2020. március 28., szombat

Ünnepi csemege


Ez az a barackkonzerv, amire február végén csak megvető pillantást vetettem, mondván, hogy se nem friss, se nem helyi, se nem bio, viszont tele van cukorral és tartósítószerrel. Hát most nagyon örültünk neki! Áldom Z. előrelátását, hogy bevásárolt. Viszont fogynak a készleteink, egy hete nem voltunk boltban.

2020. március 26., csütörtök

Maradj otthon!

Nem a bezártságot viselem rosszul: fordító vagyok, ami eleve egy befelé fordulós szakma. Eddig is sokat távmunkáztam, szeretek itthon lenni azokkal, akiket szeretek. Emlékszem, Boni születése után (október vége) hónapokig alig jártam valahova – de azért mégiscsak jártam, plusz hozzánk is jöttek, vagy ha épp egyik sem, akkor is megvolt a lehetősége, hogy kimegyek/jönnek.

De nem is az a baj, hogy jól tudjuk: hetekig nem mehetünk sehova, nem találkozhatunk senkivel. Simán kibírná az ember, még úgy is, hogy ez gyerekkel, tananyaggal és távmunkával, viszont kert és elegendő élelmiszer híján nem egy sétagalopp. Ha tudnám: egy, két, három hónap múlva vége, nem lenne gond.

Viszont: számunkra – a mi életkorunkkal, betegségeinkkel, habitusunkkal – ennek nem lesz vége. Egyelőre úgy látom: soha. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a férjem valaha az életben még egyszer bemegy egy közértbe, és csupasz kézzel megfog egy bevásárlókosarat, azaz azt tenné, amit eddig mindig is tett. Eleve hipochonder és tisztasági mániás volt, mi lesz ezután? Magamat sem látom, amint tömött vonaton, tüsszögő emberek között utazok 50 percen keresztül mondjuk 2020 júniusában. Hiába lesz vége a kijárási tilalomnak és hiába kezdődik majd újra az iskola, a világ és benne mi már nem leszünk ugyanazok. Gyászolom a régi életünket. Addig nem lehet bezárni az embereket, amíg meglesz az oltóanyag, akkor pedig a vírus továbbra is cirkulálni fog, mi pedig ebben a vírusos világban hogyan fogunk létezni? Rettegve? Hogy elkapjuk, de sebaj, mert van hely az intenzív osztályon? Hogy elkapják a szüleim, de nem is tudom meglátogatni őket? Joghurtosdobozokat fogunk folyamatosan fertőtleníteni, mint most?!

Ilyen sötét gondolatok kavarognak gyakran a fejemben (és gondolom sok más fejekben is) (kivéve azokat a barátnőméket, akik ezt a hirtelen szabadságot és megváltozott családi konfigurációt élvezik). Már a harmadik kenyeret sütöttem meg, családtagokkal cseten küldözgetjük egymásnak a receptet, a fotókat, sőt, a húgomnak épp most postáztam egy zacskó szárított élesztőt (remélem, megérkezik). Megvolt az első online zongoraórám, végül is nem volt olyan rossz. Van két átvevőpontos rendelésünk hétfőre és keddre (két különböző boltból), hát, meglátjuk mi lesz raktáron nekik és mi nem. Rengeteg időt töltöttünk a neten a rendelés összeállításával, és iszonyúan megkívántam a görög joghurtot, napok óta erről álmodozom (és fura módon ellenállhatatlan vágyat érzek a Bűn és bűnhődés újraolvasására, hiába, fura dolgok ezek a válsághelyzetek, nem lehet tudni, mit hoz ki az emberből).

Szóval próbáljuk a bosszantót elválasztani a tragédiától. Persze inkább fertőtlenítek joghurtosdobozokat életem végéig, mint hogy rosszabb történjen, és nagyon szeretném például azt is, hogy Boni ribilliós foga se most kezdjen el fájni, hogy egy esetleges vakbélgyulladásról már ne is beszéljek... De hogy a végére valami pozitívat hagyjak, Bonikám irtó cukikat mond, alig győzöm jegyzetelni, ma például kijelentette, hogy ő udvarpályát fog építeni legóból, és csodálkozva látta, hogy nem tudom, mi az az udvarpálya. Többször is hitetlenkedve rákérdezett, miuán leesett, hogy mire gondol: pályaudvar! Vagy amikor végigsétált egy korláton, szólt, hogy majdnem elvesztettem a súlyom! Játszás közben meg: Mama, azt hitted, hogy az eszemen jársz? (=túljársz az eszemen)

2020. március 23., hétfő

Kenyér

Hát nálunk a hangulat nem túl rózsás. Mi már a közértbe se merünk lemenni. Úgyhogy ahelyett, hogy rátok zúdítanám a rossz kedvemet, inkább elmesélem, hogyan sütöttem kenyeret.

