2016. szeptember 24., szombat

Kedvcsináló gyerekezéshez

Tegnap arról beszélgettünk két kolléganőmmel (akiknek Bonival kb. egyidős fiaik vannak), hogy a gyerekezés mely aspektusai a legnehezebbek számunkra. Megint meg kellett állapítanom, hogy az éjszakázás nekünk soha nem volt nagy gond. A mumusként beharangozott kialvatlanság meg alvásmegvonás problémája nálunk soha nem volt terítéken: amíg még kicsi volt, addig egy-két szoptatással elintéztem az éjszakákat (ráadásul reggel nem kellett kelni és időre menni sehova), amióta meg már nagyobb, sokkal kevesebbszer ébred – engem meg nem zavar, ha részletekben kell aludnom (ráadásul Boni ilyenkor gyakran az apját akarja inkább, szuper!).

Hezitáltam, hogy a betegségek miatti aggódást, a mh-i hiányzásokat és a határidős munkákkal való sakkozást válasszam-e, vagy a reggel beinduló és estére véget érő folyamatos kérdésekre-válaszolgatást (Mi az, hogy ősz? Hol van a tenger? Hol a szomszéd néni mamája? Ezt hogy mondják? Miért? Miért megy le a nap? Miért raktad azt oda? Miért nem ide? Mamaaaaa! Mamaaaaaaaaa! Figyelj! Mi ez? Ezt hogy mondják? stb. stb.). Az én-idő és a férjemmel kettesben töltött idő hiánya semmiképpen nem téma, mi olyan kontextusban vállaltunk gyereket, hogy addigra már pont, hogy a folyamatos magammal törődésből volt elegem.

Végülis azt mondtam, hogy a legnehezebben az étkezéseket szoktam meg: azt, hogy nem tudom normálisan megenni és kiélvezni az ételt, mert közben azt kell figyelnem, hogy Boninak mindene megvan-e (kanál, villa, szalvéta, víz, kaja), adott esetben segítenem kell neki enni, meg fölugrálni, mert mást kér/leesett/összemaszatolódott/fejére borította/túl forró stb. És mire oda kerülök, hogy megegyem a sajátomat, addigra vagy már kihűlt, vagy pedig olyan kupi van, hogy nyugodtan úgysem tudnék enni, inkább letörlöm, fölszedem, elmosom, és rohanok megmosni a gyerek kezét, nehogy összafogdosson valamit maszatos kézzel.

De most utólag belegondolva inkább mégsem ez a legnehezebb, van rosszabb is, mégpedig: a folyamatos kupi. Én, aki szeretem a rendet, a tisztaságot és a szép enteriőröket, kénytelen vagyok együtt élni azzal, hogy MÁR a pénteki nagytakarítást követő szombat reggel az alábbi tárgyak találhatók a lakásunk ÖSSZES pontján (beleértve nappalit, fürdőszobát, konyhát): autók, alvósállatok, összetépett cédulák és zsepik, edények, gesztenyék, száraz tészták egész alapkban, száraz tészták összetörve, kis alsónapdrágok és zoknik, könyvek, talicska, tili-toli, fél pár szandál, matricák hátulja, ronygok, vödör, lapát stb., stb.

Amúgy simán együtt lehet ezzel is élni. Most már csak félrerúgom a legókat és a kirakós-darabokat, amikor el akarok menni WC-re, vagy arrébb tolom a piros gitárját, amikor le akarok ülni az asztalhoz. Erről eszembe jutott, hogy mikor az unokatesómnak kicsik voltak a gyerekei, és egyszer elmentem hozzájuk, döbbenten néztem rá az ajtóban:
- Te jó ég, miért van itt ekkora kupi?
Mire ő: - Milyen kupi?

2016. szeptember 22., csütörtök

A lombik, a tesókérdés és a múló idő egyetlen álomba összegyúrva

Te jó ég, mit álmodtam.

Álmomban kiderült, hogy mielőtt Bonikámat embrió állapotban lefagyasztották volna (úristen, ebbe belegondolni), kettéosztódott, mint ahogyan az egypetéjű ikrek osztódnak. Én csak az egyik embriót kaptam meg, abból született Boni. A másik embriót viszont egy év múlva beültették egy másik nőbe, aki egy évre rá megszülte a saját kisfiam egy évvel fiatalabb ikertestvérét.

