2023. január 26., csütörtök

Január


Próbálom túlélni ezeket a hideg hónapokat, és kiélvezni, amit csak lehet bennük. Megjegyzem, nekem a január nem is annyira szörnyű, mint a február-március, amikor már sok a fény, tehát megvan a tavasz illúziója, viszont még nem nagyon lehet mit csinálni, mert hideg van. Összeszedtem pár olyan dolgot, ami szerintem őszintén sokkal jobb januárban, mint az év bármely más szakaszában. Most nem az oly divatos kuckózásra gondolok (Lappának volt erről a szóról egy ironikus hangvételű sora, nagyon egyetértettem vele) sem pedig a jó nehéz és laktató ételekre (hurkát ugye csak ilyenkor eszik az ember), hanem konkrétabb dolgokra:

1) Például futni ilyenkor isteni. Sokkal jobb, mint jó időben, amikor a napsütéshez meg a hőmérséklethez kell igazodni. Nyáron voltak olyan hetek, amikor az egyetlen jó időintervallum a 6:30 és 7:30 közötti volt. Ehhez képest most baromira élvezem, hogy akár ebédszünetben is kimehetek futni.

2) Tömegközlekedni is sokkal jobb. Egyrészt nem sajnálom a vonaton, villamoson stb. töltött időt, mert mi mást csináljon ilyenkor az ember, másrészt pedig olyan jó, hogy sok réteg ruha véd a többi embertől, foganyúktól, kapaszkodóktól, ülésektől – és szagok sincsenek.

3) Sapka. Főleg reggel praktikus, amikor Bonit suliba kísérem. Akár meg sem kell fésülködnöm, imádom! A hónap elején még reggel is sötét volt, egyszerűen csak magamra kaptam a téli öltözetet, és már mehettem is emberek közé.

Mindezekkel együtt azonban a január tényleg nem más mint egy jó hosszú parkolópálya...

2023. január 20., péntek

Képmutatás

„Tisztelt utasaink! A sztrájk miatt bizonyos vonalakon nem közlekednek a vonatok, illetve jelentős késésekre lehet számítani. Elnézésüket kérjük az okozott kellemetlenségekért.

– hallom a hangosbemondóból. Szerintem ez tiszta képmutatás: a sztrájknak ugyanis pont az a lényege, hogy a munkabeszüntetésekkel problémákat okozzunk az embereknek, ezzel nyomást gyakorolva a politikusokra. Minél nagyobb a probléma, azaz minél nagyobb a káosz és a fejetlenség az országban, annál valószínűbb, hogy a kormány meghallgatja a követeléseiket, hiszen nem akarnak lázadást vagy forradalmat, viszont mindenki szerené újraválasztatni magát (kivéve azt, akit már nem lehet).

Ha a sztrájkolók nem okoznának kellemetlenségeket, senki észre sem venné a megmozdulást. Az utazók szívatása nem a végcéljuk ugyan, de mindenképpen a fegyverük ahhoz, hogy eredményeket érjenek el. Magyarán: az utasok fontos eszközök, bábok a sakktáblán. A vasutasok sztrájkjai nem képzelhető el az utasoknak okozott kellemetlenségek nélkül. Szereiném, ha ezt elismernék ahelyett, hogy szemforgató módon elnézést kérnének. Vagy ne sztrájkoljanak.

2023. január 16., hétfő

Üvöltő szelek és kifulladó memória

Karácsonykor újraolvastam az Üvöltő szeleket, mert emlékeztem, hogy pár éve ugyanígy karácsonykor olvastam, és nagyon jól passzolt (illetve hozzájárult) az ún. karácsonyi hangulathoz: szerelem, láp, hepiend. Kamaszkoromban is olvastam már, akkor főleg a szerelmi szál és Heathcliff személyisége érdekelt, 2017-ben viszont már inkább a regény felépítése fogott meg leginkább, meg az, hogy valójában ez a történet egy elcseszett örökbefogadás története.

De arra nem számítottam, hogy öt évvel a második olvasás után alig emlékszem valamire a könyvből. A narrátor egyáltalán nem volt ismerős – nem is emlékeztem, hogy egyes szám első személyben van elbeszélve a sztori.

