2019. március 19., kedd

Sebesülés

Bonikám még a télen elesett a játszótéren, beütötte az egyik kis pofiját a pad sarkába. Z. volt vele, lefotózta nekem az azonnal bekékülő (de nem vérző), és feldagadt arcát. Én pedig épp a vonaton ültem hazafelé, és majd megütött a guta, amikor megláttam szegény gyerek kék-zöld fejét.

Amikor hazaértem, örömmel láttam, hogy a fotón sokkal rosszabbnak tűnt a helyzet: a valóságban csak kicsit volt földagadva, és nem volt annyira kék sem. Inkább talán piros. A következő hetekben az arca lelohadt, miközben a szívárvány minden színében pomázott – de tényleg egyáltalán  nem volt extrém ronda, bizonyos más (véres) esések nyomaihoz képest meg főleg.

Később viszont észrevettem valamit: amikor mosolyog vagy nevet, Boni arcán egy kis bemélyedés keletkezik, olyasmi mint amit gribedlinek szoktak hívni (de ronda szó). Az elején még tetszett, micsoda sármos mosolya lett neki hirtelen! De közelebbről megvizsgálva rögtön elment a jó kedvem: az ütés helyén és nyilván annak következményeképp, a bőr alatt, egy csomó jött létre, és a mosolya ezt a csomót nyomja föl a pofacsontjára, így jön létre az arcán az a .. lyuk. Gödör. Sebhely.

Ez az a téma mostanában, aminek már a gondolatára is ideges leszek, és legszívesebben törnék-zúznék mérgemben. Az apjával is csak veszekedni tudunk (lásd: kenjük-e vagy sem, masszírozzuk-e vagy sem, hideget vagy meleget tegyünk rá stb.). Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a féloldalasság már nem fog neki elmúlni soha – és a szívem szakad meg, hogy nem tudtunk jobban vigyázni a gyerekre, hogy egy életen keresztül hordozni fogja ennek az esésnek a nyomait. Olyan kis szép, szimmetrikus arca volt... erre tessék!

És ez az a téma, amivel kapcsolatban minden reakció idegesít. A háziorvosunk szerint el fog múlni? Hahaha, hiszem, ha látom. Nekem is van egy ilyen vérömleny az államon, szintén egy nagy (felnőttkori) esés nyoma, soha nem múlt el. Ha viszont szegény doki azt állítaná, hogy tényleg nem fog elmúlni, akkor biztos azon háborodnék fel! („kérem, nekem igazságot hazudjon, és valljon hazugságot, amely mégis áll”) Az óvónő szerint nagyon szép így is a gyerek? Nos, szebb volt eredetileg!!! Mások idegen kisfiúk példáját hozzák fel, akiknél elmúlt? Garantálják kérem, hogy Boninál is el fog tűnni! Vagy olyan gyerekekkel példálóznak, akiknek sokkal súlyosabb esés miatt rondább sérülés helye maradt meg örökre, relativizáljak? Nem érdekel, nem vigasztal, hogy lehetne rondább! Nem tudok örülni annak, hogy „csak” egy gribedlije lett...

2019. március 16., szombat

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből

Egyszer kérdezte Boni – gondolom az oviban hallotta – hogy mit jelent szerelmesnek lenni. „Amoureux” – mondta, és még a szó kiejtésébe is belegabalyodott. Rögtönöztem egy hevenyészett kis definiciót, amit Boni ízlelgetett, gondolkodott rajta, majd alapos megfontolás után levonta a következtetést:

Alors, je suis amoureux de toi.

Azaz, akkor én beléd vagyok szerelmes. És valóban: mostanában kezdek rájönni, mit is jelent a gyakorlatban – annak minden szépségével és nehézségével együtt – az a régi mondat, amit már ki tudja, hol hallottam, hogy minden férfi életében az első fontos nő a saját édesanyja. Én most ennek a jelenségnek a kellős közepében élek, Boni rajongásától körülvéve. Búcsúzáskor, legyen az ovibamenés vagy esti puszi, rituálészerűen mondja: „A legjobban a világon!”, azaz, hogy engem szeret a legjobban a világon. Ha az apjával megöleljük egymást, közénk áll, felháborodva: „C'est ma Maman!” (ez az én mamám!). Hízeleg, dicsér, ölel, puszil. Szerelmesen néz!

