2018. december 13., csütörtök

Olvasástanulás

Az ember (a blogíró) egészen elfelejti, hogy milyen összetett és többlépcsős folyamat az olvasástanulás. Annyira alapvető és automatikus dolog olvasni (tudni), annyi betű és mondat veszi körül az embert gyerekkora óta, hogy rácsodálkozik: miért ilyen nehéz ez egy gyereknek?

Mármint nem nehéz, a szó módszertani értelmében, mert nem kérünk rajta számon semmit, nem tanítjuk (legalábbis mi nem. De hogy az oviban mit csinálnak, az rejtély). Tény, hogy Bonit egy-másfél éve elkezdték érdekelni a betűk, és onnantól kezdve mindig azt hittem, hogy na, még pár hét, és ez a gyerek magától megtanul olvasni. Nem kifejezetten a könyvek érdeklik, hanem minden, ami az írással és a betűkkel kapcsolatos: tollat kézbe venni, papíron nyomot hagyni, jelek rendezett halmazából szavakat képezni, szavakat fölismerni, kibetűzni és lediktáltatni. Hamar megtanulta a nagy nyomtatott betűket (olvasni, írni), majd pár hete megtanulta a kis nyomtatott betűket is (kiolvasni; de azokat is le akarja írni – pedig azok nem is arra valók). Kb. 15–20 szót látásból fölismer. Tavaly megtanult az oviban szótagolni, ügyesen tapsolja el a megfelelő szótagszámot. Noha ez nem is olyan egyszerű franciául, nekem sok szónál vannak kétségeim (pl. Sébastien – három vagy négy szótag?).

De a lényeget, azaz hogy a szavak különböző hangokból állnak, és hogy írásban ezeket a hangokat jelöljük, szerintem még nem érti. Nagyon hezitál, amikor azt kérdezem, hogyan kellene a papírra írt PAPA szóból PAPI-t képezni, mit kellene elvenni és hozzárakni. Sőt, azt is észrevettem, hogy gyakran azt sem tudja, melyik szó milyen betűvel kezdődik! Pl. azt mondta a Mireille-re hogy az Í-vel.

Elképzelhető, hogy a betűk ismerete egy picit hátrányt jelent ilyen szempontból. Pl. amikor azt kérdeztem, hogy mivel kezdődik a Judit név, nem tudta megmondani (vagy kiejteni) a J hangot, viszont azonnal tudni akarta, hogy akkor azt most hogyan kell írni. Márpedig a franciában a J-re nincs külön betű (noha magát a hangot ejtik, lásd a fent említett női nevet). És ha nincs betű rá, akkor ott a tudománya megakad, nem tud a hanggal mit kezdeni.

Olyan fura, hogy több mint egy éve ismeri a betűket, viszont magát az összeolvasást, mint gyakorlatot még egyáltalán nem tudja értelmezni. Azt értem, hogy a hallott szöveg leírása (nyelvtani háttérismeretek hiányában) nagyon nehéz lehet egy kisgyereknek, de az ember azt gondolná, hogy a szavak dekódolása a betűk ismerete után már csak egy lépés – hát nem.

2018. december 4., kedd

Terápiás időutazás

Mivel Boni gyakran kérdezi, hogy mit csináltam, amikor kicsi voltam, és mivel én is szívesen mesélem az ámuldozó gyereknek, hogy gyerekkoromban betonból voltak a csúszdák és nem lehetett kapni banánt, egy barátnőm ötlete alapján (nekem miért nem jutnak eszembe ilyen ötletek?!) karácsonyra készítek Boninak egy könyvet a gyerekkoromról. Kis történeteket állítok össze benne, fényképekkel, illusztrációkkal.

Úgyhogy napok óta a múltban élek. Mozgósítottam a családot fotókért, töröm a fejem, hogy mi lehet érdekes egy ötéves gyereknek. Azt gondolom, konkrétumok kellenek, márpedig hétéves koromig bezárólag (itt húztam meg a határt) nagyon kevés emlékem van. Ez az egyik legnagyobb tanulsága számomra ennek az időutazásnak. Emlékszem illatokra, ízekre, hangokra, mesékre, érzésekre (csalódás, félelem, öröm), nagyon jól emlékszem tárgyakra is (a nagymamám konyakosmeggyes-dobozában tárolt filctollak!), de konkrét szori kevés van, nagyon kevés.

Pedig négy évig jártam oviba, 30 perc volt az út gyalog – és mégsem emlékszem egyetlenegy útra sem! Ez hogyan lehetséges? Nincs előttem az óvónénim arca, egyetlen gyerek nevét sem tudom fölidézni. Ráadásul a húgommal egy oviba jártunk, de ez is tök rejtély, hogy találkoztunk-e egyáltalán az udvaron? Hogyan képes az ember hosszú-hosszú ovis évekből csak pár mondatra, néhány öltözőszekrényre, az ázott beton szagára és a Moncsicsi babára emlékezni?

Ijesztő. Vajon Boninak mi marad meg ezekből az évekből... semmi? (költői!)

