Kakofónia

Kristálytisztán összeállt, hogy mi olyan nehéz nekem ezekben a magyarországi nyaralásokban, mitől fáradok el a végére. Hát a duma!

Először is Boni állandóan beszél. Hozzám. Magyaráz, kérdezget, mindent tudni akar, és iszonyú türelmetlen lesz, ha nem válaszolok azonnal. Ez mondjuk alapjáratban is probléma, na de amikor vakáció alatt be nem áll a szája reggeltől-estig, az nagyon fárasztó. Általában az éppen aktuális találmányáról (automatikus robot) mesél, hogy mit hova fog ragasztani/szögelni/kötözni/kalapácsolni, és hogy szerintem működni fog-e, de miért nem, és hogy miképpen tudnánk elkészíteni egy igazi gépet, de olyat, ami magától mozog, illetve meg kell nyomni egy gombot, és hogy emlékszem-e hogy a múltkor láttunk egy önműködő valamit, de mama, de mamaaaaaa, figyelsz?!

És akkor erre jön pluszban a férjem, aki nem ért semmit, de mindent tudni akar. Hogy magyarázzam el, vagy legalábbis foglaljam össze, hogy miről beszélgetünk. Hogy mit mondott Boni. Hogy mit válaszolok rá. Most már az a bevett gyakorlatom, hogy kérdezze meg Bonit. Akinek vagy van kedve válaszolni, vagy nincs. Olyan is van, hogy szeretne válaszolni, de nem tud – ekkor tőlem kérdezi meg, hogy de mama, hogy mondjuk franciául azt, hogy behajtani tilos? meg hogy hangosbemondó? Holott tudja, de a két nyelv közötti összeköttetés még nem megy flottul neki, vagy bizonytalan, nem tudom. Tényleg, néha olyan alapvető szavakra is rákérdez, amelyeket pedig nap mint nap használ franciául.

És akkor azt még nem is mondtam, amikor én és Z. szeretnénk beszélgetni. Bonival kb. esélytelen! Így vettük meg a lakást, hogy szó szerint át- meg átkiabáltunk a gyerek feje fölött, meg próbálunk azokra a fél pillanatokra koncentrálni, amikor Boni épp pont nem beszélt, hogy gyorsan megvitassuk az aktuális problémákat. Beszélgetési időt loptunk kvázi. Rendszeresen voltak olyan helyzetek, hogy én Bonival beszélgettem (mert ha nem figyelek rá, megkapom a magamét – egyszerűen az a mondat, hogy Maradj csendben egy kicsit, a papa mondani szeretne valamit! totálisan hatástalan, mintha a falnak beszélnék), szóval Bonival beszélgettem, és akkor Z. odajön a telefonjával, hogy mutassam meg most azonnal a Transferwise honlapján ezt meg azt, de egy másodpecet sem tud várni, mert esik az árfolyam, és ő minden pillanattal súlyos eurókat veszít.

És akkor ez az eleve komplex helyzet (türelmetlen gyerek, kétnyelvű család) tovább bonyolódott akkor, amikor másokkal voltunk. Z. képes a mondat közepén bárkit félbeszakítani, aki magyarul beszél, hogy belekérdezzen valami TELJESEN mást (Most az az eset jutott eszembe, amikor megkérdeztem valakit, hogy hol kell fölszállni a metrópótlóra, és az illető végig sem tudta mondani, mert a férjem folyamatosan beledumált, hogy na? mi van? mit mondott?). Egyrészt jogos, mert nem tudja, hol van a gondolat vége, gyakran lövése sincs, hogy miről beszélünk, másrészt idegesítő, mert sokszor előfordul, hogy én mondjuk a mamámmal a saját szülőfalujáról beszélgetek, és akkor Z. odajön, hogy mit jelent az, hogy „Überkirály”? Vagy a papámmal a töltött paprikát vitatjuk meg (ízesítés, állag, textúra) és akkor Z. ott terem, és olyan kifejtős kérdésre szeretne választ kapni, hogy most akkor végülis jobb volt a kommunizmusban vagy sem?

Vagy kihallja a nevét. Hogy most épp róla beszéltem, hallotta, mit mondtam? És ha elmondom, hogy á semmi, csak annyit mondtam a mamámnak, hogy az ő szendvicsét ne vajjal, hanem margarinnal kenje meg, akkor ez most egy totálisan felesleges mondat volt, mert a lényeg úgyis az lesz, hogy ízleni fog neki, én viszont aznap már a századik felesleges mondatot mondtam el, lényegtelen vagy redundáns, de mindenképpen nélkülözhető információkat közvetítve.

