2019. május 20., hétfő

Felnőttkori hangszertanulás

A legfontosabb újdonság, amit felnőttfejjel megtanultam az az, hogy micsoda eredmények érhetők el napi 10–15 perces melóval. Na nem mintha olyan nagy zenésszé váltam volna az évek során, de ahhoz képest, hogy öt évvel ezelőttig még a dúr meg a moll hangsorról sem volt semmiféle elképzelésem (ami sokat elmond a Kodály-módszer gyakorlati alkalmazásáról), ahhoz képest nagy eredmény az, hogy megtanultam a szolfézs alapjait, valamint két hangszeren kicsit játszani. Azt remélem, egyszer Boni is megtapasztalhatja azt, amire nekem gyerekként nem volt lehetőségem: zenélni. Nem is a zene szeretetére gondolok elsősorban, hanem arra a tapasztalásra, hogy tűnhet valami nehéznek (sőt: lehetetlennek) először, mégis rendszeres, és nem is túl kimerítő munkával (hiszen mi az, 10–15 perc egy napból?!) megtanulhatóvá, elsajátíthatóvá, sőt, még elvezhetővé is válhat. Még úgy is, hogy semmiféle kiemelkedő tehetsége vagy speciális adottsága nincs az embernek.

Én ilyet az eddigi életemben nem éltem át! Vagy nem emlékszem. Eleve mindig kampányszerűen tanultam: vizsgákra, dolgozatokra, felmérésekre. Az gondolhatná az ember, hogy legalább a nyelvtanulás hasonlítható valamennyire ehhez az érzéshez, amit a hangszertanulás ad, hiszen ott is nagy hangsúly van a rendszeres gyakorláson. De valahogy mégsem ugyanaz a kettő, talán mert a hangszertanulás mégiscsak (legalábbis ezen a szinten) a kézügyességről szól*. Az autóvezetés elsajátítása pedig viszonylag rövid idő alatt történik, és a rutin megszerzése után az ember nem úgy ül autóba, hogy azt figyelje: hogyan tudná tökéletesíteni a tudását.

Bonira gondolok akkor is, amikor azt veszem számba, hogy mennyire fontos valamilyen tudatos tanulási stratégiát követni. Ilyenem sem volt eddig, vagy már ezt is elfelejtettem; arról az előre elgondolt, fegyelmezett és kitartó folyamatról van szó, ami alapján ez a napi 10–15 perc zajlik. Ha fúj, ha esik, leülök játszani, kvázi kényszerítem magam, mert ha a zenélés örömére meg a zeneszeretetre hagyatkoznék, már rég abbahagytam volna az egészet. Nekem akkor jön az eufória, amikor már egy ideje szenvedek. Magyarán, az élményért meg kell dolgozni. Aztán gyakran előfordul az is, hogy föl sem akarok állni a hangszer mellől, úgy belejövök.

Azzal viszont már magamnak sem mondok újat, ha azt állítom, mennyire fontos a tanár és a tananyag szerepe. Illetve de, ellentmondok ezzel azoknak, akik az önálló tanulásban hisznek, online tananyagokkal. Én tanár nélkül már biztos feladtam vagy ellinkeskedtem volna. Annyira nem vagyok motivált, hogy ez tanár nélkül is menjen. Egyszer pedig a tananyagot mellőzve bevittem egy Beethowen-kottát, hogy ezt szeretném megtanulni, annyira tetszik; na akkor majdnem abbahagytam a gitárt, annyira nehéznek bizonyult az a darab. Hónapokig szenvedtem. Egyértelműen túl korai volt még!

* Svájci barátnőim gyerekei nem tanulnak az iskolában folyóírással írni. És tényleg, mennyire sokkal kevesebbet írunk kézzel, mint régebben. A zenetanulás erre is jó: a finommotorikás készségek fejlesztésére. Ha már az írástól ezt nem várhatjuk el.

2019. május 14., kedd

Gyerek, játék

A Magyarországon töltött tavaszi szünet több emlékezetes pillanata között volt egy olyan, amelyre a mai napig többször is gondolok, és amely többféle érzést vált ki belőlem.

