2021. január 18., hétfő

Emberi

Nyolc munkanapon (és a közbe ékelődő szabadnapokon) nyomasztott az a tudat, hogy meg kell írnom az éves munkahelyi önértékelésemet.

A nyolcadik napon aztán nekiültem, és max. háromnegyed óra alatt kész lettem vele. Írtam valami vállalhatót.

Aztán azon gondolkodtam, megérte-e nekem ez a háromnegyed óra, hogy nyolc napig (plusz hétvége) nyomasszon a feladat súlya? Hát hülye vagyok én, hogy háromnegyed óra miatt rinyálok nyolc (plusz..) napig?! Logikus, hogy az első napon kellett volna azt a háromnegyed órát lenyomnom, mihamarabb végezni a dologgal, szabadulni tőle, nem pedig az utolsó napra hagyni, rossz lelkiismerettel napokig inkább nem is gondolni arra, ami a teendőlistámon a legmumusabb tétel volt.

De vajon az első napon meg tudtam volna-e írni ugyanilyen gyorsan, ugyanilyen vállalható minőségben, mint ahogy ezt az utolsó napon, a kényszer és a határidő damokleszi kardja alatt tettem...?

 

 

(Nem így kellett volna csinálnom, és nem is így szoktam. Van egy évek óta bevált módszerem a Régóta Halogatott Borzasztó Feladatok elvégzésére: minden nap foglalkozok vele 25 percet. Nem a munka kimenetele számít, hanem hogy pont ennyi időn keresztül koncentráljak csak erre az egyetlen feladatra, mindenféle minőségi követelmények nélkül. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor a feladat mintegy megadja magát, hozzászelidül az emberhez, és jobban is sikerül, mint sietve összecsapni a végén.)

2021. január 14., csütörtök

Szavak, kromoszómák

Ha az ember francia újságot olvas vagy francia rádióműsort hallgat, hamar szembesül az écrivaine vagy autrice szavakkal amelyek, ha jól emlékszem, még nem léteztek a kilencvenes években, amikor én tanultam franciául. Ez a két szó az író (écrivain, auteur) nőnemű változata, és minden magára valamit is adó, modern, feminista női író így hivatkozik magára. A női egyenjogúságot és a nemek közötti esélyegyenlőséget a zászlajára tűző küzdelem diadalmas eredménye ez; a nők nem elégednek meg holmi hímnemű szócskával hivatásuk megnevezésére, és a directrice, traductrice stb. mintájára létrehozták saját szavukat.

Magyarként pont fordítva gondolkodom, talán mert a magyar nyelv gondosan ügyel arra, hogy ahol csak lehet, titokban tartsa a nemeket. Én nem érzem fontosank, hogy elvitassam egy hivatás általános és semleges megnevezését a férfiaktól, és amikor megkérdezik a foglalkozásomat, inkább azt érezném sikernek, ha traducteurt mondhatnék, nem pedig traductrice-t (azaz a fordító hímnemű és nem nőnemű változatát). Egyáltalán nem gondolom, hogy szakmai kérdésekben fontos lenne tudni: nő vagyok-e vagy férfi, és furcsállom, hogy a francia íróknek ez ennyire számít.

A másik, nem is igazán nyelvi, hanem sokkal messzebbre vezető furcsaság a vérfertőzés szó (inceste). Ezt is talán a magyar nyelv miatt érzem oda nem illőnek (hiszen a magyarban benne van a vér), amikor olyan bűncselekményről van szó – mint a francia közéletben jelenleg nagy vihart kavaró ügyben – amikor a két ember rokon ugyan, de nem vérrokon. Mint a görög mitológiában vagy Racine drámájában: a nevelőszülő biológiailag nem rokona a gyereknek, akivel nemi kapcsolatot létesített. Szögezzük le: mivel gyerekről van szó (ebben a francia példában) a dolog így is, úgy is ocsmány, kimeríti a pedofília meg a nemi erőszak fogalmát, és tönkretette a szegény gyerek életét. De a vérfertőzéshez szükséges beteges hajlamot nem látom (érzem) az ügyben, csak egy despotikus, érinthetetlen közszereplő rettenetes egoizmusát, aki még azt is elhitte, hogy ezt megússza.

