogan jegyzetelte volna a sablonkérdésekre a sablonválaszt. Így viszont teljesen meg volt kavarodva. Az egész interjú emiatt rémesen alakult, és a lehető legrosszabb helyzetben találtam magamat: igazat is mondtam, meg nem is.

Mert azzal indítottam, hogy kérdezés nélkül elmeséltem: 12 éve élek valakivel és 2,5 éve szeretnénk gyereket. A nő válasza pedig az volt, hogy erről jobb lett volna, ha nem tud. Mert igen, ez kizáró ok. Egyedülállóként csak akkor fogadhat örökbe valaki, ha tényleg egyedülálló. Az, hogy utána találkozik-e a nő valakivel, aki esetleg majd veri a gyereket, nem érdekli őket. Az, hogy velem ez nem fordulhat elő, mivel már van valakim, szintén nem érdekel senkit. Szóval ezt az első két percben felmértem, és rájöttem: itt nem kérnek az igazmondásból.

Elmondtam tehát ezen kívül a lombikot, mert rákérdezett. Nem mondtam viszont el Z. életkorát, a mostani lombikot (amit egyébként tegnap elkezdtem) és nem válaszoltam őszintén arra a kérdésre, hogy miért szeretnék gyereket**. Egyszóval, rémesen éreztem magam. A nő megígérte, hogy megpróbálja úgy továbbítani a kérelmemet, hogy ne kerüljenek bele a problémás részek, de láttam rajta, jobban félti a saját bőrét (állását) ennél. Még lesz két interjú: egy a pszichológussal, egy pedig hármasban, ő, a pszichológus és én.

Az a helyzet, hogy kicsit elment a kedvem ettől az egésztől. Amilyen jók voltak az eddigi foglalkozások, olyan hiteltelennek tartom ezt a mostani bohóckodást. Felháborító, hogy hazugsággal többre mentem volna, mint így. Ezt nem én találom ki, a nő is megerősítette. Azt is felhárorítónak tartom, hogy úgy általában mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy ítélkezzen felettünk: a Lukács dokijaitól elkezdve a saját pszichológusomon keresztül az örökbefogadós szociális munkásig.



* Most hirtelen az jut eszembe, amikor a szüleim külföldön laktak és mielőtt nyaranta hazajöttek volna, be kellett kapcsoltatni a vonalas telefont a lakásban. A húgom ezt soha nem tudta elintézni egyedül, mert nem a matáv nem hitte el bemondásra, hogy ő a papám lánya (a papám nevén volt a telefon). Iszonyú bonyolult módon érhette volna csak el, hogy bekapcsolják a telefont. Végül egy sokkal egyszerűbb megoldást választott: egy haver (= férfihang) hívta fel minden évebn a matávot a lakásból, azt állítva, hogy ő a Papám, így a dolognak nem volt akadálya. Csak hazugsággal lehetett elérni azt, amihez elviekben joga volt.

** Elmondtam, hogy át szeretném adni egy gyereknek a tudásomat, a világról alkotott véleményemet, a szokásaimat, az anyanyelvemet és a kultúrámat, hogy mindezekből és más tapasztalatokból saját világképet és életet gyúrjon magának. Hogy szeretnék tanúja és esetleg irányító szereplője lenni annak, hogy egy ember felnő. Elmondtam, hogy a gyerekek cukik és viccesek. Megemlítettem az ösztönöket. Elmeséltem, hogy szeretnék anyaként szeretni egy gyereket és alig várom már, hogy lemondjak dolgokról emiatt. Hallgattam viszont arról, hogy szeretném, hogy feltétel nélkül szeressenek, legalább az első 10 évben, és hogy azt is szeretném, hogy életem végéig legyen valakim, akire esetleg támaszkodhatok. Ilyen önző szempontokra nyilván nem volt kíváncsi a nő, pedig utána beszéltem egy háromgyerekes barátnőmmel, aki gyereknevelésből a példaképem lesz majd, és ő első helyen említette ezt a szempontot. De én úgy látszik, nem tehetem meg, hogy ezt kimondjam.

2012. október 23., kedd

Így is lehet(ne)?

Nemrég kiderült, hogy az egyik kolléganőm ugyanabban a reumában szenved, mint én. Nagyon megörültem, ha szabad így fogalmaznom, mert soha senkit nem ismertem ezzel a betegséggel, csak az index fórumát olvasom néha (de azon mindig hajbakapnak valamin, leggyakrabban az étrenden, elképesztő, felnőtt emberekről beszélünk, kéremszépen!).