Vagy a viccek. Fordítsam le ezt meg azt a viccet, amin a mamámék nem nevetnek. Akkor Z. megkérdezi, hogy miért nem, én magyarázhatom el a csattanót, akkor leesik nekik, de ezzel elment 5 percem az életemből, és küzben persze Boni is méltatlankodik, hogy nem figyelek rá. Vagy: Z. érdeklődik, hogy ismerik-e a szüleim Jeanne Moreau-t. Ártatlan kérdés, de ebből is 10 percnyi magyarázat szokott kikeveredni, ki miért nem ismeri, mit kell tudni róla stb. És akkor, ha mondjuk épp ebéd közben vagyunk, előfordul, hogy én még csak a levesnél tartok, annyit kell ide-oda magyarázkodnom – mert vagy beszélek, vagy eszem, ugye.

És néha annyira jó lett volna csak úgy csendben maradni. Elhallgatni. Kikapcsolni. Nem odafigyelni!

De még azt is el tudtam volna fogadni (vagy engedni? :)), hogy idén sem pihenek, ha nem kritizálna folyton mindenki ENGEM. Mert senki soha nem volt megelégedve tolmácskészségeimmel és a rendelkezésre állásommal – és az az igazságtalan vád hullott a fejemre, hogy én állítólag mindenkit önkényesen cenzúrázok. Hogy nem mondok el mindent. Összevonok, egyszerűsítek, kihagyok dolgokat – ért a szemrehányás minden oldalról. De könyörgöm: hogy is lehetne ezt jól csinálni?!

Esélyek és veszélyek latolgatása

Na tessék, már van is egy teljesen friss illusztációm arról, hogy Z. nem kispályás játékos, ha a gyereke biztonságáról és épségéről van szó.

A múltkor a Vapianóban álltam sorban a tésztámért, ő és Boni kicsit hátrább vártak rám a saját, már elkészített kajájukkal, amikor azt láttam, hogy az előttem dolgozó szakácsok mind elkezdenek köhögni. Majd mellettem a sorbanállók közül többen is. És semmi büdöset nem éreztem ugyan, mégis, nekem is ellenállhatatlanul köhögnöm kellett. Ez a köhögőrohan hullámszerűen és villámgyorsan elterjedt: a körülöttem lévők már mind köhögtek, több csaj még idegesen nevetett is két köhögés közben, annyira fura volt, hogy nem bírjuk abbahagyni. Pár másodperc múlva az egész hatalmas terem köhögött, harácsolt, krákogott, és forgatta a fejét, hogy most mi van?

Én is hátrafordultam, hogy Boni és Z. jól vannak-e, de már csak a hűlt helyüket láttam. Mivel pont akkor lett kész a tésztám, elvettem (diszkéten köhintve), majd az ajtónál utolértem őket. Tányért, tálcát hátrahagyva már kint voltak az utcán és Z. semmiféle rábeszélésre, meggyőzésre nem volt hajlandó visszajönni, pedig a globális köhögőroham már kezdett alábbhagyni (noha az evakuálni szó is elhangzott az egyik éttermi dolgozó szájából).

Én két tűz, azaz a guszta zöldséges spagettim és a felháborodott Z. közé kerültem. Mint utólag elmondta: abban a pillanatban, amikor észlelte a köhögést, kifutott szegény Bonikámmal, aki épp, hogy csak elkezdett ebédelni. A szituáció azonnali elemzése után két lehetséges forgatókönyvet állított föl sebtében: 1. veszélyes vegyi anyag került a levegőbe, 2. terrortámadás történt. Mindkét esetben, mondta, alapvető fontosságú, hogy azonnal elhagyjuk a helyszínt – és itt világháborús mustárgázról, meg egy japán terrortámadásról mesélt, ahol, mint mondta, egyetlen szippantás is végzetesnek bizonyult.

Teljesen igaza van, én is tanultam egy munkahelyi képzésen, hogy mit kell csinálni, ha késes vagy lövöldözős ámokfutó jön be az irodaépületbe: RUN, HIDE, FIGHT! Sőt, a francia pályaudvarokon mindenhol ki van téve egy infografika is, ugyanezekkel az infókkal, azaz hogy bármilyen gyanús esemény során azonnal el kell menni onnan (lásd lent). Ezek alapján Z. a vonatkozó eljárás szerint, példaszerűen cselekedett, úgy, ahogy azt a hatályos katasztrófavédelmi szabályok megkövetelik.

