A csimpaszkodós ovi

Így neveztük el Boni oviját, miután a tavalyi tanév végén megtudtuk, hogy a nagycsoportosokat kettéosztják, és a négy osztályból kettőt átraknak az iskola épületébe. Azaz a nagycsoportosok fele konkrétan iskolába fog járni, annak minden nehézségeivel együtt, például hogy a gyerekeket nem lehet bekísérni az osztályteremig (-be); a szülőknek a kapunál meg kell állniuk. Emellett pedig messzebb is van, és csak 10 perc van arra, hogy a gyerekek bemenjenek a kapun – ez persze mellékes ahhoz képest, hogy tavaly Boni minden egyes reggel makacsul, mintegy rituálészerűen belecsimpaszkodott a lábamba, és az ovónőnek úgy kellett őt lefejtenie, majd behúznia.

Úgyhogy úgy láttuk, jogos az arra irányuló kérelmünk, hogy Boni maradhasson még a régi épületben. Egész nyáron reménykedtünk, hogy a csimpaszkodós oviba fog kerülni, és kérelmünk tényleg meghallgatásra talált: szeptember 1-jén tudtuk meg, amikor is kifüggesztették a névsorokat és az osztályok helyszínét.

Boni az ovikezdéshez, meg úgy egyébként az egész oviügyhöz úgy állt hozzá, ahogy eddig: láthatóan nem érdekli, nem nagyon beszél róla kifejezetten (a Mi történt ma az oviban kérdés számára értelmezhetetlen), ha rákérdezünk, akkor a szabványválasz két éve az, hogy nem szereti. Ezért tökre meglepődtem, amikor ő kérte szeptember elején, hogy menjünk már el megnézni az oviban, hátha kifüggesztették már a listát.

Szóval a csimpaszkodós oviba került, de vegyes csoportba. Ami tök jó, mert szociálisan úgyis lassabban érik, jól ellesz a középsősökkel, de a vegyes csoportból kifolyólag úgy alakult, hogy csak egyetlen egy kisfiút ismert az egész osztályból. Majd megszakadt a szívem, hogy kezdheti előről a beilleszkedést egy idegen osztályban, két idegen óvónővel (hétfő-kedden az egyik, szerdától péntekig a másik).

Az ovikezdés óta két és fél hét telt el, szóval ezek még mindig első benyomások; de úgy érzem, ő most fog igazából megérni az ovira. A kisfiúval, akivel tavalyról ismerték már egymást, tök jóba lettek, délutánonként a játszón találkoznak, és kiabálva futkároznak körbe-körbe, mondván, hogy kincset keresnek (és előtte kincskereső térképet rajzolnak ). A napokat-évszakokat-dátumot Boni már otthon is kiragasztja, ahogy az oviban látta; egyszer felháborodottan mesélte, hogy rossz dátumot írt ki az óvónő. Sőt, tegnap, amikor borzasztó szúnyogcsípésekkel vitte el az apja az első szezonnyitó orvoslátogatásra, Boni felháborodottan tiltakozott, hogy ő oviba akar menni, neki sürgős kincses megbeszélnivalója van a Sacha-val!

Szóval bármit mondjon is, úgy látjuk, nem utálhatja ő annyira azt az ovit, sőt. Viszont, mert van egy viszont: az elválás még mindig nem megy. Pedig fenyegetem, ígérgetek neki fűt-fát, az unalomig ismételgetjük, átvesszük az egészet, elgyakoroljuk, elmagyarázom, saját ovis élményeimet mesélem, az értelmére próbálok hatni, de nem és nem. Belecsimpaszkodik a lábamba, és várja, hogy onnan valaki majd őt letépje. Ezzel a konoksággal ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint a nem köszönéssel: egyszerűen nincs fegyverünk! Eddig az óvónők jófejek voltak, de már nagyon azt érzem, hogy ekkora gyerektől (jogosan) várják el, hogy a saját lábán menjen be a terembe. Az egyikük meg is jegyezte – és én is ugyanezt gondolom – hogy ez lesz az idei év első számú kihívása.

