2018. június 24., vasárnap

Vélt vagy valós tulajdonságaim

Azok között a mondatok között, amelyek útmutatóként végigkísérik az embert életén, szerepel az is, amit egy munkahelyi csapatépítésen hallottam egyszer, és ami valahogy így szólt: az ember nagyon könnyen elfelejti, hogy miről beszélt (vagy akár vitatkozott) valakivel, arra viszont mindig fog emlékezni, hogy hogyan érezte magát közben.

Szerintem sok igazság van ebben. Én nem csak, hogy saját magamat érzem jól vagy rosszul egyik vagy másik emberrel, hanem konkrétan saját magamat is szinte más embernek gondolom, attól függően, hogy ki a beszélgetőpartner.

Mondanom sem kell, hogy Z. évekig azt éreztette velem, hogy iszonyú csinos, helyes és érdekes csaj vagyok, akinek kívánsága parancs, és akiért a csillagokat is érdemes lehozni az égről (valahogy ez aztán elmúlt vagy megkopott, nem is tudom; ma már inkább problémákat oldunk meg együtt). LB-vel úgy érzem, minden beszélgetésünk műalkotás: íve, tartalma, mély értelme van. Vagy inkább mint egy jó kaja, egy falat kenyér, amire éppen akkor baromi nagy szükségem van. Anne-nal meg mindig úgy érzem, jobb emberré válok, hiszen maga a levegő is megtisztul, amellyel Anne, ez az emberi lélekbe rejtett fennség érintkezik. Pszichoterápiára azért szerettem járni, mert az volt az érzésem: kalandornő vagyok, aki országokat, városokat maga mögött hagyva, igazi kozmopolita européerként okosan, megfontolva építi a maga életét. Mivel szocializmusban éltem 14 évet, Nyugaton meg nem szerezhető tudással és bölcsességgel vérteződtem föl, még franciául is választékosabban beszéltem a nővel. Talán pont ezért is volt felesleges az egész, hiszen én nem azért jártam oda, hogy pozitív megerősítést kapjak, teljesen másra volt szükségem.

Zsombor kollégám kihozza belőlem az élmunkást; ha vele dolgozom (ami miatt hálát adok az égieknek) nem szeretek nemet mondani, szeretek viszont jól és pontosan dolgozni, időre elkészülni, megbeszélést rövidre zárni, egyetértésre törekedni és maximális kompromisszumot kötni. Petra barátnőm szinte az életem része a napi (akár többszöri) telefonbeszélgetéseinkkel, amelyeket ott folytatunk, ahol előzőleg abbahagytuk – tabuk nincsenek. Hülyének nézve nem vagyok.

Zsuzsival úgy érzem, vicces, poénos és laza vagyok, akiből csak úgy röpkednek a frappáns bon mot-k, Dóri unokatesóm pedig maga az anekdotázás nagymestere. Vele csak hátradőlök a székben, hagyom, hogy meséljen, és tudom: úgy fogok szórakozni, ahogy nagyon titkán. Sőt, valójában én magam is egy sitcom főszereplője vagyok, színes társalgó; minden, ami velem valaha történt, azért esett meg, hogy azt társaságban méretre szabva, a hallgatóság igényeihez illesztve elmesélni lehessen.

G. – szerencsére csak volt – kolléganőmmel úgy éreztem: bűnös vagyok. Teljesen mindegy, mit kérdezett, mivel gyanúsított meg, vagy meggyanúsított-e egyáltalán, ha vele állok kontaktusban, akkor bűntudatom van. Adél barátnőmmel mindig rádöbbenek: az élet baromi nehéz. A papámmal: annál még sokkal-sokkal nehezebb, tulajdonképpen érthetetlen, hogy van egzisztenciám, megtakarításom, jövőképem, kapcsolati tőkém. Ha a mamámmal töltök egy kis időt, akkor minden (de főleg én) szürke, unalmas, lanyha (vagyok). Felesleges még beszélgetni is. Tobzódunk a tabukban, a ki nem mondott szavakban, a meg nem fogalmazott érzésekben. Többször is előfordult az utóbbi években, hogy a mamámmal shoppingoltam; rendre megbántam mindent, amit vele vásároltam, nem is hordtam azokat a ruhákat. Pedig nem beszélt rá semmire, egyszerűen csak sugárzik róla az üzenet, hogy ruhákra költeni teljesen felesleges, jó lesz a legolcsóbb is.