(forrás)

De mégis, mennyi volt az esélye annak, hogy veszélyben forogtunk volna (0,000005%?) vagy hogy (mint utólag mondták) az egyik vevő túl sok chilit kért a tésztájára? (0,05%?).

Hiába reagált Z. kiválóan, nem mégis azok jártak jobban (időben, energiában, bosszúságban és aggodalomban mérve*), akik köhögés után szépen visszaültek az asztalukhoz, és megették a kajájukat?

* Mert persze Boni TOMBOLT, hogy el kellett jönnie a tészta mellől, és nem is mehetett vissza, miközben és viszont a teraszon ugyan, de mégis megettem azt a spagettit (rossz szájízzel!). És az üzletvezetővel is volt egy vitám, amiért ki akarta fizettetni a másik két, el nem fogyasztott kaját.

Könnyű Katát táncba vinni (azaz a magyar virtusról)

Végül vettünk egy lakást (nem a Rózsikát), de most nem erről, hanem az ingatlanvételi szerződést elkészítő ügyvédről szeretnék írni. Még telefonon kérdeztem tőle jó előre, hogy mennyit kér érte; a díj összegét a lakás árának egy bizonyos százalékában állapította meg. Korrektnek tűnt, elfogadtam.

A lakásvásárlásról talán majd később írok, nagyon stresszes volt (illetve jelen időt kell használnom – még most is zajlik). Még az aláírás napján sem tuduk, hogy lemondjuk-e az egészet vagy sem. Végül elmentünk, aláírtuk, az eladó csaj már ott sem volt, amikor az ügyvédnek kifizettük a pénzt. Már ő is szedelőzködött, amikor egymásra néztünk Z-vel: valamit nem kaptunk meg. A számlát!

Rákérdeztem. A pasi kissé feszengve, de inkább eléggé arcátlanul azt mondta, hogy jaaaaaa, ha számlát is kérünk, akkor az plusz 27% lesz! Klasszikus magyar etűd: nyilván számla nélkül, feketén akart dolgozni. A férjem ismeri ugyan a magyar viszonyokat (hála- és kenőpénz, más körzetbe átjelentekzés iskolaválasztásnál, atyafiságos összeköttetések és egymásra hivatkozgatás az élet minden területén) de azért leesett az álla, hogy ilyen hirtelen váltunk ennek a mechanikus magyar korrupciónak a részévé. Az ügyvéd még magyarázgatott valamit a sávos adófizetésről, meg hogy ő most akkor más kategóriába fog esni, és felajánlotta, hogy ír egy számlát egy kisebb összegről, meg annak az áfájáról, ami együtt pont ki fogja tenni az általunk fizetett összeget...ááá, szánalmas. Viszolyogva hallgattuk. Aznap már többedszerre bántuk meg az egész lakásvásárlást.

Úgyhogy diszciplináltan kifizettük a teljes áfát (81 ezer forintot), és tök csalódottan ment haza a két balek.

Egy hét múlva hívott az ügyvéd titkára, hogy átszámolták megint a bevételt, és kiderült, hogy mégsem kell még adóznia az ügyvéd úrnak, hozná vissza nekem a 81 ezer forintot. Hogy hová jöhet, már indul is. Én a város másik végén voltam, siettem haza, egyszerre futottunk össze a kapuban. Megkerestem és visszaadtam a régi (áfás) számlát, ahelyett adott egy katás számlát és leszámolta a pénzt. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy helyreállt a világmindenség egyensúlya, inkasszáltuk a jogtalanul tőlünk elvett összeget. Már az utcán volt a pasi, amikor hazajött a férjem Bonival. Őrjöngött! Hogy hogy lehettem ilyen hülye, biztosan MOST lettünk ám csak igazán átverve. Meg kellett volna tartanom a régi számlát, és probléma esetén (az adásvételi szerződés nagyon bonyolult, majd elmesélem) ezzel a számlával tudtuk volna ravaszul sakkban tartani az ügyvédet (ravaszul??? sakkban??? egy ilyen maffiózót?).

Tény, hogy én csak annyit észleltem az egészből, hogy visszakapjuk azt a pénzt, amit méltánytalanul vett el tőlünk, és úgy logikáztam, hogy jobb ha nem nála, hanem nálunk van az a 81 ezer forint. Magyar virtus!

