Egy kis szociológia

Hú, micsoda nagyra törő cím, nem igaz?! De mit csináljak: ezen a héten akárhányszor hallgattam is a rádiót, mindig szembejött velem ez a két, szociológiai témájú hír. Az egyik egy új könyv megjelenése; erről szeptember óta beszélnek, és mivel a nagycsoportos ovisok-elsősök voltak a kutatás témái, mindig meg is hallgattam ezeket a műsorokat. Lényegében arról van szó, hogy a nagyovisok-kisiskolások társadalmi háttere hogyan determinálja az iskolai sikereiket (vagy sikertelenségeiket), azaz hogy az értelmiségi családból származó gyerekek jobban tanulnak, mint a mélyszegénységben élők.

Szívesen el is olvasnám a könyvet, ha nem lenne több mint ezer oldal. Így a kutatás és a könyv ismerete híján kritizálom; de őszintén megmondom, mindig elcsodálkozom, hogy hogyan adjatják ezt elő minden egyes alalommal úgy, mintha most tették volna rá a kezüket az igazság ütőerére? Hát az eredmény nem volt teljesen egyértelmű, már a hipotézis felállításakor?

Mindegy, szívesen végighallgatom (a szerencsés oldalon állva) a szerzővel készült interjúkat, amelyekben elmondja, hogy a szegényebb gyerekek világa beszűkült, míg a gazdagabbaké tágabb. Hogy a gyerekek családi környezete (szabadidő eltöltése, étkezés, kultúra, utazások, egészség stb.) mennyire meghatározza, már kiskortól kezdve, a jövőbeli iskolai teljesítményeiket (és itt pl. olyanokról is beszéltek, hogy a társadalmi kódok és elvárások ismeretén kívúl az értelmiségi gyerekek előbb tanulják meg bizonyos igeidők használatát).

Az elmúlt egy hétben továbbá nagyon sokat beszéltek egy esetről, amely kapcsán ismét terítékre került a muzulmán fejkendő viselése, valamint az a kérdés, hogy szülessen-e új törvény a fejkendő betiltásáról azokban az esetekben, amikor valaki iskolai csoportot kísér? Az iskolákban (sőt, közintézményekben) ugyanis, a laicitás elvével összhangban, tilos az ilyen kendő viselése – de mi van akkor, ha egy muzulmán anyuka szabadidejében kísérőnek vállalkozik egy iskolai csoport mellé? Ezek az alkalmak (Boniék nemrég voltak egy tanyán és egy futóversenyen például) milyen megítélés alá esnek; hová számít az, ha én egy iskolai csoportot kísérek az utcán?

A kérdés apropója az volt, hogy egy muzulmán anyukára rászóltak (a gyerekek előtt, egyébként) egy francia hivatalban, ahová az osztály ellátogatott, hogy menjen ki, mivel fejkendőt viselt. A konszenzus egyébként úgy látom az, hogy nem lesz új törvény, viszont talán a régi jogszabályokat be kellene tartatni, mondta a belügyminiszter arra utalva, hogy bizonyos városnegyedekben más az egész arcot eltakarú ún. burkát is lehet látni (ami pedig végképp tilos).

A két hír közös nevezője a Franciaországban olyan fontos eszme, az egyenlőség, jelen esetben iskolai kontextusban. Úgy látom, a franciák földöntúli erővel törekednek a (megvalósíthatatlan, vagy egyenesen másokon átgázoló) egyenlőségre, akár pozitív, akár negatívabb értelemben. Érdekes ezeket magyar szemmel figyelni!

Mutatis mutandis

Vera kérte, hogy mondjak példát arra a három esetre, amikor úgy éreztem, Boni viselkedése már nem normális – és a normálist itt inkább szokásosnak fordítanám, mert én magam sem tudom, ahogy a múltkori posztban is írtam, megítélni, hol a határ. Mindhárom szituáció olyan volt, hogy én még ilyet élőben nem pipáltam, csak interneten olvastam vagy filmen láttam (azzal a különbséggel, hogy most velünk történt mindez). Beugrott egy hasonlat, ami talán alkalmazható a mi helyzetünkre. Talán éreztetni tudom ezzel, hogy milyen nehéz dolgunk van:

1) Az első alkalommal Boni szülinapra volt hivatalos egy játszóházba. Ahogy ő akkor ott viselkedett, az olyan volt, mintha nyolc kisfiú közé ő rózsaszín hercegnős ruhában érkezett volna meg a buliba.

