Az oviban intézményes (tehát nem ovónői mánia) elvárás, hogy a gyerekek januártól fölismerjék a saját nevüket nyomtatott nagybetűvel, a saját nevük kezdőbetűjét más szavakban, illetve év végére az 1, 2 és 3 számokat.
Ez az, amire gyerektelenként - amikor az ember még mindent tud - simán rávágtam volna, hogy hülyeség, baromság. Minek sietni. Játsszanak inkább, futkossanak, legyenek levegőn, bogarazzanak, homokozzanak.
És ez az, amiről ma már totálisan más a véleményem, ma, amikor van egy betű- és számmániás gyerekem. Azt továbbra sem tudom, hogy a többi gyereknek ez jó-e, de az enyémen konkrétan látom a mohó vágyat a tanulásra és az új ismeretek befogadására (gondolom a legtöbb gyerek ilyen). Büszkén sorolja az ismert betűket, meseolvasás közben követi a szöveget az ujjával, mindig mindent megszámol (és megszámoltat), elmutogatja a kezén, göcsörtös E-ket, M-eket, 1-eseket, 7-eseket stb. rajzol, "szavakat" rak ki betűkből, majd kéri, hogy olvassuk föl. Az ovis oktatás úgy tűnik, nagyon ügyesen meglovagolja ezt a tanulni vágyást, és ha már ennyire érdeklődők ezek a kicsik, akkor miért ne tanuljanak már olvasni vagy számolni? Én lassan már szolmizálni is meg fogom tanítani, annyira kiváncsi. A KRESZ-táblák irànti lelkesedése sem ma kezdődött, de most, hogy sokat vagyunk úton, azokból is rengeteget ismer.
Levegőn lenni, futkorászni, gyurmázni, medencézni, kutyázni-macskázni, ugrabugrálni még így is RENGETEG ideje marad.
2017. július 20., csütörtök
2017. július 17., hétfő
Fegyelmezési kihívás... izé, probléma...
Egyrészről tökre, de tényleg! totálisan megértem egy 3,5 éves gyerek frusztrációit. Hogy mindenféle társadalmi konvenciókra meg higiéniai és biztonsági megfontolásokra hivatkozva nem engedik neki, hogy állva egyen, hogy az út kellős közepén leüljön játszani (egyáltalán: hogy mindig játsszon), hogy ne mosson kezet, hogy kivegye egy másik gyerek kezéből a játékot. Toleráns és megértő vagyok, a lehető legtöbb mindent megengedek neki a józan ész határain belül. A kommunikáció, az elfogadás, az empátia zászlaját lengetem, a határok meg a keretek szigorú kijelölésével - a könyökünkön jön ki az elmélet, ugye?
Úgy tűnik, Boni nem tudja hogyan levezetni a frusztrációját (volt nekem olyan osztálytársam, aki az ellenőrzőjét tépte össze, mert rossz jegyet kapott - Boni is ilyen lesz?), és ha bizonyos dolgokban korlátozzuk, elfogadhatatlan dolgot művel: harap, csíp, üt-vág MINKET. Ennél a pontnál elfogy a türelmem, a toleranciám, a beleélő-képességem, másodpercekre komolyan még a szeretet is kivész belőlem, ezt egyszerűen nem akarom hagyni.
Azóta van terítéken az ügy, mióta elindultunk, előtte büntetésképp a szobájába küldtük. Azóta eszköztelenek vagyunk. Jobb híján a fagyitól meg a Túró Ruditól tiltjuk el, de be kell látni, hogy nem nagyon működik. Z. már a verést fontolgatja, én erre még azt mondom, hogy egyrészr nem akarok fájdalmat okozni neki, másrészt meg akkor milyen jogon mondanám, hogy ne verjen minket? De amúgy megértem a férjemet is, mert az állapot tarthatatlan. A szemünk előtt változik át a cuki, okos, kedves gyerekünk akaratos és undok kis köcsöggé, csak mert el kell mennie lefeküdni vagy mert ki kell szállnia a kocsiból!