(ugyanitt: az unokatestvérek közötti házasságot, ami viszont nem tilos, baromi furának tartom)

2021. január 6., szerda

Egy kis terminológiai félreértés

Újrakezdődött a szolfézs. Boni rinyált, hogy nem akar menni; a szünet vagy más kihagyások utáni első napoktól mindig fél (hogy aztán tök lelkesen jöjjön haza).

– Nem akarok menni, nem, nem! Nem megyek!
– De Boni, emlékezz vissza, hogy milyen szuper a szolfézs. Tapsoltok, énekeltek... Tökre szeretted!
– Dehogy mama... soha sem BOLDOGULTAM.
– ??? Pedig mindent értesz... a tanár is azt mondta a múltkor, hogy minden rendben...
– Nem úgy, mama... ott soha nem voltam BOLDOG!
 
(mondanom sem kell, minden percét élvezte)

2021. január 5., kedd

Mit üzen a gyerek?

Boni össze-vissza hazudik; liberálisabb értelmezésben: nagyon élénk a fantáziája. A hallgatóságtól függően kanyarintja, bonyolítja és csiszolja a sztorijait, amelyek egyre színesednek és amelyeknek egyre több leágazása és folyománya van. A közönség két oszlopos tagja én és a mamám vagyunk, hogy Boni az iskolában mit mesél, azt nem tudom. Én átlátok a szitán (hiszen van már gyakorlatom), de a mamám, basszus, mindent bevesz!

Egyszer Boni felhívta, és elmesélte neki, hogy egy nagy butaságot csinált, ami miatt négy nap szobafogságot kapott, ami éppen azon a délelőttön járt le. És mivel este vacsorát sem adtunk neki, reggelire megevett három lekváros kenyeret, egy joghurtot, egy banánt stb.! A mamám mindent elhitt neki! Máskor meg azt mesélte, hogy kapott egy távirányító autót, amit az ablakból lehet leereszteni az utcára (itt direkt zajongott, mintha tényleg leeresztette volna), és utána el lehet irányítani egészen a játszótérig (itt már gyanút fogott a mamám). De még a papámnak is beadta egyszer, hogy ő már négyéves kora óta hegedülni tanul!

Velem olyanokat próbált elhitetni, hogy tesiórán versenyt futottak, és természetesen ő nyert, miután kupát és díjat is kapott, de azt saját megának kellett megrajzolnia, ezért az benmaradt a suliban. De olyan lényegtelen és másodlagos dolgokat is lódít, hogy az Antonin nevű osztálytársa másodszor is eltörte a kezét. Vagy hogy a verre szó igazából nőnemű, és hogy létezik egy olyan, hogy chocolade.

Meglep a kitalációk sokfélesége és az a módszer, ahogy a hallgatóság hiszékenységéhez passzintva, mintegy személyre szabva úgy alakítja-szövi a történetet, hogy az csak épp annyira legyen fura, hogy még beleférjen a hiteles dolgok birodalmába. A célja szerintem egyrészt az, hogy meghökkentsen; szeretni nézni a megdöbbent reakcióinkat, fürdik a figyelemben és az elismerésben, imádja, ha visszakérdezünk, ha részleteket szeretnénk tudni a sztoriról. Szereti alakítani a valóságot, mintha a kimondott történetek félig-meddig igazzá válnának csupán attól, hogy ő kimondta őket. Az is bejön neki, ha palira vesz minket, és titkon röhöghet a balekségünkön, és csak órákkal később szól, hogy az, amit mondott az önműködő LEGO-robotról, amit ő éjszaka felépített egyedül, és amihez a nagyapja adta a tervrajzot és a tanácsokat, mindaz nem is volt igaz: Mama, csak vicc volt!

Értelemszerűen már egy szavát sem hisszük el, mert ki tudja kiismerni magát e történetekben? Mi igaz, mi félig igaz, mi háromnegyedig az, és mi teljesen valótlan? Sőt, már azt is kerek perec megmondtam neki, hogy Bonikám, ami nem igaz, hiába jó tréfa, az mégiscsak hazugság!