Lazák vs. maximalisták

Vannak azok az emberek, akik, és itt most magunkra, de leginkább a férjemre gondolok, szóval akik a lehető legjobban akarják (szeretnék) bebiztosítani magukat az élet különböző veszélyei ellen, és a lehetőségekhez képest mindig biztosra mennek - úgy az egészség-, mint a pénzügyek területén. Mindent kétszer (többször!) leellenőrizünk, hatóságokkal levelezünk, telefonálgatunk, fillérre pontosan ismerjük mindegyik bankszámla állását, kétóránként kenjük a gyereket naptejjel, négyóránként ellenőrizzük az esetleges kullancscsípéseket, számítgatjuk a napi bevitt folyadékmennyiséget* stb.

És akkor vannak azok, akik végigélnek úgy egy életet, hogy nincs casco-juk az új kocsijukra**, feketén adják ki a lakásukat, amelyre persze biztosítást sem kötöttek, csak legyintenek a naptejre, kullancsokra, folyadékra, nincsenek tisztában semmilyen, rájuk vonatkozó adó- és egyéb jogszabályokkal*** és eszük ágában sincs elolvasni az apróbetűs részeket.

Aztán az élet mégis olyan, hogy mindkét esetben viszonylag kicsi a veszélye az adóellenőrzésnek vagy bőrráknak, így végeredményben mindkét típusú ember megússza komolyabb bajok nélkül.

Csak épp azt az időt (évekről van szó, ha összesítjük), amit mi ellenőrzésekre, szerződések átnézésére, telefonálgatásra, aggódásra, latolgatásra stb. fordítunk, azt ők egy teraszon töltik, egy jegeskávéval a kezükben...!

* A férjem komolyan ezt csinálja!
** Z. unokaöccse. Öt gyereke van, és egészségbiztosítás nélkül élnek Amerikában.
*** Barátaink, akik a harmadik lakásukat veszik Budapesten, hogy kiadják.

Műanyagmentes július

A férjem számára több fura dolg is van a nyári Magyarországon; kezdjük mindjárt azzal, hogy üvegbe zárt uborkát kovászolunk rohasztunk a tűző napon, majd “úristen, ez de jó lett” felkiáltással megesszük, amire ő még ránézni sem bír. Vagy hogy halomban állnak a dinnyék az út mentén, kongatjuk őket, és a kádban/hordóban/pincében hűtjük, mert esély sincs rá, hogy beférjen a hűtőbe. Vagy hogy nyárson sütjük a szalonnát.

A legújabb felfedezése: ha kinövi a gyerek a gumiszandálját, a szüleim első reakciója nem az, mint az övé (=elrohan az Auchanba újat venni), hanem hogy...

...a mamám egyszerűen levágja a szandál orrát!

A Józsika és a Rózsika

Beleszerettem egy lakásba. Az elmúlt napokban súlyos dilemma előtt áltam: el kellett döntenem, hogy eladjam-e a szintén szerelmben fogant, majd körültekintően felnevelt-felújított, és folyamatosan imádott lakásomat, és (ráfizetéssel) vegyem-e meg ezt az új lakást, ami sok szempontból kicsit rosszabb, más nézőpontokból viszont lényegesen jobb paraméterekkel rendelkezik. Nem is részletezem, a lényeg úgyis annyi, hogy mi most Budapest egyik hírhedt kerületében lakunk, ezt az újat pedig a város legelegánsabb negyedében találtuk. És pár perc sétára a szüleim lakásától, azon a környéken, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Egy art deco házban, garázzsal. De mondom, mindegy is, nem is ezt akartam leírni, hanem azt akartam elmesélni, hogyan őrlődtem a két opció között, mintha pasikról és egy komoly szerelmi drámáról lett volna szó.

A mostani lakásomban 12 év munkája van; kézipoggyászban hoztam a tapétát, az ajtókhoz passzoló könyvespolcot terveztettem, majd építtettem, a fürdőzsoba és a konyha teljesen az én ízlésem szerint készült, a zárat a papám csinálta, Boni szobájában a háromméteres függöny saját magam vartam. Tíz éve nincs a két ablak között falilámpa, mert nem találtam MÉG olyat, ami 100%-ig tetszett volna. Minden ittlétünk alatt van valami munka vele: vízóracsere, közgyűlés, kazánellenőrzés, klímatisztítás, IKEA, még bolhapiacon is voltam, hogy a hiányzó bútorokat trendin beszerezzem.

Azért kacsingattam viszont másfelé, mert maga a ház, ahol a lakás (legyen a munkaneve Józsika) található, rossz állagú; tipikus pesti gangos bérház, amit a lakók 100 éve csak ímmel ámmal tódozgatnak-foltozgatnak. Kívülről nem annyira látszik, de a tető, a kémények, a csatorna, a padlás mind romhalmaz.

