A maszkügy

Annyi szó esett már a maszkokról: kinek kell hordania, milyet és mikor? Kit véd vele? Van- e belőle elég, és miért nem? Eldobhatót vagy moshatót? Hol legyen a varrás a textilmaszkon? Ér-e valamit az otthon készített? Stb., stb. Egészen május közepéig  nem is hordtam maszkot (mi az utcára minek-nézőpontot képviseljük, máshova nem megyünk, itt amúgy a tömegközlekedésen kötelező). Egy hete viszont berobbant a durva tavaszi allergiám, és gondoltam: teszek egy próbát, szűri-e a pollent. Mi is megvettük a patikában a lakosságnak szánt, többször mosható darabokat (fejenként asszem ötöt lehetett venni).

Több tesztet is végeztem, sétáltam gesztenyefasoron, megálltam platánfák alatt, szimatoltam hársfákat, még egy fűnyíró mellett is elmentem direkt, és asszem kijelenthetem, hogy ez a kis darab textil, amin amúgy az elején csak röhögtem, mert úgy néz ki, mint egy bugyi, és azon csodálkoztam, hogy jééé, erről a kis darab rongyról cikkeztek, vitatkoztak annyit az emberek?! szóval bevált, és nagyságrendileg kevesebbet tüsszögök és kevesebbet folyik az orrom.

Micsoda hozzáadott-értéke van egy ilyen járványnak! Azóta már elkezdtem ITTHON is viselni, inkább, mint hogy folyton rohanjak kezet mosni egy-egy orrfújás után.

A szuperképesség

A szuperképesség, amely belőlem teljesen hiányzik, és amelyet pedig annyira el szeretnék sajátítani az az, amikor egy értekezlet vagy egy ünnepség holtpontján az elnök vagy az ünnepelt váratlanul odafordul az emberhez, és felszólítja, hogy ugye mondanál te is pár szót, és amikor az összes szem rászegeződik akkor az illető, aki meg van áldva ezzel a szuperképességgel, csak úgy hirtelenjében rögtönözve levág egy 1) összeszedett, 2) odaillő és 3) frappáns kis beszédet!

Mert mit csinálok én? Én sajna süthetem a diplomámat, az ismereteimet, a széles látókörömet, az olvasmányaimat, az élet különböző területein szerzett tapasztalataimat, a jó alaposan átgondolt véleményeimet, a fogalmazási készségemet mert én ilyen helyzetekben – noha már megtanultuam, hogy ezeken az értekezletes meg ünnepséges holpontokon az ilyen felkérésre számítani lehet, sőt kell (de mindenképpen érdemes) – szóval az ilyen, váratlannak már nem is nevezhető helyzetekben én egyszerűen LEBÉNULOK (1) attól, hogy hülyeséget találnék mondani, és HETET-HAVAT összehordok (2).

Amiből mindenkinek kiviláglik, hogy itt egy hozzá nem értő, felszínes nőszemély puffogtat szerencsétlen közhelyeket valami olyasmiről, amiről láthatóan gőze sincs.

Hang, zavar

Olyan fura; Boni normális esetben is úgy beszél, amit mi már kiabálásnak minősítünk. Boni hangos gyerek. De nem csak a sok csatakiáltás és egyéb üvöltözések miatt, mint amikor pl. ki van akadva valamin és felháborodva ránk támad (verbálisan és máhogy) hanem alapból és ösztönből. Hangosan mesél, kiabálva magyaráz, üvöltve viccelődik, fejhangon énekel. Néha étkezés közben egymásra nézünk Z-vel, hogy ezt a hangerőt hogyan lehet bírni? Halkabban! – szólunk rá naponta ötszázszor, és emlékszem, a játszótéren előfordult, hogy idegen apukák is rászóltak, mert elviselhetetlen volt a kiabálása.

Ha nem tudnánk, hogy jól hall, azt hinnénk, hogy baj van a hallásával. De este a szobájából kihallja a férjemnek a konyhában suttogva odavetett félmondatomat, és lassan már azt is meg tudja különböztetni, hogy Viber- vagy WhatsApp-üzenet jött a telefonomra (és kihallja azt is, hogy melyik szobában hagytam). Amúgy az én családomban (hogy is mondják? halmozottan) vannak nagyothalló gyerekek, úgyhogy önként és dalolva, az első gyanú után vittük volna Bonit is hallásvizsgálatra, de már pár hetesen egyértelművé vált, hogy nincs vele gond, fordította a fejét a zajokra stb.