Egy korszak vége, egy újnak a kezdete

Amióta végleg elköltöztem Párizsból – vigyázva írom le ezt a szót, mert csak a legeslegvégén derül majd ki, mit hozott az élet – évente minimum kétszer azért vissza-vissza (szinte: haza)járok. Vásárolni, koncertre, találkozni barátnőkkel, négyévente szavazni, turistáskodni, vagy egyszerűen csak végigjárni az ismerős helyszíneket: Párizstól nem könnyű elszakadni. Nem is kell, szerencsére, közel vagyunk, másfél óra vonattal; néha kényelmesebb/praktikusabb is, mint amikor a külvárosból jártam be, embertelen dugókban.

A most hétvégi útnak az volt az apropója, hogy Z-nek sikerült eladnia a házát, el kellett hoznunk még pár zacskó holmit: két szekrény közé beesett, soha nem keresett (de annál nagyobb örömmel megtalált) szakácskönyvet, konyhai cuccokat, fali képeket, továbbá Boni szert tett a kocsim régi rendszámtáblájára, egy új lyukasztóra és számos kulcsra is. Utoljára léptünk be a házba, ami már szinte teljesen üres volt. És noha nem szerettem túlságosan ezt a házikót (sem a környéket), most mégis összeszorult a szívem, hiszen lezárult egy időszak. Tizennyolc évig jártam oda, másfél évig laktam is benne. Szinte napra pontosan öt éve történt, hogy beléptem az ajtaján – a ház akkor majdnem ugyanilyen üres volt, mint most – nagy hassal, nyolc hónapos terhesen, majd jöttek a bútoraim. Oda hoztuk haza Bonit a kórházból, ott tanult meg járni, ott élte le az első másfél évét. Ezt a másfél évet kicsit siratom, noha a döntés, hogy eladjuk, helyes volt, nem bántuk meg.

Miután végigkutattuk a garázst Bonival (ami nem kell, még ezen a héten megy a kukába), elmentünk az onnan kb. 10 kilométerre lévő vidámparkba. Még soha nem voltam ott, hiszen nem volt soha apropója. Kicsi, viszonylag olcsó vidámpark, nincs tömeg, a homok és a cow-boyok tematikájára: baromi jó volt, még mi is nagyon jól éreztük magukat. Estére beígértük Boninak a világító Eiffel-torony látványát, de mire beértünk Párizsba, és megvacsoráztunk, olyan késő lett, hogy a korai ébredés, a háromórás autóút és a vidámpark után nem lett volna okos dolog még gyalogolni is, és megvárni a 23 órát, hogy csillogjon a torony.

Valszeg az óvónő ültette el benne ezt az Eiffel-torony-mániát, hiszen tavaly is pont ilyentájt voltunk, akkor rá sem bagózott. Úgyhogy a vasárnapi programunk ez volt; elsétáltunk a napsütéses és (viszonylag) autómentes városban a toronyhoz, ahol igencsak előkelő helyezést értünk volna el egy „hogyan tegyünk boldoggá két perc alatt egy kisfiút” versenyben: kapott egy több színben világító bazári Eiffel-tornyot. Egész nap szorongatta, cipelte, be-és kikapcsolta, az ebéd alatt kirakta az asztalra stb. iszonyú aranyos volt.

Viszont teljesen meglepett, hogy micsoda lövés- és bomba(?)álló falakat húztak föl az Eiffel-torony aljára: az egészet bekerítik valami betonszilárdságú üveggel, ha jól láttam, két sorban is. Távolabb autók ellen védő hengereket tettek. Bemenni kapukon keresztül lehet. Fura volt látni ezt a kettősséget: egyrészt azt a sok színes tömeget, külföldi turistákat, gyerekeket, napsütést, másrészt egy halálosan komoly és gondolom iszonyú pénzt és erőforrást felemésztő, erődítmény-jellegű barikádot, ami a védelmet szolgálja ugyan, de ami mégiscsak elveszi a kedvet az ott gondtalanul flangálástól.

Különóra-dilemma

Kuriózumnak számítunk a környezetünkben azzal, hogy Bonit egyetlen különórára sem irattuk még be soha. Zenei, hangszeres, énekes, cirkuszi, dráma-, nyelvi, sport, sakk- vagy képzűművészeti foglalkozások (vagy akár: táborok) nevei röppennek fel rögtön, amint néhány oviskorú szülő elkezd beszélhetni akár a játszón, akár a kollégáim körében. Annyira, hogy én is elkezdtem gondolkodni azon, hogy az ovi utolsó évében beiratjuk valahová Bonit.

