2017. szeptember 19., kedd

Boni és a zöldségek

Ezt valahol nagyon elrontottuk, mert Boni a zöldségekkel pont ugyanolyan viszonyban áll, mint ahogy én azt a totálisan elkényeztetett finnyás kiskölykökről gondoltam: nem eszi meg őket! Sejtem is, hogy mi volt a baj: évekig, talán két évig is mindent pürésítettem neki, nem érdekelt, hogy nem akart darabosat enni. Talán ez volt a hiba, talán nem kellett volna.

Mert most ott tartunk, hogy kétnaponta még mindig készítek neki valamilyen pürét, amit sok sajttal és kenyérrel úgy-ahogy megeszik. Ez a rendes zöldségadagja. Általában répa, édesburgonya, póréhagyma, lencse, édeskömény, sütőtök stb. az alapjuk. De ha brokkoliból vagy a karfiolból készítem, akkor már trükközni kell, hogy ne nagyon érződjön az ízük. A céklát akkor utálta meg egy életre, amikor kétszer is céklapüré után lett beteg (teljesen véletlenül amúgy, semmi köze nem volt a céklához). Ezenkívül amit még megeszik, az a reszeltrépa-saláta vinaigrette öntettel és a krumplipüré.

Minden más zöldségre csak fintorog. Egyszer erőszakkal próbáltam vele lenyeletni egy kanál zöldbabot (hogy legalább kóstolja meg!) – majdnem kihányta. Életében nem kóstolt még szerintem uborkát, kukoricát vagy paprikát de kijelentette, hogy azt ő nem szereti. Paradicsomot már evett, volt, hogy ízlett is neki, de köszöni, ő nem kér belőle. A petrezselymet mindenhonnan kihalássza és a tányér szélére tolja. Komolyan, rossz nézni, annyira válogatós. Hiába megyünk a piacra együtt, hiába ajánlom föl neki, hogy válasszon ő zöldséget a kedvére, megfőzzük együtt – nem érdekli. A menzáról már kaptunk kézen-közön olyan híreket, hogy a gyerek egy szelet kenyeret evett csak. Sőt, amikor felolvasom neki este a másnapi menüt, már sorolja is, hogy mit nem fog kérni – tulajdonképpen csak a húst, a sajtot, a rizst meg a tésztát eszi meg önszántából. Ja, és majdnem elfelejtettem! az édességet.

Szóval ezt elcsesztük, de megmondom őszintén, nem csinálunk belőle nagy ügyet, több okból. Először is, a gyümölcsöket szereti, így a napi rost- és vitaminadagja azért megvan. Másodszor, én ugyanilyen voltam, sőt, talán rosszabb, én szinte semmit nem ettem meg. Még emlékszem is, hogy mennyire szörnyű volt, amikor tukmáltak, tömtek, prédikáltak, meg amikor fél délutánokat ültem az ebéd felett, mert nem állhattam föl, amíg be nem fejezem. Lehet, hogy már én is ilyen elkényeztetett voltam? A családi legendáriumban szerepel egy unokatesó, akinek még a húslevest is meg kellett cukrozni, hogy megegye... (ma teljesen normális nő).

Aztán meg próbálom szem elől tartani, hogy az evés elsősorban élvezet, nem pedig nyűglődés. Nehogy úgy üljön le az asztalhoz, hogy már előre attól fél, mit fogok vele lenyeletni vagy hogy megint veszekedni fogunk vele. Ami sajnos előfordul, mert kötélből kellene lennie az idegeinknek, amikor kóstolás nélkül utasít el valamit vagy amikor kiköpködi a kaját... mert őszintén mondom, nem fözök én rosszul!

Úgyhogy most nincs más tennivalónk, mint várni, hogy lecsengjen ez a korszak. A jelszónk: nem harap a spenót!

2017. szeptember 17., vasárnap

Karantén

Tegnap egy olyan speckó futurisztikus orvosi vizsgálaton voltam, amely során reggel intravénásan radioaktív anyagot kaptam, és délben pedig egyszerűen csak átvilágítottak! (a kettő között pedig a könyvemet olvastam a büfében. Mivel tudtam, hogy hosszú ideig tart az egész, három könyvvel mentem) Viszont utána 24 óráig én magam is radioaktívan sugároztam, ami azt jelentette, hogy (az orvost idézem) ne nagyon ölelgessem a kisfiamat.