Boni nem csupán kiabál, hanem mindenkit túlkiabál; gyakran féltékenyen őrködik a társalgás menetén, nehogy én vagy az apja is szóhoz jussak (jusson), de főleg, nehogy mi egymással pár szót tudjunk is váltani – ilyenkor emelt hangon megismétli a mondanivalóját, szünetet sem tartva, ellehetetlenítve mindenfajta konverzációt. Stratégiája: ha ő folyamatosan és jó hangosan beszél, akkor biztos senki más nem fogja megakasztani, de ha ez mégis megtörténik, felemeli a hangját. Ha telefonálok, és nemzetközi kézjelzésekkel, azaz kézzel-lábbal mutogatom neki, hogy nehogy beleszóljon, akkor ezzel csak azt érem el, hogy még hangosabban fog beleszólni.

Teljesen olyan a viselkedése, mintha hatodik gyereknek született volna egy elfoglalt családba, ahol senkinek semmi ideje rá, és így, ezzel a hangoskodással kellene kivívnia egy kis figyelmet. Pedig, basszus, kis sarkítással 7/24 órában áll haptákban két felnőtt, aki minden kis ötletét, gondolatát, érvelését tapsolva és elragadtatva fogadja, elemzi, számon tartja és véleményezi!

Persze pont a múltkor elkalandoztak a gondolataim, amikor Boni mesélt nekem – már ott tartunk, hogy ő talál ki meséket nekünk, hurrá! – és visszakérdeztem, hogy És volt nálunk elemlámpa? Boni megütközve válaszolt (kiabált rám), hogy de hát most mondtam, mama!! Miért nem figyelsz SOHA?!

Tintin, a riporter

Bonikámat beszippantották a képregények. Teljesen érthető: az illusztrációk sokasága miatt nagyon könnyen olvashatók, megérthetők. Nem én, hanem az apja mutatta meg neki először a Hupikék törpikéket, majd más francia és belga sorozatokat, és most, a karantén alatt kapott rá a franciák egyik kultikus, közismert és szeretett képregényére, a Tintinre.

Azt hiszem a legtöbb francia gyerek életében eljön ez a pillanat. Generációk nőttek föl rajta, része a frakofón kultúrának; többször is hallottam már éltes embereket komoly társalgás során a Tintinre hivatkozni. Egyszóval, megkerülhetetlen és kihagyhatatlan gyerekkori klasszikus, nem is tudom, milyen párhuzamot vonjak a magyar irodalommal – gyakran olyan nehéz összehasonlítani a két kultúrát, a szokásokat! Kb. húsz albumból áll a sorozat, amelyet egy belga képregényszerző készített a két világháború között, majd később tökéletesített, csiszolt. Főszereplője a címben említett, meghatározhatatlan korú fiú: külsőre gyerek (alacsonyabb is a legtöbb szereplőnél), viszont tud repülőgépet és autót vezetni, fegyverrel bánni stb., szóval mégsem gyerek. Fontos, és zseniálisan megrajzolt szereplő még a Milou nevű kutya – a gondolatait tudjuk olvasni, de ezeket csak az olvasó érti, Tintin nem (ennek a logikájával Boninak volt egy kis baja az elején). További szereplők még: egy kapitány, aki cifrán tud káromkodni (ennek megfelelően Bonikám is ilyen cifrán tud káromkodni), két esetlen, burleszkszerű detektív, egy tudós, egy idős énekesnő és persze egy csomó gonosz csirkefogó – de természetesen Tintin minden gyanús ügyletet és bűntényt földerít, kibogoz, miközben sziklákról lelökik, autóval elgázolják, megkötözik, dutyiba dobják, még kivégzőosztag elé is állítják párszor. Tintin soha nem fél, soha nem alkuszik meg, még egy korty alkoholt sem fogad el senkitől. Munkája során az összes kontinenst bejárja, tevére ül, amerikai esőerdőben száll csónakra, Sanghaj utcáin nyomoz ópiumbanda után stb.

Érdekes, hogy míg Franciaországban még ma is ennyire népszerű, addig Magyarországon nem futott be nagy karriert. Fel nem foghatom miért; hiszen a francia és a magyar gyerekek nem különbözhetnek ennyire. Bár az is lehet, hogy a fordítás rossz (rémlik, mintha a cifra káromkodás egyike magyarul úgy hangozna, hogy vegetáriánus!).

