2023. március 29., szerda

Leghőbb vágy

– Mama, mi van, ha engem a kórházban elcseréltek? – vizionálja századszor ugyanazt a forgatókönyvet.
– Haha, nézz a tükörbe! Nem látod, mennyire hasonlítasz rám? – mondom el századszor ugyanazt. – Meg aztán egy pillanatra sem vettük le a szemünket rólad a kórházban.... De ez egyszer előfordult valahol, hallottam a rádióban – szerintem ezt is meséltem már neki, de szereti hallani.
– És mit kellett csinálni?
– Vissza kellett cserélni a babákat...! – emlékszem vissza elborzadva a régi esetre – Hát én vissza nem adnálak senkinek, az tuti!
– Nem adnál vissza az igazi szüleimnek?
– Mi vagyunk az igazi szüleid. Engem nem érdekelne már, hogy kicseréltek-e vagy sem.

Elgondolkodik.

– Neked meg egy teljesen idegen családban kellene élned, gondolj bele! – festem le a hipotetikus eseményt.
– Én nem mennék idegenekhez! 
– Még jó. Lehet, hogy nem is szimpik!
– De hát ha ők lennének a szüleim? 
– Attól még lehet, hogy unszimpik! Te sem mennél szívesen, azt borítékolom!
– Hát nem! – szögezi le kategorikusan. – Inkább veletek maradok, jó? Még ha el is cseréltek volna! – megint elgondolkodik, majd ferdén rám néz, szemében ördögi huncutság, és a mindig alkudozásra kész, ravaszkás hanghordozásával így folytatja – bár... nem is tudom.... ha annak az idegen családnak... mondjuk lenne egy kutyája....

2023. március 26., vasárnap

Uborkaszezon

Nem mehetek el szó nélkül a miniatűr, de annál forradalmibb életmódváltásom mellett. Noha talán eddig sem ettem sok szemetet, a reggelijeim évek (évtizedek) óta édességből álltak: piritós lekvárral, keksz, croissant, péksütik, kalács, palacsinta stb. Még akkor is, ha a szállodai terülj-terülj asztalkám roskadozott a sós dolgoktól és zöldségektől, mindig megmaradtam e francia szokás mellett, hogy a reggeli tejeskávé mellé kizárólag valami édesféle dukál.

Ugyanakkor készségesen elismertem, hogy ez így tök egészségtelen, és sokkal helyénvalóbb paradicsomot-paprikát reggelizni. Még a látvány is tetszett, amikor a szüleimet láttam enni – de meg voltam róla győződve, hogy nekem ez „nem menne” le a torkomon ilyen korai időpontban.

Aztán ez is olyan, mint minden más, csak meg kellett tenni az első lépést, a többi jött magától. Kipróbáltam. Azonnal megtetszett. Nem volt benne semmi gusztustalan, hiába fintorgott a férjem, hogy uborka! Kávéval! Oh la la!! Másnap már hallani sem akartam mézes pirítósról, és azóta azt hiszem elmondhatom, hogy a reggeli ügyében életmódot váltottam, és a franciák nagy megrökönyödésére a sajtot reggel eszem, nem a főétkezés után.

Megmondom őszintén, arra szintre még nem léptem, hogy lecsót vagy más ilyesmi, komplex ételt vagy főtt zöldséget, esetleg töpörnyűt, babot vagy sült kolbászt egyek reggel. De a lágy tojáshoz már megvettem a tojástartókat: egyet magamnak, egyet Boninak, mert megpróbálom őt is elcsábítani a magyaros reggelik irányába, nem ártana, ha kevesebb édességet enne.. (Hm, hm).

Most úgy érzem, a lehetőségek köre szinte beláthatatlan. Pedig eddig is tudtam variálni, nem untam meg soha a reggelit, de most megnyílt az út a hónapos retkek, az újhagyma, a lilahagyma, a sült paprika, a krémsajtok, a sajtkrémek, a sonkák és más felvágottak, a kefír, a rozskenyér előtt. Zabpelyhet kizárólag este szoktam enni, ez is egy évek óta betokosodott szokásom – bár úgy látszik, az évek óta mozdulatlanná rögzült, változtathatatlannak vélt szokásokról egy pillanat alatt le lehet szokni.

Mint amikor elkezdtem futni, és mindenkivel futásról akartam beszélgetni, most kiváncsian teszem fel a kérdést fűnek-fának, hogy ma mit reggeliztél? Elképesztő válaszokat kapok a semmitől (!) elkezdve a bolognai szószós péksüteményen (??) át a délelőtt 11-kor elköltött reggeliig. Egy teljesen ismeretlen világ nyílt meg előttem: mások reggelije.