Azért hezitáltam, hogy leírjam mindezt, mert nem akarok úgy járni, mint a 40 éves szingli barátnőim, akiknek a környezete jogot formál arra, hogy a kénye-kedvére kritizálja őket, és elmondja, hol rontották el - amikor pedig simán lehet, hogy a csupán a véletlen műve a szingliség. Én sem gondolom, hogy bármit is elrontottunk volna - hacsak azt nem, hogy későn szültem gyereket egy olyan világba, ahol minden a gyerekek körül forog.
Ugyanígy sajna azt sem hiszem, hogy tuti megoldás létezne számunkra. Az a gyanúm, hogy egyszerűen csak... ki kell várni, hogy elmúljon!
Úgy tűnik, Boni nem tudja hogyan levezetni a frusztrációját (volt nekem olyan osztálytársam, aki az ellenőrzőjét tépte össze, mert rossz jegyet kapott - Boni is ilyen lesz?), és ha bizonyos dolgokban korlátozzuk, elfogadhatatlan dolgot művel: harap, csíp, üt-vág MINKET. Ennél a pontnál elfogy a türelmem, a toleranciám, a beleélő-képességem, másodpercekre komolyan még a szeretet is kivész belőlem, ezt egyszerűen nem akarom hagyni.
Azóta van terítéken az ügy, mióta elindultunk, előtte büntetésképp a szobájába küldtük. Azóta eszköztelenek vagyunk. Jobb híján a fagyitól meg a Túró Ruditól tiltjuk el, de be kell látni, hogy nem nagyon működik. Z. már a verést fontolgatja, én erre még azt mondom, hogy egyrészr nem akarok fájdalmat okozni neki, másrészt meg akkor milyen jogon mondanám, hogy ne verjen minket? De amúgy megértem a férjemet is, mert az állapot tarthatatlan. A szemünk előtt változik át a cuki, okos, kedves gyerekünk akaratos és undok kis köcsöggé, csak mert el kell mennie lefeküdni vagy mert ki kell szállnia a kocsiból!
Azért hezitáltam, hogy leírjam mindezt, mert nem akarok úgy járni, mint a 40 éves szingli barátnőim, akiknek a környezete jogot formál arra, hogy a kénye-kedvére kritizálja őket, és elmondja, hol rontották el - amikor pedig simán lehet, hogy a csupán a véletlen műve a szingliség. Én sem gondolom, hogy bármit is elrontottunk volna - hacsak azt nem, hogy későn szültem gyereket egy olyan világba, ahol minden a gyerekek körül forog.
Ugyanígy sajna azt sem hiszem, hogy tuti megoldás létezne számunkra. Az a gyanúm, hogy egyszerűen csak... ki kell várni, hogy elmúljon!
2017. július 11., kedd
Az obligát fotók
Minden évben hasonlóakat csinálok, dehát annyira szeretem a hegyeket. Az épületek elképesztően gyönyörűek, az emberek Servus-szal köszönnek, kivéve, amikor Jó napottal - rengeter magyarral találkozunk. Reggelente a felhők a völgyből szállnak fel, és minden este premier plánból nézzük végig a vihart. Közte megsülünk, és pluszban szokatlan (bár jelei már voltak) fegyelmezési problémával szembesülünk. Keressük a megoldást, ami lehet, hogy nem létezik.
2017. július 10., hétfő
A biztonság kedve
Nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy az utolsó ovis nap (péntek) után rögtön (szombaton) el tudunk indulni nyaralni. Hogyhogy nem gondoltam a betegségekre, amikor márciusban lefoglaltam a szállodát?! Szerdán Boni belázasodott és noha elmúlt a láz és a levertség péntekre, ott volt a kezünkben egy vérvétel-beutaló. Még szerdán írta föl a gyerekorvos, arra az esetre, hogy ha esetleg pénteken is lázas lenne, akkor ellenőrzni tudjuk, nem baktériumos eredetű-e a betegség
Ismerve a férjem aggodalmait, tudván, hogy volt már Boninak streptococcusos torokgyulladása, én azt mondtam, csináltassuk meg a vérvételt, induljunk el nyugodt szívvel nyaralni (ha vírusos, nem kell semmi, ha baktériumos, kapunk antibiotikumot).