Mert miért ne, ha jól érezné magát? Ha esetleg még tanulna is valamit? Ha szívesen menne? Mert mikor tanuljon meg egy ember három nyelven beszélni, hangszeren játszani és biztonságosan úszni ha nem gyerekkorában? Nézzünk szembe a tényekkel: szerintem Boni semmiben sem kiemelkedően tehetséges, a fiam nyilvánvalóan nem zseni. Szeret bizonyos dolgokat (rajzolni, rajzolni, rajzolni), de sok minden másban is ügyes, ha nem is a legjobb (mozgás, nyelv, matek). Szóval pont az a típus, akiből egy kis odafigyeléssel és kitartással bármi lehet.

Azonban közben beindult az ovi (erről majd írok) és egyértelművé vált, hogy Boninak még mindig nehéz az elválás. Rájöttem, hogy felesleges lenne bárhová is beiratni, mert még az is lehet, hogy csak sírva lesz hajlandó bemenni. Miért kényszerítsem egy újabb gyerekközösségbe, amikor még az oviba sem szívesen jár?

Amikor ezt elmondtam a zenesuli titkárságán, egy nő azt javasolja: irassam be egyéni különórára, ahová én is bemehetek Bonival. Szuper ötletnek tűnt, megkérdeztem a gyereket, hogy milyen hangszert szerete. Xilofont! – vágta rá rögtön (és csak azért, mert az ő értelmezésében gitározni és zongorázni már TUD. Ekkor vetettem el az ötletet, hogy ukulelézni fog, amit pedig a saját tanárom tart.). Xilofonóra nincs, de a titkárnő szerint akkor a dob pont jó lenne.

Elmentünk (értsd: elráncigáltam Bonit) a zeneiskola nyílt napjára. Zseniális volt! Tanárok felügyelete mellett mindenféle hangszert ki lehetett próbálni, a hárfától a dudán keresztül a nagybőgőig (te jó ég, milyen nehéz lefogni a húrjait!). A dobtanár tök szimpinek tűnt, a dob (nem tudom mi a rendes neve magyarul, sok dob és két cintányér) impozáns volt. De sajna Boni csak a hátam mögül kukucskált ki, megszólalni sem volt hajlandó. Úgyhogy én ültem le a dob mögé, és kaptam az egyszerű, de annál nehezebb és érdekesebb feladatokat (különböző ritmust ütni két kézzel, felválltva stb). A tanár azt javasolta, írassam be Bonit heti 20 percre, majd szépen, játékosan, xilofont is bevetve tanítgatja. Boni a beszélgetés közben égett a vággyal, hogy dobolhasson, de nem mert; ezért az én kezemet mozgatva ütötte a dobot.

Otthon meghánytuk-vetettük a dolgoz Z-vel. Ő nem nagyon érti, miért kellene egy ovis gyereket bárhová is beiratni, de rám bízta. Én pedig nagyon hezitáltam. Boni az a típusú gyerek, aki gyakran fél az új helyzetektől, noszogatni, győzködni kell, megtapsolni, és ha sikerül neki valami, ő a legboldogabb. Ugyanakkor volt már arra is példa, konkrétan egy téli vakáció alatt, hogy én erőltettem a síelést, de nem ment sehogy sem, nem akart ott marani, nem akarta kipróbálni.

Petra barátnőm arra mutatott rá, hogy a különórára hordozgatós szülők nem a saját szenvedélyüket és ki nem élt vágyaikat akarják-e a gyerekeikkel megvalósíttatni? Biztosan így van: a zenesuliba beérvén, amikor megcsapott az épület szaga, arra gondoltam, hogy te jó ég, mennyire szeretem ezt! De hát hogyan neveljen az ember gyereket, ha nem a saját tapasztalatai alapján? Aztán meg: ha nem ismerteti meg a gyerekkel a lehetőségeket, akkor az hogyan tudjon később élni velük?

De végülis az döntött, hogy beszéltem Bonival. Megkérdeztem, akar e minden héten járni dobolni. Eleve a kérdést nem értette: hogyhogy minden szerdán, az mit jelent? Ő szívesen eljön megint megnézni az összes hangszert, válaszolta. De hogy külön, a zenetanárral, meg velem? Hát jó, mondta, én dobolhatok, ha akarok, de ő nem fog a pasihoz szólni, az tuti! – válaszolta.