2) Másodszor a zenesuli nyílt napjára mentünk szeptember elején. Amit ott láttam, az olyan volt, mintha Boni egy fociedzésen nekiállt volna balettozni.

3) Ezen a héten pedig a szomszéd nővel viselkedett sajnos tolerálhatatlanul – úgy képzeljétek el, mintha száz ember előtt „hülye picsának” nevezte volna az amúgy csupaszív nőt, csak mert az a hímnemű névmást használta volna rá.

Szóval, azt hiszem, picit lehet hasonlítani a mi helyzetünket azoknak a családoknak a helyzetéhez, ahol a hatéves kisfiú láthatóan transznemű. Hasonlít, mert mi is nap mint nap szembesülünk azzal, hogy Boni máshogy viselkedik, mint a többi kisgyerek – miközben pedig teljesen átlagos, ha a testi, szellemi vagy érzelmi stb. tulajdonságait nézzük. Mi is méricskélünk, hogy mi a jó, az elfogadható, a nem normális, honnan számítódik az abnormalitás, a beteges, ha úgy tetszik. Mi is reméljük, hogy el fog múlni, hogy rendes (normális?) életet élhessen és boldog lehessen, mert az ilyen mértékű félénkség (ahogy a transzneműség is): óriási hátrány. Nálunk is minden a legnagyobb rendben lenne, mi is egy teljesen normális család lennénk, ha nem lenne folyton jelen ez a Probléma.

És nálunk is, ahogy gondolom a transznemű kisfiú családjában, tele, de tényleg: TELE a padlás jótanácsokkal. Senki nem bírja megállni, hogy el ne mesélje, a szomszédjának az átnevelőtábor vált be, a rokon kisfiú pszichológushoz jár, a tévében azt hallotta, hogy minden hétfőn brokkolit kell ennie a gyereknek holdfényben stb., stb. Az ember megdöbben, hogy mennyi neuropszichiáter járkál szabadlábon! Komplett diagnózisokat kapunk vadidegenektől! Pont tegnap kaptam egy tanácsot (mit tanácsot, megfellebbezhetetlen véleményt), majd hanyattestem, egy apukától a suli előtt. Ha nem tudnám, hogy amúgy tök jóindulatú, asszem sarkon fordultam volna ekkora tapintatlanság hallatán, és otthagytam volna, miközben a saját kisfiára mutogatott, hogy nézzem meg, ők mennyire jól csinálják ezt a nevelést.

Mert a legliberálisabb, legszabadelvűbb miliőt is csak az ideológia szintjén toleráns („Fogadjuk el a másságot”). Amikor szembetalálkozik valaki egy valóban más gyerekkel, ott a legtöbben ítélkeznek. Előbb-utóbb elkezd a környezet minket hibáztatni: túl sok rózsaszín cuccot vettünk neki, gyerekkorában kapott egy játékbabát, sokszor ölelgetjük-puszilgatjuk: na tessék, itt az eredménye, a gyerek lány akar lenni. Aztán olyan is van, aki megorrol ránk, mert nem követjük a tanácsait. És persze mi sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket, noha én, aki a születésétől foga az ösztöneimet követem, most is azt gondolom: Boni félénknek, szorongósnak született, kész. (a fenti példámban: transzneműnek, de, ismétlem, ez csak egy HASONLAT).

És mennyire unom már a magyarázkodást, te jó ég. Mert mindenki kérdőn néz ránk, ahogy megjelenünk. Egyébként most már nem is megyünk nagyon sehova, úgy értem, ismeretlen helyre, ahol magyarázkodni kellene, és újabb köröket futnánk a jótanács-ok-okozat keresése-hibáztatás és az én-is-ismerek-egy-ilyen-kisfiút témakörében.

