2016. április 30., szombat

Mennyi holmi kell egy embernek hét napra?

Egy aszkéta férfiember pl. ennyivel is beéri:


Egy fázós fehérnép viszont már több csomagot igényel:


Brit tudósok szerint egy 2,5 éves gyerek egy hétre való cucca testtömegének többszörösét is kiteheti:


Nem is megyek én már sehova pár napra, nem éri meg. Egy hét a minimum! Viszont asszem vérprofik lettünk listaírásban-pakolásban-csomagolásban-rendrakásban, soha, semmit nem felejtünk otthon! Mondjuk nincs is mit: mindent elhozunk.

2016. április 26., kedd

A jegyzőkönyvbe

Ma, 2016. április 26-án, 18 óra 15 perckor az északi szélesség 49., és a keleti hosszúság 6. fokán...

... havazott!

2016. április 24., vasárnap

Zoli

Soha nem gondoltam még ennyit az unokatesóimra, Dórira és Zolira, mióta Boni megszületett. Az összes lehetséges személy közül, mindkét oldalt (franciát és magyart) megvizsgálva és a saját gyerekkori képeimet is figyelembe véve, leginkább rájuk hasonlít a legjobban. Pedig a 9 és az 5 év korkülönbség (a javukra) miatt nem is ismertem őket gyerekként, mégis őket látom viszont Boni fotóin és mimikájban. Rengeteget gondolok arra, hogy Zoli biztos ilyen lehetett kisfiúnak.

Dóri a család középpontja. Baráti társaságokat, osztályközösségeket, ötfős családot tart össze, nála futnak össze a szálak, mindenről tud, mindenről véleménye van, rokon- és ellenszenvek kereszttüzében áll, számon tartják, számít(anak rá), intelligens, szép, érdekes, kisugárzása van, és az a típusú ember, akivel élmény beszélgetni: úgy tud mesélni, hogy az ember legszívesebben napokig hallgatná. A szelíd, visszahúzódó, bogarakat gyűjtögető és néha bizony ügyefogyottként viselkedő Zoli mellette mindig is a másodhegedűs szerepét játszotta. Jól illusztrálta ez az a tény, hogy ő kapta azt a szobát, amelynek két ajtaja volt, így a szobája tulajdonképpen átjáróház volt Dórié és az előszoba között (ismeri valaki ezt a típusú panelt?).

Zoliról nagyon kevés emlékem van. Fájdalmasan él bennem pl. egy nyári délután: vidéken voltunk mind a négyen, gondolom a nagymamánknál nyaraltunk. Zoli pillangókat gyűjtött, de nem volt hova felszögeznie (jujj) őket, kellett volna egy zsírpapír (ne kérdezzétek, miért). Sehonnan nem tudtunk ilyen papírt keríteni, míg Zolinak támadt egy ötlete: ha vennénk egy sütit a cukrászdában, leszedhetnénk a köréje tekert zsírpapírt! A baj csak az volt, hogy zsebpénzüket Dóri kezelte, aki kategorikusan és ridegen visszautasította, hogy sütire költsenek belőle. Ezt se kérdezzétek, hogy miért. Az tuti, hogy ha még emlékszik a történetre, akkor álmatlan éjszakákon szégyenkezve és nyomorultul bánja az egészet.

Zoli harmincvalahány éves volt, amikor egy nap rosszul lett. Elment a körzeti dokihoz, ahonnan mentővel szállították kórházba. A tüdejét támadta meg egy vírus, őt, aki soha egy szál cigit nem szívott el. Pár napig volt kómában, de nem tudták megmenteni, fiatalon, ereje teljében, egy hülye vírus miatt halt meg. Mondom, alig emlékszem rá, mindig is Dórival voltam jóban, erre most... most rengeteget gondolok rá. Született egy kisfiam, kiköpött kiskori mása Zolinak, akivel alig beszélgettem pár órát egész életében.

Azért jutott ma eszembe, hogy ezt leírom, mert beszállt egy légy a konyhánkba. Boni megbűvöltem bámulta a jelenséget. Miután elszállt, keresgélni kezdte a lakásban és méltó izgatottságban töltve az utána következő tíz percet, ötvenszer föltette nekem a kérdést, hogy hová röpült el, mit csinál most – vajon ő is ilyen bogarazós lesz?  Dóri egyik fia is megszállott bogár- és rovargyűjtő. Vajon lehet örökölni érdeklődési kört?

2016. április 19., kedd

Egy helyzet, egy ember és egy tanulság

Délután elmentünk mindhárman a közeli optikushoz, hogy válasszunk Z-nek szemüvegkeretet, és csináltasson magának egy új szemüveget. Egy jó fél órát töltöttünk ott, ami alatt Z. felpróbálta, én pedig véleményeztem a szóba jöhető kereteket, és ami alatt Boni minden olyan viselkedésmintát szabályszerűen produkált, ami egy 2,5 évestől elvárható: kiabált, futkározott, leszedegette az alsó polcról a szemüveget, csörömpölt a legókkal, minden székbe beült, majd fölállt rájuk stb.

Én most már úgy vagyok vele, hogy amíg nem önveszélyes, és amíg másokat is minimális mértékben zavar, addig nem nagyon szólok rá. Persze a leszedegetett kereteket visszatettem a helyükre, és miután elmentünk, elpakoltam a szétszórt legókat, ilyenek, de nehéz volt egyszerre a férjem fejét is megszakérteni és Bonit is megregulázni. Igaz, figyelhettem volna a gyerekre jobban, mert azért arra tudtam lopni egy kis időt, hogy saját magamnak is nézzek keretet: jelenlegi akciójuk értelmében ugyanis a szemüvegkeret árából lejön az életkor szerinti hányad, azaz mi ketten már ingyen kaphatnánk egy keretet!

