Mikor romoljon el a mosógép, ha nem most?!

Egy nappal azután, hogy hazajöttünk a szüleimtől, és két nappal azelőtt, hogy hazaindulnánk! Grrrrrr!!!

Mérleget készítek a nyaralás vége felé

1)  Hát ez még így is, hogy több mint 1 hónapot töltöttünk itthon, hogy a szokásossal ellentétben nem szerveztem agyon a napjainkat, rövid volt. Isten bizony. Tudom, nekem semmi nem elég. Az biztos, hogy én egyszerre szeretnék pihenni, szórakozni, családlátogatni, olvasni, úszni, Boninak programokat kitalálni, egy évet behozni, főzni, lakást takarítani, belekerülni a budapesti vérkeringésbe, ugyanakkor vízparton átvészelni a kánikulát (amit tökre élveztem, valszeg egyedüliként az országban) stb., stb. Mindegy, így is nagyon jó volt. De mivel elhatároztuk, hogy ha lehet, nem megyünk időre sehova (az a valódi nyaralás fokmérője!), sokmindenkivel nem is sikerült találkoznunk sajna. És nem tudtunk minden tervezett programot megvalósítani!

2) Ugyanitt mondom el, hogy rájöttem: engem furcsán méreget a saját családom. Nem értik, hogy miért jöttem haza ilyen sok időre, miért veszem azt a sok magyar nyelvű könyvet Boninak, és miért tanítom ilyen kitartóan és szenvedélyesen magyarra - holott ő francia? Egy identitászavarral küszködő embert fogok belőle faragni, aki a két szék közôtt a padlóra esik, éreztetik. Én, aki utálok vitatkozni, magyarázkodni, erre (is) csak a vállamat vonogattam. Most magyarázzam el, hogy egy gyerek könnyedén alkalmazkodik akár három nyelvhez is, hogy a magyar gyökereivel csak gazdagabb lesz, nem zavart, hogy az "identitás" fogalma sokkal összetettebb ennél? Meg amúgy is, ha előtanulmányok, szakirodalom vagy egyetemi jegyzetek nélkül is én ezt érzem helyesnek, akkor miért csináljam máshogy?

3) Egyébként valszeg azért született ez a vélemény, mert az én kicsi fiamat, aki vicces, kedves, cuki, szinte egyáltalán nem értik meg! Se a szüleim, se a barátnőim (még a franciául jól tudók sem), sem a piacon a nénik. Az apja sem mindig amúgy. Mivel én már szinte mindent ki tudok silabizálni (kvázi a gondolataiban is olvasok), nagy meglepetés volt, hogy folyton tolmácsolnom kellett őt mindenki felé. Szegénykém nem is nagyon mer senkihez szólni, tudván, hogy nem fogják megérteni. Talán ezért sem alakult olyan jól ez a nagyszülő-unoka viszony, talán ezért fejtett szívesebben keresztrejtvényt a mamám a konyhában, mintsem hogy Bonival játszott volna a kertben. (De, ahogy Ella mondaná, térjünk erre vissza 40 év múlva. Ha én is ilyen nagymama leszek, azzal nagy csalódást okoznék mostani saját magamnak)

4) Ért egy valódi, méghozzá pozitív kultúrsokk is: folyton átadták az emberek Boninak az ülőhelyet a bkv-n! Villamoson, metrón amint meglátták a kis háromáves lábacskáin, a két kezében egy-egy autóval, amint én a karjánál fogva próbálom egyenesben tartani, már állt is föl valaki. Egyszer a sorban is előre engedtek. Nos, nekem eddig eszembe nem jutott volna gyereknek átadni az ülőhelyet, ez egyszerűen nem szokás, nem része a kollektív etikai kódexnek Franciaországban, hiszen egy ekkora gyerek már tud állni. Ami igaz, de kapaszkodni, helyezkedni nem tud, állva nem lát ki, hamar elfárad, és nem tud játszani.

Szókincs

balalajka, bojtorján, flótás, fôkötô, galagonya, gerebenezni, gyeplô, gyolcs, inas, kanász, kemence, katlan, kappan, kócsag, kocsmárosné, kordé, kordováncsizma, krajcár, kurta, lakodalom, öszvér, paripa, párta, polyva, regiment, rokolya, sarjú, sarkantyú, suba, sudár, suszter, tilolni

Mesélem ezeket a magyar (nép)meséket, éneklem ezeket a magyar (nép)dalokat Boninak, és közben olyan szavakat tanítok meg neki, amelyeket a mindennapi beszédben nem is használunk. Emlékszem, gyerkkoromban nekem is mekkora rejtély volt egy egész verscím: A gém bocskora! Ugyanakkor nem nagyon tudom magam rávenni a Varró Dani- vagy Lackfi János-féle versekre/mesékre. Legföljebb majd bajosan értik majd el a csimotát, amikor ilyen ízesen böszél!