Végképp meglepődtem, amikor a történet menete ugrott egy generációt. Semmi de semmi emlékem nem volt arról, hogy a továbbiakban az eredeti főszereplő gyerekeiről fog szólni a regény. Mindezt úgy, hogy előtte már kétszer is olvastam a könyvet, és mint írtam, legutóbb öt éve. Döbbenet, hogy mennyire kiesett minden, és szinte úgy olvastam most, mintha előtte soha nem olvastam volna. Arra emlékeztem ugyan, hogy jó vége lesz, de fogalmam sem volt, hogy miképpen lesz jó vége, ki házasodik meg kivel? Ki hal meg?

Még Magyarországon befejeztem a könyvet, időről időre jelentést téve Z-nek, hogy már nekem az agyam bizony egy szita, és nem emlékszem semmire, hogyan lehetséges ez. Emésztgettem ezt az ijesztő jelenséget, próbálgattam rá magyarázatot taláni; oké, hogy sokat olvasok, de mégsem annyit, hogy csak úgy elfelejtsek szereplőket, sztorikat, mondatokat, jeleneteket! Amúgy az öröklési rész nem is volt teljesen világos a mostani olvasáskor. Azon gondolkodtam, hogy vajon öt éve értettem? Vagy már akkor sem? Rejtély.

Most hétvégén előkerestem a 2017-es jegyzeteimet. Döbbenten olvastam a saját kezemmel írt egyik mondatot, amely így hangzott:

„Sajnos megnéztük utána a filmet. Nem kellett volna; az általam elképzelt helyszín és szereplők örökre eltűntek, most már csak a filmbéliekre emlékszem.”

Mondanom sem kell, semmiféle filmre nem emlékszem. Arra sem, hogy egyáltalán van film. Hát még hogy mi azt egyszer láttuk! Rákerestem a neten: több film is van. Fogalmam sincs, hogy melyiket nézhettük meg, egyik sem ismerős, sem a helyszín, sem a szereplők. Ha nem én írtam volna ezt a mondatot a saját kis noteszomba, a fejemet tettem volna rá, hogy nem láttam filmet. Különösképp, hogy a filmben két generációnak kellett megjelennie, azt meg általában olyan bénán szokták megoldani (színészek kicserélése vagy öregítése), erre emlékeznem kellett volna.

Tanulság: az embernek vigyázva kell leírnia azt a szót, hogy örökre.

2023. január 8., vasárnap

A jó szándékú emberek a bolondját járatják velünk!

Vettem Boninak a Decathlonban műanyag karikákat, amelyek lent maradnak a víz alatt, hogy játszani lehessen velük az usziban. Céljuk, hogy rá tudjuk venni a gyerekeket arra, hogy lebukjanak a víz alá és felhozzák. Szoktuk időre csinálni, versenyezve, előfordul, hogy elrejtem őket és Boninak meg kell találnia, és szoktuk úgy is, hogy a levegőbe dobom mind a négyet, és Boninak még azelőtt össze kell szednie őket,  hogy leérnének a medence aljára.

Ha többen vannak a medencében, nem tudunk játszani velük. Nem azért, mert nem lenne elég helyünk; hanem azért, mert az emberek egyszerűen visszahozzák a karikákat a gyerek helyett. Boldogan, mosolyogva, előzékenyen nyújtják át: „Nem ezt keresik véletlenül? ”. Mi meg savanyúan megköszönjük. Néha elmondom, hogy de, igen, ezt keressük, de pont ez a lényeg, hogy mi (én vagy Boni) találjuk meg!

Annyira udvariasak és rendesek az emberek, hogy a jó szándékukkal teljesen elrontják a szórakozásunkat. Ha túl sokan vannak a medencében, már elő sem veszem a karikákat – úgysem tudnánk őket használni.

2023. január 3., kedd

Óév, újév

Jaj, ez a 2022 az az év volt, amely kézzelfogható közelségbe hozta az emberiség végóráját: amikor is az Ember a felhalmozott tudásanyagával és eszközeivel egycsapásra akár el is pusztíthatja mindezt a tudásanyagot és eszközöket. És minden mást ezen a Földön, amit csak megteremtettett, elért, felkutatott, megszerzett. Még jól emlékszem, amikor a 80-as években atomnagyhatalmak egyezkedtek arról, hogy fogozatosan leszerelik a nukleáris fegyvereket, és féltünk, hogy még mielőtt ez megtörténne, valaki, valahol beveti őket. Na, most visszajöttek ezek az idők.

Meg azok az idők is eljöttek, amikor a fiús anyukákat megcsapja a kötelező sorkatonaság szele.. mert mi van, ha...? Hányszor történt már meg, akárcsak a legutóbbi száz évben, hogy hopp, elvitték a fiatalokat a frontra. Rengetegszer, Európában is! Franciaországban pl. kétszer! Nyolc év nem olyan sok idő, és nyolc év után már Bonit is vihetik (vajon mehetnék-e helyette?). Szegény, szegény, szegény orosz és ukrán anyukák.