De először is le kell írnom, hogy a magyarországi ott-tartózkodásaink során – noha mindhárman minden évben nagyon élvezzük – vannak olyan helyzetek (sőt, elég sok), amikor bizony nemcsak Z. szorul a háttérbe, de Boni is. Ilyen például, ha beszabadulok egy könyvesboltba, vagy még gyakrabban: ha barátnőkkel találkozom. Mivel tudom, hogy egy kezemen meg lehet számolni, hány ilyen eseményre kerül sor egy évben, úgy gondolom, hogy eljött a megérdemelt pihenés ideje: pasi, gyerek engem most ne nyaggasson, hagyjon mindenki békén olvasgatni/beszélgetni. Legtöbbször pont ezért könyvesboltba/barátnőkhöz egyedül megyek, de értelemszerűen ez nem mindig megoldható.

Szóval áprilisban Mari barátnőm meghívott minket az új lakásába. Felkészültem rá, hogy Z. majd olvasgat, esetleg Bonira figyel, mi pedig Marival meg tudjuk majd jól vitatni többek között az aktuális ingatlanügyeinket. Nem így történt: Z. szinte azonnal elaludt a kanapén, én a konyhaasztalnál ülve próbáltam pár mondatot kihúzni Mariból, vagy elmesélni a lakáskeresésünk történetét, miközben a barátnőm és Boni szinte egész délután a szőnyegen játszott.

Ez a sztori lehet, hogy teljesen jelentéktelen azoknak, akiknek nincs éppen egy öt és féléves kisfiuk. De aki ebben a helyzetben van, az tudja, milyen hihetetlenül rirka, hogy valaki ÖNSZÁNTÁBÓL, órákon keresztül lefoglalja a gyereket. Azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy Bonival még soha senki sem foglalkozott úgy és olyan intenzíven, mint akkor Mari. Persze én is folyton vonatosat, meg kalauzosat, meg postásat, meg legújabban: értekezleteset (!) játszom Bonival, de mindezt két megoldandó feladat, főzés, vasalás, pakolás között, és szerintem a gyerek érzi is, hogy csak percekre tudom elengedni magam, élvezni pedig végképp nem élvezem.

Mari viszont annyira önfeledten játszott vele! Magától értetődőnek vette, hogy kineveztek két széket vonatnak, hogy az azokra kötözött sál alatt ők négykézláb (!) átbújtak, hogy egyszerre vagy felváltva voltak: utas, kalauz és mozdonyvezető. A legerősebb érzés bennem persze a hála volt; hálás voltam, hogy valaki ennyire maximálisan odafigyelve játszik Bonival, aki nem akarja az első adandó alkalommal kihúzni magát a játék alól, abbahagyni, a felnőttek közé ülni, aki órákon keresztül (!) képes volt, az energiájával nem takarékoskodva, Boninak szentelni az idejét.

És éreztem egy kicsi irigységet is. Egyrészt én ezt soha nem csináltam senki gyerekével. Még a saját unokaöcsémmel is úgy játszom, hogy lesem az alkalmat: mikor tudok egy-két mondatot váltani a húgommal, és örülök, ha a gyerek pár percig elmolyol magában – addig is fellélegezhetek. De továbbmegyek: én a saját gyerekemmel sem tudok ennyire önfeledt lenni, ilyen hosszú ideig. Mindig adódik valami feladat, házimunka, felnőttdolog, és hát: hacsak nem társasjátékról van szó, 10 perc után megunom. Továbbá gyakran keveredik a játékba nevelés, fegyelmezés is („Bonikám, ne turkáld az orrod!” vagy „Hé, miért dobálod a könyvet?” vagy „Ne vadulj!” stb.). Az, amit Mari csinált azon a délután: egyedülálló volt.

