Kommunikáció – régen és ma

 

Gyerekkoromban azon kiváltságosok közé tartoztunk, akiknek VOLT telefonjuk (írom ezt a harmincon alulikanak). De még így sem tudtunk BÁRMIKOR, BÁRKIVEL beszélni.

Negyven évvel később az okosórámon BÁRHOL megkapom az üzeneteimet!

Körbejártam a kupikérdést és levontam a következtetést

 A) Elpakolok helyette, mert nem bírom nézni a kupit → Úgy érzem, én vagyok a cseléd a háznál → Azaz hülye vagyok.

B) Nem pakolok el helyette, mert mégis csak nyolc éves → Ő viszont nem pakol el, mert nyolc éves (és van jobb dolga) → A ház romokban → Úgy érzem, nem bírok itt élni, rendet szeretnék magam körül → Azaz hülye vagyok.

B) Nem pakolok el helyette, mert mégis csak nyolc éves → Elpakoltatom vele → Ami kiabálással, veszekedéssel, zsarolással, fenyegetéssel jár → Azaz hülye vagyok

Fantasztikusan logikátlan

 

 Boni fellázad:

 

– Egyedül akarom csinálni! Önállóan! Függetlenül! Saját magam!! – kántálja.

– Jaj, Bonikám... – fogtam bele a magyarázatba.

– E-gye-dül! Egyedül akarok átmenni az utcán! Yanis is egyedül jár haza, pedig messzebb lakik!

– Boni. Én nem engedlek át egyedül azon a kétsávos úton. Vannak szülők, akik megteszik, én nem. A Margot-t egész alsóban kísérgette a mamája. Az Amandine-t is.

– De én autonóm akarok lenni! A pszichológus* is azt mondja, hogy nem hagytok önállósodni! – hallom vissza a nő szavait a gyerekem szájából.

 

 Akkor, gondoltam, bevetem a nehéztüzérséget:

 

– De miért nem mentél el a táborba? Egy hétig csinálhattál volna mindenfélét önállóan!

 

Boni ugyanabban a támadó stílusban visszavág:

 

– MERT ÉN A MAMA NÉLKÜL NEM AKAROK ÖNÁLLÓ LENNI!

* Saját kérésére pszichológushoz jár, aki teletömi a fejét hasonlókkal, és mindenben szimbólumokat lát.

Mély víz

Amikor Boni úgy döntött, hogy nem megy a táborba, ezt annak tudatában tette, hogy a tanítónő félig-meddig megígérte neki, hogy azon a héten, amíg az osztály nyaral, az egyik olyan osztálytársával együtt kerülhet majd új osztályba, aki szintén lemondta a tábort. Boni valszeg mérlegelte magában, melyik helyzetet lenne könnyebb kezelnie, és arra jutott, hogy még mindig jobb lesz neki egy idegen osztályban egy héten keresztül, mint a táborban nélkülünk, főleg, ha egy ismerős gyerek is vele lesz.

Egyik napon aztán azzal jött haza, hogy egyedüliként osztották be egy ismeretlen osztályba. Írtam e-mailt a tanítónőnek, emlékeztetve a nem hivatalos megállapodásunkra. Azt nem írtam meg neki, hogy Boni kerek perec kijelentette: ha egyedül kell mennie, akkor nem megy. A tanítónő behívatott minket, és elmondta, hogy négy osztályból összesen nyolc gyereket kellett (ennyien nem mennek táborba) elosztaniuk az iskola különböző osztályaiba, figyelembe véve a gyerekek szintjét és képességeit, az esetleges összeférhetetlenséget és a fiú-lány arányt. Elmondta, hogy a beosztáshoz az igazgatónőn kívül az összes érintett tanítónak ott kellett lennie (nyolc személy), és hogy iszonyú bonyolult volt az egész, azaz a döntés megváltoztathatatlan és megfellebbezhetetlen: Boninak egyedül kell végigcsinálnia a hetet egy új osztályban.

Eléggé csalódott voltam, mert a mi életünk másról sem szól, mint Boni szociális lemaradásáról, nehéz volt hát elképzelnem (holott az eszemmel jól tudom), hogy ez nekik nem szempont. Ráadásul Boni a döntésében tényleg figyelembe vette azt a tényt, hogy nem lesz egyedül.

