2017. január 19., csütörtök

Félelem

Olyan hülye vagyok, teljesen alábecsültem ezt a félelemdolgot. Nincsenek ilyen kiskorból emlékeim, csak alsó tagozatos koromból, akkor leginkább attól féltem, hogy a szüleim eltűnnek, mint A csavargó füstgyerek c. drámai Gazdag Erzsi-versben (komolyan eljátszom a gondolattal, hogy azt az oldalt kivágom Boni könyvéből... aztán persze nem). Így felnőttfejjel már olyan nehéz elképzelni, hogy egy körülrajongott és agyonszeretett 3 éves kisgyerek komolyan félhet valamitől. Meg aztán mindig is úgy tűnt, hogy Boni szeret félni; nem vakmerő, de nem is ijedős, néha pedig direkt keresi a necces helyzeteket. Előszeretettel bújik el a sötét fürdőszobában és kiabál kifelé, hogy Húúúúúú, itt a harapós farkas! (méchant loup). Imádja a Kék szörny c. könyvet, nyáron állandóan azt kellett neki mesélni. Sikongva nevet, amikor az apja azzal viccelődik, hogy jéghideg vízzel megmossa a haját stb.

Most így utólag már emlékszem, hogy az egyik (francia) rajzfilmben, amelyben a főszereplő  farkasnak vél egy árnyékot, mintha kicsit aggódott volna. Mostanában a Micimackó c. rajzfilmet szoktuk nézni, abban van egy olyan rész, hogy a Nyuszi eltéved és megijed a békáktól és a hernyóktól, na ilyenkor Boni mindig megfogja a kezem.

De még mindig nem esett le, hogy mindezt komolyan vegyem, egészen tegnapig, amikor is odaadtam neki az egyik frissen vásárolt könyvet. Egy szuper albumot, amelyet végig suttogva kell elmesélni, nehogy mese közben fölébresszük az alvó óriást. Minden lapozás után egy kis ablakon vissza lehet kukucskálni az előző oldalra, hogy felébresztettük-e az az óriás egerét, macskáját, feleségét stb. Nem tudom, érthető vagyok-e. Mindenesetre a könyv végén megtaláljuk az ágyban fekvő óriást is, a kis ablakon visszanézve azonban egy hatalmas szem mered ránk: felébresztettük!! Az utolsó oldalon meg is jelenik, kócosan, mérgesen, feélelmet keltően.

Boninak tökre nem tetszett ez a könyv, mondta is, hogy ettől ő egy picit fél, majd altatásnál többször is emlegette, hogy ő bizony most nagyon fél... én meg azon gondolkodtam, hová tettem az agyamat, hogy ilyen könyvet veszek neki. (ez az amúgy)

2017. január 16., hétfő

Melyikünk a jobb megfigyelő?

Párbeszéd egy KGB-ügynök és egy szétszórt művészlélek között:

Z: - Hihi... láttad azt a nőt, aki az előbb köszönt nekem?
Én: - Ott lent, a lépcső alján?
Z: - Igen, azt a magas nőt.
Én: - Azt a szép magas nőt, barna hajút, abban a tök jó rövid, kapucnis kabátban és farmerban, meg világosbarna bőr csizmában?
Z: - Izé, hát nem néztem. De tényleg helyes.
Én: - De arról a nőröl beszélsz, aki mindig mosolyog, és akinek van egy kisfia, a Grégoire, meg egy nagyobb kislánya, aki iskolás? Aki ott a lépcső alján köszönt rád, amikor mentünk le, ő meg jött föl a férjével? És egy roller volt a kezében? Miért köszönt?
Z: - Jéé.. hát te ezeket honnan tudod??
Én: - Állandóan összefutunk velük, amióta ideköltöztünk, még nem vetted észre? A botanikus kertben, a kisboltban... valahol itt lakhatnak a folyó felé, mert a múltkor láttam őket hazamenni. Nem emlékszel, hogy a múltkor előttünk mentek egy darabon? A kisfiú annyi idős, mint Boni.
Z: - Te, én ezt a nőt tegnap láttam először..! Na mindegy, azért köszönt, mert... hihihi... a múltkor képzeld véletlenül az ő babakocsijukba raktam bele Bonit, hihihi... csak utána vettem észre...
Én: - Ja, akkor biztos ő az, igen, mert ők is használnak még babakocsit. De figyi, az övéké piros! A miénk meg FEKETE!!

