2017. február 28., kedd

Vermet ástam a férjemnek. Na ki esett bele?

Amikor nálunk eltűnik valami, akkor a következő forgatókönyvet játszuk el rendszeresen: Z. (mert általában az ő kulcsa/szemüvege/stb. tűnik el) kétségbeesve közli, hogy segítsek neki megtalálni a céltárgyat. Én ingerülten és foghegyről válaszolok, hogy nincs időm, és különben is, keresse jobban. Z. egykedvűen és lomhán benéz pár fiókba, benyit pár helyiségbe, siránkozik, hogy nincs meg, segítsek. Ha még este sem kerül elő a dolog, akkor 1) a férjem kijelenti, hogy ez már soha többet nem lesz meg, mert biztos Boni dugta el valahová, emlékezzek csak a telefonra és a babaőrre (tény, hogy a babaőr csak költözködéskor került elő, a két vezetékes telefon helyett pedig újat kellett vennünk) és 2) én pedig tisztára felvillanyozódom, hogy micsoda izgi feladat, meg kell találni egy tárgyat, de úgy, hogy lövésünk sincs, hol lehet a lakásban!

Ekkortól teljes egyetértésben keressük azt a valamit. Átbeszéljük, hogy ki hol látta utoljára, melyek a lehetséges helyek, hol vannak Boni titkos fiókjai. Eljátszuk, hogy ki mit csinált a rejtélyes eltűnés után. Aztán, mivel látjuk, hogy így nem megy, felosztjuk a helyszíneket: én keresem a fürdőszobában, a férjem a szobákban. Másodszorra is benézünk oda, ahová az első körben csak ímmel-ámmal kukkantottunk be. Aztán elkerülhetetlenüln bekövetkezik, hogy valamelyikünk gumikesztűben és fintorogva átválogatja a szemetes tartalmát. Rendszerint a folyamat valamelyik pontján az elveszett cuccot megtaláljuk vagy magától előkerül, és azt is kijelenthetem, hogy az esetek nagyon nagy százalékában nem Boni a ludas.

Most a vakáció alatt a férjem iPadja tűnt el. Szőrén-szálán! Eljutottunk a legutolsó fázisig, és egyszerűen fogalmunk sem volt, hol keressük tovább. Anne-ék kétszintes házában voltunk, és csak a felső szint (konyha-nappali) jöhetett szóba, mert Bonit egyedül nem engedtük le a lépcsőn a szobákba, de ennek ellenére én lent is kerestem, nem bízom én meg a férjemben! Egy szellős, minimalistán berendezett házról van szó, alig volt hol keresgélni. A végén kínunkban már olyan helyeken is néztük, ahová egy iPad be sem fér. Hűtő, konyhaszekrények, könyvespolc, játéktartók... minden sorra került. Őrület!

Leültünk a konyhába, és az én örök optimista férjem újra kijelentette, hogy szerinte ez már soha nem lesz meg. Én derűsebb voltam, szerintem ha Anne-ék költözködnek, akkor biztosan elő fog kerülni, évek, évtizedek múlva. Újra meginterjúvoltuk Bonit, aki nagy zsiványan csak annyit mondott arra a kérdésre, hogy hová tette a táblagépet: Valahova! Mais je ne l'ai pas mis à la poubelle! (De nem dobtam ki a kukába!)

Ekkor gyulladt ki az isteni szikra az agyamban: minden eltűnt dolgot ott kell keresni, ahol a legutoljára láttuk. Az iPad legutolsó ismert tartózkodási helye a fotel karfája mellett volt. És ha nem is tűnt el? – világosodtam meg. Odamentem a fotelhoz, jól beletúrtam jobbról-balról a karfa és az ülőrész közé... semmi. Még egszer elvégeztem ugyanezt a műveletet, és... hopp! Hangot hallottam, egy csattanást, amely leginkább arra hasonlított, amikor egy iPad a földre esik (van benne tapasztalatom..), és hátul tényleg leesett a férjem iPadja.

Hát mit mondjak, jó mérges lettem. Másfél órát töltöttünk a keresésével, és mint kiderült, el sem veszett! Kicsit ezért föl akartam bosszantani a férjemet, aki a konyhában az iPhone-ján épp olyan alkalmazásokat nézegetett, amivel lokalizálni lehetett volna a táblagépet. Leültem mellé az iPadjával, mondanom sem kell, észre sem vette. Kuncogva írtam neki egy üzenetet: Hahó, én vagyok az eltűnt iPad! 