2023. március 22., szerda

Korán

– Segítesz összepakolni a társast, Boni?
– Nem! – válaszol kategorikusan.
– Miért? – kérdezem, mert a meglepődéstől nem jut eszembe semmi más. Alkudozásra és nyavalygásra számítottam.
– Mert sztrájkolok – válaszolja önérzetesen, összhangaban a kor és a hely szellemével.

2023. március 21., kedd

Tanultam egy új szót

Bonikámnak rengeteg tikkje, fóbiája és mániája van. Az arcán néha-néha megrádul ez vagy az az izom (szem, orr, száj környéke). Volt olyan, hogy lefekvés előtt hetekig köhögött, krákogott, már őt magát is nagyon zavarta. Hangos olvasás közben furán nyel. Társasjátékozás közben dudorászik, az ujjaival dobol, fütyörészik. Kisebb korában a karjait lengette energikusan hátrafelé, annyira idegesítően, hogy a mamám már rászólt. Mi megpróbálunk nem tudomást venni ezekről a dolgokról (tünetekről), mert szerencsére ezek soha nem egyszerre, hanem időben egymástól távol jelentkeznek. Mi van még? Ja, az is előfordul, hogy attól fél: megakad a torkán a falat. Ilyenkor rendszeresen gyűjti, gyűjti az ételt a szájában, majd pánikolva kiköpi.

Mostanában új jelenségnek vagyunk tanúi, melynek neve: emetofóbia.

2023. március 20., hétfő

Körbe-körbe

A tanár sztrájkol → szívnak a szülők → akik szintén sztrájkolnak → és ezáltal szivatják az uszodába, könyvtárba stb. járó embereket → mint például a tanárt, aki maga is szülő és szívesen vinné a gyerekeit szombaton usziba vagy könyvtárba, de nem tudja, mert sztrájk miatt be van zárva → de hétfőn nem tart órát mert sztrájkol → azaz szívnak a szülők.... és így tovább.

Franciaországban most egymást szivatják az emberek.

2023. március 18., szombat

Általános iskola

Boni most negyedikes; még egy teljes éve van hátra az általános iskolából, utána új, négyéves ciklus kezdődik, másik helyszínen, más gyerekekkel és más tanárokkal. Elmesélem, hogy milyen tapasztalatom van eddig az általános iskolával, mert nem hiszem, hogy ez már az utolsó évben változni fog. Figyelem, szubjektív beszámoló következik!

A legnagyobb meglepetés számomra talán az volt, hogy az általános iskola célja nem igazán a tudás átadása. Ez lehet, hogy globális jelenség, és ma már mindenhol nagyobb hangsúly helyeződik a gyerekek jólétére, szociális fejlődésére, felzárkóztatására, készségeinek fejlesztésére, látókörének szélesítésére. Ebben az iskolában legalábbis az intellektuális ismeretek eléggé háttérbe szorulnak. Szerintem keveset számolnak, keveset írnak, kevés verset tanulnak meg kívülről, és a megtanult tananyagot pedig nem kérik rendesen számon. Amikor ilyeneket írok (és gondolok), hogy keveset, meg nem eleget, meg nem eléggé alaposan tanulnak, akkor az a mércém, amit szerintem Boni könnyedén meg tudna tanulni.

Egyébként a francia általános iskolások jellemzően rosszul szerepelnek matekból a PISA-teszteken, és egy nemrégiben készített összehasonlító felmérés szerint (nem olvastam, csak azt szajkózom, amit hallottam) a mai gyerekek pontosan dupla annyi helyesírási hibát vétenek ugyanabban a szövegben, amit harminc éve az akkori gyerekekkel megírattak. De hát mikor legyen idejük a tanórán arra (heti 24 óra amúgy), hogy megértsék és jól begyakorolják a szorzást-osztást és az igeragozást, amikor múzeumokba, színházba járnak, kiselőadásokon dolgoznak, naponta félórát sportolnak, közös házirendet szavaznak meg, és pl. három héten keresztül minden „tudomány” órán az ételpiramist vették, magyarán azt tanulták, hogy csipsz és keksz helyett egészségesebb almát és répát enni.

Fura az is, hogy nincs tankönyvük, ehelyett a tanár által fénymásolt, gyakran sajnos rosszul olvasható (sajt)papírokat ragasztják be a füzeteikbe, ebből tanulnak. Nekem, aki a gimnázium tankönyveim egy részét Fro-ba is magammal hoztam, ez nagyon fura, de gondolom, ez a jövő. Hallottam, hogy bizonyos iskolákban már beragasztott sajtpapírok sincsenek, minden anyagot a táblagépen talál meg a gyerek.