A férjem olvasatában ez mást jelentett. A lehető összes óvintézkedést meghozta, kb. mintha egy fukusimai reaktorral kellene együtt élnie. Szinte alig találkoztunk a lakásban, még az ebédemet is a dolgozószobában költöttem el. A vendégWC-t kellett használnom, majd el lettem küldve az IKEA-ba, ahol én soha ilyen részletességgel még nem böngésztem át a konyharészleget, sőt még vacsorára is maradtam (és közben olvasgattam).

Fektetésre értem haza, csak messziről dobtam Boninak egy puszit. Z. a kanapén aludt, és reggel... isteni sokáig hagytak aludni! Hát komolyan, tök jól kipihentem magam.


2017. szeptember 15., péntek

A kör négyszögesítésére tett tiszteletreméltó kísérlet

Beiratkoztam a zenesuliba – és itt most nem a zenesulin, hanem a beiratkozáson van a hangsúly. Milyen bonyolult folyamat, te jó ég!

Eleve amikor ideköltöztünk és felkerestem az iskolát, az orrom alá dugtak egy papírt. Négy gitártanár neve állt a papíron. Azt mondták, válasszak először tanárt, majd utána mondják az időpontokat. Fordítva nem lehetett! Négy ismeretlen név közül kellett választanom. Segítséget nem adtak. A neten nem volt róluk semmi. Úgyhogy isten bizony kilőttem Jean-Michelt (mert hogy biztos idős vaskalapos), Jérôme-ot (biztos kis fiatal nyikhaj) és Emmanuelle-t (itt nemi diszkriminációhoz folyamodtam), és választottam Pablo-t, gondolván, hogy spanyol az illető.

Végülis tök jól sült el ez a választás: Pablo szuper tanár, és noha nem spanyol, hanem argentin, nagyon szimpi is. (Amúgy meg egy évvel később a férjem beiratkozott Jean-Michelhez. Ő is tök szimpi állítólag.) Mivel 20–40 perces magánórákról van szó, minden év elején el kell dönteni, hogy ki mikor járjon. Na ez volt tegnap. A demokrácia jegyében és figyelembe véve az egyes családok diszponibilitását (erre most nem találok jó magyar szót) a zenesulinak az a bevált gyakorlata, hogy minden tanár egyszerre összehívja a tanulókat és/vagy azok szüleit, hogy együtt megbeszéljék és kitalálják, ki mikor járjon. A cél az, hogy mindenki találjon magának megfelelő időpontot és ne legyen lyukasórája a tanárnak.

Tavaly nem voltam, mert dögrováson voltunk mindannyian, akkor a legutolsó időpontot kaptam automatikusan. Idén elmentem... de atyavilág! Képzeljetek el 50-60 embert egy teremben, többségükben szülőket, akik mind határozott elképzelésekkel ültek ott arra nézve, hogy a gyerekeiknek mikorra tudják az úszás, a rajzóra és a szolfézs mellé még beiktatni a gitárt úgy, hogy a baby-sitter is ráérjen elvinni őket, de ne kelljen két különóra között sokat várniuk és ne péntek délután legyen, mert hétvégére néha elutaznak, és lehetőleg a testvérek egymás után következzenek... stb., stb.

Egy órát maradtam, de mikor eljöttem, még javában zajlott a parttalannak tűnő megbeszélés, mert a tavalyi ukulelés gyerekek idén is egy csoportba szerettek volna kerülni, de voltak szülők, akiknek a szerda nem volt jó, ellenben mások nem tudtak 17 óra előtt szabadulni stb. Szóval, őrület. Négy napról és három különböző helyszínről van szó. Lehet, hogy az egész estét ott töltötték? Hogyan lehet ennyi ember igényeit egyszerre figyelembe venni? Úgy tűnik, ez a legjobb módszerük. Úgy látszik, nincs még olyan telefonos alkalmazás vagy számítógépes program, ami a több száz óhajjal-sóhajjal tetézett lehetőség alapján kikalkulálná a mindenki számára optimális verziót. Maradnak a kis fecnire felírt nevek, a házilag barkácsolt szabályok (minél fiatalabb egy gyerek, annál nagyobb elsőbbséget élvez), marad a csődület, az egymás szavába vágva érvelés.

