Az év elején Franciaországon egy szexbortány hulláma söpört át:
egy idős íróról kiderült, hogy fiatalon 13 éves lányokkal „járt” (feküdt), de
nem is igazán ez volt az újdonság. A meglepő az volt, ahogy akkor, a hatvanas
években a pedofíliát bizonyos körökben teljesen normálisnak tekintették. Fejbe
kólintva néztünk végig régi irodalmi műsorokat, ahol ezek a nagy nevek azon
rötyörésztek, hogy az író úr a fiatal húsokat (fiúk, lányok) szereti. 2020 januárjában egész Franciaország erről beszélt.
Ha a botrányt kirobbantó könyv két hónap múlva jelenik meg, a skandalum tuti
elmarad.
Február közepén a francia Alpok
egy kis falujában kialakult egy minigócpont, brit síelők betegedtek meg, ha jól
emlékszem. A rá következő héten mi is az Alpokba készültünk síelni, a kérdés
fel sem merült, hogy nem megyünk. Bár ha Z-től függött volna, nem utazunk, ő már
akkor sötét jövőt jósolt az emberiségnek. Én pedig, noha ismerem az
exponenciális görbét, sőt, Boni is tudja, hogy ha a sakktábla első mezőjére
lerakunk egy búzaszemet, majd a következő mezőre a dupláját, és így tovább,
akkor a hatvannegyedik mezőn annyi búza lesz, amennyi nincs is a Földön, szóval
ennek ellenére nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ha Kínában február elején
meghal kétszáz beteg, az hogyan is fog engem személyesen érinteni.
Síszünet alatt ért a hír, hogy Olaszországban lezárták az egész északi
régiót. Magam előtt látom a jelenetet, ahogy abban a hegyi faluban, a bérelt lakás ágyán olvasom. Mint nagyon
sokaknak, nekem is akkor esett le, hogy ez komoly. Azon a héten borzasztóan
náthásak voltunk Z-vel, Boni viszont megúszta. Az összes síelős képeken az
orromat fújom. Hazafelé megálltunk Genfben, rokonoknál, és emlékszem, hogy
valakinek feltettem a kérdést, hogy fél-e a koronavírustól. Tehát 2020 február
vége felé ez a kérdés – családon belüli csevegés közben – jogos és kimondható
volt. Ahogy félig náthásan is teljesen illő volt betoppanni vendégségbe (persze
megkérdeztük őket előtte, de csak legyintettek – egy kis vírus, ugyan!).
Február utolsó hetében Z. feltöltötte a kaja- és
fertőtlenítőkészletünket. Én röhögtem. Ő a végén már meg sem mondta, hogy miket
vett, csak eldugta a lakásban itt-ott, mert amint megláttam, hogy megint
hazahozott valamit, már fotóztam is le, és küldtem a húgomnak sok szmájlival
jól megtámogatva. Február 29-e szombatra
esett, jól emlékszem erre a napra. Elhatároztam: bemegyek a munkahelyemre a
laptompot frissíteni. Egész márciusra távmunkát kértem „a biztonság kedvéért”. A mh-emen végül március 12-én írták elő a kötelező távmunkát (ami
nagyon későnek számított, itt a sulik bezárását rendelték el akkor).
Augusztusban mentem be az irodába legközelebb.
A februári síszünetet követő első napon (március 2-a) a férjem nem vitte el Bonit a
suliba. Arra várt, hogy bezárják az iskolát, de én ezt elképzelhetetlennek és
nevetségesnek találtam. Másnap Boni elment, harmadnap lefújták az úszást. A koronavírus miatt? – kérdeztem a tanítónőtől, aki csodálkozva nézett rám: Nem, a sztrájk miatt. Tiszta
hülyének éreztem magamat. Hülyén éreztem
magam akkor is, amikor Z. noszogatására felhívtam a dokim titkárságát (nem
mertem közvetlenül az orvost zavarni), hogy mi a teendőm most, hogy a
koronavírus megfogható közelségbe került. Ha valamilyen emberi tulajdonságtól
irtózom, az a fontoskodás, és akkor nekem úgy tűnt, ez is az (hogy érintene minket közvetlen
közelről az, amiről a média nyilván eltúlozva ad számot?). Nyáron tudtam meg,
hogy a városunkban (amely az első hullámban durván érintett volt) pont ebből a
kórházból terjedt el a vírus; amikor március elején beszéltem velük, az az idős beteg már ott feküdt a reumatológián,
akihez a lánya pár nap múlva betegen
bement látogatóba, és aki átadta a vírust a teljes személyzetnek (dokik,
ápolók, titkárok). Az idős bácsi belehalt, az orvosom, akivel nyáron beszéltem
telefonon, még akkor sem érzett ízeket és illatokat.