A fenti (keddi) esetnél egyébként nem voltam jelen, Z. mesélte utólag, hogy mennyire megsértette Boni a szomszéd nőt. Amikor hazamentem, és megkérdeztem, miért tette, elmondta egyébként: Mama, féltem. (a transzneműs példában: Mama, fiúnak nevezett). Többet nem is lehetett belőle azon az estén kihúzni, és persze azt is visszautasította, hogy bocsánatot kérjen a nőtől. És hogyan is tudnánk rávenni valakit arra, hogy olyasmit mondjon, amit nem akar mondani? Sehogy.  Ezért kiszabtunk rá egy (arányos) büntetést, amit csendben tudomásul vett. Aztán vacsora közben végig azt éreztem rajta, hogy tudja: másmilyen viselkedést vártunk tőle, olyat, amilyenre ő nem képes. Ez borzasztó lehet, nem?? Bevillant, hogy mi van, ha az ilyen gyerekekből lesznek később az öngyilkos kamaszok?! Rémes volt.

Rébuszokban beszélek, mert az igazi szorikat, terjedelmüknél és kompelixtásuknál fogva, nem tudom leírni, de valószínűleg nem is akarom, mert itt a blogon, ahogy a való életben is egyébként, túl sok a sarkos kijelentés, a jóindulatú, de totálisan téves diagnózis stb. (a tolakodó, rosszindulatú vagy nagyon buta kommenteket egyébként már le is szoktam törölni, nem vagyok én sem vitafórum, sem céltábla).

Lényeg a lényeg: ki gondolta volna pár éve, hogy azt mondom, basszus, gyereket nevelni tényleg nehéz.

A félénk és szorongó gyerek

Többféle oka van annak, hogy úgy érzem, Boni magatartásproblémáit rajtunk kívül nem tudja senki kezelni (orvosolni, megoldalni). Nekünk kellene kitalálni valamit, de fogalmam sincs, mit. Pedig néha nagyon elkeserítő a helyzet. Idén már három helyzetben éreztem úgy, hogy Boni igencsak a normalitás-abnormalitás határmezsgyéjén mozog, és a kétségbeesésemet csak fokozza, ha a környezetünkben egyesek úgy érzik: tudják a megoldást.

Az első ok mindjárt az, hogy amit a közvélemény félénk és szorongó gyerekeknek hív, az soha nem illik Bonira. Ha néha – mert időnként el-elfog a vágy, hogy tegyek valamit – megnézem az internetet, ott általában azt találom, hogy az ilyen gyerekeknek „nem kell sok inger, elvannak egész nap a legóval molyolva a szobájukban és halkan beszélnek”. Ennek Boni totálisan az ellentéte, ő folyamatosan üvölt, rohangál, és rengeteg szociális ingerre van (lenne) szüksége. Ilyenkor nem olvasok tovább, hanem mérgesen bezárom a böngészőt.

A másik ok pedig az, hogy a gyerekkori magatartásproblémák tálcán kínálják az olyan helyzeteket, amikor a szülőt lehet kritizálni. És nekem semmi kedvem azt hallgatni, hogy mit csinálok rosszul, egyrészt mert 1) nem hiszem, hogy bármit is rosszul csinálnék, 2) de ha igen, azt úgysem tudnám máshogy csinálni, viszont 3) ha én rosszul csinálom is, a férjem tuti nem. Meg aztán, mindenki nagyon szereti a fent említett normalitás határát meghúzni – viszont én ezt csak nagyon kevés embertől vagyok képes komolyan venni.

Úgy általában azt látom a téma kapcsán (=félénkségből és bizonytalanságból fakadó gyerekkori magatartásproblémák), hogy akár a nyelvészet-nyelvhasználat-nyelvtan kapcsán, itt is két, egymással párhuzamos narratíva létezik. Tudom, hogy a hasonlat fura, de megmagyarázom: a modern, leíró nyelvészet vezérfonala az, hogy nincsen hibás mondat, nincs slendrián megfogalmazás, csak nyelvhasználat van. Azaz nincs ítélkezés, hanem tények vannak, azaz például: a mai magyar nyelvhasználó a megengedő „is”-t képes nem az állítmány mögé tenni, hanem berakja máshová. Így beszél. És ez nem jó, vagy rossz, hanem ez egy állapot.