(és ilyenkor próbálok mélyen elfeledkezni a Télapóról)

2020. december 30., szerda

Koronakronológia

Az év elején Franciaországon egy szexbortány hulláma söpört át: egy idős íróról kiderült, hogy fiatalon 13 éves lányokkal „járt” (feküdt), de nem is igazán ez volt az újdonság. A meglepő az volt, ahogy akkor, a hatvanas években a pedofíliát bizonyos körökben teljesen normálisnak tekintették. Fejbe kólintva néztünk végig régi irodalmi műsorokat, ahol ezek a nagy nevek azon rötyörésztek, hogy az író úr a fiatal húsokat (fiúk, lányok) szereti. 2020 januárjában egész Franciaország erről beszélt. Ha a botrányt kirobbantó könyv két hónap múlva jelenik meg, a skandalum tuti elmarad.

Február közepén a francia Alpok egy kis falujában kialakult egy minigócpont, brit síelők betegedtek meg, ha jól emlékszem. A rá következő héten mi is az Alpokba készültünk síelni, a kérdés fel sem merült, hogy nem megyünk. Bár ha Z-től függött volna, nem utazunk, ő már akkor sötét jövőt jósolt az emberiségnek. Én pedig, noha ismerem az exponenciális görbét, sőt, Boni is tudja, hogy ha a sakktábla első mezőjére lerakunk egy búzaszemet, majd a következő mezőre a dupláját, és így tovább, akkor a hatvannegyedik mezőn annyi búza lesz, amennyi nincs is a Földön, szóval ennek ellenére nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ha Kínában február elején meghal kétszáz beteg, az hogyan is fog engem személyesen érinteni.

Síszünet alatt ért a hír, hogy Olaszországban lezárták az egész északi régiót. Magam előtt látom a jelenetet, ahogy abban a hegyi faluban, a bérelt lakás ágyán olvasom. Mint nagyon sokaknak, nekem is akkor esett le, hogy ez komoly. Azon a héten borzasztóan náthásak voltunk Z-vel, Boni viszont megúszta. Az összes síelős képeken az orromat fújom. Hazafelé megálltunk Genfben, rokonoknál, és emlékszem, hogy valakinek feltettem a kérdést, hogy fél-e a koronavírustól. Tehát 2020 február vége felé ez a kérdés – családon belüli csevegés közben – jogos és kimondható volt. Ahogy félig náthásan is teljesen illő volt betoppanni vendégségbe (persze megkérdeztük őket előtte, de csak legyintettek – egy kis vírus, ugyan!).

Február utolsó hetében Z. feltöltötte a kaja- és fertőtlenítőkészletünket. Én röhögtem. Ő a végén már meg sem mondta, hogy miket vett, csak eldugta a lakásban itt-ott, mert amint megláttam, hogy megint hazahozott valamit, már fotóztam is le, és küldtem a húgomnak sok szmájlival jól megtámogatva.  Február 29-e szombatra esett, jól emlékszem erre a napra. Elhatároztam: bemegyek a munkahelyemre a laptompot frissíteni. Egész márciusra távmunkát kértem a biztonság kedvéért. A mh-emen végül március 12-én írták elő a kötelező távmunkát (ami nagyon későnek számított, itt a sulik bezárását rendelték el akkor). Augusztusban mentem be az irodába legközelebb.

A februári síszünetet követő első napon (március 2-a) a férjem nem vitte el Bonit a suliba. Arra várt, hogy bezárják az iskolát, de én ezt elképzelhetetlennek és nevetségesnek találtam. Másnap Boni elment, harmadnap lefújták az úszást. A koronavírus miatt? kérdeztem a tanítónőtől, aki csodálkozva nézett rám: Nem, a sztrájk miatt. Tiszta hülyének éreztem magamat. Hülyén éreztem magam akkor is, amikor Z. noszogatására felhívtam a dokim titkárságát (nem mertem közvetlenül az orvost zavarni), hogy mi a teendőm most, hogy a koronavírus megfogható közelségbe került. Ha valamilyen emberi tulajdonságtól irtózom, az a fontoskodás, és akkor nekem úgy tűnt, ez is az (hogy érintene minket közvetlen közelről az, amiről a média nyilván eltúlozva ad számot?). Nyáron tudtam meg, hogy a városunkban (amely az első hullámban durván érintett volt) pont ebből a kórházból terjedt el a vírus; amikor március elején beszéltem velük, az az  idős beteg már ott feküdt a reumatológián, akihez  a lánya pár nap múlva betegen bement látogatóba, és aki átadta a vírust a teljes személyzetnek (dokik, ápolók, titkárok). Az idős bácsi belehalt, az orvosom, akivel nyáron beszéltem telefonon, még akkor sem érzett ízeket és illatokat.