2017. január 15., vasárnap

Jane Marple és Hercule Poirot újabb rejtélyre derít fényt

B: - Itilöpénó, itilöpénóóó!
Én: - De ez mit jelent? Mondjad megint!
B: - Itilöpénó...
Én: - De ez mit jelent?
Z: - C'est en hongois ou en français? C'est comme papa ou comme maman? (Ez magyarul van vagy franciául? Ahogy a papa mondja, vagy ahogy mama?)
B: - C'est comme maman et comme papa et comme moi!!..Moi, je le sais bien! (Úgy, ahogy a mama, a papa és én. Én tudom, mit jelent!)
Z. - Mais ça veur dire quoi chéri? On ne comprend pas. (De mit jelent, kicsim? Nem értjük.)
B: - Moi, je le sais bien... (De én tudom…)
Én: - De akkor mondd el, magyarázd el!
B: - Iti-lö-pénó!
Én: - Magyarázd el, hogy mit jelent!
B: - Itilöpé-nóóó!
Én: - .. hm.. tegnap is mondtad, de nem értjük, hogy ez mi. Tegnap akkor mondtad, amikor a kádban ültél.
B: - Itilöpénó. Attends! (Várj!)
Z: - Montre à maman! (Mutasd meg a mamának!)
Én: - De mit jelent? Hozd ide!
Z: - Montre à maman! (Mutasd meg a mamának!)
B: - Attends! (Várj!)

Elrohan, papírt és tollat hoz, firkál, mutogat. Újra elrohan, könyvet vesz elő, lapozgatja, mutogatja, MÍGNEM leesik:

- Écrire le prénom!!

azaz, leírni a keresztnevet. Gondolom az oviban hallotta, ahol minden rajzára ráírja valaki a nevét.

2017. január 13., péntek

Luxusélet

Még mindig keresem azt a rendszert, amely alkalmazásával el tudnánk érni, hogy ha semmit nem is (pedig az lenne az ideális), de lehető legkevesebb élelmiszert dobjunk ki a kukába. Rengeteg maradék vagy fel nem használt (lejárt) kaját dobálunk ki évek óta. Iszonyú luxus, és baromi nagy lelkiismeret-furdalást okoz, még ha az általam kidobott joghurtok úgysem kerülhetnének a világ másik felén éhező gyerekekkhez – de akkor is. Az elv a lényeg. Milyen világban élünk már, hogy szinte normális az, hogy fél üveg lekvárok, paradicsomszószok, kukoricakonzervek, megmaradt olivabogyók vagy csemegeuborkák, beszáradt tormák és pirosaranyak, lejárt tojások, kefírek, bontatlan tejek, tejfölök és hurkák, megrohadt citromok, narancsok és fekete banánok vándorolnak rendszeresen a szemetesbe?!

A legkézenfekvőbb megoldás – hogy rendszeresen körletezem a hűtőben és a kamrában, és mindent időben megeszünk – csak utópia. A múltkor ugyan két régi banán miatt nekiálltam banánkenyeret, a lejárófélben lévő levelestészta miatt pedig málnás morzsasütit sütni, de ez baromi nagy macera, nincs mindig idő vagy felvevőpiac erre (Boni semmi pénzért meg nem enné a házi sütiket sajna). Volt, hogy lejárt tojásból készítettem rántottát, még jó, hogy csak én tudtam, mert baromi rossz étvággyal ettem. De valljuk be: eléggé hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy azt esszük, amit megkívánunk, nem pedig azt, emit éppen meg kell enni. Pedig próbálkozom, igyekszem, de rövid költség-haszon elemzés után gyakran be kell látnom, hogy érdemesebb kidobni 1 kg zsizsikes lisztet (1,20 euró), mint egy órán keresztül pogácsákat szaggatni (magas órabérrel dolgozom :)).

A mélyhűtő amúgy tök jó dolog, a fagyasztott cuccokból alig kell kidobni valamit kivéve, amikor rosszul csukjuk be, és mindentől meg kell szabadulni. Van a háznak egy macskája, Z. úgy szokta enyhíteni a lelkiismeretét, hogy kidobálja neki az ablakon a garázstetőre a megmaradt húsokat. A szomszédok is így csinálják, ezért nagyon elfinnyásodott, nem eszik meg ám akármit.

Valójában azonban nem az outputon, hanem az inputon kellene változtatni: nem arra kellene leginkább figyelni, hogy mit eszünk, hanem hogy mit veszünk. Igaz, tök gyakran Z. vásárol, és ő nem nézi meg előtte, hogy mi van a hűtőben. Így kerül bele mindenből dupla adag, meg olyan dolgok, amelyeket soha nem szoktunk enni (előrecsomagolt kész palacsinta??).