Péntek este 21 órakor telefonált a gyerekorvos: nem baktériumos ugyan, de egy másik érték annyira ijesztően alacsony, hogy ha lejjebb menne, kórházba kellene vinnünk Bonit. Csináltassuk meg a vérvételt 2 nap múlva. Valszeg semmi komoly, a betegség utótünete, de nem biztos.
Én hülye megnéztem a neten: a náthától a leukémiáig minden okozhatja. De főleg a leukémia. Képzelhetitek, milyen éjszakánk volt! Akkor még azt gondoltuk, nem is utazunk el, megvárjuk a hétfőt, megcsináljuk a vérvételt helyben.
Reggel aztán sokkal optimistábbak voltunk. Végül is, ha nem csináltattuk meg a vérvėtelt A BIZTONSÁG KEDVÉÉRT, most nem is tudnánk róla, hogy ez az ėrték alacsony. Minek bukjuk a szállodafoglalást, minek töltsünk otthon egy béna hétvégét, amikor Ausztriában is vannak orvosok, van vérvétel?
Tök jól tettük egyébként. A ma délelőttött egy szuperprofi és tiszta osztrák kórházban töltöttük, ahol szimpi orvosok vizsgálták meg Bonikámat, a francia nyelvű beutaló ellenére simán levették a vért, elfogadták az európai egészségbiztosítási kártyát, és 1 órát kellett csak várni az eredményre: minden OK, az érték javul, most már a normális alsó határán van, ufff.
Volt leukémia a családunkban, szeencsére az a gyerek meggyógyult; és azt is tudom, hogy SEMMIRE soha nincs garancia az életben, ezért jó alaposan megijedtük, a legrosszabbtól tartottunk. Ezt megúsztúk.
Már itt töltöttünk 2 éjszakát, de valójában nekünk MOST kezdődik a nyaralás.
Ismerve a férjem aggodalmait, tudván, hogy volt már Boninak streptococcusos torokgyulladása, én azt mondtam, csináltassuk meg a vérvételt, induljunk el nyugodt szívvel nyaralni (ha vírusos, nem kell semmi, ha baktériumos, kapunk antibiotikumot).
Péntek este 21 órakor telefonált a gyerekorvos: nem baktériumos ugyan, de egy másik érték annyira ijesztően alacsony, hogy ha lejjebb menne, kórházba kellene vinnünk Bonit. Csináltassuk meg a vérvételt 2 nap múlva. Valszeg semmi komoly, a betegség utótünete, de nem biztos.
Én hülye megnéztem a neten: a náthától a leukémiáig minden okozhatja. De főleg a leukémia. Képzelhetitek, milyen éjszakánk volt! Akkor még azt gondoltuk, nem is utazunk el, megvárjuk a hétfőt, megcsináljuk a vérvételt helyben.
Reggel aztán sokkal optimistábbak voltunk. Végül is, ha nem csináltattuk meg a vérvėtelt A BIZTONSÁG KEDVÉÉRT, most nem is tudnánk róla, hogy ez az ėrték alacsony. Minek bukjuk a szállodafoglalást, minek töltsünk otthon egy béna hétvégét, amikor Ausztriában is vannak orvosok, van vérvétel?
Tök jól tettük egyébként. A ma délelőttött egy szuperprofi és tiszta osztrák kórházban töltöttük, ahol szimpi orvosok vizsgálták meg Bonikámat, a francia nyelvű beutaló ellenére simán levették a vért, elfogadták az európai egészségbiztosítási kártyát, és 1 órát kellett csak várni az eredményre: minden OK, az érték javul, most már a normális alsó határán van, ufff.
Volt leukémia a családunkban, szeencsére az a gyerek meggyógyult; és azt is tudom, hogy SEMMIRE soha nincs garancia az életben, ezért jó alaposan megijedtük, a legrosszabbtól tartottunk. Ezt megúsztúk.
Már itt töltöttünk 2 éjszakát, de valójában nekünk MOST kezdődik a nyaralás.