Én csalódott voltam, Boni viszont alig bírta megállni, hogy a tanítónő előtt sírva ne fakadjon. Láttam rajta, hogy küszködik a könnyeivel. Szerintem a tanítónő is érezte, hogy ezt egy kicsit elszúrta; próbálta Bonit rábeszélni viccesen („Vissza sem akarsz majd jönni az én osztályomba, annyira tetszeni fog!”), próbált észérvekkel hatni rá („Csak egyetlen hétről van szó”), próbált hízelegni („Gondolj bele, negyedik osztályba kerülsz!”), próbált fenyegetőzni („Ha nem jelensz meg hétfő reggel az iskolában, az igazgatónő azon nyomban írni fog a szüleidnek!”). Ez a múlt héten történt; én már láttam magunkat, amint egész hétvégén egy durcás, rossz kedvű, fenyegetőző gyerekkel fogok vitatkozni arról, hogy kötelező-e a suli vagy sem.

Kértem még a tanítónőtől pár percet személyesen, addig Z. és Boni kiment. Azt kérdeztem tőle, hogy szerinte ha valami ajándékot ígérnék Boninak, az megoldás lehet-e, végszükség esetén. Elmeséltem neki, hogy Boni az ismeretlen helyeztekben leblokkol, ezért neki sokkal több időre, megértésre, elfogadásra van szüksége az elején. Viszont ha már úgymond „beletanult” a dolgába, akkor teljesen normálisan viselkedik, sőt, általában élvezi is!

Ekkor a tanítónőnek eszébe jutott egy ötlet: megkérdezte, hogy mi lenne, ha Bonit még aznap, anélkül, hogy erről előre szólna neki, átvinné ebbe a bizonyos negyedik osztályba, és otthagyná egy órára? Ez délben történt, ebédre hazavittük Bonit, délután még volt tanítás. Azt javasolta, hogy ne szóljak Boninak semmit, és délután „kipróbáltatja” vele az osztályt.

Nekem is rögtön megtetszett az ötlet. Teljesen Bonira volt szabva az elképzelés, aki nehezen szánja rá magát az új dolgokra, magától nem kezdeményez, nagyon biztonsági játékos, kell neki ez az úgynevezett első lökés – hogy aztán ő legyen a legboldogabb az új élményeivel. Hány és hány ilyen eset fordult már elő! Legutóbb például a tavaszi szünetben: egy családi piknikre voltunk hivatalosak 10 felnőtt és 13 gyerek társaságában, akiket Boni a Covid óta nem látott. El sem akart jönni. A piknik első két órájában nem mozdult el mellőlem, a harmadik órában kezdett fölengedni, a végén Harry Potter-varázsigékkel boldogította a felnőtteket (a gyerekekhez csak a legeslegvégén mert szólni). Másnap vissza akart menni.

Nagyon jól ráérzett a tanítónő, mert most is pontosan ez történt. Boni az ebéd alatt még fogadkozott, hogy ő bizony nem megy egyedül más osztályba, nagyok közé, ne is próbáljuk erőltetni. Én viszont már tudtam, hogy pedig bizony még aznap ki fogja próbálni – de a tervnek megfelelően nem mondtam el neki, sőt, Z-nek sem említettem.

Aznap Boni ragyogva, sőt büszkén jött ki a suli kapuján. Elújságolta, hogy egy teljes órát töltött az új osztályban, ahol tök szimpi a tanítónő, minden gyerek mellé akart ülni, és az egyik kisfiút még ismerte is szolfézsról. Nagyon megkönnyebbültünk! Reggel már alig várta, hogy mehessen, tegnap este pedig tudálékosan mutogatta a feladatokat, amiket a tanórán csinált.

Néha az az érzésem, hogy úgy ismerem a gyereket, mint a tenyeremet.