Március 7-én a szomszéd városból
átjött a barátnőm, együtt ebédeltünk, majd a belvárosban nézelődtünk,
kávéztunk, vásároltunk (vett magának egy biciklit).
Z.a koronavírus miatt nem engedte el velünk Bonit, én elég mérges voltam, ilyen
hülyeséget! Március 15-én helyhatósági
választások voltak az egész országban, arra már nem mentünk el. Másnap, hétfőn
bejelentették a kijárási korlátozásokat is, március
17-i kezdettel. Majdnem két hónapig, május 11-ig tartott, és nagyon
szigorú volt: a séták időtartamát és távolságát is durván szabályozták. Napi
egy órát lehetett távol lenni otthonról, egy kilométeres körzetben, előre
megírt igazolással. Ezt az emberek be is tartották, ellentétben az őszi
karanténnal, amikor mindenki abból fog majd sportot űzni (én is), hogyan lehet
a szabályokat kijátszani. Ezalatt a két hónapos karantén alatt hallottam
először (és utoljára) a tőlünk légvonalban 700 méterre fekvő pályaudvarról a
vonatok érkezését jelző hangot – ennyire lecsökkent az autóforgalom.
Amit eddig a fentiekben precízen és dátumozva leírtam, arról teljesen
más szubjektív emlékeim vannak. Úgy éltem meg az eseményeket, ahogy a Melancholia c. filmben a szereplők. A
hasonlatot egy blogban olvastam (Biolujzánál?) és azóta sem találok jobbat a
helyzetre: adott volt egy vírus, minden jel arra mutatott, hogy durva járvány
lesz belőle, és még március elején sem vettük nagyon komolyan. Egyre nőttek a
számok, közeledett a csapás, és mi tervezgettük a tavaszi-nyári programjainkat.
Fogalmam sem volt róla, hogy pár hónap múlva csupa olyan doksit fogok
fordítani, ami a koronavírusról és a gazdasági helyreállítási tervről szól.
A két hónapos karantént, ellentétben rengeteg emberrel, rosszul éltem
meg. Én nem tartoztam azok közé, akik túl sokat ingáznak és nem
látják eleget a gyerekeiket, és nagyon szívesen maradtak otthon, hogy végre
minden nap együtt ebédeljen a család. Nekünk az előző életünk tök jó volt;
szerettem a távmunka-ingázás kombinációmat, sokszor voltunk együtt, sokat
utaztunk. A karantén semmilyen plusz jót nem hozott az életünkben, nem
iratkoztam be online tanfolyamra, nem néztem interneten színházi előadást stb.
Nagyon hamar belefutottam azokba a cikkekbe, amelyek szerint meg kell tanulnunk
együtt élni a vírussal, és én ebből egy olyan jövőképet vontam le, amely ősszel
abszolút nem igazolódott be, majd látni fogjuk.

A május közepétől július közepéig
tartó időszakban olyan mértékű kollektív optimizmus lett úrrá az embereken,
amit leginkább azzal tudok illusztrálni, hogy még mi is elutaztunk
Magyaországra nyaralni, szüleimmel találkozni, holott Z. a mai napig lemossa a
joghurtosdobozokat, bankkártyát. Májustól a francia
médiában elkezdték a múlt időt használni a járványra, meg tanulságokat levonni,
eseményeket összefoglalni. Mindig nagyon erőteljes, amikor a nyelvben megy
végbe a változás; ez is az volt. A BLM-mozgalom volt az első olyan napi hír,
amelyet a korona mellett ugyanolyan mélységben és terjedelemben taglaltak. Boni
két hétre visszament a suliba, nagyon szigorú óvintézkedések mellett. Noha
júniusban, amikor az egyik kolléganőm repülőjegyet vett, csak hüledeztem, július
közepén mi is elutaztunk. Igaz, autóval, megállás nélkül és egyhuzamban. Előtte még elmenem egy szerológiai tesztre, mert emlékeztem arra a furcsaságra, hogy februárban Boni nem kapta el a náthát tőlünk, pedig egy hétig össze voltunk zárva egy faházba; negatív lett.