A botanikus kert is bezárt
Március 7-én
a szomszéd városból átjött a barátnőm, együtt ebédeltünk, majd a belvárosban nézelődtünk, kávéztunk, vásároltunk (vett magának egy biciklit). Z.a koronavírus miatt nem engedte el velünk Bonit, én elég mérges voltam, ilyen hülyeséget! Március 15-én helyhatósági választások voltak az egész országban, arra már nem mentünk el. Másnap, hétfőn bejelentették a kijárási korlátozásokat is, március 17-i kezdettel. Majdnem két hónapig, május 11-ig tartott, és nagyon szigorú volt: a séták időtartamát és távolságát is durván szabályozták. Napi egy órát lehetett távol lenni otthonról, egy kilométeres körzetben, előre megírt igazolással. Ezt az emberek be is tartották, ellentétben az őszi karanténnal, amikor mindenki abból fog majd sportot űzni (én is), hogyan lehet a szabályokat kijátszani. Ezalatt a két hónapos karantén alatt hallottam először (és utoljára) a tőlünk légvonalban 700 méterre fekvő pályaudvarról a vonatok érkezését jelző hangot – ennyire lecsökkent az autóforgalom.

Amit eddig a fentiekben precízen és dátumozva leírtam, arról teljesen más szubjektív emlékeim vannak. Úgy éltem meg az eseményeket, ahogy a Melancholia c. filmben a szereplők. A hasonlatot egy blogban olvastam (Biolujzánál?) és azóta sem találok jobbat a helyzetre: adott volt egy vírus, minden jel arra mutatott, hogy durva járvány lesz belőle, és még március elején sem vettük nagyon komolyan. Egyre nőttek a számok, közeledett a csapás, és mi tervezgettük a tavaszi-nyári programjainkat. Fogalmam sem volt róla, hogy pár hónap múlva csupa olyan doksit fogok fordítani, ami a koronavírusról és a gazdasági helyreállítási tervről szól.

A két hónapos karantént, ellentétben rengeteg emberrel, rosszul éltem meg. Én nem tartoztam azok közé, akik túl sokat ingáznak és nem látják eleget a gyerekeiket, és nagyon szívesen maradtak otthon, hogy végre minden nap együtt ebédeljen a család. Nekünk az előző életünk tök jó volt; szerettem a távmunka-ingázás kombinációmat, sokszor voltunk együtt, sokat utaztunk. A karantén semmilyen plusz jót nem hozott az életünkben, nem iratkoztam be online tanfolyamra, nem néztem interneten színházi előadást stb. Nagyon hamar belefutottam azokba a cikkekbe, amelyek szerint meg kell tanulnunk együtt élni a vírussal, és én ebből egy olyan jövőképet vontam le, amely ősszel abszolút nem igazolódott be, majd látni fogjuk.