Június

Este nyolckor ilyen magasan áll még a nap

Attól eltekintve, hogy Bonival mindketten pollenallergiásak vagyunk, a június az egyik kedvenc hónapom. Nem is annyira a levegőben szálló balzsamos hárs-, akác- és loncillat miatt, nem is a hosszú, napos esték miatt, hanem mert szinte már nem is vagyunk itt. Lélekben a nyaralásra készülünk. Utolsó bevásárlókörútjaimat teszem könyves- és ruhaboltokba, otthon pedig azon is el kell gondolkodnom, hogy megéri-e kibontani egy üveg lekvárt vagy elkezdeni egy hosszabb könyvet. Normálisan kitakarítani meg már szinte teljesen felesleges!

A konyhába pedig kizárólag júniusban süt be a nap, kora reggel

Kreatív megoldások

Emberek készségeit kell értékelnem egy komplex szövegértési feladat alapján. Az objektivitás és az összehasonlíthatóság miatt az értékelés előre meghatározott kritériumok alapján zajlik, amiről kapok egy részletes tájékoztatást, és amihez el kell végeznem egy félnapos tanfolyamot. A következőket kell értékelnem: a feladatot elvégző ember megértette-e a forrásdokumentumokat, átlátta-e és rangsorolta-e a benne foglalt infókat, talált-e hatékony megoldást a felvázolt problémára és a megoldást közérthetően, strukturáltan be tudta-e mutatni. Az egyes készségek különböző részkészségekből állnak, mindegyiket külön kell pontozni. Ilyesmik, hogy problémamegoldó készség, rugalmasság, elemzőkészség, kommunikáció stb.

A képzésen elmondták, hogy a kreatív megoldásokért is pont jár, de értelemszerűen az ilyen megoldásokat még a vizsga összeállítói sem tudják előre megjósolni, hiszen pont attól kreatívak, hogy előtte senki sem gondolt még rájuk.

Asszem én magam nem nagyon tudnék kreatív megoldással előrukkolni (főleg nem vizsgakörnyezetben), de felismernék egy ilyet, legyen is bármennyire megfoghatatlan fogalom. Kreatívnak hívok például egy fordítást akkor, amikor az a kollégáimnak jut eszébe. Én csak gyönyörködöm ilyenkor, és azon gondolkodom, hogyan csinálta – vajon mi megy végbe az illető agyában? Fordítani annyira könnyű szó szerint. És annyira nehéz kreatívan. 

Csak éppen, gondolkodtam tovább, hogyan fogom összetevőire bontani a kreativitást. Mert ha fordításról van szó, a kreatív megoldás maga a tökéletesség, hiszen értelemszerűen épp annyira hű az eredetihez, és épp annyira rugaszkodik is el tőle, amennyire kell (pont emiatt kreatív). Kreatív, TEHÁT kitűnő.

Aztán történt valami, ami jól illusztrálja, hogy az élet más területén a kreativitás nem mindig előny, és hogy nem mindig a kreatív megoldás a legjobb. Nemrég az egyik IT-programot frissítették nálunk, át kellett álnunk az új felületre, ami járt némi bonyodalommal. Eltűnt például egy olyan funkció, amelyet én addig naponta használtam; két kattintással beimportáltam bizonyos dolgokat egy bizonyos helyre (teljesen mindegy, hogy mit hova), ahonnan szükség esetén előhívtam őket. Két kattintásnyi munkával rengeteg időt és fejtörést takarítottam így meg. Csakhogy ezentúl erre nem nyílt lehetőség.

Az IT-s pasi kreatívabbnál kreatívabb dolgokkal rukkolt elő. Konvertálóprogramot telepített a gépemre, furfangos kerülőutakat javasolt az importáláshoz, a letöltéshez, többfélét is. Kifogyhatatlanul ontotta magából az újító ötleteket. Kreativitásból tényleg tíz pontot adtam volna neki tízből.

Csak épp azt nem értette meg, ami a lényeg volt számomra: hogy én erre a munkamozzanatra tényleg nem szeretnék két kattintásnál többet szánni, mert annyit azért nem hoz a konyhámra, amennyi erőfeszítésbe különben kerülne. Nem értette meg, hogy nem akarok adatbázisokat építgetni-frissítgetni, konvertálgatni, annyit nem ér meg az egész. Úgyhogy a bámulatos, kreatív, tízpontos megoldásaiból azóta sem használok föl semmit, mert egyik sem célravezető. Kreatívak, DE feleslegesek.

