Összegzés

Indulunk vissza Los Angelesbe a körútunk utàn. Minden úgy törtènt, ahogy gondoltam: Z. és Boni szuperul érezték magukat. Z. még azt is kijelentette, hogy tényleg hülyeség lett volna kèt hétre jönni, és igazam volt, hogy három hétre terveztem az utazást. Holott mennyire, de mennyire ellenezte a három hetet!

Nem rejthetem véka alá ugyanakkor azt, hogy néha egymás agyára megyünk.

A konfliktusok elsôsorban az alábbi két téma között oszlanak meg: az irány (merre van az arra) és a klíma (erőssége). Aki tudja, miről van szó, annak nem is kell magyaráznom. Aki meg nem tudja, az nagyon szerencsés!

Boni nagyon jó útitárs, az apjával ellentétben mindig van nála víz, sapka, kardigán. Nem hisztizik, bírja az iramot. Igaz, egyszer elhagyta a hátizsákját (meglett), egyszer pedig egy sziklán (!!) felejtette (??) a szemüvegét.

A képen egy fecske látható, teljesen véletlenül sikerült ilyen jól lefènyképeznem. Egyszerűen belerepült a képbe!

Egy univerzális tevékenység

A legjobb tanács, amit az utazás tervezésekor kaptam az volt, hogy legyen mindig előre lefoglalva szállás, ne kelljen egy nyűgös gyerekkel, a tűző napon, fáradtan és idegbeteg módon a telefont nyomkodni. Nagyon igaz. Ennek ellenére mobilteló nélkül nehéz lenne egy ilyen utazást végigcsinálni. A mostani szállásunkon például az alagsorban van a mosó- és a szárítógép. Egy üres, kihalt pincében áll magányosan a két gép, talán még egerek és patkányok is vannak ott, tökre féltem, amikor lementem. Vittem a negyeddollárosokat, de nem kellettek; ehelyett az ütött-kopott mosógép tetejére ragasztott QR-kódot kellett beolvasni, az adott alkalmazást letölteni, ott a pénzt az ApplePay-jel befizetni, és utána tudtam csak beindítani a programot - mindezt egy pókhálós, teleszemetelt pincében!

Csoda, hogy mindenki, de MINDENKI a telóját bámulja?! Azt nem mondom, hogy az emberek nem beszélgetnek, mert az nem igaz, de az éttermekben például feltűnő, hogy mennyien nyomkodják a telefonjukat beszélgetés (vagy sem) közben. Egészen elképesztő, ha az ember körülnéz. Illusztrálásképp lásd a fenti, pár napja (telefonnal :)))) készített képet. Talán ez teszi Amerikát olyan hasonlatossá Európához (és a világ többi részéhez, gondolom).

Hiperbola

Akárhányszor mondjuk valakinek, hogy honnan jövünk (Franciaország), miért utazunk (vakáció) és hová megyünk legközelebb (Salt Lake City), az amerikaiak olyan kitörő örömmel fogadják a válaszainkat, mintha valami fantasztikus hírt osztanánk meg velük:

Az igen helyett pedig akkora lelkesedéssel, olyan elszánt buzgalommal mondják, hogy absolutely, mintha valami hatalmas engedményben, sőt, megtiszteltetésben! lehetne részünk.

Road trip

Sok franciàval találkozunk, turistákkal és itt élőkkel egyaránt. Az egyik étteremben Los Angelesben a pincér például francia volt, de volt olyan is, hogy valaki csak úgy odaköszönt nekünk franciául az utcán. Magyarokat viszont csak egyszer láttunk. Én soha nem szoktam magyarokhoz odamenni külföldön, inkább úgy teszek, mintha francia lennék, de Z. folyton elárul! Most is szóba elegyedett ezzel a (mint kiderült, amúgy tök szimpi) magyar családdal, és akkor már nekem is oda kellett mennem.

Beszélgettünk velük egy kicsit. Attól, amit elmeséltek, megvilágosodtam: szerintem egy ilyen útra én nem tudtam volna vállalkozni két feltètel teljesülése nélkül. Az egyik, hogy Boni már tudjon önállóan bőröndöt pakolni (1), illetve zuhanyozni (2). Hogy milyen hatásfokkal, az már nem is érdekel. Asszem belebolondultam volna, ha esténként gyereket kellett volna fürdetnem, reggel pedig a cuccait összepakolnon!

A képen a Capitol Reef nemzeti park látható. És mivel mindenki ezt kérdezi, ide is leírom, hogy szerencsére nincs dögmeleg. Igaz, kb. 1600 méteren vagyunk. Ma például az egyik kirándulásról vissza is kellett fordulnunk viharveszély miatt, illetve pár napja kellett a kardigán is (egyedül Las Vegasban volt 43 fok, újra is kellett fújnunk az autógumikat).

A-once-in-a-lifetime-experience

Itt ezt mondogatják, már többször is hallottam/olvastam. Közhelyjellege ellenére, vagy éppen amiatt, olyan igaz! Örülök, hogy Boni mindezt már tízévesen megismerheti: elindultunk a nyugat-amerikai körútunkra. Az első képen: amish csajok - mobiltelefonnal. Második kèp: Bryce Canyon. Harmadik kèp: szerintetek kire hasonlít (profilból) ez a szikla? A férjem szerint nem!

Időeltolódás

Nagyon nehezen állok át a helyi időre. Nem tudom, hogy a betegség okozza-e, vagy az időeltolódás, de délután alig bírok ébren maradni, este pedig egy sort sem tudok olvasni, már csukódik is le a szemem. Boni is egy pillanat alatt elalszik, bárcsak így menne otthon is! A reggelek és a délelőttök viszont isteniek, harmadik napja ugyanott reggelizünk, frissen, kipihenten - és jó sokat, hiszen akkor van nekünk vacsoraidő.

A képen: a lakásunk előtt van egy citromfa, minden nap szüretelünk róla egy-egy óriási citromot, és megisszuk limonádénak. Nem tudok a földön hagyni érett, egészséges gyümölcsöket!

Utazás, érkezés

Azt hiszem ez volt életem egyik legfárasztóbb útja: hétfőn 17 órakor indultunk, és csütörtökön hajnali 4 órakor érkeztünk meg (helyi idő szerint szerda este 20 órakor), képzelhetitek, milyen állapotban!

Végül Z. mégiscsak elkapta tőlem a covidot, és ha olyan ember lenne, aki hamar és könnyen hoz radikális döntéseket, szerintem otthon maradtunk volna. De hezitált, rám bízta (tolta) a döntés felelősségét, úgyhogy eljöttünk. Végül is jól tettük, mert nála sokkal enyhébb a betegség lefolyása, nekem pedig már szinte vége van, Boni meg úgy tűnik, nem kapta el.

Megint majdnem lekéstük a csatlakozást. Tizenötperces késéssel indult az első gép (de legalább elindult!), vágtattunk kellett az egyik kaputól a másikig Münchenben!

Érdekes, most nincs olyan érzésem, mint amilyen eddig minden egyes alkalommal volt, amikor Amerikába érkeztünk: hogy minden teljesen más, mint amit megszoktunk. Már a reptéri illatoktól és a szagoktól elkezdve a közértek kínálatán át az emberekig bezárólag. Egyelőre keresem az okokat, de lehet, hogy Európa változott meg?