Letöltöttem magamnak egy kottát, egy Händel-tematikára készített zongoraátiratot, azzal a reménnyel, hogy ha egész nyáron gyakorlok, minden nap, akkor esetleg szeptemberre talán le fogom tudni játszani.
Boni másfél nappal később majdnem tökéletesre megtanulta.
Itt egy részlet belőle, sajnos a blogger nem enged többet. Órákig elhallgatnám.
A francia rendszer ismeri, de nem használja az A-tól G-ig terjedő jelölést, hanem csak és kizárólag a dó, ré, mi, fá, szó (franciául: sol), lá, tí (franciául: si), dó-t. Tehát a C = dó, és A = lá, és így tovább. Tudják, hogy a németek és az angolok a betűket használják, de én itt a zenesuliban még csak a do-ré-mí-t hallottam. Amúgy a szolfézs szó maga is a skála két hangjából – szó és fa – származik, és állítólag ez volt előbb – tükörfordításban tehát ez az eredeti –, a betűjelölés a későbbi.
De arról, amit mi Magyarországon művelünk, fogalmuk sincs! Szoktam magyarázni, gyakran belebonyolódom. Mert ha jól tudom, a magyar iskolák mindkét rendszert használják: a betűket abszolút értelemben, a szolmizációs neveket relatív értelemben. Tehát amit (mondjuk a zongorán egy billentyűt) a magyaroknál fixen egy betű jelöl, azt itt kizárólag egy szolmizációs névvel nevezik meg.
Amikor mesélem a franciáknak, hogy Magyraországon a dó BÁRHOL lehet – akkor általában szóhoz sem jutnak a döbbenettől, mert egy francia fülnek ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy kérem szépen a mi bolygónkon 3 + 3 = 12!
Pedig a négyes számrendszerben tényleg ennyi. (Ha jól számolom.)
De fordítva is igaz: ha a magyar barátnőmnek mesélek a francia rendszerről, csak a fejét csóválja. Hogyan lehet dónak aposztrofálni valamit, ami lehet ugyan dó, de nem feltétlenül, azaz nem mindig az?
Felmerül a kérdés, évek óta latolgatom: melyik a jobb rendszer?
Elsőre úgy tűnik, hogy a magyar jobb, hiába nehezebb. Főleg az elején nehezebb, hiszen két rendszert kell megtanulni. De utána viszont elkerülhető az a furcsaság, ami a francia rendszerben előbb-utóbb megjelenik, és ami szerintem az egész francia módszernek a rákfenéje: mert C-dúrban (franciául: do majeur) még oké a dó-ré-mí, hibátlanul lefedik a hangközöket. De amint van egy előjegyzés a kottában, onnantól kezdve nem működik jól a francia módi, és előfordulhat, hogy ugyanazt a nevet (fá) kell mondani az F-re és a fiszre (F#) egyaránt. Nekem ez nagyon-nagyon fura, sőt, mi több, szerintem ez episztemológiailag nonszensz: hát nem mondhatjuk az almára azt, hogy körte! Ha egyszer az alma!
De a franciák nem zavartatják magukat. A zongoratanárnő szerint, ha tudjuk, hogy milyen hangnemben vagyunk, ez nem lehet gond. Szerintem meg baromi zavaró, mert logikátlan. Boni egyik szolfázstanára ennek a problémának az áthidalására kidolgozott egy saját rendszert (fá helyett fád-ot mond, és így tovább), tehát vannak, akiket mégis zavar. Tudom, hogy a magyar rendszerben is előfordulhat ilyen probléma (előjegyzés feloldáskor pl), és hogy erre magyarul is van egy hasonló megoldás (tí-ből tá stb.). De a két rendszerben az ugyanabból az okból megjelenő probléma nem összehasonlítható, mert mint hallom, a magyarok simán mondanak a ré kereszt-re mi-t, a franciák soha!
Viszont ha jobban megnézzük, a francia rendszer tényleg működik a gyakorlatban. Almát mondanak a körtére, kész őrület az egész, az ember a haját tépi, közben pedig viláhírű előadókat és zeneszerzőket nevelnek ki. Márpedig ha ez sikerül nekik, akkor a logika törvénye azt diktálja, hogy őszintén feltegyük a kérdést: mi haszna megtanulni a bonyolultabb rendszert?
A suli bejáratában minden órában áll valaki, hogy ki- és beengedje a gyerekeket, és ellenőrizze a belépőkártyájukat. Reggel 8-kor mindig az igazgatónő és a pedellus (CPE) áll a kapuban, különben a négy felügyelő közül mindig más és más. Most már jól ismerjük őket, általában kedvesek, mosolygósak. Van egy nő, akinek idegen akcentusa van, Z. arra tippel, hogy spanyol, és inkább arra, hogy román.