Új hobbijának megfelelően Boni mostanában képregényeket rajzol (azaz: térdig gázolunk a képregényekben). Visszatérő motívumai a börtön és a kalózhajók, hiszen az érdeklődési területébe érthetetlen módon eddig is a háborúk, kardok és a lovagi várak tartoztak. Egyszer a szobájában csapdát szeretett volna állítani nekem, és mikor elmagyaráztam neki, hogy ez nem túl kedves ötlet, csalódottan kérdezte, hogy de akkor mégis kinek állítson csapdát?! Szóval az ilyen kalandorlelkű kisfiúknak nagyszerű olvasmány a Tintin.

A hülye házi feladatok prototípusa

Hallom a dolgozószobából, hogy Z. veszekszik Bonival, aki nem érti és nem akarja megcsinálni az egyik házi feladatot. Hegyezem a fülem, miről lehet is szó, lassan kiveszem, hogy basszus, megint egy képeslapot kell szerencsétlen gyereknek írnia! A múltkor is volt egy ilyen házi, pont rám maradt, hogy megcsináltassam vele. Azt szerencsére ki lehetett váltani egy fakultatív feladattal, de valami olyasmi volt, hogy írjál képeslapot a barátodnak arról, hogy mit csinálsz a karantén idején.

Két bajom van ezekkel a már az én időmben is nagyon népszerű házikkal: egyrészt, hogy teljesen életszerűtlen helyzetet modellál: Boninak ugyanis esze ágában sincs képeslapot írnia senkinek – nincs is barátja! A másik pedig: ha találnánk is arra alkalmas (francia) célszemélyt, miért írjon személyre szóló képeslapot neki, amikor azt utána a tanítónőnek kell elküldenie?!

Nekem évekig volt ez a problémám a saját tanulmányaim során. Magyarórákon panaszlevelekben fordultam elképzelt problémáimmal kitalált hatóságokhoz. Angolórán azt játszottuk a padtársammal, hogy nem tudunk egymással magyarul beszélni, ezért angolul makogva érveltünk lagymatagon az abortusz mellett/ellen. Gimis technikaórákon képzeletbeli replőteret terveztünk, amelyről persze már az elején tudtuk, hogy nemhogy megépülni sem fog soha, de komolyan sem fogja venni soha, senki (nem is lehetett).

Persze betörtem, begyakorolt önuralommal megcsináltam, még jó jegyeket is kaptam, de a kreativitásom és a motivációm nem fejlődött egy kicsit sem; mindig is úgy tekintettem ezekre a hülyeségekre, amiket jobb mielőbb letudni. Értem én, hogy egy gyereknek meg kell tanulnia a címzést, a megszólítást, az elköszönést stb., és azt is leveszem, hogy ez a módi modern és gyerekközpontú szeretne lenni, hiszen nem frontálisan (szitokszó! jujj!) tanítják meg azt, hogyan kell megcímezni egy borítékot és milyen megszólítást használjunk stb. De mégis visszaüt valahol a mesterkéltség, mert elveszi a kedvet és – miután megnéztem az osztály honlapján közzétett képeslapokat – az elkészült művek pedig laposak, közhelyesek, együgyűek. De hát milyenek legyenek ezek a kínszenvedés árán kicsiszolt műlevélkék?

Kincsesbánya

Felfedeztünk Bonival egy tök jó sorozatot, amelyet valószínűleg minden tévénéző francia ismert már, mert több mint húsz évig futott (címe: C'est pas sorcier). Mi nem szoktunk TV-t nézni, nem ismertük, de most minden nap nézünk belőle egy-egy részt a You Tube-on. Gyerekeknek szóló, félórás tudományos ismeretterjesztő filmekről van szó, két pasi csinálta de olyan jól, hogy még egy hatéves is élvezi (az összes magyarázatot viszont én sem értem, vannak bonyolult dolgok is, szóval az idősebb gyerekek is szívesen nézik szerintem). Én magam is annyi mindent tanultam belőlük! Például:

– Az Eiffel-torony lefestéséhez ugyanannyak a színnek három árnyalatát használják (hogy messziről egyszínűnek látszódjon).
– A varangyosbéka mászik, a kecskebéka ugrál.
– A csikóhalaknál a hím szüli meg az ikrákat.
– A Plútó már nem számít a bolygók közé.
– A lábasfejűeknek (polipok, kalmárok, tintahalak) a nyelvükön vannak a fogaik.
– A méhek pollent és nektárt gyűjtenek.
– A középkori várak csigalépcsője jobbra kanyarodik, hogy fölfelé menvén ne lehessen előrántani a kardot.
– A La Manche-csatornában közlekedő, autókat szállító ingavonatok az alagút egyik végén jobbra, a másikon balra kanyarodnak (hogy egyenletesen kopjanak a kerekek).