És akkor ugyanez a nyelvész, aki a fenti állítást teszi, ha mondjuk könyvet szerkeszt, vagy fordítást lektorál, simán kihúzza pirossal az ilyen mondatokat, és beírja helyesen, hiszen mégiscsak van egy norma, amihez képest a jót vagy a rosszat el lehet különíteni.

Ugyanez a gyereknevelés kapcsán: van manapság egy ilyen általános, globális (tulajdonképpen szimpatikus) tendencia, amely szerint a sorból kilógó gyerekeket békén kell hagyni. Azt mondja ez a toleráns narratíva, hogy minden ember (és gyerek) különböző, különbözőképp érnek, fejlődnek, ne nyugtalankodjon a szülő, főleg ne méricskéljen más gyerekhez.

Pedig ugyanezek az emberek olyan szívesen, akkora kéjjel, szaktudásukat (legyen az egy húsz évvel ezelőtti pszichológiaszigorlat) és tapasztalatukat olyan nagyon lobogtatva mondják, hogy amit Boni csinál, az nem normális, keressek már neki egy szakembert!

Így aztán én is árapályként mozgok e két véglet között: egyszer lazán és nyugodtan azt gondolom, hogy hagyni kell őt úgy és ahogy, amilyen, másszor (főleg konkrét problémák után) viszont elhatározom, hogy ez így nem mehet tovább, ki kell találni valamit. De mit. És akkor futok néhány kört, és arra a következtetésre jutok, amit a poszt elején is leírtam: ezt a helyzetet senki más nem képes sem átlátni, se kezelni, csak mi.

Barchoba gyerekkel

Állat.
Két lába van.
Nincs szárnya.
Se tolla.
Se csőre.

Kitaláljátok, mire gondolt a (vizuális típusú) fiam?

Könyvek és kukák

Bonikám mesélte, hogy ő lett az osztályban a könyvespolcfelelős. Vagy könyvtárfelelős? (responsable de la bibliotheque, franciául) Nem is tudom, inkább mégiscsak könyvespolc, mert nem biztos, hogy ki lehet kölcsönözni a könyveket; az oviban lehetett, de vajon itt is? De nem is ez a lényeg; összenéztünk Z-vel, hogy Bonikánk a könyvekért felel, hát ez szuper! Irodalmi megbízott! Veregettük egymás vállást, hát jól csináltuk mi ezt! Nálunk ha a gyerek fejére esik valami, az nyilván nem holmi fazék lesz, hanem: könyv. Azért ez nem mindegy! Egyértelmű, hogy a gyereket az első hónapban könyvespolcfelelőssé válsztják. Tiszta sor! Látszik rajta a jövendőbeli entellektüel! De hát kérem szépen, egy ilyen családban, ahol a nappaliban faltól-falig érnek a könyvespolcok (a nyugati az enyém, a keleti Z-é), és ahol a szülők is állandóan olvasnak, hát ott a gyerekből bizony könyvespolcfelelős válik! És akkor ez még csak az első osztály... mert az ilyenekből lesznek a világhírű filozófusok, híres egyetemi oktatók, akárni megláthatja majd!

Pedig, lássuk be, Boni nem rajong annyira a könyvekért, mint mi. Neki ebből inkább a felelős a fontos, nem a könyv. Ő – ellenben velünk – tud unatkozni egy könyvesboltban, és hiába, de látszik, hogy a kép fontosabb számára, mint az írott szó, sőt: az alkotást (rajzolás, írás) jobban szereti, mint a puszta befogadást (olvasás).