Szóval amikor a férjem február végén, miután hazajöttünk a síelésből, elkezdte hármasával-négyesével hazahozni a kiló liszteket, én csak gúnyosan-csipkelődve azt kérdeztem tőle, hogy ugyan mit fogunk mi abból a csomó lisztből csinálni? Ekkor kezdte hazahozni a szárított élesztőporokat. Ezután csak a kolléganőimmel hahotáztam azon (ez még akkor volt, amikor az ember még simán összejárt a kollégáival, emlkékeztek??), hogy majd akkor ahogy Mária Antónia javasolta, kalácsot fogunk enni, mert én kenyeret még soha életemben nem sütöttem. Egyrészt ez egy profi dolognak tűnt, úgy gondoltam, csak az süt kenyeret, aki évtizedes konyhai múlttal és rutinnal rendelkezik, és olyan szavakkal dobálózik magabiztosan, mint sikér meg kovász, másrészt meg minek süssön az ember kenyeret, amikor 100 méteres körzetben nem egy, nem kettő, hanem három pékség is üzemel!

De aztán a világ nem várt fordulatot vett, ugye, és megkerestem azt a receptet az egyik könyvemben, aminek valami olyasmi a címe, hogy Nagyon egyszerű, dagasztás nélkül, kezdők által is készíthető kenyér. Gyanús, nem? Hát nem. Ez tényleg csak öt perc, míg bekeveri az ember, majd másnap egy öntöttvas edényben megsüti. Az egyetlen nehéznek nevezhető lépés tulképp csak annak megbecslése, hogy mennyi is pontosan az egy teáskanál.

Nagyon meg voltam elégedve magammal, mint az olyan nő, aki az ilyen válságos pillanatokban is tudja, milyen alapvető értékekhez nyúljon vissza a mindennapi betevő előteremtéséhez!


2020. március 21., szombat

Olvasnivaló franciául

Aki olvas franciául, annak itt egy rövid írás egy francia írónőtől, amelyben elmeséli, hogyan szervezik meg a napjaikat a kijárási korlátozás függvényében. Nekem nagyon tetszik, humoros, ironikus, szerintem ezt a nagyon jellemző (100%-ban gyakorlatias) gondolatot is cinikusnak szánta:

„J'appelle une amie enceinte, c'est le cauchemar, l'arrivée d'un bébé en pleine crise sanitaire… Elle va l'allaiter pour ne pas dépendre des stocks.” (Azaz: Felhívom egy terhes barátnőmet, rémes, egészségügyi vészhelyzetben fog születni a kisbabája... szoptatni fogja, hogy NE FÜGGJÖN A KÉSZLETEKTŐL.)

2020. március 19., csütörtök

Parkolópálya

A kezdeti, kaotikus napok után találtunk valamiféle egyensúlyt, napirendet, amelyet követve mindenki el tudja végezni a ráosztott munkát. Én a szabijaimat és a részmunkaidőmet újravariálva minden nap 7-től délig dolgozom. Ez egyébként nekem teljesen ideális, pont így szeretek (szeretnék) dolgozni. Anno a vizsgaidőszakaimat is úgy csináltam végig, hogy jó korán elkezdem a tanulást, a legmumusabb, legborzasztóbb tételeket véve előre, elkerülvén így, hogy a nap további részében nyomasszon a feladatok súlya.

A legtöbb kollégám 8:30 körül kezd, ezt onnan tudom, hogy akkor omlik össze a hálózat, dob ki a rendszer, lassul le az egész. A hét elején annyira rémes volt a helyzet, hogy az egyes alkalmazásokhoz hozzá nem férő kollégámnak úgy küldtem képernyőnézetet Messengeren, hogy a telefonommal szó szerint lefotóztam a képernyőt!

Bonival az apja foglalkozik délelőtt. Egy irtó idegesítő netes felületen jön a tananyag, de szerencsére jön, napokra lebontva, érthetően. Bonit elég nehéz rávenni arra, hogy normálisan leüljön tanulni, vannak ebből viták, a papírok-gyakorlófüzetek-iskolai tollak-mappák pedig a lakás különböző pontjain bukkannak fel, ettől falra tudok mászni.

Ebéd után leviszem Bonit a térre megfuttatni, labdázunk vagy biciklizik. Teljesen szürreális, hogy ehhez előtte egy igazolást kell magunknak kinyomtatni (eddig még nem igazoltattak), és ha emberekkel találkozunk, jó messziről elkerüljük egymást. Az élelmiszerboltok tele vannak áruval, láttam kívülről, de még nem mentünk be. Minden más bolt, étterem, kávézó stb. zárva. Még nem láttam a belvárost így kihalva, mert nem igazán világos, hogy jogunkban áll-e elmenni addig vagy sem.