Ki tud jobban gyereket nevelni?

A mamám szerint alaposan elrontjuk ezt a gyereket: neveletlen, hangos, fegyelmezetlen. Amúgy tényleg az, de két dolgot felejt el ilyenkor a saját anyám. Egyrészt figyelmen kívül hagyja a gyerek jó tulajdonságait (kedves, érzékeny, érdeklődő, tanulékony), másrészt pedig azt, hogy még csak 3,5 éves!

Itt jegyzem meg, hogy nem érzem én ördögtől valónak azt, ha egy szülőnek végső elkeseredésében eljár a keze, és felpofozza a gyerekét. Nyilván nem kívánatos, nem ajánlott, de vannak olyan pillanatok, hogy engem is csak az elveim tartanak vissza. Ennél sokkal elfogadhahatlannak tartom azt, amit a mamám Bonival, és anno velünk is csinált: a verbális erőszakot. A szinte folyamatos ingerültséget, türelmetlenséget, duzzogást, sóhajtozást és rossz kedvet.

Hetente 2-3 napot töltünk náluk. Amikor megérkezünk, még tartja magát, még nem szól be, de elég egy óra, és már idegbeteg. Olyan is volt, hogy mielőtt visszamentünk volna Pestre, és még nálunk megvacsoráztunk, a mamán tüntetőleg kivonult a konyhából a kertbe, hogy "ő ezt nem bírja nézni" - ugyanis gyakran akkor szakad el a cérna, amikor Boni eszik (tényleg válogatós, malac, ficánkol a széken stb.).

Simán mond olyanokat, hogy Bonikám, borzalmas vagy! (mert pl. kézzel eszik) Szerencsére Boni még nem veszi le a durvaságot, de nekem torkomon akadt a szó (és emlékek jöttek elő). Vagy ma: Bonikám, én kikapcsoltam a rádiót, de most akkor te is kapcsold ki magad! (mert hangoskodott). Számomra ez a két mondat az elfogadhatatlan kategória. Szinte szégyellem ilyenkor a saját anyámat. Sőt, arra szoktam ijedten gondolni, hogy mi lenne, ha most Z-vel mindketten meg találnánk halni, ki nevelné fel Bonit? Kinek lenne annyi türelme, energiája, ideje, elköteleződése, amennyit csak a szülői szeretet képes adni?

Visszatérve a mamámra: amikor eldurran az agya (nem tudom ezt másképp hívni) tőlem meg ingerülten olyan gonoszkodó kérdéseket tesz föl, hogy Bonika otthon sem pakol el maga után? meg hogy: Szerinted hogyan fogja megtanulni értékelni az ételt, ha paradicsommal játszhat? és: Nálatok akkor bio répával szokott főzőcskézni? 

Az igaz, hogy mi a húgommal szobanövények voltunk Bonihoz képest, idomított és jólnevelt kislányok. Nincs is sok jó otthoni emlékem a gyerekkoromból. Már értem a húgomnak azt a régesrégen nekem szegezett kérdését, hogy tulajdonképpen miért lettek az anyánknak gyerekei?!

Úgyhogy hiába tudja olyan jól a mamám elméletben, hogy hogyan kell gyereket nevelni -  én vagyok a világon a két emberből az egyik, aki PONTOSAN tudja, hogy mennyire nem csinálta jól.

Csak sajnos nem mondhatom meg neki.

Mert úrinő vagyok, mert nem akarok konfliktusokat, mert nem akarom megbántani, mert én sem csinálom tökéletesen, mert természetesen jót akar(t), mert biztos nem is tudott volna máshogy gyereket nevelni, mert nem is tudnám hogyan megfogalmazni. És mert a sokkal tapintatlanabb húgom pár év múlva, amikor Jonatán lesz bonikorú, ÚGYSEM fogja tudni megállni, hogy ne olvasson be az anyánknak.

Használati utasítás saját magamhoz, családtagok részére

Az ébredés utáni fél-háromnegyed órában NEM szabad hozzámszólni! Nem tudom elmesélni, hogyan aludtam, nem tudok tolmácsolni, és nem tudom megkeresni az elveszett játékot/naptejet/szúnyogriasztót.

Ilyenkor csak ülni szertnék egy bögre kv-val, és nézni kí a fejemből. Ugyanitt minden elismerésem azoknak, akik ilyenkor mãr szervezkednek, gyereket nevelnek és vígan cseverésznek (esetleg másoknak is reggelit készítenek).

Ez az állapotom azonban a mondott időtartam után elmúlik, HA békén vagyok hagyva!