Magyar magánhangzók és dupla mássalhangzók

Boni magyarul olvas fel, lassan betűzgetve a szavakat:

– ..á kö-vét-kéző nápon, dél...dél...déltájt á Róká odáült á t...t... töl...töl...tölgyfá alá, hogy megvárjá a Nyulát...

Kikerekedett szemmel rámnéz, és franciául hüledezik egy sort, fordítom:

– Meg akarja varrni a Nyulat?? Te jó ég! Szerinted hogyan...?

Magázás és önbizalom

Szerintem továbbra is lemagázni valakit, miután fölajánlottuk neki a kölcsönös tegezést, ugyanolyan udvariatlanság, mint kérés nélkül a tegező formulát használni. A férjem szerint nem, ő azt állítja, hogy van különbség: míg a kapásból letegezés példátlan illetlenség, addig a kérésünk ellenére elkövetett magázás nem az.

Pedig vele történt meg az eset. Az új gitártanárja (a régi tanár pár hete fiatalon hirtelen meghalt, rettenetes) elutasította a Z. által felajánlott tegezést, mondván, hogy ez neki „nem fog menni”! Az előtte és az utána érkező tanulókat vígan tegezi. Z-t továbbra is magázza. Az én olvasatlomban ha van valami, ami példátlan illetlenség, akkor az ez. Mert míg valakit kapásból letegezni annyit jelent, hogy egyszerűen egy pofátlan tahó vagyok, a tegezés visszautasításából én azt olvasom ki: te jó ég, maga ehhez túl idős!

Vajon a magyar nyelv miatt, vagy női mivoltomból fakadóan érzem úgy, hogy én egy percig sem tudtam volna elviselni egy ilyen tanárt? Z-nek is rosszul esik, persze. Csodálkozik. Minden óra után vekeng egy sort, hogy a pasi magázza. De teljesen máshogy reagál, mint ahogy én reagálnék egy ilyen helyzetre.

Én: azonnal és végérvényesen elkönyvelem bunkó fasznak a pasit, és hiába van már csak egy hónap a tanévből és hiába van már ez a hónap kifizetve, azon melegében bemennék a titkárságra, lemondanám az óráimat, és átkérném magam egy másik tanárhoz ősztől. Mindenzt a lehető leghangosabban intézném, egy szót sem ejve a problémáról, nyomatékosan éreztetvén azonban, hogy egy percig sem maradok ennél a tanárnál – igen, imádnám ezt az aljas bosszút. Attól kezdve levegőnek nézném a pasit, és az egész sztorit megpróbálnám elfelejteni.

Z: egyrészt hetek óta panaszkodik, másrészt nem lép. Igen, nem a gyors döntések embere, és valszeg sokkal enyhébb a pasiról alkotott diagnózisa is (ahogy írtam, nem aposztrofálná bunkó fasznak, de még csak udvariatlan alaknak sem), de van még itt pluszban valami: szerintem ő még mindig azt gondolja, hogy el fogja érni ezt az összetegezegődést. Bízik abban, hogy sikerül a saját javára fordítania a helyzetet, és a gitártanár kénytelen lesz belátni, hogy egy ilyen (fantasztikus, fiatalos, szimpatikus) embert egyszerűen tegeznie kell. Őrület, hogy Z-nek annyi önbizalma van, amennyi nekem és Boninak együttvéve sincs; míg én önérzetesen kihátrálnék a konfliktusból, ő szembeszáll, próbálkozik, reménykedik, nem adja fel.

Régebben megfigyeltem, hogyan keres parkolóhelyet egy olyan környéken, ahol 18 óra után már alig lehetett találni: álhatatosan fürkészte az utcákat, kitartóan figyelte az előttünk haladó, mögöttünk jövő stb. autókat, hogy ők is parkolni szeretnének-e, mert ha igen, akkor más utcákon próbálkozott. Lerít róla, hogy mit gondol: ha van egyetlen szabad hely a környéken, akkor az – szerencsével, ügyességgel, kitartással – az övé lesz.

Ugyanebben a helyzetben én csak lemondóan sóhajtoztam. Meg voltam győződve róla, hogy mások úgyis előbb találják meg azt az egyetlen szabad helyet. De ha valami csoda folytán mégis nekem jutna, nos, akkor úgysem tudnék beállni.