„Számodra milyen volt a karanán?” (példa a múlt időre egy gyerekkönyvben)
A május közepétől július közepéig tartó időszakban olyan mértékű kollektív optimizmus lett úrrá az embereken, amit leginkább azzal tudok illusztrálni, hogy még mi is elutaztunk Magyaországra nyaralni, szüleimmel találkozni, holott Z. a mai napig lemossa a joghurtosdobozokat, bankkártyát. Májustól a francia médiában elkezdték a múlt időt használni a járványra, meg tanulságokat levonni, eseményeket összefoglalni. Mindig nagyon erőteljes, amikor a nyelvben megy végbe a változás; ez is az volt. A BLM-mozgalom volt az első olyan napi hír, amelyet a korona mellett ugyanolyan mélységben és terjedelemben taglaltak. Boni két hétre visszament a suliba, nagyon szigorú óvintézkedések mellett. Noha júniusban, amikor az egyik kolléganőm repülőjegyet vett, csak hüledeztem, július közepén mi is elutaztunk. Igaz, autóval, megállás nélkül és egyhuzamban. Előtte még elmenem egy szerológiai tesztre, mert emlékeztem arra a furcsaságra, hogy februárban Boni nem kapta el a náthát tőlünk, pedig egy hétig össze voltunk zárva egy faházba; negatív lett.

Augusztusban jöttünk vissza, akkor már kezdett körvonalazódni a második hullám. A szeptember eleji szülőin a tanítónő mindig kitért arra az eshetőségre, hogy a sulit esetleg ismét bezárják. Ha eddig nem lett volna ellentmondásos a járvány (az volt), ősszel végérvényesen azzá vált, amikor sokkal lazább körülmények között éltünk, dolgoztunk és jártunk iskolába, mint tavasszal – holott körülöttünk sokkal, de sokkal többen betegedtek meg, mint tavasszal. 

Figyelmeztető tábla a párizsi metróban
Igaz, szeptembertől kötelező lett a maszkviselés a belvárosban, októbertől mindenhol. A novemberi karantént szinte észre sem vettem, sőt, egyszer még a munkahelyemre is be kellett mennem, így a lezárások miatt bátran nekivágtam autóval (szomorú látvány volt a sok kihalt iroda, viszont szuper volt a viszonylag dugómentes autópálya). Az őszi hullámot értetlenkedések és elégedetlenségek kísérték (szemben a tavaszi nagy egyetértéssel), hatalmas vihart kavart például az a kormányzati döntés, hogy melyik üzlet maradhat nyitva és melyik nem. Az ellentmondáshalmazhoz tartozik az is, hogy Svájcban azon a napon került Luxembourg a piros listára, amikor Franciaországot levették onnan; és ez pont az a nap volt, amikor az igazolásommal (egy bezárkózott országban) beültem az autóba és bementem dolgozni a (szabad) Luxiba, ahol még egy kolléganőmmel kávéztunk is egy bevásárlóközpontban (ez kb. olyan jól esett, mint egy falat kenyér). Továbbá: nálunk decemberben pont aznap nyitott meg a karácsonyi lampionos (szabadtéri) kiállítás, amikor Németország bezárta az üzleteit és az iskoláit. De nem csak európai szinten, de az országban is teljes (volt) az ellentmondás: a karácsonyi szünetet megelőző két napban nem volt kötelező az iskola a gyerekeknek – a zenesulik viszont pont ebben a két napban nyithattak ki.

Decemberben sokan panaszkodtak depresszióra, kedvetlenségre, az újságok hozták a híreket, hogy tele a pszichiátria, orvosok cikkeztek arról, hogy a franciáknak elegük van – én viszont százszor jobban viseltem (és viselem) ezt az időszakot. Most már fél lábbal is kibírjuk a vakcináig, gondoltam, gondolom. Nem éreztem továbbá azt a kognitív disszonanciát sem, mint márciusban, amikor kitavaszodott anélkül, hogy az orrunkat kitettük volna az engedélyezett egykilométeres körzetből. A novemberi szürkeség sokkal jobban illik egy világjárványhoz. A karácsonyt nem szeretem különösebben, a karácsonyi vásárokat utálom, a giccsparádétól a guta kerülget, és önszántamból nem szívesen hallgatok karácsonyi dalokat (tömegben pláne nem), az egész kérdéskör kiváltotta hisztériát, hogy merjünk-e találkozni a családunkkal az év egy bizonyos, önkényesen meghatározott napján, a fülem mellett engedtem el. Tavasszal ráadásul azt hittem, ősszel már csak minket, rizikófaktoros embereket fog érinteni az egész, míg mások vígan folytatják ott az életüket, ahol 2020. márciusa előtt abbahagyták, és ebben nagyot tévedtem.