És a húgom. Most jöttem rá, hogy mi az, ami nem stimmel a kapcsolatunkban (azon kívül, hogy baromira kritikus, türelmetlen és hangulatember). Ha a húgommal beszélek, egy irigy és egoista nővérnek érzem magam, akinek fura szokásai és hobbijai vannak, bénán öltözik, halál unalmas, érdektelen, rugalmatlan, vaskalapos, humortalan és nem halad a korral*. Valószínűleg ezért nem mesélek el neki évek óta semmi fontosat. Jobb megmaradni a felszíni beszélgetésnél, abból nem lehet baj. Titokban mindig attól félek, hogy megint a fejemhez vágja (már megtette, vagy csak képzelődöm?), hogy az anyánkra hasonlítok!!

Amúgy szerencsésen, veszekedés nélkül eltelt ez a hét, elmentek, kitakarítottam, jól elfáradtam. De mire végére jártam a fenti gondolatmenetnek, az fogalmazódott meg bennem, hogy hiába vagyunk testvérek, hiába közösek életünk legfontosabb emlékei, én nem vagyok köteles olyan emberrel kapcsolatot fenntartani, aki csak lehúz, akivel nem érzem jól magam és akivel minden problémás. Tök felszabadító érzés volt.

Csak most itt van ez a Jonatán, akivel Boni tök jól eljátszott (érdekes, mennyire egyenrangúnak, néha már konkurenciának is tekintette), szóval lehet, hogy a gyerekek miatt érdemes lenne ezt az egészet erőltetni.

* irigy és egoista = Bonit és Jonatánt látván minden világos.  Az első (nagyobb) gyerek törvényszerűen kiveszi a kicsi kezéből az autót. Ezért gyerekkoromban rámsütötték az „irigy” jelzőt. Felnőtt voltam, mire rájöttem: én abszolút nem vagyok irigy.
fura szokások és hobbik = én mindig is kézművesebb voltam, bábszakkörre, meg ilyenekre jártam, egyszer furulyáztam is**
bénán öltözik = na jó, bevallom, megvolt a magam tarisznyás-bő nadrágos korszakom, de még 1994-ben!
unalmas, érdektelen = még a FB-ot sem nyitom meg soha... lájkjaim sincsenek...
vaskalapos = a húgom koordináta-rendszerében a rendrakás és a takarítás nyilvánvalóan kispolgári csökevény, ellenben a káosz, a kupi, az utolsó pillanatban leadott diplomamunkák és a határidő után benyújtott adóbevallás a haladó gondolkodás és az előremutató laissez-aller jele.
humortalan = tény, hogy a húgom baromi vicces, nekem a lépcsőházban sem jut eszembe az, amit ő csípőből kiráz.
nem haladok a korral = az is igaz, hogy a magyar közéletet nem nagyon ismerem, másrészt pedig bölcsész voltam (ő jogász).

** Többször is fölemlegeti, finnyás esztétaként, hogy kamaszkora legborzasztóbb emlékei közé tartozik, amikor vasárnap esténként rágyújtottam valamelyik magyar népdalra. Most kitalálhatjátok, volt-e kedvem a húgom előtt gitározni ezen a héten?

2018. június 22., péntek

Az ember azt gondolná, már mindent fel- és kitalátlak (de nem)

A hét elején elromlott a sütőnk. Kivágta a lakás egyik felében a biztosítékot, így egy teljes éjszakára maradtunk villamos áram nélkül. Kiolvadt a mélyhűtő, fölmelegedett a hűtő; volt egy olyan nap, hogy fagyit vacsoráztunk fagyival, próbálván menteni a még menthetőt.

Pont ebben az időben nyitottam ki és kezdtem el használni a nemrég rendelt tusfürdőt, amelynek süteményillata van. De tényleg! Az is van ráírva: citromos piskóta. Plusz a fotó, nézzétek. És valóban, isteni citromos-édeskés illat, komyolan pont, mikor egy süti sül, még talán a tojást és a lisztet is kiérzem belőle. És aztán a bőrön is megmarad egész sokáig, mint amikor az ember valóban sütit süt. Kár, hogy nem tudok illatmintát mellékelni a poszthoz... (bár talán egyszer ezt is feltalálják).