Szóval ez a lány most babát vár, és persze tökre érdekel, hogy javult-e az állapota vagy sem mióta terhes (egyébként javult). A múltkor elmondta, hogy mennyire örül, hogy kislánya lesz, mert a betegség sokkal gyakrabban fordul elő férfiaknál, szóval ha lány lesz, nagyobb az esélye, hogy a baba nem örökli a kórt. Azzal búcsúztunk, hogy sok lánybabát kívántam neki a jövőre nézve, és tudjátok, mit mondott?

– Nem szeretnénk többet. Egy gyerek bőven elég!

Én, aki már két éve azon izgultam, hogy belefér-e majd az időnkbe a kistestvér, illetve folyamatosan azon görcsölök gondolkodom, hogy Z. meggyőzhető lesz-e a második gyereket illetően, hát, jól meglepődtem. Számomra az egy gyerekes családok nem is igazán azok. Valami hiba, meddőség, megromlott párkapcsolat állhat a háttérben, gondoltam. Egy gyerek tök jó, de akkor legyen már testvére is, aki barátja és közös emlékek felidézésében társa lesz későbbiekben. Két gyerek, azaz egy testvérpár, ez a minimum. Három gyerek, az már viszont a tuti, egy egész csapat, többen vannak, mint a szülők. Ez már tényleg egy nagy család, különféle interakciókkal, bonyolult szövevényekkel, hangos vasárnapokkal. A négy gyerek ugyanez, csak még jobb. Z. húgának hat (6!) gyereke van, és én még ilyen összetartó és rokonszenves családot nem láttam. Szóval, elképzelni nem tudom, miért állhat meg valaki egynél. Meresztettem is a szememet rendesen.

Végülis az ember saját maga keresi a bajt az életében. Előre megállapított ideákhoz, elképzelésekhez és igényekhez próbálunk igazodni, iszonyú belső küzdelmet róva így saját magunkra. Elfogadni és beletörődni nehéz: sokkal könnyebb lenne – na nem azt akarom mondani, hogy a lécet alacsonyabbra tenni, mert én megértem a lányt is, nincs azzal semmi gond, ha csak egy gyereket vállal, hanem  – megvalósíthatóbbakat remélni. Ami passzol a lehetőségekhez. De ehhez mázli kell, hiszen nem tudjuk előre, melyek a lehetőségeink, mire megtudjuk, gyökeret eresztettek az elvárások.

2012. október 21., vasárnap

Éjjeli őrjárat

Ez a csütörtöki pofon azért volt nagyon váratlan, mert egy ideje pont azt hittem, hogy kigyógyultam. Tök büszke voltam magamra, hogy augusztus óta nem kutakodok az inteneten, nem néztem meg semmit se a laparoszkópiáról, se a DHEA-ról, aminek az eredménye pedig a leleten meghatározott tartományhoz képest aggasztó volt (aggasztónak tűnt). (Nem is írtam róla, ugye milyen jó vagyok?) És nemcsak, hogy kigyógyultam, hanem terjesztettem az igét, azaz izgulni vágyó barátnőmet fontoskodva lebeszéltem erről és mérsékelt internethasználatra intettem.

Nagy lendülettel érkezett tehát karöltve az önvádaskodás és az önsajnálat, de szerencsére hamar kifújt. Z. nem is érti, miért voltam egyátlalán annyira oda, Hát úgysem a Lukácsot szeretted volna, nem? – kérdezte ámélkodva (férfilogika). Egy kézlegyintéssel elintézte ama félelmemet, hogy a szülői projektünk esetleg nem koherens. Viszont megállapítottuk, hogy tényleg nem mindennapi dolog lehet, hogy ennyire döntésképtelenek vagyunk.

Na, de nem is erről akartam írni. Hanem hogy amikor szombaton hazajöttem az (utolsó) örökbefogadós tanfolyamról, Z.-t nagy hotelkeresésben találtam: az az ötlete született, hogy látogassuk meg D.-t Amszertdamban, aki Párizs-Papeete útvonalat (a mázlista) Amszterdam érintésével teszi meg és a szombat estét ott tölti. Most kellett rájönnünk, hogy innen Amszerdam csak 2,5 óra. Hát mit mondjak, szuper volt csak úgy átruccanni. Egyszer voltam, 15 éve, és teljesen elfelejtettem, hogy milyen fiatalos és kozmopolita város. Még úgy is megérte, hogy már sötétben értünk oda, és mivel a maraton miatt nem kaptunk szállást, még aznap éjjel visszajöttünk.

