2024. május 26., vasárnap

Egy modern üzenet

– Bonikám, idehoznád azt a vizet légyszi? – mutatok a konyhapulton lévő palack vízre.

Boni odamegy, teker a kupakján egyet, ami az új módi szerint már nem jön le. Babrál vele egy darabig (mindennel babrál!), majd egy határozott mozdulattal oldalra hajtja. Megfog egy csipeszt (egy olyat, amit még nem szedett szét – minden csipeszt tönkretesz!) és ráerősíti a kupakra úgy, hogy felfelé álljon. Így hozza oda nekem a palack vizet.

– Jaj, most miért raktad ezt rá...?? – dohogok. Boni erre csalódottan rám néz:

– Miért, nem szép?

Én hülye! Rászólok a gyerekre, egy komoly és unalmas felnőtt észjárásával, holott ő egy sokoldalú művész érvékenységével, kreatív anyagfelhasználással, készített nekem egy kortárs installációt.

2024. május 23., csütörtök

Most meg bútorokról

Úgy egyeztünk meg a lakástulajjal, hogy amíg a jelenlegi bérlők (két lány) ott laknak, a bútorok, amiket eredetileg a tulaj vett, szintén maradhatnak. Nekem tök szimpi volt ez a részéről, mert azt éreztem, hogy a lehető legkevesebb problémát akarja okozni a csajoknak, és amúgy én is ki akarom majd adni a lakást, kézenfekvő tehát, hogy a már benne élő, amúgy tök szimpi csajok vegyék ki (a már ott lévő bútorokkal). 

Most viszont írt a pasi, hogy szerinte ez így jogilag túl bonyolult, legyen inkább az, hogy a lakással együtt eladja nekem a bútorait is. Mari barátnőm és a mamám szerint is méltányos árat ajánlott: ezer eurót.

Én viszont teljesen felhúztam magam rajta. Hamarosan ennek a pasinak megjelenik az a rengeteg összeg a számláján, amit én fogok átutalni neki a lakásért, és most holmi ezer eurót akar pluszban még bekaszálni? Rémesen kicsinyes és gagyi az egész! Viszolyogtam az e-mailje olvasásakor is, amelyben felsorolta (tételesen!) hogy öt éve mennyibe került a BJURSTA-asztal az IKEÁ-ban! 

Jó mérges lettem, puffogtam egy sort Z-nek, majd megvártam, míg lehiggadok, és úgy válaszoltam neki szépen, udvariasan. Azt írtam, hogy nem veszem meg a használt bútorait, sokkal könnyebb egy üres lakást menedzselni, mint egy bebútorozottat. Amúgy ezt valójában így is gondolom, de azt nem tettem hozzá, hogy szerintem inkább neki kellett volna engem megkérnie, hogy nem hagyhatná-e ott ingyen a cuccait!

Ezt is csak a bérlő lányokra való tekintettel fogadtam volna el, semmi kedvem ötéves kanapékal és mosógéppekkel bajlódni. Most majd vitetheti el a kacatjait... pénzért. De az is lehet, hogy nem viszi majd el, otthagyja a nyakamra, és szenvedhetek majd lomtalanítással. Ebben az esetben megpróbálom majd úgy felfogni a dolgot, hogy nyertem ezer eurót...

2024. május 21., kedd

Túl korán, túl későn

 

Jelenleg a szabad időm nagy részét egy olyan utazás megszervezésére fordítom, ahová sajnos lehet, hogy el sem megyünk. Nem megyünk, mert amióta megvettük a repjegyeket, azóta Z. hallani sem akar az útról, attól fél, hogy ott is eü-s problémái lesznek (mint ahogy ez történt a két legutóbbi utazásunk alkalmával), Boni pedig egyáltalán nem vágyik egy olyan helyre, amit nem ismer (ő a szüleim kertjére vágyik), plusz tart a hosszú repülőúttól és mivel valahogy megtudta, hogy Amerikában lazák a fegyvertartás szabályok, attól is fél, hogy lelőnek minket. Ami olyan jó vakációs ötletnek tűnt régebben, arról kiderült, hogy nem az: Boni még túl kicsi, a férjem meg már túl idős hozzá. Tök csalódott vagyok.

Addig is, átgondolván a dolgokat, arra jutottam, hogy jobban járunk, ha mindent leszervezek előre, mert hátha esetleg mégis el tudnánk menni. Egy ideig sajnáltattam magam, hogy időt és energiát pocsékolok talán feleslegesen, ráadásul az útikönyveket és blogokat böngészve az embernek megjön a kedve is az utazáshoz – annál nehezebb lesz megemészteni, ha itthon maradunk. 

Aztán rájöttem, hogy ez a probléma tényleg semmiség ahhoz képest, amilyen problémákkal az ember szembesülhet az életben. Soha ne legyen nagyobb gondom! Úgyhogy most teljes gőzzel szervezek biztosítást, autóbérlést, belépőjegyeket és szállást, családom teljes közönyétől kísérve.