Amin szintén meglepődtem az az, hogy ebben a vizsgaközpontú országban mennyire hiányzik a versengés az általános iskolából. Egyáltalán nincsenek osztályzatok, a felmérőket sem a „jegyekért” írják, sőt, a dolgozatokat gyakran a gyerekek saját maguk javítják ki, és sem az általános iskola alatt, sem közvetlenül az elvégzése után nincs szelekció. Nekem ez baromira tetszik. Soha nem hallottam senkit a környezetünkben úgy beszélni egy gyerekről, hogy ő a „legjobb tanuló” vagy „mindenből kitűnő” stb. Ilyet kizárólag magyar és svájci barátnőimtől hallok, és mindig felkapom a fejemet, sőt, kicsit el is szégyenlem magamat helyettük. Nem tetszik ez a felsőbbrendű kategorizálása az ilyen kicsi gyerekeknek.

Az oktatásügyi miniszter szerint az oktatás elsődleges feladata a társadalmi egyenlőtlenség elleni küzdelem. Az én meglátásom szerint pont erről van szó: megpróbálnak felhozni mindenkit kb. ugyanarra a szintre. Elviszik a gyerekeket kiállítótermekbe modern műalkotásokat bámulni, megtanítják nekik az egészséges étkezés alapjait, olvasásra buzdítják őket – egyszóval az iskola gyakran a család feladatát tölti be. Csak hát nem marad idő másra.

Lehet, hogy a társadalom hosszú távon tényleg azzal jár jól, ha az iskola vállalja magára a társadalmi egyenlőség elleni utópisztikus küzdelmet, és nem elsősorban a tudatlanság ellen küzd (egy francia közéleti ember frappáns megfogalmazása szerint). A gyakorlatban úgy tűnik viszont, hogy inkább a követelmények csökkentek, bár Z. szerint ez nem így van: szerinte a közoktatás színvonala mindenhol csökken (vagy változik, ez definíció kérdése), nem pedig mesterségesen csökkentik (lefelé nivellálják).

Az is lehet, hogy az alacsony színvonal, a minimális elvárás és az osztályzatok hiánya az ára annak, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az iskolában, és ha így nézzük, akkor nincs itt semmi probléma! Érdekes viszont, hogy ebből a játékos szellemiségű oktatásból hogyan lesz a végén (gimiben és a felsőoktatásban) keményen szegregált, kompetitív és hierarchikus a rendszer.

2023. március 9., csütörtök

Kilenc, négy

Ezt a két számot Boni iszonyú furán írja le:

 

Két dolgot kell tudni ezzel kapcsolatban: amióra megtanult írni, így csinálja, és fogalmam sincs, hogy miért. Ezt a két számot a francia rendszerben is ugyanúgy oktatják, ahogy nálunk, azaz felülről kell kezdeni. Azt sem tudom, hogy Boni módszere most rossz-e vagy tök mindegy. Annyit látunk csak, hogy a végeredmény nem olyan rossz, mert olvasható. Ezért nem próbáljuk „átszoktatni”, bár az is lehet, hogy már túl késő. Tanár soha nem szólt még érte.

És két dolgot mond el a világunkról is Boni írásmódja: egyrészt valszeg túl korán tanulnak meg a gyerekek írni (bár ezt is hogyan lehetne megakadályozni?), és továbbviszik a rosszul rögzült módszert.

Másrészt pedig, ha belegondolunk: ez így tényleg rossz? Nem lehet, hogy csak: más? Van egyáltalán minden szempontból ideális módja a 9-es és a 4-es írásának? Nem ismerek olyan körülményt, ami a fenti kanyarítás ellene szólna. Az, hogy így nem gazdaságos, vagy időrabló, nem jó érv szerintem, mert a francia írásmód sok helyen eltér a magyartól (t, x, nagybetűk); hol az egyik módszer tűnik praktikusabbnak, hol a másik (és akkor még nem is említettem a svájci vonalvezetést*!).

Meg aztán, ha a kínaiak le tudják írni azt a sok kandzsit, ami igazán nem tűnik se könnyűnek, se gyorsnak, akkor talán (?) ez sem gond.

* svájci kézírás:

 
(nekem az a fura ebben, hogy nem kötik össze az s-eket, az n-eket, az m-eket stb. a következő betűkkel)
 
 

 „Erdélyi” kézírás

2023. március 6., hétfő

Szemtanú

Meséltem már, hogy van egy apuka, akit gyakran látunk reggelente, amint óvatosan kiemeli az autósülésből a kisfiát és vigyázva beteszi az (előzőleg kivett és szétnyitott) kerekesszékbe. Az egyik reggel a következő döbbenetes látványban volt részünk: az apuka éppen a fent említett műveletsort végezte, a másik kisfia már állt az autó mellett, várva, hogy elindulhassanak az oviba, amikor egy autó lelassított mellettük, kihajolt belőle egy vén boszorkány, és elkezdte leüvölteni a fiatal pasi fejét, hogy rossz helyen parkol.