2012. október 16., kedd

Minőségi idő

Ma pszichoterápiába illő módon, nagyon jót beszélgettem a... reumatológusommal. Az első kérdése az volt, ahogy beléptem, hogy hogyan állunk a lombikkal. Ebből keletkezett egy hosszú beszélgetés, amely során megint elmeséltem neki a Lukács vs. Edit problémánkat, a kettős traszfer kérdését, a gyerek utáni vágyamat. Nem akart befolyásolni (mivel a Lukácsban dolgozik, nem is lett volna értelme), csak megjegyezte, hogy biztos jobb lesz a döntés után. És hogy biztos sikerülni fog – ami tök hülyeség, mert honnan tudná, ez egy lottó, de mégis, annyira jól esett.

Kiderült, hogy egyidősek vagyunk, ami rémes, mert én tízzel többnek néztem: magamat még mindig a 26 évesekkel azonosítom. A felesége (aki egyébként a Lukács meddőségi laborjában biológus) 8 évvel fiatalabb nála, és még nem akar gyereket, ellenben ő igen. Szerinte esetleg gyerek nélkül is le lehet élni egy életet (szerintem nem), és feltette azt a költői kérdést, hogy vajon mitől jön rá az emberre egyszer csak ez a szülővé válás iránti sóvárgás.

Már majdnem arra gondoltam, hogy tényleg milyen iszonyú jó fejek ezek a belgák, amikor kiderült, hogy francia (még mindig nem tudom beazonosítani a legtöbb akcentust), ráadásul Párizsnak annak a részéből, amelyik otthon mondjuk a (mutatis mutandis!) Rózsadombnak felel meg. Ez mondjuk nem lep meg, ízig-vérig arisztokrata külseje és fellépése van, olyan esterházyas. Azért emigrált egyébként Belgiumba, mert itt könnyebb bekerülni az orvosi egyetemre. (Hm. Remélem, elvégezni ugyanolyan nehéz.)

Ha orvos lennék, asszem én sem tudnék kizárólag a beteg ízületeire (petefészkeire, orrmanduláira, szaruhártyájára stb.) összpontosítani. Hiszen minden ember más élettörténettel, reményekkel és félelmekkel érkezik, és az emberi lélek teljes skálája felvonultatik, hát hogy nem lehet ezt figyelembe venni? Most persze az Editre gondolok, ahol annyira de annyira nem érdeklem az orvosokat, általában épp hogy odavetnek két szót, majd ülhetek is a vizsgálóasztalra, aztán csókolom. Lehet, hogy a fordító beszél belőlem, hiszen egész nap a számítógép előtt ülök, de szerintem ezek a közömbös orvosok elmennek a lényeg mellett.

2012. október 15., hétfő

Kapcsolati tőke és értelmetlen előírás

Napok óta próbálok valakit elérni a közjegyzőnél, hogy pár kérdést föltegyek neki a hogyan továbbról: jogerőssé vált ugyanis a fizetési meghagyásos kérelmem. Míg nyáron viszonylag készségesek voltak, mostanában egy undok és modoros kiscsaj veszi föl a telefont és nem kapcsol senkit, nem segít semmit, hanem leráz (vegye fel a kapcsolatot egy ügyvéddel, nézze meg a honlapon, postai úton forduljon hozzánk stb.). Az eszem megáll. Olyan kérdésekre szeretnék választ kapni egyébként, amelyekre ők nyilván csípőből vágják a választ. Egyértelművé vált, hogy nem fogok belőlük semmit sem kiszedni telefonon, viszont most az örökbefogadásos tanfolyam és a lombik miatt nem tudok csak úgy hazamenni. Meg egyáltalán, miért menjek haza, ha telefonon is el lehet(ne) intézni?

Ezt a közjegyzőt egyébként a húgom kolléganője ajánlotta, akinek egy barátnője dolgozik ott. És egyetlen egyszer láttam ezt a kolléganőt, szóval kb. azt sem tudom, ki fia borja, és hogy ő egyáltalán jól ismeri-e ezt a közjegyző-helyettes asszonyt. A kolléganő azóta elment szülni, és még a húgom sem tudja elérni. Ma elhatároztam azonban, hogy ezen összeköttetés nagyon is labilis volta ellenére megpróbálom kijátszani ezt a lapot, hiszen nincs más lehetőségem. Ha bemondom a kolléganő nevét, csak nem utasíthatnak vissza. Még ha a fenébe kívánnak is, az infókat csak megadják.