Az új lakást (nevezzük Rózsikának) hétfőn láttuk először. Azon az éjszakán kétségbeesetten próbáltam megakadályozni magam, hogy fejben be ne rendezzem az egész lakást, a konyhától a gyerekszobáig, és hogy ne képzeljem magunkat az erkélyre egy nyári nap végén. Másnap négyen mentünk csajok megnézni, és valamiféle tömegpszichózis hatására ügy jöttem el, hogy OK, akkor eladom a Józsikát.

Tulajdonképpen a kérdés itt Mo-on fel sem merült senkiben: ha valaki ki tudja fizetni a Rózsikát, akkor nem lakik a Józsikában, tiszta ügy. (Kuzinom üzenete pl.: “Édesem, ha nincs pénzed, nem veszed meg. Ha van pénzed, megveszed. Egy lakást a X. utcában meg KELL venni.”) Az egyetlen kivétel ezalól a férjem, aki elnézéssel tekint a couleur locale-ra, azaz Józsika hulló vakolatára és a más házak kapujában ülő, félmeztelenre vetkőzött, debrecenit eszegető pasik látványára. És aki reggelente a piacon kezd, hogy megvegye a kiflit és a kakaózcsigát. Szóval ő az, aki végig ellenezte Rózsikát, és csak megvető hallgatásba burkolózott, amikor mondtam, hogy ott is van piac, igaz, 23 perc sétára...

Volt egy olyan nap, asszem a szerda, amikor szinte belehülyültem a gondolkodásba. Tulajdonképpen olyan kérdésekre kellett (volna) megtalálni a tuti választ, hogy fogok (-gunk?)-e még Magyarországon lakni? Hol leszek nyugdíjas? Hol lesznek unokáim? Milyen állapotban lesznek a szüleim később? Hová tart a budapesti ingatlanpiac? Össze fognak-e dőlni ezek a rozoga pesti bérházak vagy úgy vannak megépítve, mint a várak, és 500 év múlva is állni fognak még? Előfordult-e már olyan, hogy egy egész városrész összedőlt? Mi lesz Magyarországgal, bekebelezi-e Oroszország, és kivonulnak-e a külföldi befektetők? Vagy tart a fellendülés, és eldániásodik? Okos dolog-e olyan lakásba fektetni, ahol nem is él az ember, miközben ahol él, azt meg bérli?

Épp egy játszótéren voltunk. Oda lyukadtam ki a nagy gondolkodásban, hogy bizony meg kell válnom Józsikától, leszolgálta az idejét. Duplaannyit ér, mint amennyibe került, de már kezd rizikóssá válni: én nem tíz-húszévre tervezek előre, hanem örökre. Fölhívtam az eladó csajt, mondta, hogy nem enged az árból (teljesen jogosan, én sem tenném a ő helyében). Szedtük a motyóinkat, hazaindultunk. Bejelentettem Z-nek, hogy valszeg belevágok, ez egy vissza nem térő alkalom. Megbeszéltük a pénzügyeket (valamennyit kölcsön kell adnia, amíg el nem kel a Józsi), hívtam a barátnőimet.

És akkor hazaértünk. Fél hét lehetett, az ablakokon áradt be a fény a csöndes nappaliba, és Józsikának olyan finom illata volt...és minden olyan ott, amilyennek én szeretem, és amilyennek megszoktam. És akkor hirtelen meggondoltam magam: nem tudom ilyen könnyedén eldobni ezt a Józsit, mint egy kapcarongyot! Nem, nem, nem!

Azért másnap felhívtam a bankomat, és utaltam némi pénzt a forintszámlámra. Holnap pedig elmegyünk megnézni Rózsikát a mamámmal, hátha... kiszeretek belőle, vagy nemtom. Kiderül róla valami oltári nagy hiba, probléma, baj, malőr... (de pont az ellenkező fog történni; a mamám imádni fogja - mindig is utálta Józsit. Persze szegény ő jár közgyűlésekre).

Ezek a dögök

Tegnap este jöttünk vissza vidékről, ahol (és azóta) végig...

...vakarózunk! (-tunk) Szegény gyereknek megint bedagadt a szeme a szúnyogcsípéstől, nekünk csak simán viszket. Rémes, hogy egy ilyen vihar utáni szép nyári estén, mint pl. a tegnapi, a szúnyogok a házba késztetnek mindenkit, ahelyett, hogy a teraszon szívnánk a friss levegőt!