2017. szeptember 13., szerda

Miért kelek föl 10 perccel korábban?

Nyáron részt vettem egy sminktanfolyamon. A csaj egy óra alatt tök szépen kisminkelt és elmagyarázta a tenni- és vennivalókat (hightlighter! csontosító! BÁZIS!), amiket én már az ajtón kilépve elfelejtettem.

Emiatt-e, vagy mert ügyetlen vagyok, esetleg mert soha nincs elég időm, de még egyszer sem sikerült normálisan és szimmetrikusan kifestenem magam.

Ezzel a sok színnel leginkább úgy érzem magam, mint egy fellépésre váró bohóc.


A baj csak az, hogy néha még így is jobban nézek ki!

2017. szeptember 9., szombat

Amikor a saját elveimet is vígan ferúgom

Mama, mama, félek! - futott oda hozzám péntek délután
Mitől félsz, kicsim?
J'ai peur que je vais MEGHALNI! (=Félek, hogy meghalok!)

Azt hittem, leesem a székről! Erre a témára abszolút nem voltam felkészülve ilyen korán. Kattogott az agyam, hogy mit mondjak, miután felocsúdtam. Ösztönösen arra gondoltam, hogy az igazságot kell mondani megnyugtató változatban – a húgom pl. nem a szüleinktől, hanem a Paff, a bűvös sárkányból értesült a halálról, és nagyon felkavarta.

Igen, de hogyan lehet a halálról megnyugtatóan beszélni, miközben én magam is naponta többször elborzava és kétségbeesve gondolok arra, hogy minden véges, és hogy bárki (!!) bármikor (!!) meghalhat??

A térdemre ültettem, és kíméletesnek szánt hanghordozással, komolyan, őszintén, ugyanakkor a részletekbe nem bocsátkozva, mégis érthetően elmondtam kb. azt, hogy mindenki meghal egyszer, ez a természet törvénye, nem élünk örökké. De hogy ő csak akkor hal majd meg, amikor már nagyon-nagyon öreg bácsika lesz, bottal jár és csupa ránc lesz az arca.

Hát baromira nem nyugtattam meg. Mais je veux pas meghalni!! - ismételgette riadt szemmel (=Nem akarok meghalni). Erre most mit mondjak? Meg fog halni. Egyszer. Én is, az apja is. Tényleg szörnyű. De az egészséges emberek sokáig élnek – próbáltam vigasztalni, amiből ő az egészséges szót kihallva és összekapcsolva a zöldség-gyümölccsel, erőt merített: Si je mange des szilva, alors je vais pas meghalni? – kérdezte reménykedve (= Ha szilvát eszem, akkor nem fogok meghalni?)

Miközben legszívesebben a homokba dugtam volna a fejemet, próbáltam inkább viccelődni, elkenni, próbáltam kideríteni, hogy mit jelent számára az, ha valaki meghal, próbáltam azt is feltérképezni, hogy honnan jutott ez most eszébe? Az, hogy magyarul mondta, kizárta az ovit, de azért majd hétfőn azért rákérdezek. Nagy nehezen kihúztam belőle két szót: a kéz a templomban. Beugrott, hogy még otthon elmentünk egyszer a Bazilikába, és én idióta elmeséltem neki, hogy van ott egy kéz, ő meg kihúzta belőlem, hogy az egy halott ember keze. De ennek már több mint egy hónapja!

Vacsoránál már sírt, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni. Az apja nekem szegezte a kérdést, hogy miért sír a gyerek, és én kénytelen voltam elmesélni neki az egész beszélgetést. (Zárójeles megjegyzés: ez nehéz a kétnyelvűségben. Csomó mindenből kimarad az, aki nem beszéli mindkét nyelvet) Z. úgy felugrott az asztaltól, mintha megcsípték volna. Hogy lehettem ilyen hülye és kegyetlen! Bezzeg a hülye Télapót meg nyomatom decemberben, most pedig az Igazság zászlaját lengetem!

Végülis tök igaza volt. Itt van ez a gyerek, aki egy éve rágja a körmét, csak hosszúujjúban hajlandó oviba járni, reggelente a nyakamba kapaszkodva sír a terem előtt, és most még azt is a fejéhez vágom, hogy meg fogunk halni? Hogy lehettem ilyen hülye.