Délután tanulok Bonival (normális, hogy a kétszámjegyű összeadást tanulják írásban??), majd kártya, memória, sólisztgyurma, palacsintakészítés, tévénézés, ilyenek. Ez a hatéves kor ideális az ilyen világégéshez: nem aggódja túl, nem kérdezget, elfogadja a helyzetet, nem hiányzik neki se a suli, se a barátok, jól elvan velünk, még játékokra sincs szüksége, elvan botokkal, gombokkal, medzagokkal. Az egyetlen változás, hogy minden nap fölhívja a szüleimet – eddig ha én telefonáltam sem volt hajlandó beszélni velük. Most meg megtanulta kikeresni a telefonból a számukat, bemegy a szobájába, és mindkettőjükkel cseveg 10–10 percet! Pedig a papám évek óta kérleli, könyörög neki, trenírozza (egyszer a kertjükben még el is próbálták!), hogy beleszóljon a telefonba, és eddig soha nem tette meg. Viszont most, hogy megeredt a nyelve, a papám alig bírja lerázni (hallom, mert Boni kihangosítja); nehéz is érteni a magyarját, de olyan édesen magyaráz, próbélkozik szépen fogalmazni, néha odajön hozzám, megkérdezi, hogy ez vagy az hogyan van magyarul...

A legtöbb adminisztációs ügyintézést, nyaralásszervezést, orvoshoz időpontot szerezős stb. tevékenységünket értelemszerűen felfüggesztettük (hivogattam egy ideig a NAV-ot, de nem vette föl senki). Az egyetlen dolgot, amit elintéztünk, elpostáztunk az a végrendeletünk. Viccen kívül. Régóta tologattuk, halogattuk (valójában: gondolni sem akartunk rá), hogy lepapírozzuk: ki legyen Boni gyámja. Hát ezzel a járvánnyal ez is megoldódott, megírtuk, elküldtük, megkönnyebbültünk.

Esténként, miután Boni lefeküdt, römizünk. Nem tudom, meddig fog ez az egész tartani, én egy hónapra tervezek, nekem kellenek az időkorlátok, a kapaszkodók. És ha a múltkor azt írtam, hogy még akár két hete sem tudtam elképzelni, hogy ide jutunk, most ugyanezt írom: nem tudom elképzelni, hogy mint valami Csipkerózsa, a járvány után föléred az emberiség és ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Persze, hogy én mit tudok vagy mit nem elképzelni, az – mint ahogy láttuk – semmit sem jelent.

2020. március 17., kedd

2020. március 16., hétfő

Az elmúlt tizenkét óra történései

Tegnap éjjel nem tudtam aludni, kitelepedtem a kanapéra, hogy véglegesítsem az élelmszer-rendelésünket, amit túlterhetlség miatt napközben nem tudtunk megtenni. Sikerült is, csak tojást nem lehet kapni sehol napok óta. Közben a húgommal cseteltem, aki Budapesten is ugyanezt csinálta; kicseréltük a tapasztalatainkat a legszükségesebb élelmiszerekről, a távmunkáról, összehasonlítottuk a különböző országok járványügyi intézkedéseit, majd mindketten visszafeküdt ki-ki a saját ágyába.

A mai nap úgy indult, mint mindig; hétfőnként távmunkázni szoktam, és akkor van az injekcióm napja is. Volt még egy otthon, de mivel abból is be akartam szerezni előre többet, le kellett mennem a patikába. Szerencsére már múlt héten megrendeltem és kifizettem, ezért most csak be kellett ugranom érte. Fölhívtam a gyógyszertárat, hogy mikor mehetek érte, mikor vannak a legkevesebben. Maradjon kint, integessen nekem, és majd kimegyek, odaadom! – mondta a telefonban a nő.

Amikor odaértem, már egy csomóan álltak az utcán, köztük a fogorvosom is. Szóltam neki, hogy a csütörtöki időpontomat le fogom majd mondani, azt felelte, hogy úgysem fog már akkor dolgozni. Aztán hallottam, amint telefonon azt kérdezi a patikától (amely előtt álltunk), hogy érkezett-e maszk.

Ekkor kifutott hozzám a patikusnő (maszkban), jó messziről átnyújtotta a csomagot. Hazamentem, otthon már várt Z. egy zacskóval, amibe belebugyolálta, majd zacskóstól rakta be a hűtőbe. Ugye messze álltál a fogorvostól?! – aggodalmaskodott.

Hihetetlen, hogy hová jutottunk! Egy hónapja még síeltünk, és éttermekben ebédeltünk. Két hete még komolyan föltettem azt a kérdést valakinek, hogy szerinte érdemes lenne-e a tavaszi szünetre Magyarországra utaznunk. Múlt hét kedden még uszodában volt Boni az osztályával. Múlt hét csütörtökön még a pékségben vásároltunk kenyeret. Még szombaton is azt kérdeztem cseten a húgomtól, hogy Jonatán oviját is bezárják-e. Mindez egyszerre tűnik távolniak és naívan egyszerűnek. Franciaországban január végén észlelték az első megbetegedést, és tudtuk, hogy milyen gyorsan terjed. Nem mondhatjuk, hogy váratlanul ért – és engem mégis váratlanul ért, mert idáig mindez elképzelhetetlen volt.