Azt a boldog mosolyt, ami Z. arcára kiült! Ide nézz, lehet, hogy sikerülni fog – fordult felém, de sajna én majd felrobbantam a röhögéstől. Még öt üzit küldtem el neki a beszorult és beékelődött iPad nevében, mire rájött, hogy arról írok épp. Ezután persze szerette volna tudni, hol volt, én pedig, szintén a bosszantási hadművelet részeként, nem árultam el neki. Csak annyit mondtam, hogy tuti nem Boni a hibás, hanem saját maga. És ha szeretne nem kiváncsiságban elhalálozni, sürgősen ajánljon fel valamit nekem az iPad keresésével töltött elmúlt másfél óra kompenzálásaként – fejeztem be a mondandómat sátáni kacajjal kísérve.

És tudjátok mit mondott? Ahelyett, hogy könyörgött volna, hogy áruljam el (=ahogy én tettem volna), azt állította, hogy nem is érdekli, majd fapofával tette a dolgát. Még NEKEM kellett rimánkodnom neki, hogy elmondhassam! Napokig! Majd megevett a fene (és a közléskényszer).

2017. február 27., hétfő

A lúzer, aki vagyok

Morális problémába ütköztem. Etikai gondjaim vannak. Pontosabban nincsenek, ez a baj! Hát milyen álomvilágban élek már? Az történt, hogy a (kb. századik) ismerősöm nyitja meg a szállodáját Budapesten, és most az egyik ilyen lánytól ez az üzenet várt a FB-on:

„Kérhetek tőled egy szívességet? Megnyitottam a hostelem és kene pár értékelés, a Booking.com 5 ertekeles után fogja csak kiírni milyen pont számú a Hostel addig is azt írja h nincs értékelés. Nem tudnál foglalni egy napra szállást és ertekelni? Vagy esetleg ha lenne meg 2/3 ismerősöd ki megtenne tok jo lenne!”

Namármost, izé. Én abszolút fel tudom őt menteni. Gondolom ez a hoteles buli – meg amúgy is, az egész magyar vállalkozói szféra – egy ilyen gengszer világ, ahol mindenki (?) lop, csal, hazudik. Gondolom nem lehet máshogy érvényesülni. Ha ez a csaj tök szépen felújította, berendezte és működteti a szállodáját, nem történik emberhalál, ha egy kicsit feltupítozza a valóságot. Na jó, icipicit hazudik. Oké, többen icipicit hazudnak. Ha mindenki ezt csinálja, biztos így kell tenni, máshogy nem lehet érvényesülni.

De én nem! Annyira sok olyan etikai kérdés van a világon, amit nem lehet egyszerű igen-nemmel eldönteni – én legalábbis állandóan ilyenekbe futok bele. De a hazugság pont nem ilyen. Ez egyszerű, mint a nap: én, Tamkó, 41 éves bloggerina, nem hazudok. Soha, senkinek. Nem akarom erkölcsi fennsőbbrendűségemet fitogtatni, mert ettől még simán lehetek visszataszító vagy kegyetlen vagy ellenszenves nőszemély, de őszintén megmondva, nem tudok elképzelni egyetlen olyan helyzetet sem, amelyben hazudnék. Velem soha nem tudja senki letagadtatni a telefonban magát, én képtelen lennék azt hazudni bárkinek is, hogy nincs itt, amikor pedig de. Én nem fogom azt mondani, hogy fehér, amikor az fekete – és szerencsére itt Nyugat-Európában ezt a morális tartást (luxust) megengedhetem magamnak. Engem így szocializáltak, én egy hazugság után valszeg tényleg nem bírnék tükörbe nézni.

Pedig milyen egyszerű lenne, ha be tudnék vállalni ún. kis hazugságokat. Például nem vesztenék el most egy barátságot, már ha lehetne így aposztrofálni a évente-félévente történő rövid csetelést. Mert úgy döntöttem, nem válaszolok a csajnak: kizárt, hogy megértse az álláspontomat. Erre ma este az ez üzi jött tőle:

„Ugye megteszed, Tamko? Nagyon kellene az az értékelés”

2017. február 22., szerda

Egy reumás és egy bordatörött síelni megy

Még szerencse, hogy legalább a háromévest nagyon érdekli a... síbot! Na jó, nemcsak az, még a szánkót is szereti, rendesen meg is futtatja a szüleit. A hegyen tél van, lent pedig már tavasz, és este 6-kor sötétedik, tök ambivalens az egész. De azért nagyon élvezzük!