És így is történt! A varázsszó név említése ajtókat nyitott ki és nyelveket oldott meg. Tök készségesen kapcsolták az Illetőt, aki nagyon szimpin 2 perc alatt megválaszolta a kérdéseket. Ez a történet megerősíti azt, amit már tudtam: 1) egyrészt az emberek úgy látszik, nem segítenek szívesen és önzetlenül 2) másrészt pedig külföldön élve nem lehet ugyanúgy boldogulni, ahogy otthon, hiszen nincsenek meg ezek a kapcsolatok.

Amúgy sajna kiderült, hogy a Papám nem tud helyettem semmit intézni, mert abban az esetben, ha a meghatalmazást külföldön keltezik (tehát az én esetemben), az iratot két tanú aláírásán kívül konzuli hitelesítéssel kell ellátni.

Csak most azt nem értem, ki fogja ellenőrizni, hogy én tényleg külföldön voltam abban a pillanatban, amikor a meghatalmazást adtam? Lehetnék éppen otthon is. Hát milyen hülye szabály ez?

2012. október 13., szombat

Csoport, terápia

Közben pedig folyamatosan járok az örökbefogadást előkészítő tanfolyamra, ami szuper. A csoportot kettéválasztották, most 13-an vagyunk, hat pár és én, plusz két moderátor. Olyan vicces, hogy ha külön-külön látnám az embereket, akkor is tudnám, ki kinek a férje/felesége: a párok tagjai hasonlítanak egymásra. A csoport nagyon heterogén állampolgárság szempontjából, van egy kanadai, több francia, egy japán, egy német. Nagyon sok mindent elárul erről az országról az, hogy legrosszabbul egy belga (flamand) pár beszél franciául: előfordul, hogy nem is értenek valamit. És az is érdekes, hogy mennyire homogén viszont a csoport társadalmi hovatartozás szempontjából: mindenki fehér bőrű, jól szituált értelmiségi (kivéve a japán nőt, ugye), ami viszont egyáltalán nem tükrözi Belgium lakosságának összetételét.

Végülis nem bántam meg, hogy egyedül belevágtam, kiderült ugyanis, hogy egy egyedülállónak többek az esélyei, mint egy össze nem házasodott párnak. Szinte ez az egyetlen lehetőségünk most. Arra, hogy valójában nem vagyok egyedülálló, még nem derült fény és a foglalkozásoknak nem is a vájkálódás a feladatuk. Arra majd később, az egyéni elbeszélgetésen kerül sor. És addigra ki kell, hogy gondoljam, mennyit mesélek el.

Most azokról a kérdésekről gondolkodunk közösen, amelyek egy örökbefogadó szülőben fölmerülnek. Például a múltkor arról beszéltünk, át kell-e (lehet-e, illik-e, célszerű-e) keresztelni a gyereket. Akkor én azt mondtam, hogy a lehetőségekhez képest meghagynám a gyerek eredeti nevét, tiszteletben tartván így az identitását. Utána eltelt két hét, és gyökeresen megváltozott a véleményem. Most már úgy gondolom, hogy az örökbefogadás része a névadás is, sőt valamilyen szempontól az teszi fel a koronát az egészre, akkor válik véglegessé a folyamat. A gyereknek (a későbbi felnőttnek) is fontos, hogy olyan nevet viseljen, amellyel azonosulni tud, kultúra, neveltetés és nyelv szempontjából.

Szóval ilyenekről beszélgetünk a két moderátor segítségével, vannak feladatok, nézünk filmet, most kaptunk házit is, és persze nincs rossz kérdés, se rossz válasz*. Legszívesebben persze azt kérdezném meg mindenkitől, miért nem lehet biológiai gyerekük, mennyi ideig próbálkoztak, illetve lombikoztak (lombikoznak)-e. Mert ahogy elnézem ezt a hat szimpatikus párt, arra gondolok, hogy tényleg mennyire igazságtalan ez a meddőségi sorscsapás.


* De azért volt rossz válasz. Pl. tök kedvesen, de határozottan értésünkre adták, nehogy a gyerek válasszon magának utónevet, ha már van olyan idős, hogy ezt megtehetné. A német srác pedig ma azt mondta (a dührohamok kezeléséről volt szó), hogy esetleg a szülőnek is be kellene gurulnia, hogy lássa a gyerek, ezzel a magatartással nem megy semmire. Helytelen!

