Latin

Elmesélem még, mi történt az utolsó héten: Boniék jövőtől három éven keresztül tanulhatnak latint, a tantárgy opcionális. Én már egy ideje kiváncsian vártam, hogy mi lesz ebből a lehetőségből, választja-e majd vagy sem. Megmondom őszintén, hogy el sem tudom képzelni, mi késztethet egy mai 11 éves gyereket arra, hogy latinul tanuljon, mert ez a világ teljesen ellentétes egy olyan világgal, ahol a latintanulás üdvözlendő és bátorítandó lenne. Két okból:

1) Ma már a magolás = szitokszó. Az általános iskolától azt verik a fejükbe szerencsétleneknek, hogy még véletlenül se tanuljanak meg semmit kívülről, mert minden úgyis ott van a neten. Hogy erről mit gondolok, már többször megírtam. Én másfél évig tanultam latint az egyetemen, rengeteg magolásra és fordításra emlékszem – és ma már a fordítás sem divatos készség, „megcsinálja a gép”. (Amúgy tényleg. Sőt, néha jobban, mint egy olyan hús-vér fordító, akinek nincs ideje.)

2) Ezek a mai gyerekek legszívesebben csak azt tanulják, aminek közvetlen haszna van: angol, programozás. Boni a törit sem szereti, mert szerinte tök mindegy, mi történt régen, nézzünk inkább a jövőbe. Még a zongorának is van értelme, ebből a megfontolásból, hiszen el lehet vele képeszteni az úri közönséget. Na de egy holt nyelv? Semmilyen kézenforgható haszna.

Persze titokban tökre szerettem volna, hogy Boni válassza ezt az intellektuális luxust. Nekem semmi, de semmi kifogásom a magolás ellen (bizonyos kontaxtusban), én világ életemben imádtam szavakat tanulni, és szabad óráimban én magam is magyar helyesírásra tanítom Bonit (aminek gyakorlati hasza szintén nem sok). De be kell látnom, hogy ez a mai iskola és a mai elvárások már köszönőviszonyban sincsenek azzal, ahova én jártam és amit tőlünk kértek számon anno. Itt, ha egy gyerek félév alatt elolvas egy kötelező olvasmányt, megtapsolják. Gyakorlatilag ma már „nincs rossz válasz”, a tanár már annak is örül, ha a diák megerőlteti magát és valamilyen választ ad. (Remélem, túl cinikus vagyok.)

Mondogattam Boninak, hogy hegyezze csak a fülét az iskolában, és tudjon meg mindent erről a latinról, hátha megjön hozzá kedve. Csak a vállát vonogatta mindig. 

Azt tudtam még elképzelni, hogy latinra azok a szülők iratják be a gyerekeket, akik szerint a latintanulás (de nem a latintudás!) jól mutat az önéletrajzban. Ez egy tök gyakori érv és jellemző gondolkodásmód. Csomó szülő ezért iratta be a gyerekét németre például, még az is, aki tudja, hogy pár év múlva elköltöznek a Côte d'Azur-re, és a spanyollal többre menne. Én ezt az önéletrajzos motivációt nem mondtam Boninak, mert kicsit gáznak tartom, mint ahogy az ilyen célból elvégzett önkénteskedést is annak gondolom.

Ezen a héten a latintanárnő külön órát tartott nekik, hogy latinosokat toborozzon. Boni minden különösebb érdeklődés nélkül ment el rá. Én azért a reggelinél próbáltam felhívni a figyelmét különböző kuriózumokra, pl. képzelje el, a latinban nincsenek névelők!  – hátha kedvet kap. Értetlenül meredt rám.

Majd lelkendezve jött haza, hogy latinul akar tanulni!!

Ez a tanárnő tudhat valamit. Z., aki a elment a suli elé, hogy megvárja Bonit, mesélte, hogy minden gyerek úgy jött ki a kapun, hogy latinos akar lenni.