Én hiszek abban, hogy visszatér a régi világ, sőt, hogy még jobb lesz, hiszen megtanult az emberiség kezet mosni, jobban odafigyelni a higiéniára. A visszatérést úgy definiálom a saját életemre vetítve, hogy amikor majd elmerészkedünk étterembe, sőt, hogy még jobban elrugaszkodjak a mostani lelkiállapotunktól: büféreggelit eszünk egy szállodában. És meglátogatjuk Z. húgáékat, akik nagyon hiányoznak. Hogy vajon 2021-ben lesz-e mindez, azt nem tudom...

Szeptember elején, fodrásznál

2020. december 28., hétfő

Anomália

Azért nem olvasok krimit, sci-fit vagy thrillert, mert mindegyiknek csalódás a vége (ha értem – a kémsztorik végét rendre nem értem); hiába van jól felépítve a cselekmény, hiába hitelesek a karakterek, jók a párbeszédek – a történet vége az elvárásaimhoz képest mégis mindig lapos. Hogyan is lehetne hatásosan befejezni egy olyan sztorit, amelyben titokzatos hullát fedeznek fel a Louvre-ban, és a nyomok egyenesen a Szent Grálhoz vezetnek? Sehogy, az ember mindig többet, hatalmasabbat vár.

Vannak olyan könyvek is, amelyek egy gyilkossággal vagy kémsztorival kezdődnek, és a közepén az író meggondolja magá: hoppá, inkább szatírát ír vagy egy apa-fiú kapcsolatot mutat be, és az olvasó ott áll egy titokzatos holttesttel, meg egy disznóval Brüsszel utcáin, vagy kínai kémekkel és rejtélyes blokklánc-tranzakciókkal ugyanebben a városban, és a történetet fel sem göngyölítik neki! Elégedjünk meg a társadalomábrázolással, meg a a főszereplő könnyeivel a halott apja mellett. Hát engem igenis érdekel, hogy ki volt az a titokzatos hulla és hogy mit akartak a kínaiak. Ha már egyszer van valami misztikus vagy talányos egy könyvben, magyarázatot is szeretnék rájuk kapni (és jót!).

Ezért vonakodtam elolvasni a legnagyobb francia irodalmi díj idei nyertesét. Azt ugyanis tudni lehetett róla, hogy egy józan ésszel megmagyarázhatatlan esemény a témája: egy repülőgép (ugyanazokkal az utasokkal, ugyanazzal a legénységgel) három hónapos késéssel kétszer egymás után száll le Amerikában. Ááááá, megint valami tudományos-fantasztikus, jövőben játszódó, hatásvadász földönkívüli dolog, gondoltam, amit nem lehet rendesen lezárni. De annyian dicsérték a regényt, hogy mégis elolvastam. Remélem, valamelyik magyar kiadó hamarosan megveszi a jogokat és kiadja, és ti is elolvassátok! Zse-ni-á-lis.

Tényleg kétszer száll le a repülő: először 2021. márciusában, másodszor 2021. júniusában. Ugyanazokkal az emberekkel, akik tehát kétszer léteznek a Földön, mintha copy-pastelték volna őket. A regény közepén egy hangárban összegyűltek az FBI, a CIA, a légiügy, a védelmi minisztérium, az elnökség stb. képviselői, más tudományos szakemberekkel együtt, hogy választ találjanak a jelenségre, míg egy másik teremben a legnagyobb vallás vezetői vitatják meg, hogy mi legyen az új (megkettőzött) emberek jogállása. Ez volt az a pont a könyvben, amikor cinikusan felsóhajtottam, hogy na, vajon ebből a helyzetből hogyan fog kijönni az író? Oké, hogy idáig nem tudtam letenni a könyvet, na de majd most ellaposodik. 