Egyébként ez egy tök egyszerű süti, sokféle változata létezik, a lényeg az, hogy a négyféle hozzávaló (tojás, cukor, liszt, vaj) ugyanannyi mennyiségben kerüljön bele. Innen is a neve: quatre-quarts, azaz négy negyed. Én még szoktam bele tenni kis sütőport, és reszelt citromhéjat. Őzgerinc formában kell (lehet) (érdemes) (franciás) sütni 45-50 percig (késpróba). Basszus, alig várom, hogy kicseréljék a sütőnket és megsüssem!

(Van még epressütiillatú is, az nem annyira jó, illetve most vadászom a mézeskalácsillatúra, kíváncsi vagyok) (Z. hülyének néz) (A húgom is, de ez nem újdonság.)

UI: Inkább: epressüti-illatú (mézeskalács-illatú)? Ki tudja? Mozgószabály?

2018. június 20., szerda

Vágom a centit

Kézenfekvő, hogy az ember évente egyszer pár napra gond nélkül vendégül látja a saját húgát annak családjával (férj, gyerek).

Ez így leírva annyira nyilvánvaló, evidens, magától értetődő, ugye? Hát, nekem baromira nem az. El kell hogy meséljem, hogy jelenleg összeszorított foggal, belülről idegbajosan és minden percben robbanásra készen élem meg ezt a hat napot, és komolyan elgondolkodom azon, hogy jövőre bevállaljam-e. Az okok sokrétűek:

1) Először is a dolgozó szülők és az ovibajáró gyerek alkotta család ritmusa teljesen eltér a nyaraló család ritmusától. Mi már régesrég megreggelizünk, én elviszem Bonit oviba, és egy órája dolgozom már (a nappaliban, mert a dolgozószobában alszanak a vendégek), mikor ők egyáltalán felébredtek. Nekem akkor nincs időm kávét csinálni nekik, bár erre nem is lesz szükség, lásd majd a 4. pontot. Este meg, mikor Bonit fektetjük, 20 órakor, ők akkor indulak nagy csatazajjal sétálni! Én ezen a héten a szokásos feladatok mellett (munka, gyerek, háztartás) egy plusz családra főzök, mosok és takarítok. Ez így baromi nehéz! Bár épp ma, amikor sok emberre készítettem kaját, mentek el étterembe vacsizni, szóval...

2) Martine mondta egyszer régen (szólj, ha zavar, hogy téged idézlek, kihúzom!) (bár aranyba kellene foglalni a szavaidat), hogy eleve mennyire nehéz összepasszintani két családot: kell, hogy a gyerekek jól kijöjjenek egymással, hogy a felnőtteknek legyen mondanivalójuk egymás számára, és hogy a gyereknevelési elveik is hasonlóak legyenek. Na most erre az utóbbira reflektálnék: én a húgomék bizonyos dolgait figyelve a hajamat téptem!! Tudjátok, vannak azok a sziklaszilárd gyereknevelési és életvezetési elvek az ember életében, amelyek helyességében és megkérdőjelezhetetlenségében vakon, és foggal-körömmel. Na ők ezt pont nem így, hanem fordítva csinálják. De amikor ez az ember orra előtt történik, hat napon keresztül... az a legtürelmesebb ember (aki nem én vagyok) idegeit is próbára teszi.

3) De a legnehezebb azt elviselni, hogy az ember lakását elárasztják a sáskák az idegen nejlonzacskók, csomagok, cipők, ruhák, sálak, kakis pelenkák, iPhone-töltők (eleve a mieinket sem tudjuk egymástól megkülönböztetni), fogkefék, hajcsatok, cumik. És itt mondom azt, hogy a húgom magatartásának is nagy szerepe van abban, hogy nehezen viseltem ezt a pár napot, mert ha egy kicsit is odafigyelne, hogy mondjuk ne legyen Jonatán zoknija az étkezőasztalon egy fél napig, vagy esetleg segítetene elpakolni a kajamaradványokat (=soha nem teszi), akkor máris jobban érezném magam.