Újabb egy évre rá ez a nő örökbe akarta adni a gyereket, mégpedig nekem. Álmomban ott álltam Bonival és az egy évvel fiatalabb másával. Tökre örültem. Mindkettő annyira cuki volt, külön-külön is, meg együtt is. Csak azon izgultam egy kicsit, hogy Boni hogyan fogja fogadni saját magát a kistestvérét. Megint bepróbálkoztam Z-nél a Raoul névvel, de végül egy másik utónévben egyeztünk meg. És, képzeljétek, már azon gondolkodtam, hogy ezt a sztorit meg kellene írni a blogban!

Hát most megteszem. Bárki, aki beleszagolt már valaha is a mélylélektan rejtelmeibe, ki tudja következtetni, hogy a címben említett három tényezővel még dolgom van. Még nem vagyok túl rajtuk, ahogy szokták mondani a trollok.

2016. szeptember 21., szerda

Reggeli kínok

Már teljesen elfelejtettem, miért utálok korán kelni. Azt csak az érem egyik fele, hogy mert álmos vagyok még (pedig ez is mennyira jogos érv az utálat mellett).


De pár napja eszembe jutott: azért utálok korán kelni, mert szeptembertől májusig minden reggel baromi hideg van a lakásban, ajajjaj!

2016. szeptember 19., hétfő

Mindenkiben szunnyad valahol egy gyerek (vagy egy építész)

Tőlünk nem messze lebontanak egy kórházat. Először azbeszt-mentesítették, aztán kibelezték (ekkor költöztünk ide), most különféle munkagépekkel szó szerint szétverik, lecsupaszítják, földbe döngölik, elhordják. Arra szoktunk menni oviba (anno bölcsibe), és olyankor látjuk, hogy hatalmas ablakok hat emeltnyi magasságból úgy hullanak alá, mintha pihék lennének.

Mindig álldogál az utca túloldalán pár bámész ember, aki megbabonázva nézi az eseményeket. Nem csak nyugdíjasok, hanem öltönyös, munkába igyekvő pasik is eltöltenek ott két-három (több?) percet, hogy szájtátva nézzék, hogyan semmisül meg a hatalmas épület. A múlkor együtt mentünk arra Z-vel, aki elmondta, hogy képzeljem el, ő még olyat is látott, hogy valaki fotózta a bontást! Hozzátette: ilyen hülyeséget, egy bontást fotózni, hát most mondjam meg...

Ezen a ponton elmeséltem neki, hogy basszus, mennyire bánom, hogy én nem fotóztam. Most lehetne előtte-utána képeket készíteni. Mert már alig emlékszem, milyen volt, amíg még állt. És hogy igenis tökre érdekes a kórház megsemmisülésének folyamata: hogy míg régebben ott volt valami, most már nincs semmi. Azt is szívesen megörökítettem volna, amikor egy daruval fölhúztak az épület fölé egy ponyvaszerűséget, ami letakarta az egyik homlokzatot, és amögött bontottak (gondolom a ponyva azért kellett, hogy ne szálljon annyira a por). Meg úgy egyáltalán: hónapokat tölteni egy épület bontásával, ki gondolná, hogy ilyen macera (erről meg azt feltételezem, hogy robbantani egyszerűbb lett volna, csak körülötte van egy csomó lakóház). Hogy az elmúlás, a megszűnés és a nemlét metafizikai oldaláról ne is beszéljünk!

Nos, a férjem nem értette, hogy miért lelkesedem ennyire.

Mígnem a múltkor hazajőve elújságolta:

– Láttad az új markológép-szerűségeket, amivel most a hátsó épületeket bontják? Tudod, ott a kórháznál. Igen? Szerinted nem teljesen olyanok, mint az állatok? Tök fura, nem? Mintha zsiráfok ennének a fáról. És milyen könnyedén kiszakítják a falakat, döbbenetes. Tényleg mintha falevelek lennének. Na várj, fölvettem neked videóra, megmutatom...