Eltervezte, hogy ha majd „nagy” lesz, és én meg „öreg”, építünk magunknak egy házat. Hiába mondogatom neki, hogy valószínűleg felnőtt korában nem akar majd velem lakni – ezt hallani sem akarja. És most, hogy sokat nézegetek alaprajzokat (lakásvásárlás!), persze ő is alaprajzokat akar rajzolgatni (olyan édes, mert mindig azt mondja: teleprajz). Már többször lerajzoltuk a saját lakásunk alaprajzát, utána sor került a jövendőbeli házunk alaprajzára is. Jókat nevetek az ő tervein, simán belerajzolja a WC-t a nappaliba („ha kakilni kell”), meg előfordul, hogy a fürdőszobából nyílik nála az összes helyiség stb. Hálószobából pedig csak egyet rajzol, egyetlen nagy ággyal. Javasoltam neki, hogy legyen két hálószoba, egy neki, egy nekem.

Nem!!” – válaszolta kategorikusan. „Egy szoba lesz, egy ággyal, ahogy most neked a papával!”

Te jó ég, engem fog húsz, harminc vagy negyveén év múlva lágy őszi tájból és sok kedves nőből összegyúrni!

2019. március 12., kedd

Protokollok

Arra a hülye kérdésre, hogy mi történt az oviban – amiről egyébként régebben azt hittem, hogy én, jófej anyuka, majd sohasem fogom föltenni (hasonlóan ahhoz, hogy mit ettél a menzán?, mert ezt sem tudom megállni), szóval erre a kérdésre nyilvánvalósan soha semmi választ nem kapok. Ha furfangosan azt kérdezem, hogy ma mi volt jó az oviban, arra csak egy kitérő semmi vagy egy közönyös minden érkezik. Az óvónőkkel nem beszélek sokat, az ovis mappáját (benne az összes kis dolgaival, rajzaival stb.) évente kétszer kapjuk meg, szóval elvileg semmit nem tudok arról, hogy mi történik a teremben, miután otthagyom a gyereket reggelente.

Valójában viszont Boni, amint hazajön, játszva rekonstruálja az egész napját. Megcsinálja (és megcsináltatja velünk) az aznapi ovis feladatokat, tornatermet rendez be, idegen, tőlünk soha nem hallott mondatokat, szavakat, hangsúlyokat használ. Így közvetve ugyan, de az ovis foglalkozások jó részét le tudom követni (nem mindent – év elején egy anyukától tudtam meg, hogy középsőben egész végig heti egy angolórájuk volt).

Tegnap, miután hazajött, a következőket csinálta: a műanyag, narancssárga közlekedési bólyáját megfordítva tartva, elváltoztatott hangon beleszólt valami olyasmit, hogy figyelem, gyülekezés a mágneses táblám előtt, sorakozó! És végigjárta az összes szobát, mindenhol lekapcsolta a villanyokat. Ezek után beterelt minket a szobájába, magunkra zárta az ajtót, és azt mondta, hogy két percig itt kell maradnunk.

Kérdezgettem, hogy ezt csinálták-e az oviban, ha igen, hogyan is volt pontosan, miért, milyen magyarázatot kaptak az óvónőtől stb. de csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy még a redőnyöket is lehúzták, de a lámpát viszont visszakapcsolták, mert különben „nem tudtunk volna dolgozni” (annyira jellemző ez a szófordulat: az oviban szerinte ők dolgoznak).

Hogy pontosan mi is volt, azt ma reggel tudtam meg az óvónőtől: ez volt az éves felkészülés („exercice de confinement”) egy esetleges nukleáris balesetre, a közeli (40 km) atomerőmű miatt. A tűzriadó mellett még egy harmadik gyakorlatra is sor kerül minden évben, amikor is azt játsszák el, hogy mit kell tenni terrortámadás esetén. Azt sem tudom, sírjak-e (= milyen abszurd világban élünk!) vagy nevessek (= milyen jól alkalmazkodunk ehhez az abszurd világhoz)!

2019. március 11., hétfő

A budapesti ingatlanpiac

Lassan két éve keresgélek lakást Budapesten. Különböző méretekben és célokban gondolkodunk, a kínálat függvényében változnak az elképzeléseink. Ez alatt a két év alatt majdnem megvettünk egy pici lakást egy épülő ház legfelső emeletén, továbbá két másik lakás ment el az orrom előtt úgy, hogy ez egyiket a hirdetés megjelenésének délutánján hívtam, de délelőtt már elkelt.