Én baromira örülök. Csak a gyakorlati oldalától tartok egy kicsit. Gyanítom, hogy nekem kell majd a fejébe vernem a névszóragozást, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy önállóan leülne bemagolni. A némettanulás is gyakran kínszenvedés; az órán macskakaparással lejegyzetelt szavakat itthon nem tudja kiolvasni, mindent újra meg kell nézni, majd kijavítani a füzetben, amitől gyakran hisztirohamot kap... 

Azóta elkezdődött a síszünet (azalatt van gondolkodási idő, de Boni rendületlennek tűnik), örömmel vágtunk bele idén is az ötnapos síelésbe. Jót fog tenni az egész napos mozgás és friss levegő, a sok könyvvel, podcasttal és kártyával együtt, amit magunkkal hoztunk, és amelyekre remélem, marad időnk (bár én mindig mindent túltervezek).

Hasonlóság

Egy optikusnál Boni unalmában felvette az én kabátomat, az én sálamat és az én sapkámat, és így bohóckodott a tükör elött, én pedig (szintén unalmamban) azzal szórakoztam, hogy lefotózgattam. Az egyik fotó napokig a legutolsó fénykép volt a telefonomon, és folyton ráesett a tekintetem, amikor megnyitottam.

Basszus, minden egyes alkalommal olyan érzésem volt, mintha én néztem volna vissza arról a fotóról!

Elképesztően hasonlít rám! Vagy legalábbis a gyerekkori énemhez. Pedig neki nagy, barna szeme van, nekem pedig kék. És mégis! Kiváncsiságból elküldtem a fényképet két barátnőmnek és a szüleimnek, mindketten azonnal visszaírtak, hogy félelmetes, egy pillanatra azt hitték, én vagyok az.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy olyan könnyű szeretni egy olyan gyereket, aki hasonlít az emberre. 

De mi lett volna, ha mondjuk a férjem lányaira hasonlítana, akik, ha unszimpik nem is, de mindenképpen furák, idegenek, mások? (néha: érthetetlenek)

Valszeg soha nem tudom meg. Szerencsére!

Kétféle szemlélet

A múltkor az uszodában, miután kijöttünk a medencéből és mentünk az öltözők felé, Boni fáradtan felsóhajtott, hogy „De utálom, hogy most fel kell öltözni! Ez a legrosszabb az egészben!”

Annyira jól illusztrálja ez a mondat a gyerekek és a felnőttek gondolkodásmódjának és világhoz való hozzáállásának gyökeres különbségét. Míg mindketten nagyon szeretünk usziba járni, számomra az öltözés az egyik legjobb az egészben! Miután az ember leúszta a távot, kellemesen elfáradt és ezzel teljesítette az egyik fontos egészségügyi kötelezettségét és kipipált egy tételt a heti listájáról, VÉGRE fel lehet öltözni, és lelkiismeret-furdalás nélkül csak az ebédre gondolni!

Hatosztályos

Megirattam Bonival az idei feladatokat, nagyon érdekes tapasztalat volt. Nem 45 perc alatt írta, hanem apránként, szóval az időtényezőt nem figyeltem.

Matek (feladatlap)

Szerintem érdekesek és változatosak voltak a feladatok, és viszonylag nehezek. Ahogy gyanítottam, a színvonal köszönőviszonyban sem áll Boni matekóráinak színvonalával. Most direkt megnéztem, és Boni a legutóbb ilyen feladatokat kapott házinak matekórán, hogy ha Mohamed vett 2,5 kiló almát, és az almának 2 euró a kilója, akkor mennyit fizetett? A matekot pont nem szoktam vele átnézni, így konkrétan soha nem tudom, hogyan állnak és hol tartanak. Nem tudok hozzászokni a tényhez, hogy nincs tankönyvük (??), és minden a neten vagy rosszul fénymásolt papírokon található.

Pedig Boninak kellő gyakorlással mennének ezek a feladatok. Egy részüket simán megcsinálta jól, más részüket simán megcsinálta, de rosszul, és kis segítséggel magától kijavította őket, míg egy harmadik részükről idegbajt kapott: kiabált, csapkodott, és egészen addig nem is tudta megérteni őket, amíg le nem higgadt. 