2017. február 19., vasárnap

Fekete árnyék

Kb. 10 éves és 36–38 éves korom között rendszeresen voltak hirtelen rámtörő és megmagyarázhatatlan rosszkedv-rohamaim. Ezekkel nőttem fel és éltem együtt. Olyan minden-szar-és-minden-mindegy típusú, amikor az ember egy gödör alján érzi magát. Nem kell drámára és könnyekre gondolni, egyszerűen csak két-háromnaponta jelentkező pár órás rossz kedvre, búskomorságra, lehangoltságra, kedveszegettségre. Főleg télen, főleg vasárnap délutánonként, főleg, ha egyedül voltam. És meg voltam róla győződve, hogy ez a normális.

Alig tudom ma már elképzelni. Egyáltalán nem tudom felidézni az érzést! Sőt, a fenti leírást is csak úgy tudtam rekonstruálni, hogy ha magára a rossz kedvre nem is, de valamennyire emlékszem még azokra a gondolatokra és elhatározásokra, amelyek ilyenkor fogantak meg bennem: ugyanis minden ilyen eset úgy végződött, hogy elhatároztam, szívósabb leszek és nem fog leütni a lábamról egy kis rosszkedv. Mindig ezzel ostoroztam magam és mindig fogadkoztam, hogy márpedig nem és nem, nem kerülök padlóra. Konkrétan emlékszem egy pillanatra, az Üllői uóton mentünk autóval, kinéztem az ablakon a körút előtt, és arra gondoltam: na jó, vége, ez volt az utolsó, mostantól mindig vidám leszek, nem igaz már basszus, hogy micsoda penészvirág vagyok.

Az okot nem tudom. Lehet, hogy nem is nagyon volt. Azt hittem, ez az ürességérzés az emberi lét velejárója, inkább csak küzdöttem ellene, minthogy megpróbáltam volna elemezni vagy kibeszélni. Így utólag sem tudok mit mondani, mi volt ez? Hiszen mindez alatt a hosszú idő alatt is voltam boldog, szerelmes, lelkes, ambiciózus – máskor meg csalódott és boldogtalan. De az éppen adott általános közérzetemtől függetlenül a rosszkedv időről időre előjött. Tehettem volna valamit ellene? Gyenge voltam?

Mindenesetre ez a hendikepp, amely szervesen hozzám tartozott, amelytől mindig kicsit tartottam és amelyet bele kellett kalkulálnom a mindennapokba, és amely nagy lendülettel, rendszeresen és logikátlanul érkezett, letaglózott és pár óra múlva kifúlt, szóval ez az egész eltűnt a semmibe. Voltnincs. Elfújták. Hírmagja sem. De vajon mitől, hogyan? Két tippem van: a gyerek vagy az öregedés. A fiam, ezt nem kell magyarázni, teljesen más perspektívába helyezi az egész életemet, a hétköznapoktól elkezdve a vakációig. Az öregedés pedig arra figyelmeztet, hogy minden percet maximálisan ki kell használni, még a szitáló esős februári estéket is, hiszen minden egyes perc megismételhetetlen és rohanunk a végállomás felé.

Bárhogyan legyen is, én soha nem gondoltam volna, hogy ettől a szarságtól egyszer csak megszabadulok. Persze előfordul ma is, hogy elkeseredett, nyomi, ideges, bosszús, türelmetlen, enervált, nyugtalan stb. vagyok, de rossz kedvű évek óta nem voltam. És basszus mennyivel jobb így!

2017. február 16., csütörtök

Zenei stúdiumok

Új gitárkönyvem van, a régit befejeztük. Volt benne mindenféle stílus, a dzsezztől a bossa nován át a rockig. Semmi kacifántosra nem kell ugyanakkor gondolni, mindegyik számot a könyv szerzője találta ki, max 2 percesek, ujjgyakorlatok.

Kérdezte a tanár, hogy milyen könyvet vegyünk most, mi tetszene leginkább. Klasszikus – feleltem vala a professornak.