2017. július 4., kedd
A férjem a melltartóboltban
Megkértem a férjemet, hogy ha már úgyis a belvárosba megy, cserélje ki/téríttesse vissza azt a botrányos melltartót, amit most hétvégén vettem, és aminek a merevítője egyetlen mosás után kettétört. Amúgy maga a vásárlás is rémes volt, mert hiába kerestem normális, azaz egyszerű, lehetőleg fekete pamut, bélés és mindenféle push-up-os hókuszpókusz NÉLKÜLI melltartókat. Idén még a bikinikben is szivacs van, nem értem én ezt, komolyan. Na szóval van ez az Etam nevű márka, és a boltjukban, hátul a sarokban legalul megtaláltam az egyetlen nekem tetsző típust, vettem is belőle kettőt, majd fölhívtam LB-t, hogy elpanaszoljam neki a szűkös választékot, és kipuffogjam magam a jelenségről.
Ma előtúrtam a blokkot, odaadtam Z-nek a melltartóval együtt, és elmagyaráztam, hol találja az üzletet. Még jó, hogy nem én mentem, mert a melltartóügy puskaporos téma, jó pipa voltam a boltra is, meg a divatdiktátorokra is, akik ezt a bundás fazont nyomatják és akik miatt a nők kénytelenek vizes szivaccsal a mellükön (!!!) strandolni.
Később hívott Z,. hogy ő nem ért semmit, biztosan az Etam nevű boltba kell visszavinnie? Mert hogy itt mindenki azzal jön, hogy a melltartóra az van írva: Women'secret. Most ez nem ugyanaz??
Oupsz, nem néztem volna meg melyik melltartóm ment tönkre? Valszeg annyira eldurrant az agyam melltartóügyben, hogy automatikusan az új szerzeményt gyanúsítottam meg..
A vicc az, hogy a férjem még így is visszatéríttette az árát. Hatékony pasi, mi? Mondom, hogy egy eszkimónak is eladna egy hűtőszekrényt! Csak azon bosszankodott (és ezt többször is elmondta a csajnak), hogy miért az ő bankkártyájára fogják utalni a pénzt és miért kell megadnia ehhez a telefonszámát.
De még jó, hogy megadta, így föl tudták hívni, amikor rájöttek, hogy ez nem az ő termékük, hanem a konkurenciáé. Z. visszament az üzletbe, és ekkor hívott teljesen értetlenkedve, hogy most nem érti, mi van. Azt mesélte, jókat röhögtek a csajok körülötte!
Ma előtúrtam a blokkot, odaadtam Z-nek a melltartóval együtt, és elmagyaráztam, hol találja az üzletet. Még jó, hogy nem én mentem, mert a melltartóügy puskaporos téma, jó pipa voltam a boltra is, meg a divatdiktátorokra is, akik ezt a bundás fazont nyomatják és akik miatt a nők kénytelenek vizes szivaccsal a mellükön (!!!) strandolni.
Később hívott Z,. hogy ő nem ért semmit, biztosan az Etam nevű boltba kell visszavinnie? Mert hogy itt mindenki azzal jön, hogy a melltartóra az van írva: Women'secret. Most ez nem ugyanaz??
Oupsz, nem néztem volna meg melyik melltartóm ment tönkre? Valszeg annyira eldurrant az agyam melltartóügyben, hogy automatikusan az új szerzeményt gyanúsítottam meg..
A vicc az, hogy a férjem még így is visszatéríttette az árát. Hatékony pasi, mi? Mondom, hogy egy eszkimónak is eladna egy hűtőszekrényt! Csak azon bosszankodott (és ezt többször is elmondta a csajnak), hogy miért az ő bankkártyájára fogják utalni a pénzt és miért kell megadnia ehhez a telefonszámát.
De még jó, hogy megadta, így föl tudták hívni, amikor rájöttek, hogy ez nem az ő termékük, hanem a konkurenciáé. Z. visszament az üzletbe, és ekkor hívott teljesen értetlenkedve, hogy most nem érti, mi van. Azt mesélte, jókat röhögtek a csajok körülötte!