 

     

  

 

Ebben pl. kapásból tévesztett, pedig nem olyan nehéz. Gyanítom, hogy nem tanulták a törtekkel való összeadás és osztást, vagy ha tanulták is, nem gyakorolták eleget. Elkültem az egyik anyukának is, akinek a kisfia (jó matekos) szintén nem tudta megoldani (se az anyuka!), ezért gondolom, hogy a szint nem ugyanaz itt, mint Mo-on.

 

Ez volt szerintem a legnehezebb aritmetikai feladat, még mi is megszenvedtük. Előkertült a mérőszalag is, és hosszú percekbe telt, míg mindannyiunknak leesett a megoldás.

De messze a 7. feladat volt Boninak a legnehezebb, ez volt az a bizonyos kiabálós-csapkodós pillanat, amikor még azt is a fejemhez vágta, hogy hibásak a kérdések (!). Nehéz volt, talán mert a feladat ismertetésében nagy szám szerepel, és a százezer már túl sok, vagy mert nagyon kell koncentrálni, hogy az ember ne rontsa el, vagy mert vannak benne kicsit beugratós kérdések. 

Ezekben a kifejezésekben nem volt biztos: kerület, téglatest, felszín, tétforag, hányad része.

Magyar (feladatlap)

Ezek a feladatok már jobban hasonlítottak ahhoz, amit itt is csinálnak (francia nyelven) a gyerekek. Azzal a különbséggel, hogy soha nem láttam, hogy Fro-ban szólásokra és közmondásokra kérdeztek volna rá, ez valami magyar sajátosság lehet. Boni nem is ismerte egyiket sem. Ahogy nem ismeri (még) a toldalékok típusait, az igekötőket, a kétféle hangrendet és a mássalhangzótörvényeket sem, de ezeket mind meg akarom tanítani neki ezen a nyáron. Talán a szótagolást is, de ebben még nem vagyok biztos.

Az első feladat szavai közül kitalálta a bokát, a baki helyett hibát írt (én elfogadnám), majd a szinonimaszótár segítségével megtalálta az iramot is. A legkönnyebbeket (séta, béke) nem tudta, még szótárral sem, érdekes. A szövegértési feladatokat általában jól megoldotta (a verset ismerte), egy-egy hiba csúszott csak be figyelmetlenség miatt, ami amúgy tök idegesítő, és nem tudom, hogyan lehetne kiküszöbölni. 

Nagyon jellemző, hogy milyen fogalmazást írt... ahogy kérték, logikusan kapcsolódik a kezdőmondatokhoz, kilenc mondatból áll, nincs benne párbeszéd és lezárt, kerek egységet alkot (mondhatni: tanulsággal végződik), látszik tehát, hogy a feladatot megértette. Viszont egyrészt baromi morbid, másrészt tele van helyesírási hibákkal. Ami persze teljesen normális, én inkább annak örülök hogy a vízből, fémgolyószerűség, mindig stb. szavakat jól írta. De ezzel lesz még melónk!

Ismeretlen szavak: kemence, nyelvbotlás, alamuszi, túzok, csemegekereskedő, honvéd, tortakarikalap (=ezen jót nevetett), kidülledő, bájonc, kültelki, féltégla, sövény.

Nem ismerte a sudár, sikkes (!) és garmadával szavakat sem, a definícióikat viszont meg tudta adni.

A szövegben a fondant-t olyan szép franciásan ejtette..!

Januári esték

Ez a január kicsit nehéz volt, és ha megpróbálom átgondolni, hogy miért, arra lyukadok ki, hogy az estéink megszervezése miatt; Boninak is, és nekünk is kínszenvedések voltak az esték. Én tökre megértem amúgy, hogy ha valaki egy egész napos suli után 17 óra 15-kor vagy 18 órakor hazajön, akkor legszívesebben már csak olvasna a kanapén, meg vacsorázgatna nyugodtan (könyvvel a kezében), meg a legóival bütykölne a szőnyegen. (Azt mondjuk nem értem, hogy mi baja azzal, hogy el kell mennie zuhanyozni, na mindegy). És persze nem érdekelné, hánykor kerül ágyba.