4) És itt elérkeztünk ahhoz a legkényesebb ponthoz: a testvérek közötti viszonyhoz. Mert az nem semleges, hanem sérelmekkel átszőtt, ingoványos kapcsolat, amelyet átitatnak régi konfliktusok és rossz emlékek. És hát az ember egy idegennel gyakrabban udavrasabb, mint a saját családtagjával – én sem vagyok kivétel, na de a húgom néha a bunkóság királynője (elismerve ugyanakkor a jó tulajdonságait is, pl. nagyon jó a humora és érdeklődő). Kezdődött ott, hogy ők Franciaországban szerettek volna nyaralni, és útközben megállni pár napra nálunk – ebből lett az, hogy váratlanul, két nappal előbb jöttek, és nem tudták, meddig maradnak. Mint utóbb kiderült: nálunk nyaralnak. Tök jó, hogy ehhez még egy házvezetőnőt is kaptak Ezek után a húgom már az ittlétük első órájában felhúzta magát azon, hogy nem magoztam ki a cseresznyét, amit a sütibe tettem, és így hogy fogja megenni Jonatán. Utána én lettem ingerült, mert egyszer csak egy szinte tök idegen pasi állt a nappalimban és foci VB-t szeretett volna nézni. Felhúztam magam, mert kérdezés nélkül vesznek ki ezt-azt a hűtőből, esznek bele totális nyugalommal a lezárt dobozban tárolt dióba, kérnek teljes természetességgel törölközőt, mert „azt nem hoztak”, veszik le a könyvespolcomról a könyveket („Elkezdtem olvasni a Szolgálólány meséjét!”), kérnek kölcsön papucsot, kellett kimosnom egy adag szennyesüket stb. A lényeg persze a hangsúlyokban és a hangnemben rejtőzik, és ugye mondanom sem kell, hogy nagyon nincs ínyemre a mód és a stílus, ahogy a dolgok kérve vannak (Húgom pasija: „Mi lesz az ebéd?”), néha szemforgatással kísérve („Nem tudsz kölcsönadni egy vákuumos tárolót? Neem?? Hát jó...”).

(Zárójeles megjegyzés: utálom azt is, ha más neveli a gyerekemet. Bonira akkor szólok rá, amikor én akarom, de más ne tegye.)

Összesítve azt mondom, hogy a fenti dolgokat 1) idegen helyen nem csinálja az ember, sajnos csak a családtagjaival meri megtenni, és 2) az ember simán szóvá teszi, ha barátokról van szó, de nem akkor, ha a családtagjairól. Emlékezvén főleg arra, hogy a húgom 10–12 éve az akkori pasijával vendégeskedett nálam, és valamire úgy megsértődött (cseresznyemagozási kaliberű dolog lehetett az is), hogy este fogták magukat, és hazamentek Budapestre. 1200 kilométerről!!

Tanulság: baromi nehéz műfaj ez az idegenben vendégül látni a családtagokat, de amikor a szereplők nem játszák jól a rájuk osztott szerepeket – gondolok itt arra, hogy vendégségben az ember nem az otthoni játékszabályokhoz igazodik, hanem a vendéglátókéhoz – akkor ebből bármelyik percben olyan konfliktus robbanhat ki, amely adott esetben helyrehozhatatlan. Most konkrétan rezeg a léc. Tavaly is rossz szájízt hagyott a látogatásuk, de idén úgy érzem: ezt így többet nem tudom csinálni. Nem, még hat napig sem. Kevesebb lesz a baj, ha jövőre megkérem őket, hogy menjenek szállodába – már ha egyáltalán ilyen feltételekkel egyáltalán eljönnek. Mert valljuk be: nem feltétlenül mi vagyunk itt nekik a legnagyobb vonzerő, hanem inkább a környező városok, sajtok, borok stb. Ami rendben is van. Csak akkor nem én akarom játszani a szálloda szerepét.

Nagyon remélem, hogy szombatig nem esünk egymásnak... és hogy tényleg el is mennek.... Viszont ami tök jó, hogy ezek után a délig alvó Lili, nyaralás alatt, egy idegen házban, semmi de semmi problémát nem jelent majd!