2017. július 3., hétfő
Nincs recept
Á, nem hiszem én már, hogy a kisgyerekkori nevelésnek – amint arról annyit lehet olvasni főcímekben: kötődő, tekintélyelvű, pozitív, kapcsolódó – akkora hatása lenne arra, hogy milyen felnőtté válik az a gyerek. Kezdem azt gondolni, hogy teljesen mindegy, mit csinálunk, az alapanyag számít (a genetikailag meghatorozott hajlamok, tulajdonságok), illetve a szülők személyisége – ezeken pedig úgysem lehet változtatni.
Nézem ezt a sok kisgyereket az oviban és a játszón. Annyira mások, annyira máshogy reagálnak egy-egy helyzetre! Arthur már 3,5 évesen két kerekű biciklivel bicajozott, Bonit teljesen hidegen hagyja. Hugo meg, teljesen normális anyukával és nagytesóval, olyan szófogadatlan, hogy minden második napon már büntetésben ül az oviban, amikorra odaérünk.
Vagy vegyük a húgomat és engem: a mamánk rendmániás, élére hajtogatott ruhák és kényszeresen összepárosított Barbie-cipők között nőttünk fel (ha hiányzott valamelyiknek a párja, kikaptunk). Én rendszerető lettem (de nem mániákus), a húgom iszonyú kupis.
Vagy itt van Z. családja, a legjobban tanulmányozható matéria: Z. mamája korán meghalt, addig viszont folyamatosan a betegségektől rettegett; Z. hipochonder lett (mániákus), a húga és a nővére normálisak. Ellenben ők ketten rendkívül különböznek egymástól (kb. ég és föld), Z. húga vallásos, 6 gyerekkel, a nővére pedig 3 kapcsolatból 3 gyereket szült, egyik kontinensről a másikra költözött, munkahelyeket váltogat stb.
Vagy Petra barátnőm esete: zsidózós, migránsozós, hálapénzezős apuka (aki egyszer velem is ki akart kezdeni) és cigányozós, férfigyűlölő anyuka (el is váltak, rémes volt), Petra mégis az egyik legtoleránsabb, legnyitottabb ember, akit csak ismerek.
Annyi ilyen történetet, családot ismer mindenki, nem? Másik barátnőm apukájáról lemondtak a szülei, intézetben nőtt föl, nem tudom milyen körülmények között, de el lehet képzelni (Románia), mégis normális családot teremtett a három gyerekének.
Ismerek olyan embereket, akik 40 évesen is azon keseregnek, hogy mit vétettek ellenük a szülei, nem bírnak túllépni rajta, míg mások borzalmas gyerekkor után is kiegyensúlyozott felnőtté váltak. Vagy vegyük a holokausztot: emberek túlélték ép ésszel, közülük van aki – pl. a most elhunyt Simone Veil–, karriert csinált, politikus lett, fontos dolgokat tett le az asztalra, túl tudott lépni a retteneten.
Ezek után nem tudom, miért van olyan nagy divatja az olyan témáknak, mint hogy mit csináljunk a hisztiző gyerekkel, sérült lesz-e ha bölcsibe adom, merjek-e neki ellentmondani, ha igen, hogyan, beszéljek-e az érzéseimről, az ő érzéseiről, kellenek-e határok, milyenek, hogyan, mitől lesz önbizalma, dicsérjem-e az eredményeiért, vagy csak az erőfeszítéseimért stb., stb. Mármint, biztosan kell egy Vekerdy is minden társadalomban (kell?), de szerintem ami netszinten megy a neveléssel kapcsolatban, az őrület, túlzás (overrated, írnám, ha nem lennék fordító).
Nagyon felszabadító szerintem azt gondolni, hogy valószínűleg minimális befolyást gyakorolunk egy későbbi felnőtt jellemére akkor is, ha 4 hónaposan bölcsibe adjuk (=francia gyakorlat), és akkor is, ha 3 évig otthon vagyunk vele. Hogy nem lesz sérült (illetve nem attól lesz sérült) sem akkor, ha ráver az ember a fenekére párszor, sem akkor ha unalomig mindent átbeszélünk. Azért felszabadító, mert minimális így a bűntudat, hiszen a hozott anyag, a családi háttér, a későbbi rengeteg inger, barátságok, könyvek, filmek, távolabbi rokonok mellett szinte eltörpül az, hogy mit kapott kisgyerekkorban – lásd a fönti elgondolkodtató példákat.