Ehhez képest hajlíthatatlanok vagyunk a lefekvés időpontját illetően. És az a fura, hogy ha 21:30-kor van a lámpaoltás, márpedig szerintünk már ez is túl késő, nem is így indultunk, csak hát valahogy idáig kitolódott, szóval akkor már 18 órakor el kell kezdeni noszogatni, hogy írja meg a házit, nézze át a német szavakat, zongorázzon már egy kicsit, menjen már enni, rakja el a ruháit maga után, szedje fel a könyveket a földről, pakolja össze az íróasztalát, mosson már fogat. Mindez olykor csapkodós hisztikkel kísérve, és a gyakorlatban valahogy olyan bénák vagyunk, hogy még hétvégén ebben az idősávban, tehát 18 és 21:30 között kellett kvázi mindent megoldani.

Mindezt sötétben. (Január!)

Tavaly ez valahogy nem így volt, talán kevesebb volt a házi, már nem emlékszem. Azt biztos, hogy gyakran kártyáztunk esténként. Meg amúgy megértem Bonit is, aki egész nap különböző tanároknak engedelmeskedve este már nem akarja, hogy bárki is beleszóljon az életébe. Mindenesetre alig várom már, hogy nappali fényben, esetleg napsütésben hülyüljünk meg mindannyian, nem pedig ebben a lehangoló sötétségben.

Érdekes, hogy az egyetlen dolog, amiért soha nem kell neki szólni, amit önállóan megtesz minden nap, és amiben eddig még soha nem hibázott (hibapont jár érte a suliban!), az az iskolatáska bepakolása.

(A péntek estéink viszont tök mások. Ilyenkor Boni 19 órától 20:45-ig zenekari próbán van, én meg itthon, egyedül, csendben, imádom. Sajnos a ma délutáni Covid-vakcina úgy tűnik, kiütött, mindjárt megyek is az ágyba egy könyvvel!)

Amandine

Az az érzése az embernek, hogy ebben az országban bármi megtörténhet. Napok óta jár a fejemben az a történet, amitől hangos most a sajtó: egy nő halálra éheztette a tizenhárom éves kislányát. Szegény kislány 29 kilósan halt meg. Élete utolsó heteit egy beépített szekrénybe zárva, meztelenül töltötte. Az anyja, ez a szörnyeteg, egy kamera segítségével figyelte, mit csinál a kislány odabent. Az újságcikket csak második nekifutásra tudtam elolvasni. Szó van benne arról, hogy hároméves korától fogva ütötte-verte a kislányt, hogy az óvónői háromszor is tettek jelentést a gyermekvédelmi hatóságoknál (hiába), hogy testvérei és a pasija ölbetett kézzel nézték végig az egészet; az újságíró családi önkényuralomról beszél. Egy olyan országban, ahol van szociális háló, jogrend, amely a G7 tagja! Mi történhet máshol a világban?!

A lány sorsát, írja a cikk, a Covid-járvány pecsételte meg. Addig bentlakásos iskolában tanult, „csak” a hétvégén verték-éheztették. 2020 márciusában mindenkinek haza kellett mennie, bezárkózott az egész ország, a hóhérja azt tehetett vele, amit akart. Belegondolni is rossz, mit élhetett át szegény kislány. Nem egy idegen kínozta (az sem lehet könnyű), hanem a saját anyja. 2020 augusztusában halt meg, most került a bíróságra az ügy (ez is milyen fura, hogy évek telnek el a bűncselekmény és a tárgyalás között), az anyja a maximumot kapta, asszem 20 évet. De ahogy Neige Sinno írta, az ilyen emberek bűnét nem lehet egy börtönbüntetéssel megváltani. Az lenne a morálisan elvárható, ha a gyerekgyilkosok (erőszakolók) önmaguktól öngyilkosok lennének.