2018. június 19., kedd

Egy szegény apuka sorsa

Noha Z. az, aki:

– éjjel felkel a gyerekhez,
– sőt, ha Boni beteg, ébresztőórára kelti magát hajnali 1-kor, majd hajnali 2-kor, majd hajnali 3-kor, hogy megnézze, minden rendben van-e,
– egy kis takarót tesz az ágy rácsához, nehogy az megnyomja a gyerek arcát,
– majdnem mindig elhozza az oviból, és gyakran viszi is,
– nem hajlandó máshol tölteni a hétvégéit, utazásaiból is mindig hazajön, néha éjfélkor, hullafáradtan,
– elmondja Boninak naponta százszor is hogy Je t'aime,
– méri a lázát,
– csinálja majdnem minden reggel a kakaóját,
fürdeti,
– aggódja magát halálra kis horzsolásokon, amire akkurátusan kenegeti a naptejet, hogy nehogy később meglátsszon,
– az említett naptejeket hosszú netes böngészés és gyógyszertárbéli konzultációk után veszi meg,
– és kapcsolja ki a wifit minden este, nehogy káros sugárzás érje a gyereket.

Ennek ellenére:

– Amikor az orvosnál a státuszvizsgálaton leültünk egy-egy székre, és a megszeppent Boninak azt mondta az doktornő, hogy üljön valamelyik szülője ölébe, automatikusan, ösztönösen, mintegy zsigerből az én ölembe ült.
– Ha nagyon beüti magát és megijed, és mindketten összeszaladunk a nagy ijedség miatt, és azt sem tudjuk, hogy a mentőket hívjuk előbb vagy a gyereket nyugtassuk meg, akkor Boni mindig hozzám bújik először.
– Ha Z-vel vitatkozunk (veszekszünk) valamin, ilyen volt nemrég a Lili-ügy vagy tegnap este amikor Z. kidobta az összes maradék kaját, amit nagy gonddal főztem, noha tudtatta volna, hogy én minden hétfőn a gitárórám után vacsorázom, szóval ilyenkor Boni akkor is, ha éppen fogalma sincs, hogy miről van szól, és azt sem tudhatja, hogy kinek volt igaza, mindig az én pártomra áll, és nagy hangon véleményezi az egészet, úgymint: Maman a raison! Tu es méchant, papa! (=Mamának van igaza, gonosz vagy, papa).

Azt hiszem, fordított esetben nem esne mindez rosszul nekem, hiszen egyrészt tudnám, hogy a gyerekem így is, úgy is szeret, másrészt örülnék, hogy valakihez ennyire szorosan kötődik. Szerintem a helyzetre vetélkedésként tekinteni, benne sértést tudni vélni nem érdemes – gondolom ezt most –, noha tényleg felsejlik itt-ott valamiféle halvány versenyjelleg. Nekem is szokta néha mondnai hogy nem vád árános (nem vagy aranyos), mint pl. amikor meg kell ennie valamit, de ezen csak röhögök.

Ellenben Z. teljesen kivan, és próbálja nem mutatni, de ez az egész baromi rosszul esik neki. Tény, hogy egyszülős családban nőtt föl, nem tudja, milyen az, amikor egy gyerek két szülőt szeret egyszerre, és az is tény, hogy a volt felesége a válásuk után megpróbálta elidegeníteni tőle a gyerekeit (hatalmas és be nem gyógyuló sebeket szerezve ezzel a saját gyerekeinek, annyira döbbenetes. Ld. Salamon király történetét).

2018. június 18., hétfő

Városnézés gyerekkel

Azt hiszem, ez volt az első olyan eset, hogy kifejezetten turisztikai célból elutaztunk egy olyan városba, amelyet egyikőnk sem ismert még, és hogy a városnézés során nem volt már segítségünkre a babakocsi. A kérdéses város tőlünk egy órányira található, és szerintem nekünk ebben az egészben még mindig az utazás a legnehezebb. Pedig Boni már nem sír, de még így sem bírja jól a bekötöttséget és a monotonitást, én meg nem bírom jól a folyamatos dumálást, kérdezősködést, szerepjátékot. Na, de valahogy túléltük; visszafelé egyébként nehezebb volt, amikor meg kellett akadályozni, hogy akár csak öt percre is elaludjon.