Úgyhogy stratégiát váltottam. Abban a pillanatban el kellett döntenem, hogy informálni szeretném-e a gyereket, vagy megkímélni. Azt hazudtam Elmondtam tehát, hogy az orvosok majd feltalálják a halhatatlanság gyógyszerét, és akkor majd beveszünk egyet-egyet, és nem halunk meg.

Igen, ezt mondtam, és még nem bántam meg, bár most így leírva elképesztően hangzik. De szó szerint láttam, ahogy elmúlik a stessz és megnyugszik a gyerek. Az este fennmaradó részében végig erről beszélt: csak el ne felejtsünk elmenni az orvoshoz! Ha lehet, mindjárt ébredés után! és mama, akkor ugye SOHA nem halunk meg? és mind a hárman bevesszük azt a gyógyszert, jó? és a Mia (alvósálat) is meg fog halni? De a legmegdöbbentőbb kérdés az volt, hogy: – A papa nem bottal jár, ugye?

2017. szeptember 6., szerda

A francia idegenlégió

Egész nyáron abban reménykedtünk, hogy Boni ismét Raphaellel egy csoportba kerül, de nem így lett. Franciaországban van egy olyan fura szokás, hogy ovitól érettségiig minden évben véletlenszerűen megkeverik a gyerekeket, akik így soha nem ugyanabban az osztályban kezdik a tanévet, mint amelyikben zárták. Pontosabban a gyerekek kb. 1/3-a ugyanaz, a többiek a párhuzamos osztályokból kerülnek ki. Szombat délelőtt függesztették ki a névsort, éppen cipőt vásároltunk Boninak. Raphael papája küldött egy üzit, hogy sajnos a fiúk nem egy osztályba kerültek.

Az én reakcióm: basszus. Tök kár. Na nem mintha világraszóló barátok lettek volna, de szeretnek együtt játszani, az oviban is, és délutánonként a játszón. A család is szimpi. Így kevesebbet fogjuk őket látni (most született Raphaelnek kistesója).

A férjem reakciója: hát ez FELHÁBORÍTÓ! Tennünk kell valamit. Még talán nincs késő, hogy átkérjük őket egy osztályba.

Mivel ez szombaton történt, és hétfőn volt a tanévkezdés, és mivel én amúgy sem vagyok híve a kivételezésnek, nem igazán támogattam ezt az ötletet. (Z. ellenérve: nekik lehet, hogy csak egy névcsere, Boninak meg sokat számít). De meg aztán ha idén nem is, jövőre viszont nagy valószínűséggel úgyis más osztályokba kerülnének!

Hétvégén tök véletlen kétszer is összefutottunk az ovi igazgatónőjével. Egyszer ő jött oda Z-hez, aki elmondta, hogy nagyon-NAGYON bosszúsak vagyunk, mert Boni nem nagyon nyit a többi gyerek felé, de Raphaellel viszont olyan jól megvannak. Az igazgatónő próbált minket megnyugtatni. Azt mondta, jöjjünk vissza két hét múlva, biztosan nem lesz semmi panaszunk. (Amúgy ez a tapasztalatom a franciákkal: tök simán tudomásul veszik a csereberét, nem mutyiznak, nem problémáznak rajta. Úgyhogy mi is beletörődtünk.).

Aztán eljött a hétfő. Akkor rájöttem, hogy tök mindegy, Raphael ott lett volna-e vagy sem, Boni számára az ovikezdés Raphaellel vagy nélküle maga a tragédia! De még nekünk is tök fura volt: egy teljesen új ovónő, idegen gyerekek, ismeretlen szülők, és főleg: egy teljesen más osztályterem! És rengeteg síró gyerek... köztük az enyém, aki szegénykém kapaszkodott, bújt, csimpaszkodott, nem akart minket elengedni. És ez tart már három napja, azzal a különbséggel, hogy a többi gyerek ma reggel már nem sírt. Boni reggelente nem akar elindulni, a menzán állítólag nem eszik, az osztályteremben egyszer ülve elaludt (középsőcsoportban már nincs délutáni alvás), ma bepisilt. Itthon hiába kérdezem, csak annyit mond, hogy nem jó az ovi, nem érdekes, és hogy nem jó ötlet odajárni. Egyszer megkérdeztem, hogy látta-e a régi ovónénijét, és azt felelte nagy csodálkozva, hogy dehát a régi óvónéni a régi ovit használja! Szegénykém, néha nem tudom, hol él, csak egy emelettel van lejjebb az új terme!