De tökre nem ezt történt: a könyv közepén a szereplők magyarázatot találtak a Jelenségre, és annak  következményei miatt a történet második felében pedig ilyen-olyan filozófiai kérdések, illetve egzisztenciális választások elé kerültek. Még az is eszembe jutott, hogy a regénynek egy koronavírusos olvasata is van (és talán az esemény időpontja – március 10. – is erre utal). Az utolsó oldalakon volt egy hatalmas csavar (nemhiába matematikus az író, nem veszítette el a fonalat), végig valamiféle fanyar humor lengi át a könyvet, és olyan metafizikai kérdéseket feszeget, mint amilyet egy hétéves kisfiú is („Mama, ugye biztosan lesz még egyszer koronavírus-járvány, ugye? Az örökkévalóságba belefér, az mindig fog tartani.. lesz rá idő.”).

2020. december 26., szombat

Utolsó karácsony

Nekem, aki soha nem hittem Jézuskában vagy Télapóban (sem Nyusziban meg Fogtündérben), mert a mérnök apám szerint nem hazudunk a gyereknek (holott az egész élete, ha nem is hazugság, de ferdítés és színlelés) nagyon érdekes azt megfigyelnem, hogy a logikusan gondolkodó, okosan érvelő és jó megfigyelő gyerekem hétévesen is megingathatatlanul hisz a Télapóban. 

Elhiszi, hogy egy ember az égből alászáll, és bejön (zárt ajtón keresztül) a saját lakásunkba, és először egy karácsonyfát, pár nappal később pedig ajándékokat tesz le a nappalinkba, amíg mi alszunk. Elhiszi, hogy a Télapó előtte napokig figyelte, hogy ő (Boni) jól viselkedik-e. Elhiszi továbbá, hogy a Télapó kitalálja a gyerekek gondolatait és vágyait, de ha nem, csak írni kell egy levelet.

Miközben pedig Boni észrevette, hogy a Télapó idén a konyhai szőnyeget vitte be a nappaliba, és arra tette a karácsonyfát. A díszeket nézegetve feltűnt neki, hogy egyes díszek már tavaly is megvoltak, és elutasította azt az ötletemet, hogy az ő karácsonyfadíszét is tegyük rá a fára („Nem akarom, hogy a Télapó majd azt is visszavigye”). Sőt, mikor még huszadikán sem állt a fa, mérgesen követelte, hogy vegyünk mi magunk fenyőfát, ő jól tudja, hol lehet kapni. Szentestén nem tudott aludni az izgatottságtól, még a hasa is fájt (azon az éjjel jött a Télapó, Boni reggel ötkor már ébren volt, de nem mert az ajándékokhoz nyúlni). Az ajándékba kapott egyik újságon (2020. decemberi szám) kikereste az szerzők nevét, és azon gondolkodott, hogy azok a Télapót segítő manók nevei-e.

Nem tudom, mi járhat a kis fejében! Az apja szerint már kezdi kapizsgálni az igazságot, de szerintem meg nem, különben hogyan hihette volna, hogy a karácsonyfát akkor hozza a Télapó, amikor mi mind a hárman egyszerre vagyunk távol? Ez egy olyan szombati nap volt, amikor Z-nek Párizsba kellett mennie, mi meg elmentünk sétálni Bonival. Hazatérve iszonyúan csalódott volt, hogy nem áll  még a karácsonyfa, tehát azt hitte, hogy míg mi nem vagyunk ott, leteszi.

Úgy élem meg ezt az évet, hogy talán (gondolom) ez lesz az utolsó, amikor ilyen irracionálisan hisz a hihetetlenben. Észszerű döntés volt az elején a részemről, hogy legyen egy Télapó (Z. a másik három gyerekének nem ezt mondta), és talán megint így döntenék, nem tudom. Sokszor kicsit megbántam, mert tényleg hazugságot vagyok kénytelen mondani („Mama, milyen nyelven beszél a Télapó?”), az nálunk nem működik, hogy visszakérdezek („Kicsim, mit gondolsz TE, vajon milyen nyelven beszél szerinted?”).

 Ezt a levelet a szobájában találtam, a Télepónak írta (pedig erre aztán végképp nem biztattam soha): Kedves Télapó, karácsonyra szeretnék egy háromszínű tollat (vékonyat, 03), egy kincsesládát, egy lakatot, és hogy 25-én reggel Marlowe* itt teremjen!

* A kislány, aki tetszik neki