Na szóval így történt, hogy végülis nem írattuk be. Egyszerűen nem áll még rá készen szociálisan. És hiába mondta a gyerekorvos, hogy gyógyítsuk a kutyaharapást szőrivel, azaz a félénkséget a szociális helyzetekkel, én ennek nem (nagyon) látom az értelmét. Hogy a családi energiákat, időt arra szánjuk, hogy minden szerdán 20 percre odalogisztikázzuk a gyereket, aki legszívesebben pedig inkább otthon rajzolgatna.

Aztán persze lehet hogy jó lett volna, Boni hamar lelkesedik minden iránt. Könnyebb lett volna most, mint jövőre, az iskolakezdéssel együtt, amikor már szolfézsra is kell járni.

Témák

Olyan jó, hogy Boni már sok mindenben partner; megért, elfogad, kompromisszumot köt, visszaemlékezik, számon tart. Annyi mindent lehet már vele csinálni! Lehet vele például értelmesen beszélgetni, terveket kovácsolni. A klasszikus miért? és hogyan?-kérdéseken kívül azonban vannak olyan visszatérő beszédtémái, amelyeket nem elég egyszer vagy kétszer átbeszélni. Ezeket minden nap többször (SZÁZEZERSZER) felvet, megtárgyal, megvitat. Amolyan mániákus módon. Noha nálunk (még?) nem divat a transzformátor, a dinoszaurusz, a pókember, az autóversenyzés, a csillagok háborúja, a foci stb., úgy látszik, helyettük most ezek vannak terítéken. Viszont eléggé igénybe veszik az ember türelmét és kitartását, egyrészt az ismétlődő jellegük, másrészt a megválaszolhatatlanságuk miatt. Ezek azok:

– Ki kit szeret a legjobban a világon. Akkor kezdődött, amikor most nyáron világossá és kézzelfoghatóvá vált a számára, hogy az apjának rajta kívül vannak más gyerekei. A kis bíró azóta rang- és besorol. További variációi a témának: engem kit szeret a legjobban a világon (ő maga), ő milyen sorrendben szereti az embereket (legjobban engem meg az apját, aztán Matéo-t, a nagyszüleit, a kutyájukat, a nagynénjét, és a királynőket.). Szeret-e minket Szuszi, a szüleim kutyája? Ha mérges rám, akkor pukkadozva kijelenti, hogy soha többé nem fog szeretni. A szeretet téma kiterjed a kajákra is: ki mit szeret enni a legjobban (főételből, desszertből, gyümölcsből), ki olyan elvetemült, hogy nem szereti a tésztát.

– Az aranyosak és a nem aranyosak. Ezzel a kategorizálással a sírba visz. Pedig nem hallhat tőlünk ilyen fekete-fehér típusú fölosztást, amely szerint vannak a jók és a rosszak, és mégis! Az ő szemében valaki vagy aranyos, vagy sem. Még az állatokat is így osztályozza: a szúnyog nem aranyos, mert megcsíp, a méhecske igen, mert mézet csinál nekünk (bár amikor elmondtam, hogy eredetileg nem is nekünk csinálja, elgondolkodott). Lili egyszer farkasokat, kutyákat rajzolgatott, kihallottam a szobájából, hogy Boni érdeklődik tőle: ez aranyos kutya?

– Tudok-e varázsolni, ki és mit tud varázsolni, hol lehet kapni varázspálcát, mikor veszünk mi is. Különben pedig ő maga is tud varázsolni, csiribí-csiribá (gombokat tüntet el a zsebébe) és repülni is (nagyokat ugrál)! Nyáron a húgommal egyszer úgy csináltunk, mintha az automata sorompót közös varázslattal nyitottuk volna ki, azóta (plusz a Mary Poppinsban látottakat figyelembe véve) meg van róla győződve, hogy varázsolni gyerekjáték.

– Meg akar tanulni angolul. Lövésem sincs, hogy ez honnan jön neki, de folyton kérdezgeti, hogy ezt-azt hogyan mondják (és írják) angolul. Sőt, jelenti ki: ő tulajdonképpen már tud angolul! Gud móóóling, jesz, tenkjú – sorolja büszkén. Angol gyerekdalokat akar hallgatni, és noha elvileg ellenzem, a gyakorlatban lehet, hogy mégis beíratjuk valami angoltanulós különórára (ilyen az, amikor a tuti gyereknevelési elveket a gyerek születése után átértékeli az ember).