Metsző, merész és zseniális humor

„A zsidó, miként azt egy Darwin nevű angol zsidó kimutatta, a majomtól származik. Ezért van az, hogy a zsidó utánozza a keresztényt, s ezáltal a gyanútlan embert, faját s erkölcsét illetőleg gyakran megtéveszti.

A zsidó termete hosszúkás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter és kilencven centi között váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal. Mivel pedig a zsidónak kedvenc faji szokása a csalás, manapság már több egyenes lábú és szabályos fülű zsidót látunk, mint görbelábút. Törvényhozási intézkedésre van e tekintetben is szükség.

A zsidó a föld minden táján található, részint szabadon, tehát vad állapotban az utcán és a kávéházakban, részint az ember által megszelídítve: internáló táborokban. Hazánkban fordul elő legsűrűbben, nyilván azért, mert az itteni éghajlati viszonyok a legkedvezőbbek fejlődésére. A botbüntetésről szóló nemzeti törvényünk éppen az éghajlati viszonyok megváltoztatását célozza, amennyiben a természetes csapadék pótlására még mesterséges csapadékról is gondoskodik a zsidók számára.

A zsidó libahússal, sólettel és retekkel táplálkozik, tehát húst is, növényi eledelt is fogyaszt, azaz vegyes táplálkozású. Kártékony volta már ebben is megnyilvánul, mert táplálkozása által elvonja az ember elől a libát, a babot és a retket. Tisztességes zsidó csakis füvet és kvarcot eszik. Ezért nem igaz az, amit Friedrich István és más »keresztény« vallású előkelőségek mondanak, hogy vannak tisztességes zsidók is.

A zsidó kedvenc szokása a kereskedés. De kereskedésen felül majomtermészete folytán az ember valamennyi ténykedését elleste és utánozza. Így tudománnyal is foglalkozik (Ehrlich, Einstein, Pikler, Goldziher), költ (Heine), ír (Zangwill), zenét szerez (Bizet, Goldmark), föltalál (Nobel), utazik (Stein) stb., stb. De ezek csak a fölületes szemlélőt tévesztik meg, aki azonban az igazat a hamistól meg tudja különböztetni, az látja a nagy különbséget a fölsoroltak és például: Csarada, Timon, Kajuch, Kmetty, Vozáry, Bellaaghné és Kmoskó között.

A zsidó, ha a majomtól származik is, azért tulajdonképpen báránybőrbe bújt farkas, sőt ereiben tigris- és hiénavér is csörgedez, ami, eltekintve e faj erkölcstelenségét, éppen nem csodálatos.

A zsidónak erényei nincsenek, mert ha gyógyít, ezt a honoráriumért teszi, ha tanít, ez a fizetésért van, ha ingyen gyógyít, akkor látszatot akar kelteni, ha elment a háborúba, ezt azért tette, mert muszáj volt neki, különben bezárták volna, ha elesett, ezt biztosan nem szándékosan tette, hanem elszámította magát. Csakis bűnei vannak a zsidónak. A zsidó idézte elő a világháborút, ő okozta annak az egyik fél által való elvesztését, a másik fél által való megnyerését, különben egészen biztos, hogy a háború remis-vel végződött volna, azaz egyenlő hadállásban abbahagyták volna a küzdő felek, és a díjon osztozkodtak volna. A zsidó csinálta a forradalmakat és a bolsevizmust, ő vezette félre és mételyezte meg az orosz nemzeti keresztény Lenint, a zsidó csinálta a drágaságot, a nagy hideget, a szénhiányt, a nyári negyvenfokos meleget, az éhínséget és a spanyoljárványt. Szerintem helyesen sem spanyol- hanem zsidójárvány ennek a neve. Az a zsidó pedig, aki spanyoljárványban meghalt, csupán a keresztény spanyolhalottakat utánozta, nem tudván ellenállni letagadhatatlan és fönt már méltatott majomtermészetének.”

Nagy Lajos, 1922