Augusztusban jöttünk vissza,
akkor már kezdett körvonalazódni a második hullám. A szeptember eleji szülőin a tanítónő mindig kitért arra az
eshetőségre, hogy a sulit esetleg ismét bezárják. Ha eddig nem lett volna
ellentmondásos a járvány (az volt), ősszel végérvényesen azzá vált, amikor
sokkal lazább körülmények között éltünk, dolgoztunk és jártunk iskolába, mint
tavasszal – holott körülöttünk sokkal, de sokkal többen betegedtek meg, mint
tavasszal.

Igaz, szeptembertől kötelező lett a maszkviselés a belvárosban, októbertől mindenhol. A novemberi karantént szinte észre sem vettem, sőt, egyszer még a
munkahelyemre is be kellett mennem, így a lezárások miatt bátran nekivágtam
autóval (szomorú látvány volt a sok kihalt iroda, viszont szuper volt a
viszonylag dugómentes autópálya). Az őszi hullámot értetlenkedések és elégedetlenségek kísérték (szemben a tavaszi nagy egyetértéssel), hatalmas vihart kavart például az a kormányzati döntés, hogy melyik üzlet maradhat nyitva és melyik nem. Az ellentmondáshalmazhoz tartozik az is, hogy
Svájcban azon a napon került Luxembourg a piros listára, amikor Franciaországot
levették onnan; és ez pont az a nap volt, amikor az igazolásommal (egy
bezárkózott országban) beültem az autóba és bementem dolgozni a (szabad) Luxiba,
ahol még egy kolléganőmmel kávéztunk is egy bevásárlóközpontban (ez kb. olyan
jól esett, mint egy falat kenyér). Továbbá: nálunk decemberben pont aznap
nyitott meg a karácsonyi lampionos (szabadtéri) kiállítás, amikor Németország bezárta az üzleteit és az iskoláit. De nem csak európai szinten, de az országban is teljes (volt) az ellentmondás: a karácsonyi szünetet megelőző két napban nem volt kötelező az iskola a gyerekeknek – a zenesulik viszont pont ebben a két napban nyithattak ki.
Decemberben sokan panaszkodtak
depresszióra, kedvetlenségre, az újságok hozták a híreket, hogy tele a
pszichiátria, orvosok cikkeztek arról, hogy a franciáknak elegük van – én
viszont százszor jobban viseltem (és viselem) ezt az időszakot. Most már fél
lábbal is kibírjuk a vakcináig, gondoltam, gondolom. Nem éreztem továbbá azt a kognitív
disszonanciát sem, mint márciusban, amikor kitavaszodott anélkül, hogy az
orrunkat kitettük volna az engedélyezett egykilométeres körzetből. A novemberi szürkeség sokkal jobban illik egy világjárványhoz. A karácsonyt
nem szeretem különösebben, a karácsonyi vásárokat utálom, a giccsparádétól a
guta kerülget, és önszántamból nem szívesen hallgatok karácsonyi dalokat
(tömegben pláne nem), az egész kérdéskör kiváltotta hisztériát, hogy merjünk-e
találkozni a családunkkal az év egy bizonyos, önkényesen meghatározott napján,
a fülem mellett engedtem el. Tavasszal ráadásul azt hittem, ősszel már csak
minket, rizikófaktoros embereket fog érinteni az egész, míg mások vígan
folytatják ott az életüket, ahol 2020. márciusa előtt abbahagyták, és ebben
nagyot tévedtem.
Én hiszek abban, hogy visszatér a régi világ, sőt, hogy még jobb lesz,
hiszen megtanult az emberiség kezet mosni, jobban odafigyelni a higiéniára. A
visszatérést úgy definiálom a saját életemre vetítve, hogy amikor majd
elmerészkedünk étterembe, sőt, hogy még jobban elrugaszkodjak a mostani lelkiállapotunktól: büféreggelit eszünk egy szállodában. És meglátogatjuk Z. húgáékat, akik nagyon hiányoznak. Hogy vajon 2021-ben lesz-e mindez, azt nem tudom...
 |
Szeptember elején, fodrásznál
|