Ez az ovis osztályközösség- és óvónő-váltás számomra valami kegyetlen büntetéshez hasonlít. Vagy mintha direkt a lehető legszadisabb helyzettel szeretnék szembesíteni a kisgyerekeket, hogy szokják csak, milyen kemény az élet! Kezdhetik újra az ismerkedést, a megszokást. Felső tagozatban értem, hogy mi a céljuk: gondolom az, hogy ne állandósuljanak klikkek, ne marginalizálódjanak gyerekek. De oviban?!

Az új óvónő – aki amúgy szimpinek túnik, de mit számít az első benyomás! – ma azt mondta, hogy jó lenne, ha Boni lassan, mondjuk holnaptól, otthon hagyná az alvósállatát. A többi gyerek tényleg üres kézzel megy be, de Bonit, aki így is sír, hogy fogom otthagyni a kutyája nélkül?

Asszem rátaláltam a franciák és a magyarok közötti szokás- és mentalitásbeli különbség egyik magyarázatára.

2017. szeptember 4., hétfő

Gyerekrablás

Eltűnt egy kislány Franciaországban egy lakodalomról – ezzel vannak tele a hírek napok óta. Nyolc éves, nagy valószínűséggel elrabolták, de kutyákkal és búvárokkal is keresik. Rettenetes.

De mégis úgy vagyok vele, hogy ez az a dolog, amitől nem annyira félek. Z. pedig naponta többször is elmondja, hogy lám, mennyire igaza van: egy percig sem szabad szem elől téveszteni egy gyereket. Ez az a téma, amiről már nem is érdemes beszélnünk, annyira nem értünk egyet. Már csak legyintek, és félve gondolok arra, hogy Bonit nyolc éves korában sem fogja egy percre sem egyedül hagyni! Persze én sem vagyok a lazaság világbajnoka, de már nem aggódom, ha a (körbekerített botanikus kertben lévő) játszótéren egy percre szem elől vesztem a gyereket. El tudja mondani a nevét, arcról ismer pár embert, tud kiabálni is. Nem aggódom azon, hogy a napköziben nem kérik el a személyinket, amikor megyünk érte – azt gondolom, nagyon kicsi az esélye, hogy valaki Bonit el akarná rabolni a (zárt épületben működő) napköziből, és ez ott nem tűnne fel senkinek.

A játszón elő-előfordul, hogy egy szülő megkérdezi tőlünk, hogy nem láttuk a Louise-t? Vagy az Antonin-t? (8, ill 6 évesek) Mert hogy már fél órája nem tudják, hol lehetnek? (közben a kisebb gyerekeikre vigyáztak a szülők) Petra barátnőm alpesi falujában minden gyerek (4 éves kortól) egyedül jár haza az oviból. Számomra ez a kettő viszont már határeset. Egy picit furcsállom, én nem merném bevállalni  (=hogy fél órára eltűnjön a gyerek, vagy hogy egyedül járjon haza), ugyanakkor aláírom, hogy mindkettő az élet és a tanulási folyamat része. Még azt is megkockáztatom: szerencsések azok a szülők, akik ennyire nem paráznak.

Hogy egy lakodalomban nem mindig figyel az ember a szaladgáló nyolc éves kislányára – ebben sem látok semmi különöset. Sajnos egymillióból egyszer beüt a ménkü. Viszon szerencsére nagyon-nagyon kevés a valószínűsége (Z. szerint viszont: „Minden utcában járkál egy szatír! Csak nem tudunk róla!!”).

(Amitől engem kiver a víz, az az, hogy mennyi FB-ozó, szelfiző autóvezetőt látok az utakon. Naponta TÖBBSZÖR. Semmi köze persze a gyerekrabláshoz, de ami a férjemnek a gyerekrablás, az nekem a sok hülye, agyatlan, szabályokat be nem tartó, magukat az utak királyának képzelő sofőr. Én miattuk nem alszom éjszaka.)