Én eddig szigorú szülőként definiáltam magamat, de egyre inkább az engedékenyek közé kezdek tartozni. Ennek oka pont az hogy noha nem hiszek a nevelés mindenható hatalmában (sarkítok), abban viszont igen, hogy a szülő-gyerek kapcsolat épp most kezd kialakulni (de még mindent el lehet cseszni kamaszkorban, úgy érzem). És nem utolsósorban, nem akarok erre az időszakra úgy visszaemlékezni, hogy mindig utasítgatok, pörölök, regulázok és rendszabályozok. Úgyis meg fogja tanulni később, hogy ne egyen malac módon, hogy köszönjön, hogy ne köpködjön, hogy legyen udvarias, és hiába kiabálok, akkor sem fogunk tudni hamarabb elindulni, akkor is össze fogja járni a szobát cipővel és akkor is macera lesz a fogmosás.
(Azért gondolkodtam most el ezen, mert a legutóbbi (vagy egyel előző) Elle-ben volt egy cikk arról, hogy miképpen lehetne visszaszerezni a szülői autoritást ezen a nyáron. Többek között azt írta a cikk, hogy nem azt kellene mondanunk, hogy nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert fájni fog a hasad, hanem: nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert megtiltOM. Vagy valami ilyesmi. Az volt az érv, hogy az 1. esetben – helytelenül – a szülő és a gyerek egymással egy szinten vannak, így a gyerek (aki tudat alatt mindig a haláltól retteg) azt szűrheti le, hogy a szülő maga is meghalhat. Ellenben a 2. esetben a szülő a gyerek fölé pozicionálja magát, ami biztonságérzetet kelt a gyerekben: a szülő másfajta, nem halandó lény.
Szóval mindent meg lehet ideologizáni, na!)
Nézem ezt a sok kisgyereket az oviban és a játszón. Annyira mások, annyira máshogy reagálnak egy-egy helyzetre! Arthur már 3,5 évesen két kerekű biciklivel bicajozott, Bonit teljesen hidegen hagyja. Hugo meg, teljesen normális anyukával és nagytesóval, olyan szófogadatlan, hogy minden második napon már büntetésben ül az oviban, amikorra odaérünk.
Vagy vegyük a húgomat és engem: a mamánk rendmániás, élére hajtogatott ruhák és kényszeresen összepárosított Barbie-cipők között nőttünk fel (ha hiányzott valamelyiknek a párja, kikaptunk). Én rendszerető lettem (de nem mániákus), a húgom iszonyú kupis.
Vagy itt van Z. családja, a legjobban tanulmányozható matéria: Z. mamája korán meghalt, addig viszont folyamatosan a betegségektől rettegett; Z. hipochonder lett (mániákus), a húga és a nővére normálisak. Ellenben ők ketten rendkívül különböznek egymástól (kb. ég és föld), Z. húga vallásos, 6 gyerekkel, a nővére pedig 3 kapcsolatból 3 gyereket szült, egyik kontinensről a másikra költözött, munkahelyeket váltogat stb.
Vagy Petra barátnőm esete: zsidózós, migránsozós, hálapénzezős apuka (aki egyszer velem is ki akart kezdeni) és cigányozós, férfigyűlölő anyuka (el is váltak, rémes volt), Petra mégis az egyik legtoleránsabb, legnyitottabb ember, akit csak ismerek.
Annyi ilyen történetet, családot ismer mindenki, nem? Másik barátnőm apukájáról lemondtak a szülei, intézetben nőtt föl, nem tudom milyen körülmények között, de el lehet képzelni (Románia), mégis normális családot teremtett a három gyerekének.