Nem indultunk olyan naiv reményekkel, hogy Bonit érdekelni fogják majd a barokk templomok meg a neogótikus városháza; egyszerűen csak egy napot szerettünk volna együtt eltölteni máshol, és ezt a törekvésünket sikeresen meg is valósítottuk. Boni emlékezett még Németországra, mert idén is megszálltunk egy német városban Magyarország felé menet. De a földrajzi fogalmakkal (ország-város-utca) még nincs igazában tisztában, sőt, az idegen nyelvekkel sem: ki, hol, milyen nyelvet beszél; számára az ismeretlen nyelv mind „angol”. És amikor németekkel nyelvtudás híján mi angolul beszéltünk, az végképp megkavarta. Nem magyarázom agyon a dolgokat amúgy; csak idő kérdése, és úgyis rájön mindenre magától.

Boni ízlése és érdeklődése volt az, ami köré felépítettük a napot. Vicces, hogy mi érdekel egy ekkora gyereket, mit vesz észre: jé, a közlekedési lámpák piros és zöld emberkéi másmilyenek! És közben pityeg is valami! Itt egy szökőkút, ott egy barokk templ kosárlabdapálya. Sajna Boni utál gyalogolni. De nagyon. Úgyhogy fagyizóval, játszótérrel és villamosozással vettük rá, hogy mégiscsak lássunk valamit a városból. Összesen 7,5 km-t mentünk, ami nem sok, de Bonihoz képest, aki legszívesebben cipeltette volna magát, mégiscsak valami. Csak azért nem mentünk többet, mert nem bírtam már hallani, hogy mikor érünk már oda?? messze van még?? sokat kell még járni?? hol az autó?? stb.

A legjobb az volt, hogy egy nő elirányított minket egy szuper játszótérre; magunktól nem találtunk volna rá. Hársfák és kávézók övezte pici játszótér volt, ki gondolta volna, hogy egy idegen városban ez lesz az egyik legemlékezetesebb hely. Franciaországban ritkák a hinták, Budapesten meg mindig foglaltak voltak, főleg az a nagy, többszemélyes, kör alakú, amelyben el lehet terülni. Na itt volt egy ilyen. Be is fészkeltük magunkat, és ötpercenként ébresztettük a padon alvó Z-t, hogy lökjön már meg mindket. Ez olyan magasra megy, hogy Boni félt; javasoltam, hogy énekeljünk, az éneklésért felelős agyterület kikapcsoltja a félelemérzetért felelős agyterületet, olvastam egyszer valahol. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom, de hangosan, röhögve énekeltük a Suttog a fenyves c. dalt, ami évek óta, évszaktól függetlenül örökzöld sláger nálunk.

Ha rendszert nem is csinálunk belőle egyelőre, azért kezdetnek nem is volt olyan rossz ez a gyerekes városnézés!

2018. június 14., csütörtök

Az idő, az ő múlása, meg az öregedés (századjára)

Fordítva nosztalgiázom: nem a múltbéli dolgok után vágyakozom, hanem az jár a fejemben, hogy mennyire fog hiányozni ez a mostani időszak. Most sok szempontból egyszerűen tökéletes az élet, gondolok itt pl. a munkára, az egészségre, de főleg persze arra, hogy naponta többször hozzámbújik egy ruganyos kisfiútest, elhalmoz puszikkal, ajándékokkal és olyan, de olyan aranyosan dumál, hogy alig győzöm megjegyezni és este fölírni. Persze mit sem ér a fölírás, mert hozzá kell képzelni a nagy barna szemeket, a göndör hajat, a komoly kis arcocskát, amit éppen magyaráz, vagy a színpadias gesztusokat, amikor bohóckodik. Látni, ahogy ügyesedik, fejlődik, okosodik – te jó ég, ez valami fantasztikus. És este, miután elaludt, bemenni hozzá, és összepuszilgatni a kis hörcsögpofiját, beleszagolni az izzadt fejébe, gyönyörködni benne, ahogy komolyan és békésen alszik: ez annyira megindító, érzelmileg annyira felkavaró, hogy másodszorra-harmadszorra már be sem megyek, csak elhaladok a szobája előtt; néha egyszerűen túl sok ez az embert megrohanó tömeges gyöngédség és ellágyulás. Nem fér el bennem ennyi boldogság!