2012. október 10., szerda

A tisztaság fél egészség?

Beoltattam magam influenza ellen. Már gondolom rájöttetek, hogy én akkor érzem biztonságban magam, ha agyonmedikalizálom a dolgokat. Rendszerető, szervezett ember vagyok, viszont az élet sajnos nem olyan események sorozata, amelyek kiszámíthatóak, áttekinthetőek, rendszerbe, skatulyába rendezhetők lennének. Ezzel az oltással legalább azt el tudom érni (majdnem) biztosra, hogy influenzás nem leszek.

Amúgy is szeretek orvosokhoz járni, fogózkodót jelentenek ebben a nehéz időszakban. Évente megyek fogorvoshoz, szemészhez, sokkal gyakrabban nőgyógyászhoz, reumatológushoz, pszichológushoz, és most ugye van ez az akupunktúrás hobbim is. De nem baj, van időm, és szeretem ezeket az udvarias, egyértelmű, lényegretörő beszélgetéseket, ahol mindig meg is kérdezik, hogy vagyok és meg is nyugtatnak arról, hogy minden a legnagyobb rendben. Szeretem az orvosaimat, általában jó fejek és kompetensek, a rendelők tiszták, a sor, ha van, gyorsan megy, az egészségbiztosító térít, hálapénz nincs, szóval minőségi időt töltök náluk, na.

Miután a háziorvosom beadta az oltást (amit nekem kellett megvennem a patikában), és már majdnem szélnek is eresztett, visszafordultam, mert el szerettem volna kérni az oltás betegtájékoztatóját. Mert nemcsak rendszeres és buzgó orvoslátogató vagyok, de a medikális dossziémat is rendben tartom, megvannak a régi betegtájékoztatóim, a vények, a különböző eredmények és egyéb iratok.

A doki viszont már kidobta az oltásom dobozát. Gondolom a kedvemben próbált járni, mert sietett megnyugtatni:

No nem baj, kivesszük a kukából.
Én (undorodva): – Á, nem kell, megnézem az interneten.
Doki: – De, de, kihalásszuk... itt van, ni.
Én (két ujjal fogom a gusztustalan dobozt, próbálok udvariasan hárítani): – Ja! De hát ez csak a doboz, ebben nincs is betegtájékoztató. Akkor nem is kell, köszönöm, kinézem az internetről, viszlá…

A doki ezalatt két kézzel kereste a papirost is a szemetesben, odapillantottam: rémes, benne voltak a torokba kukkantós fabigyók, meg mindenféle vatta, onnan húzta elő és nyomta kezembe a cuccot:

Na, tessék!

Picit megrendült a bizalmam. Mert ugye ki tudja, hány vírus meg baci csücsül azon a darab papíron, meg egyáltalán, mi az, hogy kiveszi a kukából? Én otthon sem szoktam semmit kikukázni, de ez az orvosi szemetes meg maga a fertő lehet, innen-onnan származó kórokozókkal benne. A történetben nincs semmi mélyebb értelem, csak érdekes, mert úgy éreztem, egy pillanatra én és a doki szerepet cseréltünk.

2012. október 7., vasárnap

Árnyalt világszemlélet

Szombat este egy szülinapra voltunk hivatalosak, amit mellesleg egy olyan pár tartott, akik két 2 év alatti kisgyerekkel több bulit szerveznek, mint mi (ezt azért is könnyen megtehetik, mert mondjuk mi nem szoktunk bulit szervezni). Ezeken a bulikon mindig összeakadok a lány magyar tanárnőjével is, akivel mindig szuperul el lehet beszélgetni, többek között irodalomról, mert nemcsak magyar nyelvet tanít külföldieknek, hanem magyar irodalmat is magyar szülők kozmopolita gyerekeinek.

Tökre örültem, hogy megint ott volt, elmesélte, hogy most Móriczot olvastat a diákokkal (nagyon ajánlotta a Pillangót), majd kiderült, hogy Ady következik a tananyagban. Erre én nagyon okosan (most is bánom) a következő fontoskodó kijelentést tettem:

Jaj, de Ady olyan szomorú.

Erre ő, tök jogosan: – Nem hiszem, hogy egy ilyen összetett szerzőt, mint Ady, le lehet redukálni erre a jelzőre...