Lesz egy fejezet a nagymamámék budapesti lakásáról, ahová imádtam járni. Nagy nehezen összekapartam két-három történetet (arra pl. világosan emlékszem, hogy abban a lakásban tanultam meg fonni), és ahogyan törtem a fejem, és gondolatban végigmentem a lakás különböző pontjain (becsukott szemmel is emlékszem rá), két dolog ütött szöget a fejemben, egyik sem forradalmi gondolat, és mindkettő a minket körülvevő tárgyak mennyiségéről és hasznáról ad számot: először is, hol tárolták a nagyszüleim a holmijaikat? Egy 54 m2-es lakásról van szó, és két nyugdíjasról... annyi cuccal összesen, amennyi nekem mondjuk már az egyetem elvégzése után volt. Másodszor pedig: milyen érdekes, hogy ott jól éreztem magam, noha nem voltak játékaik.

Az is érdekes, hogy az ember gyerekfejjel, gondtalanul megél olyan pillanatokat is, amelyek később, kontextusba helyezve történelmi jelentősségűnek bizonyulnak. Most nem a Központi Bizottságon belüli erőviszonyok változására gondolok, hanem pl. a Farkas Bertalan űrrepülésére. Állítólag még mesét is olvasott az űrből a magyar gyerekeknek (wikipédia). Gondolom én ott ültem az Esti Mese előtt, és mégsem maradt meg az egészből semmi.

Amikor a neten keresgéltem képet arról a házról, ahol fölnőttem, belefutottam korabeli híradásokba egy akkor történt hatalmas tragédiáról (egy robbanás során többen meghaltak). Akkor már 17 éves voltam, és igaz, hogy már nem laktunk ott, de a régi otthonunkkal szemben lévő ház robbant föl. És megint ledöbbentem azon, hogy alig-alig emlékeztem az esetre. Pedig az egészt várost megrázta a történet, és most így visszaolvasva, én is iszonyodva láttam, hogy egy 17 éves ikerpár is meghalt a balesetben. Értitek, én is annyi idős voltam akkor, talán látásból ismertem is őket, rettenetes volt a sztori, és engem akkor egyáltalán nem kavart föl (bezzeg most!). Vajon mert nem volt internet, nem tudtunk az ügyön kérődzni? Vagy mert az ember 17 évesen hallhatatlannak érzi magát?

Vajon mi az a pár történet, ami Boniban is kitörölhetetlenül megmarad? És tényleg el fogja felejteni ezekkel a sok együtt eltöltött idővel, sétával, utazással stb. kapcsolatos konkrétumokat? Persze, nem ez számít, nyilván, a lényegre (szerető család) emlékezni fog.

2018. november 29., csütörtök

22-es csapdája

1) Bonit félénksége és önbizalomhiánya miatt nem lehet különórára beiratni (nem akar ottmaradni).
2) A félénkség és az önbizalomhiány leküzdéséhez Bonit különórára kellene beiratnom (szajkózza minden szakértő, orvos, óvónő).


Sírni tudnék, komolyan. Először is, hogy miért nem érti senki (veszi félvállról, bazári pszichológusként) a problémánkat, másodszor pedig, hogy miért nincs megoldás a problémánkra, vagy ha van, hát miért nem találjuk meg.

2018. november 25., vasárnap

Kaka Mókus

Helyszín a nappali, időpont ma délelőtt, szereplők: én és Boni (pizsamában. Kint az idő borzasztó). Bonikám “feladatokat” gyárt nekem: matricákat kell ragasztanom, papírokat vágnom, beűket körmölnöm. Egy nyugodt pillanatban hátradőlök, megpróbálok maganak pár percet lopni, és belelapozok az egyik konyhafelszerelés bolt prospektusába, ahonnan a képeket vágjuk ki (zárójeles megjegyzés arról, hogy ha a karácsonyt nem is, az igényes, és évről évre megújuló dekorációt nagyon szeretem. A több kevesebb jeligére.). Épp csak belekukkantok, amikor Boni türelmetlenül rámkiabál:

- Óóó!  Ugye nem fogod nézegetni ezt a kaka Mókust?

Értettem ugyan, hogy a kezemben lévő újságra gondol - állatos mézeskalácsok voltak az elején, gyönyörűek! - de miért illeti ilyen durva jelzővel a mókust?

- Kaka Mókust? -kérdeztem vissza
- Nem! Kaka Mókust! - válaszolta ingerülten
- Kaka Mókust?!
- Nem! KAKA MÓKUST! - mutogat a kezemben lévő bolti árjegyzékre

Stb. Stb. Szegény gyerek már a sírás határán volt, amikor rájöttem, hogy katalógusra gondol! Hát persze, hogy annak a szónak nincs számára semmi értelme...

Erről eszembe jutott egy évekkel ezelőtti régi sztori; helyszín: egy budapesti főiskola előadóterme, időpont: szeptember eleje, szereplők: zöldfülű főiskolások (köztük én) és egy évet ismétlő, tehát már beavatott, a dörgést jól ismerő csaj, aki késve érkezett az előadásra. Berohan lihegve és nekem szegezi a kérdést:

- Szia! Volt már katalógus?!