Bennem egy szempillantás alatt felment a pumpa. Eleve minden ember hős, aki reggel, csúcsforgalomban, felöltöztetett és megreggeliztetett gyereket időre oviba szállít, és ennek értelmében elsőbbséget élvez öreg szatyrokkal szemben a szimpátiaskálán. Na de a fogyatékos gyereket nevelő szülők morálisan is fel vannak mentve az emberek nagy részére vonatkozó szabályok alól, hiszen ők duplán (triplán) hősök. Amúgy meg, szerintem nem is parkolt rossz helyre, mindig oda szokott állni.

Ezután a következő történt: a pasi meglepetten hátrafordult, és visszakiabált a nőnek, hogy de hát épp most veszi ki a fiát a kocsiból. Én megálltam mellettük Bonival, és magamból kikelve elkezdtem kiabállni, hogy mit gondol maga?! Hát hol él?! Nem szégyenli magát?! Más emberek is megálltak, Boni húzott volna már tovább, én annyira fel voltam háborodva, hogy szavakat is alig találtam. Mindez tartott két percig, majd a vén banya továbbált. A fiatal apuka erre hozzám fordult: Pardon? – kérdezte.

Ekkor rájöttem, hogy ő nem tudja, miért kiabálok. Valószínűleg annyit észlelt, hogy egyszer csak két nő kétoldalról indulatosan rátámad, és a hangzavar kereszttüzében, és mert talán én sem voltam explicit és közérthető, nem tudta megállapítani, hogy én nem azért keltem ki ennyire magamból, mert ő rossz helyen parkolt (ha rossz helyen parkolt).

Mire leesett ez a tantusz, már mennünk kellett, így se időm, de igazából lehetőségem sem maradt arra, hogy kimagyarázzam magamat. Úgy mentünk tovább Bonival (aki semmit sem értett az egészből), hogy valószínűnek tűnt: a pasi is azt hiszi, hogy én az ő fejét üvöltötem le.

Képzelhetitek, milyen szar érzés volt. Szántam-bántam, hogy egyáltalán beavatkoztam: mert miért? Volt valami értelme? Nem. Volt szüksége a pasinak az én segítségemre? Nem. Sőt, nyilalt belém a gondolat: tudom egyáltalán, hogy mi volt a konfliktus oka?! Nem!! lehet, hogy valami teljesen más, én pedig félreértettem. Rémülten gondoltam arra, hogy milyen idiótán nézhettem ki, amint ott tombolok a járdán anélkül, hogy előzőleg bölcsen felmértem volna, hogy kinek van igaza. De mindegy is, mert kiabálással úgysem lehet semmit sem megoldani, igazságot szolgáltatni meg végképp nem. És miért, de MIÉRT is hittem azt, hogy nekem feladatom, sőt: küldetésem az igazság szolgáltatása?! Már az is megfordult a fejemben, hogy a fogyatékos gyererek szüleinek juttatott felmentést is előzetesen validáltatnom kellett volna – ki mondta, hogy az én agyszüleményem egyetemes érvényű igazság?

Az iskola felé azért még, biztos ami biztos, megkíséreltem villámló (gyilkos!) tekintetet vetni minden olyan autó vezetőjére, akiről azt sejtettem, hogy a vén banya lehet. Később pedig jobb híján megpróbáltam az egészet elfelejteni, és csak reménykedtem benne, hogy az apuka legközelebb már nem fogja tudni, hogy ki vagyok. Mindenesetre két tanulságot is levontam az esetből. Először is naiv kívülállóként az ember ne próbáljon mások konfliktusába belefolyni, még ha első látásra világosnak tűnik is, mint a nap. (Nem is értem magamat, mert amúgy válások, kapcsolati problémák stb. esetén ezt az elvet évek óta olyan jól érvényesítem: soha nem szoktam egyik felet sem bűnösnek tartani.) Másrészt pedig nincs nagyobb értékünk, mint az egyértelmű üzenetet közvetítő, jól fogalmazott mondat, hiszen az emberek nem tudják kitalálni, hogy mi jár a fejünkben. (És még a jól fogalmazott mondatokat is gyakran félreértik.)

Ma reggel megint találkoztunk az apukával; én Bonit kísértem a suliba, ős a kisfiút szedte ki a kocsiból. Rámmosolygott és rámköszönt... huh, talán mégsem voltam annyira félreérthető.

2023. március 1., szerda

Szép az, ami érdek nélkül tetszik (ha egyáltalán észrevesszük)

– Nézd, mama!!
– Hú, de szép!
– Ugye?
– Igen! Várj, hozom a telómat, lefotózom... – elrohanok.
– Papa, gyere!! Nézd!

Z. odajön az ablakhoz. Kibámul, majd Bonira néz értetlenkedve:

– Mi az?
– Nem látod?
– Mit?

Boni kimutat az ablakon.
 


– Ja!! Hogy már égnek a lámpák, ugye? Azt kell nézni?