2019. május 8., szerda

Szűrés, szúrás

Egy munkahelyen mindig történik valami! A múltkori szori, ha nem is mindennapos, de eléggé elterjedt jelenség (=gyerekkel gügyögni munkahelyen), a mostani viszont egyenesen szokatlan, hogy ne mondjam: fura.

Pár hónapos munkaszerződéssel fölvettek egy fiatal csajt, aki az én irodámban kapott asztalt. Szóval nem nagyon ismerem, de annyit már az elején elmondott, hogy diabéteszes. A héten szervezett egy jótékonysági akciót, a bevétel gyerekeknek megy, szóval tök jó és szimpi a cél. A befizetett pénz ellenében a csaj bárkinek megméri a vércukor-szintjét ebéd előtt és után, három napon keresztül.

Na mármost, több ellenérzésem is van a dologgal kapcsolatban. Az első mondjuk rögtön az, hogy miért nem konzultált velemi, mielőtt az irodánkat rendelőnek nevezte volna ki. Oké, nem vagyok ott sokat, de a forma kedvéért megkérdezhetett volna. Hogy tudjam: az irodánkban vér fog folyni!

Aztán, nem tudom, van-e valami képesítése egyáltalán arra, hogy emberek vérével manipuláljon egy sterilnek nem mondható környezetben. Gondolom mindig új tűt használ, na de ki tudja? Nem kell ezt valakinek ellenőriznie? Bárki játszhatja a szakértőt kénye-kedvére? (az ajtónkra kiplakátolta a standard értékeket)

Persze értem, hogy csupa jóindulatból csinálja, szívesen ad tanácsokat, és ha már csak egy embert is „kiszűr”, nem volt hiába az egész. De megmondom őszintén, csodálkozva nézem a szúrásra fölsorakozó, amúgy szikrázóan intelligens kollégáimat: miért nem fordulnak orvoshoz, hozzáértő ápolónőhöz, az erre specializált struktúrákban, helyszíneken (a cipőt – a cipőboltból! szisztémára)? Egy ennyire magánjellegű dologra, mint egy (súlyos) betegség, szerintem nem a munkahelyen kell, hogy fény derüljön (persze most nem a munkahelyi, hivatalos szűrésekről beszélek, ahol titoktartási kötelezettségeik vannak a szereplőknek).

2019. május 6., hétfő

Mind ilyenek vagyunk (voltunk, leszünk)!

Egy, a gyesről nemrég visszatérő kolléganőm behozta az egyéves körüli gyerekét a munkahelyre. Nekem épp sürgős munkám volt, amit gyorsan le akartam tudni, hogy hamar hazamehessek. Ezért én végig a gépem előtt ültem, és nem is láttam a kisfiút, az egész jelenetnek csak fültanúja voltam.

Hosszú a folyosónk. Amíg végigtotyog rajta az egy-másfél éves kisgyerek, az sok idő. Először csak annyit hallottam, hogy a kolléganőm valószínűleg elvesztette az eszét, és valamiért úgy gondolja, hogy ma fura fejhangon fura dolgokat mond hangosan a folyosón; aztán a nyikorgásból és a babahangokból leesett, hogy nincs egyedül. Lassan összeállt a kép, hogy a kisfiú egy tricikliféle szerkezetet tolhat maga előtt (lassan), az anyukája pedig ettől a teljesítménytől elbűvölve agyba-főbe dicséri mögötte. Észleltem azt is, hogy úton-útfélen, minden iroda előtt megállnak, büszkén és dagadó keblekkel, és hogy a csaj minden arrajáró kollégával vált egy-két szót a fia nevében („Igen, már tudjuk tolni a triciklit, ilyen nagyok vagyunk ám! Nem, ma nincs bölcsi, ma sétálunk egy kicsit, bejöttünk megnézni, hol dolgozik Anya!”).

A szakadék a hivatalos és száraz írott szöveg (amit fordítottam) és a kolléganőm monológja (és hangfestése és -lejtése) között nem is lehetett volna mélyebb. Mintha azok ketten valamiféle világoskék, elefántmintás űrlények lettek volna, akik egy másik bolygóról pottyantak oda, ebbe a teljesen más világba. Ott, a munkahelyemen, ahol a gyerekmentes időmet töltöm, megjelent egy másik világ képviselője, az Anyuka. Szülői minőség és munkahelyi kontextus úgy keveredett itt, mint rossz kártyás kezében a lap.