Röviden a tapasztalataimról:

– Az árak: TE JÓ ÉG. Az internet szerint az elmúlt öt évben megduplázódtak az árak – ez minden bizonyára igaz! A két éve beállított keresésre (ár-méret) ma már egyáltalán nem jön találat, ha jön is, az külvárosi panel. Emlékszem, amikor egy lengyel barátnőm mesélte a kétezres évek elején, hogy Varsóban megduplázódtak az ingatlanárak, egészen egyszerűen nem hittem el. Amúgy meg ki tudja, hogy a neten szereplő összegek mennyire reálisak, mennyiért mennek el valóban azok a lakások – 80 millió forint egy (ráadásul) belső kétszintes lakásért a Rákóczi téren nekem nagyon túlárazottnak tűnik!

– Az ingatlanosok: tulajdonképpen fogalmam sincs, mi a szerepük azon kívül, hogy házmesterként nyitják-csukják az érdeklődők előtt és mögött az ajtót (és hogy ezért egy csomó pénzt elkérnek). Szinte mindegyik hirdetést egy kis keresés után be tudok azonosítani az adott utcában. Ha Budapesten élnék, be is tudnék csengetni, nem? És jó lenne, ha az ingatan ügynökök nyílt lapokkal játszanának. Egy tavalyi tapasztalat: hiába jó a lakás, nem fogjuk megvenni, ha egy 2x2 sávos úton található a ház. Igazán elmondhatta volna ezt előre az ingatlanos! Úgy szerveztük a napunkat, hogy meg tudjuk nézni, zavartuk a nénit, aki benne lakott, plusz neki magának (az ingatlanos nőnek) is időpocsékolás volt, mert ha előre mondja, el sem megyünk.

– A hirdetések: na, ez őrület, de komolyan! Ki hitte volna, hogy Budapesten minden lakóközösség ennyire összetartó? Ez az a mondat, amely szinte mindenhol szerepel. Ami a fotókat illeti, kétféle tendencia létezik: egy egyiken rajta van az az óriási kupi, amiről fogalmam sincs, hogyan tudja bárki elviselni (ráadásul kitenni a netre!), a másikon pedig képesek a belsőépítész „megálmodta” (nem az én szavam) lakás egy-egy részletét kiragadni, úgymint: váza, kilincs, gyümölcsök az étkezőaszalon. Nagyon nagy segítség!

– Az eredmény: a hirdetések 90%-át már az alaprajz alapján elvetem, még ha tudnám, sem szeretném megnézni. Nagyon érdekes, hogy egy átlagos budapesti lakás alaprajza mennyire távol áll attól, ami számunkra oké lenne. Általában a konyha-étkező a problémás; tök gyakran ezen a két helyiségen nincs ablak, például előszobákban, hallokban helyezték el őket („került kialakításra” – ahogy a hirdetésekben áll). Vagy nagyon picikék. Vagy ha a konyha ún. amerikai, akkor sem lehet közvetlenül szellőztetni a konyharészt. De olyan is van, hogy az egyik szoba a légaknára néz, vagy hogy a három hálószoba egymásból nyílik.

– És végül: továbbra is azt mondom, a lakás nekem olyan, mint a szerelem. A kiválasztásában nem csak az észérvek játszanak közre. A mostani budapesti lakásomat, minden hibája ellenére imádjuk – pedig az ész azt diktálja, hogy adjuk el és vegyünk helyette másikat. De a szívem is belefacsarodik, ha arra gondolok, hogy egy másik lakásért megcsaljam otthagyjam. Viszont tényleg ezt kellene tennünk, mert a lakóközösség (budpapesti viszonylatban egyedülálló módon, de) nem összetartó. Eddig egyetlen egy olyan lakást találtam, ami a fotók és az alaprajz alapján olyan, hogy talán megérne egy cserét. Két hete hirdették meg, mi csak egy hónap múlva megyünk haza. Addigra talán már meg is veszi valaki...

2019. március 6., szerda

Ezek a kicsik tényleg bármivel eljátszanak...


...órákig!
(Ugyanitt: hogyan tegyünk szert megingathatatlan népszerűségre a játszótéren?)

2019. február 26., kedd

Az anyámról szuperlatívuszokban

A mamán egyszerűen zseniálisan, kreatívan, újító szellemben, ugyanakkor a hagyományokat tiszteletben tartva, az erőforrások okos mérleglésével, változatosan, a legújabb egészségügyi ajánlásokkal összhangban és az adott időkeretet figyelembe véve, baromi JÓL FŐZ. Istenien. Én, aki nem szeretem kiadni a gyeplőt a kezemből (kajaügyben pláne) simán rábízom az egész konyha vezetését, amikor nálunk van. Imád főzni, lelkesen veti bele magát a teendőkbe. Hamar leveszi, hogy kinek mi ízlik, személyre szabottan kreál, javasol, kezdeményez, készít, újrahasznosít. Kimerítő listát ír, mindent felhasznál, a hűtőben lapuló legutolsó vánnyadt citromból is készül valami mennyei. Fúziós konyhát visz; a magyar gasztronómiai hagyományok mellett jelen vannak főztjében indiai, albán és francia elemek. Szívesen beszél a főzésről. (Pontosabban: a főzésről beszél szívesen.)