Rendszeresen szótárazok, olyan szavakat, hogy begy, nyílpuska meg szegecselés. Eddig láttunk kb. 10–12 részt, és összesen 560 epizód létezik, szóval felkészülten várjuk a második, harmadik stb. hullámot (ja, és még: egy francia bányász egyszer 205 napot töltött a föld alatt, fénytől, emberektől stb. elzárva, teljesen egyedül, önszántából. Ez az emberkísérlet vezetett a biológiai óra felfedezéséhez.)

Mióta iskolás gyerekem van, olyan tájékozott lettem...!!

Bolhazsák

Nemrég észrevettem, hogy ha felveszem vagy megölelem Bonit, már nem olyan babaszerű, puha a teste mint régebben; most csupa kemény izom, főleg a háta! Nem csoda – ez a gyerek annyit mozog, még a lakásban is, hogy alig bírunk vele. Néha nézni is fárasztó. Az asztalnál jobb esetben izeg-mozog, a széken fél fenékkel ül, de rosszabb esteben le sem ül rá, vagy leül, de félpercenként föláll. Kajával a szájában rohangál az asztal és a hűtő között azzak az ürüggyel, hogy meg kell néznie, mit lehet enni. Verset csak is nyargalva tanul, verset fölmondani csak is mozogva tud; jár a keze-lába, forgolódik. Folyton ugrál: álló helyzetből két lábbal felugrik vagy bútorokról (fellépőről, székről, kanapéról) leugrik. Kedvenc szórakozása, hogy a földön fetreng, forog. Amitől rosszul vagyok: berohan a nappaliba, hogy a kanapéra vetődjön. Amely kanapét amúgy mászókának használ.

Meseolvasáshoz nagyon türelmesnek kell lennünk; Boni nem tud megülni az ember mellett, hanem, a fent vázolt viharos mozgások valamelyikét (dülöngélés, ficergés, fölugrálás stb.) produkálva szép lassan az őrületbe kergeti az embert. Ilyenkor megkérem, üljön távolabb. Átül a hintaszékbe, és eszeveszett hintázásba kezd, a látványra is fölkavarodik a gyomrom. Rajzfilmet is úgy néz, hogy ki-be rohangál, van, hogy fejjel lefelé nézni a kanapéról!

Puszit gyakran úgy ad, hogy majd föllöki az embert. Mikor már épp magamhoz térek, már kapaszkodik is föl a nyakamba (26 kiló), mintha fára mászna, úgy szorít. A fogát megmosni külön művészet, hiszen folyton táncol, forog, ugrál, tapsol közben. Szerintem a fürdés életveszélyes tevékenység, nem is tudom, hogyan tartottuk életben idáig a csúszós, vizes fürdőkádban.

Mindeközben szívesen énekel, jó hangosan, esetleg csatakiáltást hallatt (A la guerre! kb. Harcra fel!), miközben végigtrappol a lakáson (zászlóval, karddal). Előadásokat tart, ahol egyszerre énekel és táncol (azaz szökdécsel, bukfencezik, vetődik). Elbújik a lakásban (két teljes másodpercig mozdulatlan és hangtalan), majd üvöltve a nyakunkba ugrik valamelyik ajtó mögül.

Az alsó szomszédaink nagyon jó fejek, még soha sem szóltak, mi kérünk sűrű elnézéseket, ha összefutunk velük (mondjuk nekik is van két hangos – és nagyon szimpi – gyerekük). Ha kimegyünk sétálni (még zárva vannak a játszóterek), Boni szeme felcsillan, és nekem, aki gótikus épületeket és kétszáz éves tölgyfákat ígérek neki megcsodálásra, azzal fordul hozzám, hogy: Fogócskázunk?!