Tanulság: az ember ne próbáljon meg egy pohár borral a kezében és harsogó zene közepette irodalomról csevegni egy magyartanárnővel, mert még a végén kultúrsznobnak nézik (lesz nézve). Bár szerencsére az ilyen civilizált, művelt, európai emberek (világpolgárok) nem olyan fölényesek, hogy elhamarkodottan bárminek is nézzenek, szóval csak fegyelmezetten bosszankodhatok magamban, hogy leszomorúztam Adyt.

2012. október 6., szombat

Szellem és kellem (és a svédek)

Csütörtökön egész napos csapatépítésen voltam az összes menzakritikussal kollégámmal együtt, és ennek kapcsán megint elgondolkodtam azon, hogy az én életemben (vagy a mai világban?) mennyire sokkal fontosabb a konkrét tudásnál a személyiség. Mindkettő alakítható és csiszolható, de csak az elsőre helyez nagy hangsúlyt az iskolarendszer. Fontos nyilván egy alapos szaktudás, de szerintem talán nem annyira, mint az, hogy milyen az illető kapcsolata a világgal és az emberekkel, hogy intelligensen tudja-e megfogalmazni feladatait, álmait és vágyait, vannak-e egyáltalán álmai és vágyai stb.

Amért állítom szembe ezt a kettőt, mert konkrétan emlékszem, hogy gimiben egy fizika kettes után azt gondoltam, hogy nekem végem: soha nem fogom vinni semmire. Mert mindig lesznek olyanok, akik lehet, hogy ugyanannyit tudnak, mint én, de nem volt anno kettesük fizikából. Ma már nemcsak azt látom, hogy tök mindegy, ki milyen jegyeket kapott akár az egyetem alatt, hanem hogy (most sarkítani fogok, vigyázat!) a legtöbb munkához nem is kell semmiféle extra tudás, elég a józan ész. Vagy árnyaltabban fogalmazva: bizonyos tudáson felül sokkal fontosabb az emberek személyisége és munkahelyi attitűdje, mint a tanultak.

Például itt voltak ezek a moderátorok. Hiába mesélték el az elején, hogy mi mindent csináltak már életük során (volt köztük pl. egy ex-diplomata), háromból valójában csak az egyikük volt hiteles, a másik kettő csinálhatott bármit, nem volt elég jó. Egyébként ez a világ egyik legnehezebb foglalkozása: kézben tartani és szórakoztatni 120 cinikus embert. Vagy vegyük a főnököket (menedzsereknek hívják magukat őket): ezt aztán nem lehet tanulni.

De még ha fordítókról van is szó, akik pedig eléggé magányos és valamilyen szinten mérhető munkát végeznek (végzünk). Elnéztem a kollégáimat, vannak annyira szimpatikus és nyitott emberek, hogy nyugodtabb szívvel bíznék rájuk munkát, mint azokra, akik esetleg jók, de unottak, negatívak, panaszkodnak, vagy nagyképűek (mindegyikre bőven akad példa itt). Persze nem műfordításról beszélünk, szögezem le gyorsan, csak egy ilyen nagyvállalati sablonmunkáról.

És még az is eszembe jutott a csapatépítés kapcsán, elnézvén Európa különböző részeiről származó kollégáimat, hogy mennyire nehéz kategorizálni az embereket állampolgárság szerint, és mégis mennyire tartja magát a szememben a svédekkel kapcsolatos sztereotípia. A svédek korrektek, tiszteletben tartják mások jogait és jól ismerik saját jogaikat. A svéd főnököm pl. a small talk nagymestere, de soha nem kérdezne rá, még csak nem is utalt arra, hogy kiváncsi lenne esetleg, milyen műtéten volt szeptemberben. De tőlem sem próbálja megtudni, hogy mondjuk a Sorstársnő miért hiányzik annyit. Van a svédekben valami közös volnás, ez a megkérdőjelezhetetlen bizalom saját magukban és másokban. Emlékszem, évekkel ezelőtt megkérdeztem egy svéd barátnőmet, mindketten jeune fille au pair-ek voltunk Párizsban, hogyan fogja az önéletrajzából ezt az egy évet kivarázsolni. Csodálkozva rám nézett és azt kérdezte, hogy miért kellene ezt letagadni?

2012. szeptember 26., szerda

Nyugodt vagyok-e?

Ahogy közös ellenségünk kilépett az ajtón, rögtön fölbukkantak az eddig rejtve maradt, valódi munkahelyi problémák. Diktátori hajlamú G. kolléganőnk új áldozatok után néz és válogatás nélkül kritizál mindent és mindenkit. Az Igazságot bitorlók felsőbbrendűségével most éppen senkivel nem áll szóba, duzzog.