Én továbbra is siettem. A kettős nyelvezettől megzavarodva próbáltam elvonatkoztatni a bölcsitől meg a triciklitől, és koncentrálni a GDP-re meg az átvételi felárra. A bájcsevej lehetőségétől (veszélyétől) rettegve, és az ebből eredő időveszteségre való tekintettel pedig abban kezdtem reménykedni, hogy ha esetleg nagyon elfoglaltnak tűnök, az én irodámnál nem fognak megállni (így is lett).

Pedig tudom, hogy én is ilyen voltam, vagyok. Egyszerűen nem tudok elképzelni szenzációsabb, nagyszerűbb és világrengetőbb dolgot annál, mint hogy mit csinál mostanában Boni, miket tanul, miket mond, milyen aranyosan kalkulája ki az élet nagy dolgait. Folyamatosan, szünet és levegővétel nélkül tudnék mesélni róla 5–6 órán keresztül, és akkor úgy érezném, hogy épphogy elmondtam a legszükségesebbeket, rátérhetünk a tárgyra. Tudom (értem!), hogy van az a helyzet és idegállapot, amelyben egy teljesen normális nő is úgy érzi: többes számban kell beszélnie a gyereke helyett (gyerekéről).

Mindezt persze azzal mélyen fekvő tudással írom most ide, hogy tisztában vagyok vele: senkit sem érdekel a gyerekem annyira, mint amennyit én tudnék (és szeretnék) róla áradozni. Egy-két mondat erejég biztos többen is kiváncsiak Bonira, addig a határig, amíg az vicces vagy érdekes, vagy ameddig össze lehet hasonlítani saját gyerekkel, de tovább nem – és most magamból indulok ki.

Úgyhogy én többféle stratégiát is kiterveltem az idők folyamán. Az egyik mindjárt az, hogy fotót SOHA, semmilyen körülmények között sem dugok SENKI orra alá – kivéve, ha erre explicit felszólítás nem érkezik. Olyankor is kizárólag EGYETLEN képet mutatok, és nem görgetem végig az összes nyaralási fényképet (pedig a kísértés nagy).

A másik fogadalmam az, hogy ha megkérdezi valaki, hogy hogy van Boni, erre megpróbálok epigrammikus tömöséggel csak annyit felelni, hogy nagyon cuki. A válaszból látni szoktam, mit szeretne tudni a beszélgetőpartner: egyszerű udvariassági formuláról van-e szó, vagy tényleg érdeklődik, lehet-e ízlésesen gyerekdolgokkal traktálni. Ez utóbbi esetben próbálok humorosan, kellő kompozíciós érzékkel előadni egy-két anekdotát, majd igyekszem visszakanyarodni a „rendes” beszélgetési matériákhoz.

Azt kell, hogy mondjam: NAGYON nehéz. Bele-belebukom az elhatározásomba!

2019. április 30., kedd

Bűvészmutatvány


Ismeritek?

Három vándor betér egy vendégfogadóba és kivesz egy szobát 30 krajcárért. Már mennek föl a lépcsőn, amikor a fogadósnak eszébe jut, hogy az a szoba bizony csak 25 krajcárba kerül. Utánuk küldi hát az inasát a különbözettel. Az inas a lépcsőn fölfelé úgy gondolkodik, hogy mivel 5 krajcárt úgysem tud a három vándor igazságosan elosztani, önkényesen a zsebébe tesz az összegből 2 krajcárt. Majd felér a szobába, és odaadja a három vándornak a fennmaradó 3 krajcárt. Így egy-egy vándor valójában csak 9 krajcárt fizetett a szobáért, mivel 10-1=9. Akkor 3x9 = 27, plusz az inas által elcsórt 2 krajcár = 29, de hol van a harmincadik?