Azért jutott most ez eszembe, mert egyrészt (mint mindig, idén) január 1-jén is elhatároztam, hogy változtatok a szokásainkon. Másrészt pedig a Germinált olvasom... ilyen tapasztalatom sem nekem, sem a körülöttem élőknek nincs, szerencsére: hogy ne legyen semmi ennivaló otthon. Őszintén megmondon, hitetlenkedve olvasom a könyv bizonyos részeit, ami döbbenet, mert biztos sokkal több ember éhezett a világtörténelem során, mint amennyinek volt rendesen enni.

2017. január 11., szerda

Gyerekkönyv-ajánló


Annyira szeretem mesélni ezt a mesét Boninak: a történet is aranyos, az illusztrációk pedig zseniálisak. Sajna magyarul nincs meg, ezért fejből mondom a történetet Zsuzsi malacról, Simon disznóról, Leó mackóról és Vince rénszarvasról. Amúgy a nő (az illusztrátor és a mese szerzője) angol, a mese végén pl. kakaóvajas szendvicset esznek a hódok, ami itt nem nagy divat.


A történet: négy állat ház nélkül maradt (1. kép) és együttes összefogással és a hódok segítségével megépítenek egy házat. Végig lehet követni az építést (2. kép), a bebútorozást, és ahogy megköszönik a hódoknak a segítséget, mejd a végén használatba veszik a házikót (3–4. kép). Pont olyan hosszú (kb 15 oldal), hogy egy izgága 3 éves is végig tudja hallgatni, és a rajzokon pedig csomó érdekes részlet rejtőzik, amit meg lehet figyelni, ki lehet keresni.


Annyira emberszerűek az állatok, mindegyik a két hátsó lábán jár, nem pedig mindn a négyen. És azok az arckifejezések! Zseniális. A könyvet egy boltban ajánlották nekem tavaly, amikor egy barátnőm kislányának kerestem ajándékot. A kislány is szereti, és idén megvettem Boninak is, aki szintén imádja.

2017. január 9., hétfő

Névügyi problémák és dilemmák

Nyáron, amikor egyre ijesztővé kezdett válni a kül- és belpolitikai helyzet (pedig hol voltunk még akkor Trumptól..) elhatároztuk, hogy a lehető leghamarabb megkérem a francia állampolgárságot. Iszonyú, de tényleg: iszonyú mennyiségű dokumentumokat kellett beszerezni három ország különféle hivatalától. Hónapokig kérvényeztünk, telefonálgattunk, papírokat töltögettünk ki... jaj, bárcsak ne kellene mégegyszer ugyanezt megélni. Végül december közepén összeállt a dosszié. Nagyon hamar, december végén meg is kaptam a behívót a prefektúrára, ahol ma kellett megjelennem egy elbeszélgetésen.

Persze így utólag tök béna voltam, csomó kérdésre mást választ adnék már (pl. Miért szeretne francia lenni? Mit jelent Önnek Franciaország? Mit csinál szabadidejében?), na mindegy. Az előző estét egyébként azzal töltöttem, hogy Franciaország történelmét néztem át, így arra a kérdésre, hogy mikortól volt szabad vallásgyakorlás, illetve hogy melyek a francia történelem meghatározó alakjai, tudtam normálisan és koherensen válaszolni, a válaszaim mellett pedig érvelni. Még négy köztársaságielnök-jelölt nevét is össze tudtam kaparni, nagy nehezen...

Az egyik beadandó papíron be kellett ikszelnem, hogy szeretném-e franciásítani (szó szerint!) a vezetéknevemet vagy az utótnevemet. Gondolkodás nélkül beírtam, hogy nem, és elküldtem. Azóta viszont többször is eszembe jutott a dolog. Teljesen átlagos és gyakori magyar keresztnevem van, a vezetéknevem viszont ritka – mindenesetre otthon soha nem okozott semmi problémát se az egyik, se a másik. Viszont itt (vagy bárhol külföldön) CSUPA macera az egész. Hiába betűzöm, a keresztnevemet gyakran elírják. A vezetéknevem meg extra problémás: ha magyarul ejtem ki, reményem sincs arra, hogy bárki megértse, ha viszont franciásan ejtem ki: 1) elírják, mert kiejtve teljesen olyan, mintha francia keresztnév lenne, ezért ráadásul 2) össze is keverik, és a vezetéknevemet hiszik a keresztnévnek és fordítva. 10-ből mondjuk kilencszer valami galiba van a dologban, történt már olyan is, hogy orvosnál a keresztnevem szerinti betűnél szerepelt a kartonom. Ráadásul, hogy franciásan ejtem ki a saját vezetéknevemet, az meg már olyan, mintha nem is az eredeti lenne... szóval miért ne változtathatnám meg?