Az eddig tisztességesnek hitt Sorstársnőnek ma volt egy olyan húzása, hogy kezdem azt gondolni, valójában ugyanúgy gázol át másokon, ahogy az emberek többsége. Ez egyrészt azért zavar, mert emiatt a karácsonyi szabimat lehet, hogy át kell szerveznem. A szabadságok kérdése mindig ingoványos terület: én inkább elviselek bármilyen munkahelyi egyenlőtlenséget, konfliktust, minhogy a szent szabadságos napjaimat megkurtítsam, szóval a dolog szíven talált. Másodszor pedig még mindig meglepődöm és felháborodok (pedig ennyi idősen már nem kellene), ha az önző mesterkedéssel és a kisszerű manipulációval találkozom.

Na de miért írom le mindezt? Hát hogy érzékeltessem, milyen tökéletes lelkiállapotban mentem ma a Csodadoktorhoz. Zakatolt bennem a bosszúság: igazságtalanság ért! Forrongtak a gondolataim. Hát most majd kérdezgetheti, hogy nyugodtabb vagyok-e! Egykettőre ki fog derülni. Idegbajom akkor tetőzött, miután Z-vel is beszéltem, aki hozta a szokásos józanságát. Elmondta, hogy soha nincs igaza annak, aki fölemeli a hangját, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen tisztességtelen, és hogy végülis ha jobban belegondolunk, nem lesz dráma akkor sem, ha két napot dolgoznom kell a tervezett szabiból (míg a kiasszony lógázza a lábát, na mindegy). Na, erre durrant csak igazán be az agyam – neki is fel kellett volna háborodnia ahelyett, hogy relativizál!

 Most nem faggatott a nyugalmi állapotomról, viszont volt légzőgyakorlat közben.


Hát... nem tudom. Igen, valamennyire lehiggadtam, de ez nem a közben eltelt pár órának köszönhető?  És mintha odafelé a villamosan is már el-elkalandoztak volna a gondolataim, vagy nem? Klasszikus: lehet, hogy akupunktúra nélkül is ugyanitt tartanék, csak azt nem lehet tudni. A tanulság pedig: egyáltalán nem olyan könnyű meghatározni, hogy milyen feszült valaki.

Egy hét múlva vissza kell mennem. Hm.

2012. szeptember 25., kedd

Csodadoktor

Ezt a meddőséget főállásban kellene csinálni, mert elképesztően sok idő megy el vele.

Miután a pszichológusom is (aki pszichiáter) (de azt mégsem írhatom, hogy a pszichiáterem) biztosított arról, hogy az akupunktúra megállja a helyét a modern orvostudományban, végre bejelentkeztem egy akupunktúrás dokihoz. Teljesen véletlenül pont egy olyan orvost hívtam föl, akinek fő területe a szorongások enyhítése. Az egekbe dicsérte magát, azt állította, hogy a brüsszeli stresszodlás piacán jelenleg ő a leghatékonyabb, és ennek ellenére sem tűnt ellenszenvesnek. Még azt is megígérte, hogy a tűket én vehetem ki az eredeti csomagolásukból, ellenőrizvén ezáltal, hogy tényleg sterilek. Erre azután mertem megkérni, hogy elmondtam: bizalmatlan és borúlátó vagyok. Szóval gondolom nem (nagyon) lepődött meg.

Hétfőn mentem el hozzá, és pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: nagyképű, de viszonylag szimpi. A kezelés abból állt, hogy 12 tűt (amiket tényleg én bonthattam ki) beleszúrt a két kezembe, majd 25 percig ott hagyta őket lógni. Állítólag egyetlen kezelés elég ahhoz, hogy az ember jobban érezze magát, lenyugodjon – ez nekem nagyon hihetetlennek tűnik, de legalább nem kell egy vagyont elköltenem. A doki, miután egyedül hagyott a tűkkel a kezemben, öt percenként visszajött, hogy megkérdezze: Nyugodtabbnak vagy nyugtalanabbnak érzi magát, mióta Ön belépett az ajtómon?