Ma reggel Z. elment szólni, hogy Boni nem megy suliba (csak két órája volt, de napok óta alig alszik a melegtől) és ha már ott volt, megkérdezte a nőt, hogy hová valósi, milyen akcentussal beszél (utólag már nem emlékezett jól, hogy pontosan mit kérdezett tőle, de valami ilyesmit: származás, akcentus). Majd hanyatt esett a nő válaszától, mert ezt mondta:
– Ezt nem mondhatom meg.
Úgy értve, hogy nincs joga megmondani (konkrétan azt válaszolta: je n'ai pas le droit de le dire). Első hallásra arra gondoltam, hogy ez nem igazán lep meg a francia közoktatástól, beleillik a képbe. Annyira ügyelnek az egyenlőségre (vagy annak látszatára), annyira érzékeny téma az identitás és a nemzeti hovatartozás, hogy talán már beszélni sem lehet róla. Z. is meglepődött, el is mesélte neki, hogy én magyar vagyok, szó szót követett, és a nő kijelentette, hogy vallásról nem szabad az iskolában beszélni.
Ez már viszont kezdett paranoiába hajlani. Mennyi köze van az állampolgárságnak a valláshoz? Kevés. Egy marokkói állampolgár lehet zsidó, egy német pedig muzulmán, még ha nem is ez a leginkább jellemző felállás. Az tény, hogy soha, sehol nem kérdezik meg Franciaországban az ember vallását, ez az ember legmélyebb magánügye, tartanak a prozelitizmustól, a szeparatizmustól – de hát Z. sem a vallást kérdezte.
Oda lyukadtunk ki, hogy nem tudjuk elképzelni – legyen is a francia gondolkodás bármilyen rugalmatlan ebben a tekintetben* –, hogy a nőnek megtiltották, hogy elmondja: hová valósi. Szerintünk a nő vagy szégyelli a származását, vagy úgy gondolja, problémái lennének belőle, ha kitudódik. Mi másért nem mondaná el? Nehéz dolga van, mert az akcentusa rögtön elárulja. Illetve nem is tudom, hogy az akcentus árulja-e el, vagy a vétett hibák. Engem például még soha nem javítottak ki annyian, mint az elmúlt évek alatt Boni: az akcentusomat is javítja (kisebb részben), de főleg az zavarja, hogy folyton tévesztek a hím- és a nőnemben. Nem győz kijavítani, és a múltkor nevetve mondta, hogy amikor valakivel beszéltünk, emlékszem-e, hogy többször is kimondtam azt a szót, hogy LE porte, pedig az LA porte! Nem érti, hogy ha egyszer ismerem egy szó nemét, miért tévesztek mégis, amikor beszélek? Amúgy én sem értem. De azt válaszoltam neki, hogy én ezt már soha nem fogom tudni megtanulni. Az akcentuson és a tévesztésen már soha nem fogok tudni változtatni, maximum egy kicsit javítani (ha odafigyelek), a bélyeg rajtam van („NEM SZÜLETETT FRANCIA”), csak ki kell nyitnom a számat. Engem nem zavar (kivéve adminisztratív ügyintézés) és az sem zavar, hogy Boni akcentussal és hibásan beszéli a magyart („Mámá, ébén á kálápbá hogyán fésték ki?” – kérdezte a múltkor).
Visszatérve a nőre, persze beindult a fantáziánk. Honnan jöhet? Miért nem mondja el? Milyen fájdalmas tapasztalatok vagy szerencsétlen félreértések sorozata állhat az egésznek a hátterében?
* Holott a toleranciát hirdeti
Kánikula
Nem lesz például vita abból, hogy ki fizesse a kaját! Eddig ugyanis a szüleim soha nem akarták engedni, hogy mi fizessük, mondván, hogy egész évben nem látnak, igazán meg tudnak vendégelni arra a pár hétre. Z. pedig úgy van vele, hogy nem akar magyar nyugdíjasok nyakára járni enni, hiszen nem ugyanolyan költségvetésből dolgozunk. Szóval ez a probléma kipipálva.