Próbáltuk tehát lelkesíteni, hogy könyvespolcfelelős, atyavilág, ez csúcsszuper! Nem reagált. Akkor azt kíséreltük meg belőle kiszedni, hogy ő jelentkezett erre a feladatra, vagy ráosztották? Semmi válasz. (Őrület, hogy mennyire meg sem tudja hallani a kérdéseinket). Ezek után cselhez folyamodtam, pedagógiailag elítélhető módon, és a könyvespolcfelelősség intézményének a felmagasztosításával, ugyanakkor a többi feladat porba tiprásával próbáltam meg belőle kiszedni, hogy hogy is voltak ezek a feladatkiosztások. (Mindenki felel valamiért? Vetésforgóban váltják egymást? Honnan jött ez a könyvdolog? Mit kell pontosan csinálnia?)

– Bonikám, szerintem könvyespolcfelelősnek lenni a legeslegjobb. (csend) Én biztos az szerettem volna lenni. (csend) Nagyon illik hozzád ez a feladat! (erre a talpnyalásra is csak az volt a válasz, hogy: csend) Mert mi van még? (gondolkodtam) Krétafelelős, kabátakasztó-felelős, zsebkendőfelelős.. ezek mind bénák (csend) Nem is tudom, kukafelelős...

Na ERRE felcsillant a szeme. Lelkesen közölte:

– De Mama! A kukafelelős.. az TÖK JÓ!!

Ingatlanpiaci manőverek és frusztrációk

Miután vakrandit voltam kénytelen rendezni a papám és Mari barátnőm között (de nem kizárólag – mert beszerveztem még a sógoromat is, plusz ott volt az eladó), legutóbb a festő és a papám között egyeztettem időpontot. Most pedig azt intézem, hogyan tudna a gázműves úgy kimeni megnézni a gázórát, hogy a papám ott tudjon lenni kinyitni az ajtót. Annyira zseníroz a helyzet! De amikor a papám szívesen segít (megmondaná, ha nem, pl. már előre szólt, hogy közgyűlést nem vállal!), a lakása 150 méterre van a miénktől, nem lenne nekem érdemes egy-egy ilyen félóra miatt hazarepülni (macerás, drága stb.).

Szóval úgy érzem magam, mint aki messziről, távirányítással próbálja igazgatni a szálakat... Amúgy meg megjelent egy hirdetés a szüleim fölötti lakásról, amiről már két éve is lecsúsztam (akkor meg sem hirdették, megvették kézen-közön). Most a piaci árak emelkedése miatt jóval drágábban adják, de ha nyáron lett volna eladó, valszeg ezt vesszük meg... bosszantó. Ráadásul a forint is mennyire meggyengült most, hogy már kifizettük a vételárat.

Ahh... ahogy Mari mondja, pszichológusoknak kellene szakosodniuk az ilyen ingatlanpiaci nehézségekre: eleve a vásárlás tök stresszes (a legelső lakás, a Rózsika, például a ma napig nem kelt még el, én meg nyáron úgy ébredtem egy hétig minden nap, hogy elviszik az orrunk elől!), a döntést meghozni iszonyú nehéz, aztán hetekig azon retteg az ember, hogy maffia kezébe került/valamelyik szomszéd él az elővásárlási jogával/az ügyvéd át akarja verni, majd a továbbiakban azon kezd el gondolkodni, hogy nem hülyeség ez az egész, amibe belevágott...

Boniszáj

Én tulajdonképpen túlteljesítettem a központi hatéves tervemet; Boni születésekor ugyanis azt határoztam el, hogy megpróbálok hatéves koráig a lehetőségekhez mérten a legtöbbször csak magyarul beszélni hozzá. És most, pár héttel a 6. szülinapja előtt a helyzet az, hogy noha mindig is erősebb volt a franciája (érthető), szerencsére megvan benne a vágy és a kedv, hogy magyarul beszéljünk. Sőt, most, hogy próbálok kicsit áttérni a franciára (különböző okokból: az apja vagy más nem érti, miről beszélünk vagy házi feladat közben logikusabb, ha franciául mondom stb.) ő az, aki ezt kikéri magának, és mondja a magyart. Sőt, észrevettem, hogy amikor magában dünnyög, akkor is gyakran a magyart használja.