Összességében, nem hiszem, hogy változtatott volna valamit is azon, hogy továbbra is baromira félek az esetleges újabb kudarctól, állandóan azon jár az agyam, hogy az Editben vagy a Lukácsban csináljuk-e, és mi lesz, ha egyesével soha nem fog működni. De vajon nyugodtabb lettem-e? Miután kétszer-háromszor föltette ezt a kérdést, megkértem, hogy definiálja a nyugodt szót, de nem tette. Azt mondta, rögtön tudnám mi az, ha lenyugodtam volna. De egyáltalán: nyugtalan vagyok-e? Ha szorongok és aggódom, azzal a „nyugtalan” kategóriába tartozom vagy sem?

Ezzel az egésszel most megint ott tartok, ahol az ananásszal: fogalmam sincs, hogy ér-e valamit, vagy teljesen hiábavaló-e. Lehet, hogy feleslegesen lógott a kezemből 12 tű fél órán keresztül, de az is lehet, hogy picit jobban érzem magam, mert asszem egy picit jobban érzem magam. Vagy csak bebeszélem magamnak. A biztonság és a tökéletes eredmény kedvéért vissza kell mennem hozzá egy újabb szeánszra, talán utána többet tudok. Talán nem. Fogalmam sincs, mit gondoljak az egészről.

2012. szeptember 22., szombat

Negyven

Lassan 37 éves leszek, ennek kapcsán pedig mostanában gyakran gondolok Arra a Bizonyos Korhatárra (lásd fent). Egyébként fura, mert emlékszem, hogy amikor 27 lettem, eszembe sem jutott az a borzasztó 30, amiről pedig mindenki annyit beszélt, és ahonnan (állítólag) a B. oldal számolódik.

Nekem mindegyik szülinap alapból kisebb fajta katasztrófa volt eddig, mert lélekben még mindig kis gimnazista vagyok, akinek el kell döntenie, hol akar továbbtanulni. Csak aztán valahogy besűrűsödtek az események, jött az egyik év a másik után, és hirtelen ott találtam magam, hogy tulajdonképpen már van szakmám, munkám, múltam. A 20 azért nem volt rossz, de a 30 kifejezetten jó volt, semmi kapuzárási pánik, semmi Bridget Jones-effektus. (Bárcsak lett volna kapuzárási pánikom, jegyzem meg halkan.)

Én a 35-nél kezdtem bepánikolni. Akkor már fél éve szerettünk volna kisbabát és hirtelen rájöttem, hogy bármi legyen is, fiatal anyukának nem fogok már számítani. Nem tudom, ha akkor rögtön teherbe esem, izgatna-e ez az egész korkérdés, lehet, hogy nem. Kisgyerekes barátnőim szerint nekik nincs idejük ezen parázni.

Hát nekem meg van. Ez a negyven... ez valami rémálomként lebeg a szemem előtt. Ez tényleg vízválasztó lesz. Egyrészt kb. innentől számítódik a női termékenység drámai mértékű mélybe zuhanása csökkenése, tehát addig kell családot alapítani. De ezen még túl tudnék asszem lépni (illetve a gyerektelen negyvenes lét egy teljesen más és félelmetesebb kérdéskör). Van itt viszont egy másik probléma, ami mostanában fogalmazódott meg bennem: míg az ember gimnazistaként tudja, hogy milyenek lesznek a húszas évei (egyetem, bulizás, szerelmek, útkeresés, utazások), és ugyanígy a harmincas évekről is vannak elképzelései (batátok, utazás, munka, esetleg újrakezdés, gyerekvállalás), nekem pl. fogalmam sincs, milyen lehet negyvenes nőnek lenni. Melyek a fő hajtóerők, irányok, mozgatórugók, vannak-e nagyszabású tervek? Nem unalmas-e? Megnézik-e az embert még az utcán? Van-e az embernek jogalapja arra, hogy kételkedjen önmagában? Hogyan lehet (lehet-e egyáltalán?) bármit is újrakezdeni?  Vannak-e álmok, vágyak, remények?

Remélem, hogy kompromisszum-mentesen is el lehet fogadni a negyvenet és nem csak a látszatot tartja fönt mindenki. Bár gondolom, ahány 40 év, annyi negyvenéves, annyi pozíció, annyi szerep. Még van pár évem. De addig választ szeretnék úgy-ahogy találni a fenti kérdésekre, mert szerintem ezt nem lehet megúszni, ezt a definíciót, hogy melyek ennek az életkornak a horizontjai és dimenziói.

(De ki hitte volna? Hogy egyszer tényleg bekövetkezik. Miért hiszi az ember fiatalon azt, hogy végtelen sok ideje van?)



Szomorkás poszhoz szomorkás dal