Ismerek olyan embereket, akik 40 évesen is azon keseregnek, hogy mit vétettek ellenük a szülei, nem bírnak túllépni rajta, míg mások borzalmas gyerekkor után is kiegyensúlyozott felnőtté váltak. Vagy vegyük a holokausztot: emberek túlélték ép ésszel, közülük van aki – pl. a most elhunyt Simone Veil–, karriert csinált, politikus lett, fontos dolgokat tett le az asztalra, túl tudott lépni a retteneten.
Ezek után nem tudom, miért van olyan nagy divatja az olyan témáknak, mint hogy mit csináljunk a hisztiző gyerekkel, sérült lesz-e ha bölcsibe adom, merjek-e neki ellentmondani, ha igen, hogyan, beszéljek-e az érzéseimről, az ő érzéseiről, kellenek-e határok, milyenek, hogyan, mitől lesz önbizalma, dicsérjem-e az eredményeiért, vagy csak az erőfeszítéseimért stb., stb. Mármint, biztosan kell egy Vekerdy is minden társadalomban (kell?), de szerintem ami netszinten megy a neveléssel kapcsolatban, az őrület, túlzás (overrated, írnám, ha nem lennék fordító).
Nagyon felszabadító szerintem azt gondolni, hogy valószínűleg minimális befolyást gyakorolunk egy későbbi felnőtt jellemére akkor is, ha 4 hónaposan bölcsibe adjuk (=francia gyakorlat), és akkor is, ha 3 évig otthon vagyunk vele. Hogy nem lesz sérült (illetve nem attól lesz sérült) sem akkor, ha ráver az ember a fenekére párszor, sem akkor ha unalomig mindent átbeszélünk. Azért felszabadító, mert minimális így a bűntudat, hiszen a hozott anyag, a családi háttér, a későbbi rengeteg inger, barátságok, könyvek, filmek, távolabbi rokonok mellett szinte eltörpül az, hogy mit kapott kisgyerekkorban – lásd a fönti elgondolkodtató példákat.
Én eddig szigorú szülőként definiáltam magamat, de egyre inkább az engedékenyek közé kezdek tartozni. Ennek oka pont az hogy noha nem hiszek a nevelés mindenható hatalmában (sarkítok), abban viszont igen, hogy a szülő-gyerek kapcsolat épp most kezd kialakulni (de még mindent el lehet cseszni kamaszkorban, úgy érzem). És nem utolsósorban, nem akarok erre az időszakra úgy visszaemlékezni, hogy mindig utasítgatok, pörölök, regulázok és rendszabályozok. Úgyis meg fogja tanulni később, hogy ne egyen malac módon, hogy köszönjön, hogy ne köpködjön, hogy legyen udvarias, és hiába kiabálok, akkor sem fogunk tudni hamarabb elindulni, akkor is össze fogja járni a szobát cipővel és akkor is macera lesz a fogmosás.
(Azért gondolkodtam most el ezen, mert a legutóbbi (vagy egyel előző) Elle-ben volt egy cikk arról, hogy miképpen lehetne visszaszerezni a szülői autoritást ezen a nyáron. Többek között azt írta a cikk, hogy nem azt kellene mondanunk, hogy nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert fájni fog a hasad, hanem: nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert megtiltOM. Vagy valami ilyesmi. Az volt az érv, hogy az 1. esetben – helytelenül – a szülő és a gyerek egymással egy szinten vannak, így a gyerek (aki tudat alatt mindig a haláltól retteg) azt szűrheti le, hogy a szülő maga is meghalhat. Ellenben a 2. esetben a szülő a gyerek fölé pozicionálja magát, ami biztonságérzetet kelt a gyerekben: a szülő másfajta, nem halandó lény.
Szóval mindent meg lehet ideologizáni, na!)
2017. június 28., szerda
Egy mikrovállalkozás vezérigazgatója vagyok
Normális az, hogy ennyi adminisztrációval, idővel és energiával jár az, hogy egyszerűen csak élünk?! (Mert még nem játszottam a gyerekkel, nem beszélgettem a férjemmel, nem végeztem házimunkát, nem éltem a hobbijaimnak, és...még nem dolgoztam a bejelentett munkahelyemen! És engem ezek a középvezetői szerzezési rutinfeladatok soha nem is vonzottak! Grrrr!)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)