Ennek a látszólag egyszerű feladványnak az idegörjítő, de legalábbis zavarbaejtő jellege a Möbius-szalagéhoz hasonlít – nekem, nehézkes agyú laikusnak mindenképp. A megoldás még idegesítőbb: azt szokták mondani ugyanis, hogy a kérdésfelvetés rossz. Mert hiába kellene krajcárra pontosan, kristálytiszta logikával kimatekozni a végeredményt, ebből az irányból soha nem fog menni. Viszont ha azt nézzük, hogy mennyit fizettek a vándorok (3x9= 27), és abból kivonjuk az ellopott 2 krajcárt, akkor megvan a 25 krajcár, a szoba valódi ára! Azaz, ha nézőpontot váltunk, kijön a matek. Egyik irányból zsákutca, másik irányból parádés bizonyítás. Így kicsúszunk a megérthetőség köréből, amúgy pedig mutatós megoldás produkálható.

A perspektíva, amely ebből a feladványból nyílik, tágas és ijesztő: mi van, ha ennek a mintának az alapján a nem klappoló, hibás, nonszensz gondolatmenetek – egy másik dimenzióban – helytállóak? (örök élet! feltámadás! időutazás! gondolatolvasás! végtelen világegyetem!) Mint amikor mondjuk egy másik számrendszerben számolunk. Csak azt tudnám, hogy hová tűnt az az egy krajcár....

2019. április 28., vasárnap

Legfőbb vágyam

Kérdeztem a múltkor a kolléganőmet, hogy hogy van a nemrég 100. (!!!) születésnapját ünneplő nagymamája. Akinek amúgy elég jó az egészsége, nincs semmi komolyabb baja, nem beteg, az emlékezete is jó, csak hát már nem mozog valami fürgén, nem hall és nem lát jól, fáradékony. Ezért, mondta a kolléganőm, szegény nagymamája valójában naphosszat a szobájában üldögél és olvas.

Én most, a Magyarországon töltött, tartalmas tavaszi szünet után – ahol minden nap mentünk valahová vagy jöttek hozzánk, megnéztünk hét lakást, voltunk bábszínházban, játszóterezni, vízibuszozni, de még gyerekfogászaton is stb. stb. – és az újbóli mókuskerék előtt – holnaptól újra dolgozom, zsonglőködhetek határidőkkel, újrakezdődik a vonatozás, a zenesuli, az ovibajárás, a játszóterezés, hogy a bevásárlásról, a mosásról és a takarításról ne is beszéljünk – szóval én most annyira szívesen ÜLDÖGÉLNÉK EGY SZOBÁBAN ÉS OLVASNÉK!

(Kb. harminc kötet könyvet hoztam haza, ennek a negyede Bonié kábé. Egyrészt most úgy gondolom, hogy soha többet nem megyünk autóval Magyraországra, másrészt valaimiféle olvasói életközépi válságba kerültem; hisztérikusan falom a könyveket, úgy érzem, még ha 100 évig élek, sem lesz időm mindenre! Annyi a jó könyv!)

2019. április 22., hétfő

Undok beszólogatásokkal temperált kedves vendéglátás

Elmeséltem a barátnőimnek, hogy milyen beszólogatásokat kapok folyton a mamámtól - tesztelni akartam ugyanis, vajon csak én gondolom durváknak ezeket a váratlanul odavetett, sértő félmondatokat, vagy tényleg azok? Érzékeny vagyok, vagy tényleg a rosszindulatban gyökereznek ezek az odamondogatások? Mindketten, egymástól függetlenül, nekem adtak igazat. Sőt, azt is javasolták, beszéljek a mamámmal.