– És van a klasszikus, egy-másfél éve tartó betű- és KRESZ-táblamánia. Minden táblát kommentel, lerajzol, kiragaszt (kedvence a behajtani tilos és a dohányozni tilos; a lakásban mindenfelé tiltó táblákba botlunk) és mindent lebetűztet, leír, elolvastat. A toll meg a papír nálunk játszótéri alapfelszerelés, tegnap pl. Cellux-ot mentünk vásárolni neki, mert elfogyott (az irományait is kiragasztja). Tulajdonképpen ennyi energiával már meg is kellett volna tanulnia olvasni, nem is értem, miért nem (talán mert tényleg nincs szivacsból az agyuk a gyerekeknek: ő pl. rendszerint elfelejti a rég nem hallott mesék végét, és folyamatosan ugyanazokat a hibákat követi el franciául is és magyarul is: pl. szépebb, a szebb helyett). Azért fura ez az írás- és olvasásmánia, mert nem mondanám, hogy rajong a könyvekért. A cetliken, prospektusokon, névjegykártyákon lévő irományokért viszont meg van veszve: elolvastatja, lemásolja, fölragasztja őket. Könyveket is készít, illusztrál, majd lediktáltatja velem a sztorit, amit rá akar írni. Tegnap kikönyörgött tőlünk egy mappát (a lyukasztó- és tűzőgépet már eleve az ő szobájába tároljuk). Oviba menet azt kérte, hogy meséljek egy mesét a „darázscsaládról, amikor nem álltak meg a STOP-táblánál!”.

Ha jobban belegondolunk

– Mama, mit jelent az, hogy de?
– De? Az egy válasz, ha kérdeznek. Olyasmi, mint az igen.
– Aha. És mit jelent az, hogy dehogy?
– Hááát... az meg azt jelenti, hogy: nem... azt hiszem. Ezen még soha nem gondolkodtam!
– És Mama, mit jelent az, hogy dehogynem?
– Izé... hát, az megint azt jelenti, hogy igen!
– I-geeen? Dehát benne van az, hogy nem! Akkor hogy jelenthet igent?

Azért furcsa egy világban élünk

A felnőttek és a kamaszok világa között feszülő kibékíthetetlen ellentét évszázados építményéhez szeretnék hozzájárulni egy saját kis téglával. Rengeteg mondanivalóm lenne basszus nem igaz, hogy ezek a tinik ilyen buták, együgyűek, egykedvűek, motiválatlanok, lusták lennének de inkább nem mondok semmit.

Lili (18) vigyáz Bonira a nyári vakáció utolsó hetében. Tegnap vacsorára paradicsomos tészta volt, amire ki-ki sajtot reszelhetett... volna. Csak éppen Lili nem tudta, hogyan kell használni a reszelőt!

– Melyik oldalán kell reszelni? – kérdezte a reszelőt forgatva, és látván e vígjátéki fordulattól nevetésre görbülő szánkat, szabadkozva hozzátette: Még soha nem csináltam ilyet!

Nem tudom eldönteni, mi a furább: hogy egy lassan nagykorú lány 1) soha nem reszelt még semmit életében, vagy hogy 2) nem tudja megállapítani kapásból, hogyan kell csinálni?!

Gúzsba kötve táncolni

A fordítók mindennapjai

Kinyitom a doksit. Átfutom rajta a szemem. Soha, soha, de soha nem olvasom el előre a szöveget. Pedig jobb lenne, biztos hatékonyabb lennék. Csak az a baj, hogy akkor már az olvasáskor elunnám az életemet. Elég a dokishoz kapott rövid ismertetőt, leírást, tájékoztatót, referenciadokumentumot, csatolmányt, útmutatót stb. elolvasni. Mondatról mondatra haladok, hogy legyen egy kis izgalom az életemben. Sőt, olyan is van, hogy a mondat végét sem olvasom el, úgy esek neki az első részének. Aztán ha valami nem világos, ígyis-úgyis előre kell kacsingatnom, de nekem az vált be, hogy fordítok, mitha az életem függne tőle. 