Soha klassikusabb muzsika nékem nem adadhatott! Midőn gitározok, fülem egyebet nem halla, mint Lajos korabéli hangzatokat. Úgy érezettem magamat, mint udvari hölgy, és szinte várom, hogy a pitvarból a grádicson föl megérkezzen komornám...!

2017. február 13., hétfő

Hát hová teszi a szemét?!

Emlékeztek még a kanapéra? Végre találtam hozzá megfelelő párnákat, olyat, amelyet mindig is szerettem volna: citromsárgát és téglalap alakút. Ráadásul (mű?)bőr, a filctollat is könnyen le lehet mostni, ha esetleg. A hátulja sima bézs textil.

Boninak tetszett (Pour moi, c'est szép!), mondtam neki, hogy szaladjon megmutatni őket az apjának. 


Később kérdeztem Z-től, hogy milyenek a párnák. Azt válaszolta:

- Hát jól néznek ki... csak kár, hogy a hátuljuk olyan ronda sárga!

2017. február 11., szombat

Egy üdítő tulajdonság

Az én Dóri unokatesóm és a férjem Didier barátja, jóllehet hírből sem ismerik egymást, több szempontból elképesztően hasonlítanak egymásra. Egyrészt, mindketten iszonyúan megbízhatatlanok. Ha Didier azt mondja, hogy jönnek vacsorára holnap, akkor én már nem is készítek semmi különleges kaját: simán lehet, hogy nemcsak, hogy nem jönnek, de nem is telefonál. (Álltam már a konyhában négy embernek készített guályáslevessel és rakott krumplival 19 órakor, miközben ő még csak a telefont sem vette fel, hogy megkérdezzük: most jönnek vagy sem? (sem))

Dórit pedig már többször is a saját fülemmel halottam olyan családi történetet elmesélni, ami nemes egyszerűséggel egyáltalán nem úgy történt meg. Ő már nem emlékezett rá, hogy az esetnél én (vagy a húgom vagy a mamám) is ott voltunk, tehát jól tudjuk, hogy amit mesél, az szemenszedett hazugság nem igaz.

Mindezek ellenére imádom midkettejüket! Van egy olyan varázserejű tulajdonságuk, amellyel mindezt felülírják, semlegesítik és elfeledtetik, és én magam, aki pedig annyira bálványozom a becsületességet és a megbízhatóságot, szóval én magam keresem a társaságukat és sajnálkozva veszem tudomásul, ha nem tudunk találkozni. (OK, a sivatagot nem szelném át velük úgy, hogy náluk van a kulacs.)

Ugyanis mindketten bámulatosan szórakoztatóak. Didier-t például olyan jókedvű tréfamesternek kell elképzelni, mint az Igazából szerelemben a minisztert (Hugh Grant): mindenre van egy frappáns válasza. Fogalmam sincs, hogyan csinálja! Olyan poénokat gyárt, amelyeken én fél napokat gondolkodhaték – és ő ezt csípőből teszi, mintegy válaszképpen. Vele az ember folyamatosan dől a röhögéstől. Mindenre van egy csattanós története, egy kedélyes anekdotája, amelyet mindig a megfelelő pillanatban vesz elő. Hanyagul zsebre vágja ő nemcsak a haverjának (Z.) kételkedő feleségét is (engem), de a gyorshajtásért megállító rendőrt, meg a polgármesteri hivatalokban üldögélő adminisztrátorokat is.

Dóri pedig zseniális elbeszélő. Kit érdekel, hogy mindegyik történetben bolhából lett csinálva elefánt, plusz kitalált motívumok kerültek mellé, amikor olyan hatásosan, olyan kifejezően, akkora szókinccsel (észtveszejtő) meséli el, hogy az ember csak hátradől, és tátott szájjal hallgatja? Az ő elmesélésében egy hétköznapi nagymamából és egy közönséges faluból mesebeli családi legenda varázsolódik, szabómagdai és esterházys narrációját színpadias elemek tarkítják. Dóri valóságos színésznő: minden történés eleget tesz a legszigorúbb dramaturgiai szabályoknak, a szemünk előtt játszódnak le nagy eposzi figurák súlyos drámái vagy abszurd hősök színes kis vígjátékai.

Didier komolyan meg van róla győződve, hogy ő a megbízhatóság mintaképe. Dóri pedig szentül hiszi, hogy amit elmesél, az... mind igaz!