Aminek nagyon örülök, hogy szinte soha nem nézett franciául filmet eddig; majdnem az összes DVD-je magyar. Sok szót tanul így egyébként; a múltkor kérdezte, hogy mit jelent az, hogy elkotródni, vissza is kerestük azt a részt a Vizipókban. Nem tudott hogyan hivatkozni arra a fogára, amelyik régebben fájt neki, de már nem, mert gyökérkezelték (ezt így hosszú lett volna minden alkalommal elmondani), ezért egy huszárvágással megoldotta a problémát, és a Finduszból ötletet merítve ma már a ribilliós fogam-nak hívja.

Továbbra is nagyon keveri a két nyelvet (Találkozunk dans deux heures. Egy papírt szeretnék découper.). Tükörfordít; így esett, hogy egyszer kérdezte nagy lelkesen, hogy megütjük a papát? Mindt kiderült, UNO-zni akart... Magyarul viccesen használja a jelzőket, határozókat (sűrű alagút, becsukom mélyen a szememet). Olykor egyszerűen csak fura kollokációkat alkalmaz: hová sétálunk? vagy szavakat alkot (tartályozni). Néha szószinten is téveszt, és látom rajta, hogy nem is tudja, mit mond rosszul, habár neki sem stimmel valami: köt – tök helyett; Dongoltam! – gondoltam helyett, kamarell – karamell helyett stb.).

Vicces, hogy néha mennyire nem érzi a hasonlatot, túlzást, iróniát. Nyárom mondtam neki a nagy melegben, hogy megsülök, erre csak nézett nagy szemekkel, hogy ebben a hőségben tényleg meg lehet sülni? Ugyanez történt később, amikor véletlenül azt találtam mondani neki, hogy annyira elfáradtam, hogy meghalok.

Amúgy is jellemző rá, hogy sok mindent szó szerint értelmez, és ilyenkor jókat szoktam nevetni. Például kérdeztem tőle, hogy mikorra kell megtanulni a verset. Rám nézett nagy értetlenkedve, majd közölte, hogy hát... örökre! Vagy amikor egyszer mondtam neki, hogy reggel nem fogunk találkozni, mert nagyon korán indulok, rögtön ébredés után. Értetlenkedett, hogy akkor nem is fogsz kakilni?!

Cukin próbál magyarázni olyan dolgokat is, amihez még nincs meg a szókincse. Egyszer kérdeztem, hogy miért nincs szerdánként házi feladata (hiszen ideje viszont akkor lenne megcsinálni), és azt válaszolta, valamiféle távoli többes szám harmadik személyt alkalmazva a közoktatásra, hogy: Azt akarják, hogy szerdán pihenjek! Egyszer egy szembejövő kutyáról azt állította, hogy kacsintott neki. Egy szállodában látott egy nőt, aki egy amolyan kávéházi újságot olvasott: hosszú farúdon csüngött kétfele az újság, mint a lepke két szárnya. Bonikám álmélkodva kommentálta, hogy lát egy nőt egy zászlóval! Próbáltam fölhúzni a nadrágját, és megvizsgálni, hogy miért fáj a lába, amikor is kijelentette, hogy felesleges, mert nem látszik. Belül történik! (mármint a fájás, gondolom)

Nagyon sok szóra rákérdez (legutóbb pl. arra hogy mi az, hogy divatos), vagy összekever (ott a temetésnél – mondta egyszer kerítésnél helyett), esetleg félreért, ilyenkor is szoktam jókat nevetni. Még Magyrországon egyszer Békásmegyer mellett elautózva mondtam neki, hogy itt nőttem föl. Érdeklődve kérdezte, hogy és ki talált meg? Fogyalmam sincs, hogy mivel keverhette össze...

Saját definíciókat is alkot a kis tudásanyagából. Az Erdő mélyén estvéledtem c. népdal kapcsán megkérdezte, mit jelent a bújdosni meg a földön lakni. Úgy magyaráztam, hogy az egy vándor, akinek nincs hol laknia. Összetette ezeket az infókat a kis fejében, és utánamszólt: tudom, mi az! A vakond!

És végül: a minap olvastam neki föl valamit franciául. Elgondolkodva mondta, gondolom az akcentusom miatt (ami pedig nem nagy) hogy tudod, Mama, amikor te franciául beszélsz... az nekem nem olyan nagyon-nagyon szép.