Van, hogy a fordítás kínszenvedés. Ülök egy mondattal szemben, amit már megérteni is nehézkes, hát még lefordítani. Keservesen, nyögvenyelősen írom az egyik szót a másik után. Ilyenkor minden önfegyelemre szükségem van ahhoz, hogy ne nézzem meg az Indexet percenként. 

Mikor nehéz a fordítás? Először is, ha rossz az eredeti szöveg: ellentmondásos (egy bekezdésen belül állít valamit és annak az ellenkezőjét), hibás (nem anyanyelvű írta), logikátlan (ok-okozat felcserélése), trehányul van fogalmazva (szóismétlés). Vagy ha az indo-európai nyelvek és a magyar nyelv különböző logikája miatt az eredeti mondat (pl. felsorolás, pontba szedés) nem működik. Vagy ha sok és ismeretlen terminológia megakasztja a lendületet, hiszen minden egyes szónak külön utána kell nézni. Vagy ha szlogeneket kell lefordítani. 

Van viszont egy olyan kegyelmi állapot, amikor eljön a flow és a fordítás tényleg kihívás, kreatív alkotómunka. Egyik mondatot fordítom a másik után, minden klappol, metaforák a helyükön, nem fog ki rajtam a huszadik hátravetett mellékmondat és a sok nominális szerkezet sem. Csak úgy ontom magamból a frappáns, rövid, tömör, közérthető mondatokat. Olyan választékos vagyok, mintha Grécsy László és Szabó Magda lánya lennék. 

Kár, hogy ez viszonylag ritka, egyrészt mert ott az a sok adminisztráció (ide kattintani, oda beregisztrálni , ezt kinyitni, arra a programra várakozni stb.), másrészt meg az embert mindig megzavarják a bejövő e-mailek. Hiányzik a belemélyedés. Meg azért az is ritka, hogy csak úgy az égből belepottyanjon az ember ölébe egy érdekes doksi; általában van előzmény, ahhoz kell igazodni, úgy a terminológiát, mint a stílust tekintve. 

A cél az, hogy 1) pontosan ugyanazokat az infókat adja át az ember, mint a forrásszövegben, de 2) tökéletes magyarsággal, azaz ne érződjön rajta, hogy fordítás. Összevonás, zárójelezés, kettőspontozás, áthelyezés, rövidítés megengedett, az értelmezés néha egyenesen elengedhetetlen. Esetenként a lehetetlennel határos mindkét kritériumnak megfelelni. Ilyenkor én a szép magyarságot választom, és eltűnnek bizonyos (nem annyira fontos) eredeti elemei a mondatnak. Az idő fontos tényező; én akkor szeretek a legjobban dolgozni, ha épp elegendő időm van a fordításra, se több, se kevesebb. A legrosszabb az, amikor rengeteg idő áll rendelkezésre egy szar feladatra. 

Átolvasom, átlalában egyszer. Ahol valami furcsaság van, ott esélyes, hogy félrefordítottam valamit, azt újra meg kell nézni. A kész szöveget átadom a lektornak. A lektorálás bizalmi munka, hiszen a fordítás gyakran szájíz dolga. Teljesen változó, hogy ki, hogyan nézi meg a szöveget, és az is kollégától függ, hogy én hogyan reagálok erre. Nagyvonalakban kétféle lektor létezik a világon: a Bonviván, aki örül, hogy jól fordított szöveget kap, amivel nincs sok melója, és amit lelkesen kommentál és boldogan szmájliz; valamint a Véreskezű, akinek az az életfilozófiája, hogy semmilyen szöveg nem elég jó, és ötévente egyszer ad pozitív visszajelzést. Én az utóbbi típusú kollégákkal dolgozom, és sok időbe telt, amíg elfogadtam ezt az (amúgy respektálandó) elvet. Ma már örülni is tudok a tüzetes átvizsgálásnak, és kis füzetbe vezetem a jó(bb) megoldásokat, amelyekről nem is értem, hogy tulajdonképpen nekem miért nem jutott eszembe?!  

És végezetül, egy típikus fordítói betegségről: amikor az ember egy szórólapot sem tud elolvasni úgy, hogy magában ne szerkessze át az egész szöveget, javítsa a helyesírási hibákat, a központozást, a szóismétléseket. Őrületes dolgokat adnak nyomtatásba, higgyétek el!