(és amikor ezután a jegyzökönyv kedvéért, kicsit epésen, megjegyezni vagyok kénytelen, hogy eddig nemcsak, hogy nem érdekelte az egész, de hülyének is nézte a bámészkodókat, valahogy mindig kimagyarázza magát. Igen, de eddig nem voltak ott ezek a zsiráfok gépek. Meg hogy csak az én kedvemért videózott. Haha.)

2016. szeptember 15., csütörtök

Szép kis társaság

NEM hiszem el, hogy az én 14 hónapig szoptatott, biokaján nevelt, egy év immunerősítő bölcsin átesett kisfiam az ovi második hetében már beteg lesz!! Jaj, nem bírok én még ki még egy olyan évet, mint a tavalyi...


Ez nem ovi, ez egy fertő!

2016. szeptember 11., vasárnap

Micsoda felkészületlen egy konyhatündér!

Ki akartam volna próbálni valamelyik receptet ma az egyik új szakácskönyvemből, de miután lelkesen böngészni kezdtem, rájöttem, hogy nincs itthon:

- tahinipaszta,
- sem csillagánizs,
- sem bivalyricotta,
- sem gránátalmaszirup,
- sem turbolya,
- sem chilipehely,
- sem strozzapreti,
- sem pankomorzsa,
- sem pedig kardamonhüvely!
- Hogy a zöldségalapléről már ne is beszéljünk!



Ja, és SZUMÁK sincs...!

2016. szeptember 9., péntek

Gááááz

Időpont: ma. Helyszín: a nappalink. Családi konfiguráció: Boni oviban, Z. nem dolgozik (itthon ügyintéz) én kivételesen szintén itthon vagyok, dolgozom, de annyira kevés a munka mennyisége, hogy én is beszállok az ügyintézésbe: egy belgiumi hivatallal levelezünk, papírokat kell bekérnünk egy francia hivatal számára, a történet szempontjából mindegy, hogy mit, a lényeg: a belga akcentus.

Na most nálunk úgy néz ki a múltkor is említett ff-női munkamegosztás, hogy Z. felel kb. az összes hivatalos papírokért és sztem tök ügyesen és kitartóan csinálja. Mappák, listák, telefonok, emailek: valahogy nem bonyolódik bele, nem adja föl, határidőre mindig minden megvan. Most is felhívta ezt a belga hatóságot, és noha én éltem Belgiumban, nekem kell a papír, ő beszél velük és ő kéri ki a hivatalos dokumentációt. Aztán közösen meg is írjuk az e-mailt, az én e-mail-címemről és az én aláírásommal (+mobilszámommal).

Ezek után elküldök még egy mh-i emailt, majd elvonulok zuhanyozni. Ami alatt csörög a mobiltelefonon, és Z, aki abban a hitben él, hogy a belga hatóság máris keres engem, fölveszi helyettem. Egy belga akcentussal beszélő illető Madame Tamkót kéri.

Csakhogy! Nem ám a belga halóság hívott, hanem a mh-i emailem folyamányaként egy brüsszeli kolléga (a benti telefonom a mobilomra van irányítva), de ez nem esik le a férjemnek, ezért tudjátok mit mondott neki? A nevemben, egy kollégának, akihez munkaügyben fordultam és akitől fontos választ várok?

– Nem tudom adni, épp zuhanyozik. De ne is vele beszéljen, ő írta ugyan az e-mailt, de én tartom kézben a dolgokat. Én diktáltam. A férje vagyok egyébként, jó napot!

Persze meghaltunk a röhögéstől, de annyira ciki. Utána egy száraz e-mail várt a kollégától: ha bármiben segíthetek, csak hívjam. Nem mertem hívni, e-mailt írtam, említést nem téve a bolond férjről, aki teljes őrületében úgy gondolja, hogy a felesége helyett is ő dolgozik (ráadásul magyarra fordít!). De az is lehet, hogy a kolléga azt hiszi, hogy én vagyok teljesen beszámíthatatlan, és családi segítségre szorulok, miközben munkaidőben zuhanyozom!