Mindez azért fura, mert a fent felsorolt szuperlatívuszok egyáltalán nem jellemzőek a mamámra az élet más területein. Kezdeményező készség, kreativitás, nyitottság, mások érzékeny megfigyelése, abból konklúzió levonása, érdeklődés, lelkesedés, újítás, remek időérzék, jó ízlés, kivételes intelligencia, a korral való haladás - ez minden, csak nem a mamám... kivéve, ami a konyhaművészetet illeti (mert ez az!).

Úgy örülök, hogy megtaláltam a mamámban mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket mindig is kerestem (és hiányoltam) benne. Még ha egy ilyen picike helyen is, mint a konyha.

2019. február 25., hétfő

Konfliktusok

Nem mondom, hogy minden teljesen idilli Bonival. Vannak problémák is, amelyek abból fakadnak, hogy a napok 24 órából állnak. Ez nem ideális, sem neki, sem nekünk. Neki leginkább egy 22–23 órára/nap lenne szüksége, így túlságosan is elfárad estére. Csak görgeti-görgeti maga előtt a fáradságot, mert reggel sokáig aludni képtelen (mindig is koránkelő volt). Nekünk meg túl kevés az a 24 óra; soha nincs időnk semmire, mindennel késésben vagyunk, rohanunk.

Így esténként a türelmetlen, ingerült szülők találkozása a fáradságtól magán kívül lévő, rohangáló és kurjongató gyerekkel nem eredményez szép találkozást. A forgatókönyv szinte minden nap azonos: Boni már fürdésnél kezelhetetlen: ugrál, fröcsköl, szemtelenkedik, nem fogad szót, ellenben röhög rajtunk. Felöltözni nem akar, viszont meztelenül ugrál az ágyon, dobálja a pizsamáját. Vacsoraidőben kétpercenként föláll az asztaltól, ha kér valamit, azt udariatlanul teszi  („Kenyér!!!”), sőt, pimaszul hozzáteszi: „Most rögtön!” (amúgy ezt tőlünk tanulta, szóval...).

Mi pedig nem bírjuk már este a hangzavart, az ugrálást, a rohangálást, és felnőttfejjel nem értjük, hogy miért kell mindenért ötször szólni, ha a vége úgyis az, hogy meg kell csinálnia? Hányszor fordult elő, hogy büntetésből egyikünk sem mesélt neki esti mesélt, annyi hülyeséget csinált az asztalnál... Most, hogy hárman vagyunk rá, néha még hárman sem bírunk vele. Pedig még mindig azt mondom, hogy nem egy nehéz természetű gyerek, de elégé heves, és hát ezeket a kergebirkás őrületeket nehéz kontrollálni.

Most hétvégén rászóltam a játszótéren, hogy ne fordítva menjen föl a csúszdára, amikor más (nagyobb) gyerekek bukfencezve jöttek le róla, többször is majdnem fejbe verték. Nem hallgatott rám, újra felment, füle botját sem mozdította. Nálam is elpattant a húr, odamentem és leráncigáltam, hogy indulunk haza. Naná, hogy maradni akart, hiába parancsoltam rá, hogy indulás, sőt, többször meg is ütött. Ez egyébként egy jellemző reakciója: egyszerűen eljár a keze. (ezt viszont tőlünk nem tanulhatta) Jó mérges lettem, mert épp azelőtt fél órával dobta meg a mamámat úgy egy kővel (!!), hogy elrepedt a szemüvege. Fogtam a hisztiző gyereket és kijárat felé vonszoltam, de még ultimátumot is adtam neki: ha még egyszer megüt, egy órás büntetésben lesz része a szobában. Erre persze megütött.

Végigsírta a hazautat, szép látvány lehettünk. Otthon megmutattam neki az órát, és elmagyaráztam, hogy a kismutató hová kell, hogy érjen, hogy kijöhessen a szobából. Duzzogva bement a szobába, ruhástól bebújt az ágyába, majd... elaludt. Délután fél 6-kor. Ő, aki kiscsoport óta nem alszik délután!

Nem mondom, hogy a helyzet magaslatán vagyunk ezekkel a fenyegetésekkel és büntetésekkel, mert ráadásul nem is mindig hatékonyak. De hát, ahogy mondják: a szülő is ember...