Z. tökre kiakadt, amikor elmeséltem, hogy min gondolkodom. Miért nem veszed inkább föl az én nevemet?! – kérdezte. És, hát beláttam, hogy ez tök jogos. Ahelyett, hogy bohóckodnék holmi francia átirattal, felvehetném az ő vezetéknevét, és akkor talán a keresztnevemmel sem lenne annyi probléma. Azt írom: felvenni, de tulajdonképpen itt ez tök egyszerű, simán csak elkezdhetem használni. Amikor (ha!) kérvényeznem kell majd a francia igazolványt és személyit, akkor viszont el kell majd döntenem, hogy mit írjanak bele, és egyelőre furának tűnik az ötlet, hogy a magyar személyimben Magyarnév Tamkó, míg a francia papírjaimon Tamkó Francianév álljon. Szóval még szokom a gondolatot, bár valszeg ez lesz. A praktikum nagy úr.

Ezt az anekdotát még elmesélem: a mamámat a papám után Esti Kornélnének hívják (amúgy nem, de értitek..). Ez a -né dolog itt nagyon fura, soha nem értik, és amikor a mamámnak vesszük a repülőjegyét, és a vezetéknévhez beírjuk, hogy ESTI, az utónévhez pedig, hogy KORNÉLNÉ, a férjem minden egyes alkalommal teátrális hangon, szemeit forgatva megjegyzi, hogy:

– De Tamkó! Az anyádnak NINCS KERESZTNEVE!!

2017. január 5., csütörtök

Játékok

Őrület, hogy mivel játszik ez a gyerek. Karácsony előtt talált az egyik papírkosárban egy használt metrójegyet, aminek iszonyúan megörült. Azoknak a vonatjegyeknek is szokott örülni, amelyeket én adok neki, na de ez nem hasonlított hozzájuk. Valami kabátzsebből előkerült még egy metrójegy, és komolyan alig túlzok, ha azt állítom: a két hetes szünetben szinte csak ezekkel a papírfecnikkel játszott.

Pedig örült a fa alatt megtalált játékainak is. Kb. tíz percig. Utána elővette a metrójegyeket, meg a többi vonat- és villamosegyet, névjegykártyát, belépőt, cetlit, címkét és társaikat és azokkal foglalatoskodott. Először azt játszotta, hogy a hálószoba Budapest, a nappali pedig Párizs és a kettő között ingázott a tilitolijával. Majd további helyiségek változtak újabb városokká és helyszínekké. Azután a kisautói parkoltak sorban az egyes kártyákon. Később rakosgatta őket kis tokból nagy tokba, hátizsákból kisbőröndbe. Számon is tartotta őket, mert ha valamelyik eltűnt, kereste. Azután pedig jött egy olyan játék, amelyhez sajna már én is kellek és amelyet már NAGYON UNOK. Egymásnak adogatjuk ugyanis a kártyákat, számomra rejtélyes rendszer alapján: Mi kell? - kérdezi valamelyikünk, mire a másik válaszol, hogy az étterem kártyája, a budapesti metrójegy vagy a ruhacímke stb. Ré-mes. Másik változata ugyanennek a játéknak az, hogy egy használaton kívüli klaviatúrán be is pötyög valami titkos kódot, ilyenkor azt mondja, hogy most „fizet”.

Ezzel telt a szünetünk! A karácsonyra kapott rollert még nem is használta kint (csak itthon játszott: a kártyáit tologatta vele egyik helyről a másikra). Remélve, hogy már megérett rá, megvettem neki a Csigafutam nevű társasjátékot: nem igazán köti még le, legszívesebben még csak a dobókockákat hajítná el jó messzire. A könyvek tetszenek neki, de olyan érdekes, hogy csak lefekvés előtt szereti, ha mesélünk neki. Rajzfilmet nem nézhet órákon keresztül. Rajzolni szeret, de hamar megunja (bezzeg az oviban!). A legó meg az autózás valahogy nem sláger mostanában. Maradtak ezek a fecnik...