Most azokat az okokat veszem sorba, amelyek miatt eddig mindig lenyeltem a békát, és terveim szerint ezután is ezt fogom tenni. Itt van mindjárt a mérték és a gyakoriság, azaz a gyakorlat. Mert mégis, mikor szóljak? Egy-egy ilyen epés megjegyzés után? Megérné-e, hogy egy jaj, lányom, te úgysem főzöl soha, meg most mit panaszkodsz, úgyis Z. kel föl reggelente Bonihoz, meg nem igaz, hogy nem segítesz Z-nek cipekedni után kikérjem magamnak a hallottakat? Mert nem egy-egy megjegyzéssel van gondom, hanem a nap végén elhangzottak összességével. Ráadásul a mamám gyakran olyankor ékel be a beszélgetésbe ilyen undok beszólogatásokat, amikor amúgy segít: nekem ajándékoz egy szakácskönyvet (közben megjegyzi, hogy minek, úgysem főzök a férjemre, mint minden rendes nő), vendégül lát minket negyedik napja, érdeklődik, hogyan aludtam (de nem megy el szó nélkül amellett, hogy én ébredek utoljára), kaját csomagol nekünk több napra előre (és csóválja a fejét, hogy Z. visz ki mindent az autóhoz).

Meg aztán tiszteletben tartom azt, hogy náluk, az ő házukban vagyunk, ahol azt mond, amit akar. Nekem viszont lehetőségem van ahhoz, hogy ne jöjjek, ha nem tetszik amit hallok. Persze Boni miatt jövünk, harminc mezei poloska sem tántorított el attól, hogy itt töltsük a húsvétot, márpedig ennyit szedtünk össze a hálószobánkban, szóval... Ha sérelmezném a mamám rosszmájú megjegyzéseit, az azt is jelentené, hogy magyarázkodásba kényszerülnék (züllenék), márpedig 43 évesen nem kell magyarázkodnia senkinek sem azért, hogy miért nem főz (főz-e), mennyit alszik és milyen a munkamegosztása a férjével. Méltánytalan lenne a bizonyítványomat megmagyaráznom. Nagyon kevés emberrel szeretek (szoktam) vitázni arról, hogy mikor és mennyit kell egy nőnek főznie, illetve hogy mi tesz jobbat egy kapcsolatnak: mindennap meleg étel vagy 20 oldallal több szépirodalom naponta?

Nem teszem szóvá ezeket a beszólogatásokat azért sem, mert eredménytelen lenne. Nem értené. Az egész kapcsolatunkat kellene újra az elejéről kezdeni, mert a beszólogatások tünetei egy - ha nem is elmérgesedett, de - eléggé furcsa anya-lánya viszonynak. És végül: úgy érzem, nekem is van vaj a fejemen elég. Én sem vagyok az a tökéletes teremtmény, aki kikérhet magának bármit is. Ha megjegyzéseket pont nem is teszek senkire, de biztosan lehetnék udariasabb. Mondjuk amikor a mamám odavakkant egy Ajtó!!- t, mert elfelejtettem becsukni, vagy amikor látványosan forgatja a szemeit, mert újrakenem Boni szendvicsét (margarin helyett vajjal), akkor arra gondolok, hogy gyakran a félismerősöknek és szomszédoknak is civilizáltabb arcát mutatja, mint nekem, a saját lányának. Megütne-e ilyen hangnemet mással, mint a családtagjaival?

Annyira értettem kamaszkoromban André Gide Familles, je vous hais! felkiáltását, magyarul kb. azt jelenti: Családok, de utállak titeket. Azóta persze találkoztam már normálisan működő, példaképnek számító családokkal, de hosszú évekig a család nem volt más számomra, mint ellentétes karakterű, más-más vágyakkal és célokkal rendelkező emberek kötelező összekapcsolódása, olyan Adrien Mole-szerűen. Ahonnan a legjobb elmenekülni emberek egy másik, szabadon választott csoportjába. El is menekültem, aztán most itt vagyok mégis, és próbálok olyan élményeket teremteni Boninak, amelyek a család intézményével kapcsolatosak; a nagyszülőknél időt tölteni, például. Erről nekem jó élményeim vannak (jéghideg dunyha, amit mi magunk melegítettünk föl stb.) ezért, lehet hogy hibásan, de úgy gondolom, Boninak is kell, hogy legyenek ilyen emlékei.