(Szüleimnél nyaralunk)

Az elmélet és a gyakorlat

Az oviban intézményes (tehát nem ovónői mánia) elvárás, hogy a gyerekek januártól fölismerjék a saját nevüket nyomtatott nagybetűvel, a saját nevük kezdőbetűjét más szavakban, illetve év végére az 1, 2 és 3 számokat.

Ez az, amire gyerektelenként - amikor az ember még mindent tud - simán rávágtam volna, hogy hülyeség, baromság. Minek sietni. Játsszanak inkább, futkossanak, legyenek levegőn, bogarazzanak, homokozzanak.

És ez az, amiről ma már totálisan más a véleményem, ma, amikor van egy betű- és számmániás gyerekem. Azt továbbra sem tudom, hogy a többi gyereknek ez jó-e, de az enyémen konkrétan látom a mohó vágyat a tanulásra és az új ismeretek befogadására (gondolom a legtöbb gyerek ilyen). Büszkén sorolja az ismert betűket, meseolvasás közben követi a szöveget az ujjával, mindig mindent megszámol (és megszámoltat), elmutogatja a kezén, göcsörtös E-ket, M-eket, 1-eseket, 7-eseket stb. rajzol, "szavakat" rak ki betűkből, majd kéri, hogy olvassuk föl. Az ovis oktatás úgy tűnik, nagyon ügyesen meglovagolja ezt a tanulni vágyást, és ha már ennyire érdeklődők ezek a kicsik, akkor miért ne tanuljanak már olvasni vagy számolni? Én lassan már szolmizálni is meg fogom tanítani, annyira kiváncsi. A KRESZ-táblák irànti lelkesedése sem ma kezdődött, de most, hogy sokat vagyunk úton, azokból is rengeteget ismer.

Levegőn lenni, futkorászni, gyurmázni, medencézni, kutyázni-macskázni, ugrabugrálni még így is RENGETEG ideje marad.

Fegyelmezési kihívás... izé, probléma...

Egyrészről tökre, de tényleg! totálisan megértem egy 3,5 éves gyerek frusztrációit. Hogy mindenféle társadalmi konvenciókra meg higiéniai és biztonsági megfontolásokra hivatkozva nem engedik neki, hogy állva egyen, hogy az út kellős közepén leüljön játszani (egyáltalán: hogy mindig játsszon), hogy ne mosson kezet, hogy kivegye egy másik gyerek kezéből a játékot. Toleráns és megértő vagyok, a lehető legtöbb mindent megengedek neki a józan ész határain belül. A kommunikáció, az elfogadás, az empátia zászlaját lengetem, a határok meg a keretek szigorú kijelölésével - a könyökünkön jön ki az elmélet, ugye?

Úgy tűnik, Boni nem tudja hogyan levezetni a frusztrációját (volt nekem olyan osztálytársam, aki az ellenőrzőjét tépte össze, mert rossz jegyet kapott - Boni is ilyen lesz?), és ha bizonyos dolgokban korlátozzuk, elfogadhatatlan dolgot művel: harap, csíp, üt-vág MINKET. Ennél a pontnál elfogy a türelmem, a toleranciám, a beleélő-képességem, másodpercekre komolyan még a szeretet is kivész belőlem, ezt egyszerűen nem akarom hagyni.

Azóta van terítéken az ügy, mióta elindultunk, előtte büntetésképp a szobájába küldtük. Azóta eszköztelenek vagyunk. Jobb híján a fagyitól meg a Túró Ruditól tiltjuk el, de be kell látni, hogy nem nagyon működik. Z. már a verést fontolgatja, én erre még azt mondom, hogy egyrészr nem akarok fájdalmat okozni neki, másrészt meg akkor milyen jogon mondanám, hogy ne verjen minket? De amúgy megértem a férjemet is, mert az állapot tarthatatlan. A szemünk előtt változik át a cuki, okos, kedves gyerekünk akaratos és undok kis köcsöggé, csak mert el kell mennie lefeküdni vagy mert ki kell szállnia a kocsiból!

Azért hezitáltam, hogy leírjam mindezt, mert nem akarok úgy járni, mint a 40 éves szingli barátnőim, akiknek a környezete jogot formál arra, hogy a kénye-kedvére kritizálja őket, és elmondja, hol rontották el - amikor pedig simán lehet, hogy a csupán a véletlen műve a szingliség. Én sem gondolom, hogy bármit is elrontottunk volna - hacsak azt nem, hogy későn szültem gyereket egy olyan világba, ahol minden a gyerekek körül forog.

Ugyanígy sajna azt sem hiszem, hogy tuti megoldás létezne számunkra. Az a gyanúm, hogy egyszerűen csak... ki kell várni, hogy elmúljon!