Z. húgának van egy tök aranyos fényképe a három legnagyobb gyerekéről: a kislány jobbról-balról átkarolja a két ikerkisfiút (=két tojást). Többször is hallottam már Anne-t, hogy mit nem adna azért, ha visszamehetne az időben, és még egyszer megölelhetné a pici gyerekeit. Teljesen megértem; én is félve gondolok arra az időre, amikor már ciki lesz Boninak, ha elkísérem az iskolába. Vagy amikor hosszú szörös lába lesz, mély hangja, és fölfelé kell majd ránéznem. Ezért minden percet úgy élek meg, ahogy azok a Buddha jógik tanácsolják: ajándéknak. Kihasználom az időt. Raktározok. Nap mint nap felejthetetlen emlékekeket tartalékolok el, amelyek majd végigkísérnek az életemen. Ja, már a felét leéltem... szóval akkor az életem másik felén.

Kezdek máshogy tekinteni az idő múlására; Boni most 4,5 éves múlt, és gyakran annak örülök, hogy ezt is megérhettem. Ha a következő másfél évben nem üt be semmifée ménkü, akkor asszem sikerült egy szilárd és biztos gyerekkori bázist megterentenünk a számára. Múltkor mutattott valaki egy fotót a két éves unokájáról, amint a vigyorgó kisfiú az apja cipőjében áll. Jonatánról is kaptam nemrég ilyen képeket, hatalmas cipőkben bukdácsol. És annyira örülök, hogy ez nekem is megadatott: hogy az én telefonomban is vannak olyan képek két-három évvel ezelőttről, amikor Boni büszkén feszít a tornacipőmben. Úgy látszik, minden családnak megvannak ezek a fényképei, történetei mendemondái; mindenhol nagyjából ugyanaz játszódik le, nincs ebben semmi extra. Mégis, elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a megbízható, hétköznapi boldogságnak. Volt idő, hogy azt hittem: soha nem dekorálják majd ki az irodámat ákombákom gyerekrajzok. Most még annak is örülök, amikor bizonyos helyeken úgy kell bemutatkoznom: Jó napot kívánok, én vagyok Bonhomme anyukája.

Aztán, mivel ez egy ilyen pozitív hangvételű poszt – de milyen is legyen, az évnek ebben a legjobb szakaszában, a tavaszi szüneten túl, de még a nyári vakáción innen, amikor még a nap is 22 óráig süt, legszívesebben még a kollégáimat is megölelném, és elmondanám nekik, hogy annyira jó, hogy veletek dolgozhatok – szóval néha beleképzelem magam a botanikus kert padjain üldögélő megkopott, szelíd öreg nénik helyébe, akiket a közeli idősek otthonából hoznak ki napozni és akik integetni szoktak az arra járó/bicikliző/rollerező gyerekeknek. Gyakran elfog azért még a félelem, hogy te jó ég, egyszer majd én fogok a padon ülni elgyötörten, esetleg magányosan, messziről nézve a cuki gyerekeket. Nem tudom magam odaképzelni. Miről fogunk beszélgetni?

De rájöttem, hogy én nem azokkal a nénikkel fogok egy padon ülni!! Én a húgommal, meg Petra barátnőmmel, meg az itt jelenlévő bloggerek egy részével lépek majd a hajlott korú dámák sorába! Nekünk meglesznek a közös beszédtémáink, cinkos összekacsintásaink, hasonló ismereteink, élményeink! Nem tudom, majd visszük a fotókat a gyerekeinkről, amint azok kétévesen felnőtt cipőt vettek föl, nekünk is ott fog virítani a Converse a reumás lábunkon, és mondogatjuk, hogy emlékszel, amikor még telefonnal fényképeztünk? és minden nap föl kellett tölteni, mert különben lemerült? Haha, micsoda idők voltak azok!

2018. június 12., kedd