Szerencsére a mi kis mikrokozmoszunkban, ha nem hallgattunk éppen híreket, minden a legnagyobb rendben volt 2022-ben: Boni nő és okosodik, ahogy kell (ahogy a főnökség elvárja – hallottam nyáron valakitől), de lélekben még mindig egy kis baba, aki legszívesebben a szüleivel tölti a szabadidejét – mi pedig próbáljuk kihasználni ezeket az éveket, amíg csak lehet.

Végül is jól tettük, hogy az ünnepeket Magyarországon töltöttük, jól sikerült, és az utazás sem volt olyan fárasztó, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Nem volt meg bennünk az az igény, hogy folyamatosan rohanjunk valahová, ezért még pihenni is tudtunk, volt két olyan nap is, hogy ki sem mozdultunk otthonról (szerintem a Covid óta nem történt ilyen velem). Lemostam pl. a budapesti lakásom összes ablakát; most olyan szép lett, hogy már nem is annyira akarom eladni a lakást. Rengeteget társasoztunk. Háromszor voltunk a szüleimnél. Sajnos a harmadik alkalommal már nagyon azt éreztem, hogy a terhükre vagyunk, idegesítjük őket, szerintem már várták, hogy elmenjünk. Ez nem volt jó, de talán Boni nem vett észre semmit. Én pedig próbálok toleránsan hozzáálni az ő életmódjukhoz (nehéz!!), örülni annak, ami így is megadatik (a kajával való ellátottságunk pl. egyszerűen tökéletes volt a kilenc napon keresztül) és reménykedem, hogy én magam nem ilyen leszek később.

Remélem, 2023-ban úgy lesz vége a háborúnak, hogy Oroszország több évtizedre leggyengül, és hosszú évekig meg sem fogja tudni próbálni a további agressziót. Ezt kívánom az idei évre, és a blog olvasóinak pedig 

BOLDOG ÚJ ÉVET!

2022. december 26., hétfő

Süketek párbeszéde (+ kiegészítés)

- Na, és finom az a cookie, amit hoztam? - kérdeztem a mamámat, utalva azokra a sütikre, amiket pár órával azelőtt adtam a kezébe egy fagyisdobozban, alufóliával letakarva. 

- Igen, de ki csinálta őket - értetlenkedett - a Kuki vagy te?

Ebben a percen világossá vált, hogy a mamám nem ismeri a cookie (ejtsd: kuki) elnevezésű kekszet. Néha adottnak veszek olyan dolgokat, amelyek Fro-ban ismertek, itt viszont kevésbé (?). Mondjuk a szó magyar jelentését elnézve, nem is csoda, bár nem tudom, hogy akkor milyen név alatt könyvelte el a sütit, amit adtam neki, és főleg: ki más készítette volna őket? Ráadásul mondtam, hogy újrahasznosítom a csokimikulásokat (csokimikiket!). Döbbenten, szájtátva és hitetlenkedve kérdeztem tehát, talán egy csipetnyi gúnnyal a hangomban, mindenesetre tényleg érdeklődve, hogy de hát:

- Ki az a Kuki??

A mamám válszát azóta sem tudom nevetés nélkül elismételni. Z-nek például úgy kellett elmesélnem, hogy leírtam egy darab paapírra a választ, mert a röhögéstől nem tudtam beszélni sem. A mamám ugyanis azt felelte:

- Hát a híres francia séf, nem?

Pedig a cookie-val kapcsolatban nem is ez a legviccesebb sztori. A baráti körünkben kering egy történet, amely szerint egy itt dolgozó amerikai lánytól megkérdezte valaki, hogy átveszi-e a telefont, de a lány, aki elég jól tudott már magyarul (de ezek szerint mégsem eléggé), ezzel hárította el a beszélgetést:

- Most ne’ tudo’ beszélni, kuki va’ a számba’!

Kiegèszítés: nekem a mamám utolsó mondatában a szürrealitás döbbentett meg leginkább, úgy éreztem, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, oda nem illő dolgot mondott, szinte mintha nem is ezen a világon élne. Erre ma felvilágosított egy barátnőm, hogy tényleg van egy Kuki (Cookey?) nevű francia műsorvezető. 

Most úgy érzem, egyre nagyobb a kulturális szakadék kőztem és a családtagjaim között!!