Akkor sem tudtam köpni-nyelni. Épp hogy megértettem a szakkolégium jelentését (és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem kell ottaludni), meg a kötelezően fölveendő fakultatív tantárgy fogalmát, erre most valami katalógust keres rajtam ez a csaj?!


2018. november 19., hétfő

Thank God It's Monday!

Földöntúli türelem kell egy ovis gyerekhez, téli hétvégéken. Az ember azt érzi, vagy folyamatosan szórakoztatja, vagy a romokat pakolja utána (néha pedig véres fejjel az orvoshoz rohanunk, mert beveri az asztalba szaladgálás közben). És én, aki soha, de soha nem éreztem magam kevésnek, vagy nem elég jónak magam, aki soha nem is értettem ezt a szaranya-őrületet (miért kellene bárkinek is rosszul éreznie magát, amiért nem szoptat/bölcsibe adja/nem tudja miért sír stb.? miért hajszoljuk a tökéletest?) most nekem is, öt év óta először lelkiismeret-furdalásom van, és azt érzem: csinálhatnám én ezt jobban. Leülhetnék vele többet, többször, hosszabb ideig játszani. És nem mindig társasjátékozni, mert ő bizony jobban szeretné, ha ovisat, éttermetes, fodrászosat stb. játszanék vele. Nem kellene ingerülten megfenyegetnem, hogy nem megyünk többet a karácsonyi vásárba, ha hisztizik (persze, hogy hisztizik: fáradt, persze, hogy ingerülten szólók rá: én is fáradt vagyok).

És bevallom, egy-egy ilyen fárasztó hétvégét követően, miután hétfő reggel elvittem az oviba és itthon bezártam az ajtót magam mögött, rendet rakok, kiszellőztetek, majd leülök a géphez egy kávéval.... és élvezem a csendet, meg azt, hogy konkrét felnőtt feladatokat kell jól megoldanom időre. És mindjárt megmelegítem a tegnapról maradt kaját, és olvasni fogok ebéd közben, és se gyerek se pasi nem szól közbe, nem kér parmezánt a tésztájára, és nem játszik a kenyérrel kalózosat*...

* Utálom a kalózokat, a szörnyeket, a dinoszauruszokat, a kincsvadászokat..!

Idilli kép vasárnapról

2018. november 14., szerda

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak

Egyszer régen beszélgettem egy nővel a gyerekeiről. Két fia és két lánya volt, 12 év alattiak. Mindegyik nagyon helyes volt, de legfőképp a nagyobbik kislány, aki olyan gyönyörű volt, hogy az emberek megfordultak utána az utcán. Végülis a beszélgetésünk apropóját is ez adta. Aztán egy ponton a nő rátért a kisebbik lányára, és valami olyasmit mondott, hogy hát Marie-nak meg majd meg kell csináltatnia az orrát felnőtt korában.

Ezen én úgy felháborodtam, hogy ihajj. Hogy mondhat egy anya ilyen a saját lányáról? Közvetve végülis azt, hogy ronda, és túl nagy (vagy béna formájú) az orra?! Már nem emlékszem amúgy a kislányra.

Mindenesetre ma már másképp gondolom. Hiszen az a nő egyszerűen csak egy érvényes, 21. századi megoldást javasolt egy (gondolom valódi) problémára!

Az öregedéssel meg hát.. további problémák adódnak egy eleve nem ideális helyzethez. De erről már sokszor írtam, nem is ragozom. Csak annyit, hogy minden egyes alkalommal meglepődöm, amikor fénykép készül rólam, hogy jéééé, az a nő én vagyok! Miért nem tudok hozzászokni a látványhoz?!


2018. november 5., hétfő

Öntsünk tiszta vizet a pohárba

Hogy gondolhattam, hogy megúszom az ún. kényes témát? Eddig olyan egyszerű volt. Tudja, hogy a gyerekek az anyjuk hasában fejlődnek, és ez a magyarázat teljesen kielégítette. Épp a hétvégén kerültek elő olyan fotók, amelyeken terhes vagyok vele. Ma azonban a WC-n ülve kikiabált, és nekem szegezte a kérdést:

– Mama! De hogyan bújtam elő a hasadból?

Óóó, a klasszik kérdés! A tankönyvi életkorban! És én mégsem készültem fel semmiféle magyarázattal. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy mit mondjak, micsoda felkészületlenség. Berohantam a fürdőszobába, és ügyetlenül mutogattam magamra:

– A puncimon keresztül!!

Az idétlen anyuka, aki vagyok. Na mindegy. Hátha elfelejti. Próbáltam úgy tenni, mintha ez a világ legtermészetesebb, legszemléletesebb és legmegfelelőbb magyarázata lenne, úgyhogy kimentem. Most mit csinálok ilyen nagy ügyet a világ legtermészetesebb dolgából.

Boni a kis fejében összerakta a dolgokat, és megrökönyödve utánam kiabált:

– De mama! Te engem KIKAKILTÁL?!