Sajnos Boninak viszont nem lesz barkácsoló nagypapája a nyáron, nem fog tudni dolgozgani vele a kertben. Ez főleg akkor lesz rossz, amikor már távmunkázni fogok, de megoldjuk. Ettől teljesen függetlenül már hetek óta szerzem be azokat a francia nyelvű ifjúsági könyveket, amelyeket ott akarunk hagyni Magyarországon, hogy legyen miből válogatnia Boninak. Irodalmi műsorok, barátnők, barátnők gyerekei, saját gyerekkori emlékek, internetes, sőt, könyvesbolti ajánlók alapján ezeket a könyveket visszük, nagyon remélem, hogy jópárat el fog olvasni belőlük (már jelezte, hogy bizonyos könyveket ki sem fog nyitni, grrrr). Fura egyébként, hogy itt nincs nyári kötelező olvasmány, de Boni sulijában még ajánlott könyvek sincsenek a vakációra.
Egy gyanúsan gyorsan terjedő és a francia városokba egyre jobban begyűrűző szubkultúra meghökkentő stílusjegyére szeretnem felhívni a figyelmet:
És egyúttal reményemet is ki szeretném fejezni az iránt, hogy bárcsak olyan sokáig éljek, hogy saját jószántamból ilyet hordjak!
Van egy kisfiú, Boni osztálytársa, még mielőtt véget ér a tanév, elmesélem. Nekem (és Z-nek is) annyira, de annyira szimpatikus! Eleve olyan kis helyes gyerek: normális kisfiú formájú, nem pedig olyan ijesztően nagy méretű, mint Boni néhány osztálytársa, akik 17 évesnek is kinéznek. Ez a gyerek emellett pedig elképesztően udvarias. Már messziről szokott köszönni nekünk, szülőknek, gyakran azt is megkérdezi, hogy vagyunk. Könnyedén lehet vele beszélgetni, nem félénk, nem tartózkodó, de ugyanakkor nem nagyszájú, nem tolakodó. Hatalmas beszédhibája van, a v-t f-nek ejti, de láthatólag ez nem zavarja.
Az a gondom, hogy Boni nem nagyon barárkozik ezzel a szimpatikus, szelíd és udvarias gyerekkel. Azon is csak röhög, amikor mondogatm, hogy Alexandre milyen kedvesnek tűnik („Mama, nehogy azt hidd, hogy az iskolában is ilyen!”), ugyanakkor elismeri, hogy tényleg nem undok, nem erőszakos, nem trágár.
De sajnos nincs meg közöttük a kémia, ezek szerint.
Pedig annyira szívesen látnám, hogy inkább ezzel a kisfiúval barátkozik, mint néhány másik gyerekkel! De nem adom fel a reményt, mert ha belegondolok, általános iskolában én magam is azokkal a gyerekekkel barátkoztam leginkább, akikkel egyfelé mentünk haza. Érdekes, de valahogy így alakultak ki nálunk a barátságok. Sőt, jól emlékszem a gimnázium első napjára: bementem az idegen osztályterembe, láttam, hogy már sokan ülnek itt-ott. Egy csoport csaj az ablakban dumált, köztük volt olyan is, aki ismerős volt a felvételiről. Odamentem hozzájuk. Kérdezték, hová ültem le, mondtam, hogy még sehova. Ekkor egy egyik idegen, rövid hajú, szemüveges, szőke lány azt mondta, hogy mellette még nem ül senki, nem akarok odaülni?
Az a lány lett az egyik legjobb gimis barátnőm, négy évig mellette ültem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Lehet, hogy Boni és Alexandre is egymásra találnak majd, mert egyfelé lakunk. Igaz, a gyerek biciklivel szokott járni, de gyakran leszáll róla és tolja, amikor Bonival megyünk haza. (Olyan cuki!)
Csak kánikulaidőben tudom magam rávenni magam arra, hogy hajnalok hajnalán keljek és (a reggeli kávét követő reggeli széklet után, már bocsánat) elmenjek futni. Ilyenkor a nap többi része nem is alkalmas a sportra (kivéve uszoda); 24–25 fok fölött nem nagyon tudok futni, alatta is csak akkor, ha nem tűz rám a nap.
De basszus ezek a hajnali futások milyen isteniek! Na jó, hajnaliról nem beszélhetek, inkább kora reggelről (8-ra szoktam végezni). Mennyire finomak ezek a reggeli illatok, mennyire más a reggeli fény, napsütés, és mennyire kevesen vannak olyankor!
Előfordul, főleg Magyarországon, hogy a család még akkor is alszik, amikor jókedvűen és elfáradva visszaérek. Belopakodok a lakásba, és vagy rögtön lezuhanyozok vagy leülök egy könyvvel és egy újabb kávéval. Nagyon szeretem, amikor ilyen aktívan és sportosan indul a nap!
Az alábbi képek közül az egyiket este, a másikat ma reggel készítettem. Ki lehet találni, melyik melyik? Nem tudom, vissza tudja-e adni egy fotó (vagy akár egy írás) mindazt, amit egy nyári reggel jelent.