Unokatesóm reakciója, amikor meséltem neki, hogy se Boni, se Z. nem igazán akar utazni

2024. május 17., péntek

Barátnők

Ebben a városban, ahová egyébként szinte napra pontosan kilenc éve költöztünk, az idők során két barátnőm lett. Az egyik egy magyar lány (nevezzük Julinak), akivel a reumatológusom ismertetett össze, Juli férje és a reumatológus ugyanis kollégák. Juliról kiderült, hogy velem egyidős, tök szimpi, és több közös érdeklődési körünk is van (irodalom, podcastok).

A másik egy szintén velem kb. egyidős német lány (a neve mondjuk Nina), akivel egyszer a járvány alatt ismerkedtem meg az utcán, gyerekeket hajkurászva. Ilyet még soha nem csináltam, szerintem ő sem, de érdekes módon lett folytatása az ismerettségnek, és barátnők lettünk, szintén több közös érintkezési ponttal (irodalom, podcastok). Végigasszisztáltam a lakásvásárlását és a költözését, tavaly nyáron már az új lakása teraszán kávéztunk.

Megint egy őrült véletlen (vagy a sors keze): Juli abban az épületben dolgozik, ahol Nina vette az új lakását. Elképesztő, nem? És nem egy kis faluban élünk, hanem egy 120 ezer fős településen. Mindkettejüknek álmélkodva meséltem a sztorit: Julinak azt, hogy az orvosi rendelője fölött lakik egy barátnőm, Ninának pedig azt, hogy a lakása alatt található rendelőben dolgozik egy barátnőm. Mindketten biciklivel közlekednek a városban, így nem telt el sok idő, hogy egymásra ismerjenek az épület biciklitárolójánál. Tök vicces, nem? Szóba elegyedtek, szimpatizáltak, épp most szervezzük a közös találkozót. Témáink biztos lesznek: irodalom, podcastok...!

2024. május 15., szerda

Hattyúk

Ezeket a hattyúkat (a nagyokat) tojás korukból ismerem!
 
Mindig meglepődöm, hogy a Földön, amelyet az emberiség fel- és elosztott népek között, hiszen nincs olyan darabkája, amely ne tartozna egy (vagy több) ország fennhatósága alá, szóval hogy ezen a Földön állatok is élnek. Nem csak házi meg tenyésztett állatok, tehát nem csak olyanok, amelyeket megsimogatunk vagy megeszünk, hanem a szabadban, az országhatároktól függetlenül és az emberek tudta nélkül vadon, önállóan élők is.

 

Látjátok ezen a képen a kicsinyeket?

2024. május 13., hétfő

Népbetegség

Bonikám annyira szenved a pollenallergiától, hogy ma nem is tudott miatta suliba menni. Május elején kezdődött, azóta szedi is a gyógyszereket (tabletta, orrspray, szemcsepp). Hétvégén mindkét délutánt a botanikus kertben töltöttük, és talán mert vasárnap nem mosta meg utána a haját, hatalmas köhögő-, tüsszögő és szemvakargatós roham jött rá, még a láza is felment. Ma egész nap karikás szemmel feküdt a kanapén, még mindig lázasan.

Szó volt egyébként arról, hogy elkezdünk (mindketten) egy deszenzibilizáló kezelést, amely öt évig tart, de az allergológus azt javasolta, először várjuk meg, hogy erősebb gyógyszerekkel hogyan vészeli át ezt a 2024-es szezont. Hát, elég rosszul. Nekem viszont még csak nagyon enyhe, el sem kezdtem szedni a gyógyszereket. Bár én tavaly bármit megadtam volna, csak hogy soha többet ne legyek szénanáthás.

Azt beszéltük Z-vel, hogy ha ez így megy tovább, májusban-júniusban nem is fogunk tudni a botanikus kertbe járni, ami azért lenne nagyon rossz, mert Boni ott játszik a legfelszabadultabban a kis barátaival (rohangálnak egyik helyről a másikra, fogócskáznak, locsolják egymást, fociznak stb.) közben szem előtt is vannak, mi pedig a padon ülve begyűjtjük az infókat a többi szülőtől, és a szabadban gyönyörködünk a virágzó növényekben, miközben a szellő hozza-viszi a sok kis pollent...

2024. május 12., vasárnap

Nézőpont kérdése

A hétvégén egy kb. velem egyidős lengyel barátnőmmel beszélgettünk ingatlanügyekről (mi másról). Egyszer csak ezt mondta mindkettőnkre értve:

– ... mi, akiknek privilegizált gyerekkor jutott ...

Mióta Nyugat-Európában élek soha nem gondolam úgy a gyerekkoromra, hogy az privilegizált lett volna. Négyen éltünk egy ötvennégyzetméteres panelban, nem utazhattunk külföldre, oroszul kellett tanulnom, évekig kulcsos gyerek voltam, a szüleim folyton fáradtak voltak és ha elment a fejem felett egy repülőgép, felnélztem az égre, MINDIG arra gondoltam, bárcsak rajta ülnék!