A boltban három eladó és két házaspár tartózkodott. Mindenki nagyon kedves volt Bonival, de főleg a bolt főnöke, egy idősebb (kb. 60%-os kedvezményre jogosult életkorú) pasi. Amikor Boni a lába elé rúgott egy ikeás fellépőt, bocsánatot kértem a pasitól, és fölvettem a műanyag cuccot.

- Ugyan! Miért kér bocsánatot, hölgyem?
- A fiam épp most rúgta ide ezt...
- Semmi baj! Nem fog ez eltörni!

Utána elkedélyeskedtünk, megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélek Bonihoz, és elmesélte, hogy Budapestre mindenképpen el szeretne látogatni. Még Boni szép szemét is megdicsérte, és ha jól emlékszem, meg is simogatta a pofiját. Minden részlet fontos, este a férjemmel együtt próbáltuk meg összerakni a részleteket és kielemezni a történetet.

Miután kiválasztottuk a legjobb keretet (szemüvegkeret-ügyben mindketten bonyolultak vagyunk, fél óra erre nem elég, de csak ennyink volt), én a kis hurrikánnal hazamentem, hogy Z. nyugodtan véglegesítse a vásárlást. Szóval a történet csattanójának nem voltam se szem- se fül tanúja, Z. elmeséléséből tudom csak:

Kiderült, hogy az a kedvezmány pont úgy nem is érvényes, ahogy azt elmondták neki, ezért, mivel a szemüveg nem volt csúcsszuper, Z. elállta a vételtől. Azzal indokolta, hogy mi ebbe a keretbe nem szerettünk belé. Tulajdonképpen kompromisszum lett volna, ami a kedvezményes ár miatt megérte volna, de teljes árat nem fizetne érte. Erre a bolt (egy drága láncolat egy tagja!) idős vezetője ezt mondta a férjemnek:

- Nem veszi meg?? Miután a fia végigköpködte a boltomat?

Számos döbbenetre és elképedésre adhat (és adott is) ez a megjegyzés okot. Itt van mindjárt az, hogy egy kereskedővel állunk szemben, akinek nem az az érdeke, hogy magára haragítsa a potenciális vevőit. Márpedig azzal, hogy lekezelően és becsmérlően nyilatkozott egyrészt a fiunkról, másrészt nevelési módszereinkről, nem nyert új vevőket saját maga számára, sőt, mi oda többet a lábunkat nem tesszük be (mondanom sem kell).

Ugyanakkor nem csak a kereskedő beszélt belőle, hanem az ember is, mégpedig egy olyan ember, aki pár perccel azelőt nem csupán mézesmázos hangon biztosított afelől, hogy egyáltalán nem – de a legcsekélyebb mértékben sem! – zavarja a 2,5 éves gyerek, hanem még kedvesen beszélgetett is vele (most jut eszembe, a nevét is megkérdezte). Nem ezt hívják kétszínűségnek?

Fura módon engem teljesen padlóra küldött a történet. Én nem azok közé az anyukák közé tartozom, akik meg vannak győződve arról, hogy a gyerekük kiemelkedően tehetséges vagy valamiben elképesztően jobb, mint a kortársai, és meglátja majd a világ: zseni lesz belőle. Én inkább azok közé tartozom, akik azt hiszik, hogy a gyerekük ellenállhatatlanul cuki. De annyira, hogy ettől a cukiságtól mosolyra fakad mindenki az utcán, ellenségek esnek egymás karjába és eljön a világbéke. Menstégemre legyen mondva, eddig kivétel nélkül mindenki ezt az elképzelést erősítette meg bennem, még ez a pasi is, addig a bizonyos mondatig.

Vajon hányan lehetnek, akiket valójában idegesít, zavar, bosszant vagy dühít a gyerekem? Nem, nem is ez a valódi kérdés. Valójában azt szeretném tudni, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ilyen gyönyörű, élénk és szeleburdi kisfiúból annyit regisztrál csak valaki agya, hogy basszus, ez végigköpködte a boltot (amúgy elképzelhető, de én ezt pont nem láttam).

És ha ez így történt, akkor tényleg jobban kell vigyáznom. Én mondjuk simán rászólok bárkire, ha legálisan várom el, hogy máshogyan viselkedjen (pl. az usziban szólok, ha valaki ugrál az úszósávban), de Z. nem ilyen, szerinte ezt nem várhatjuk el senkitől (ő ilyenkor átúszna egy másik sávba). Én azt feltételeztem, hogy ha zavarja őket Boni viselkedése, akkor minimum udvariasan figyelmeztetnek, de semmiképpen nem udvarolnak neki. Vagy legalábbis megértik, és lenyelik a békát, hiszen ahhoz, hogy Z. ott vásároljon (én sem voltam messze attól, hogy elhatározzam magam), Boninak mindenképpen ott kellett lennie.

2016. április 18., hétfő

Szeretek reumatológushoz járni


Valamikor ugyanis törvényszerűen elhangzik a következő mondat: 
"De hát maga még OLYAN fiatal!" 

2016. április 14., csütörtök

Dolgok, amelyek hiányoznak Budapestről

Vera posztja kapcsán (kérésére) én is csináltam egy listát, nem teljes, de az aktuális állapotot jól összefoglalja.

- Az időjárás, pontosabban az éghajlat. Hogy nem kell két zoknit húzni és télikabátot venni április közepén.
- A lakásom: az illata, a hangulata, a kényelme, az, hogy amikor ott vagyunk, akkor mindig szabadságon is vagyunk egyben.
- A Rákóczi téri piac reggel. A Mikszáth tér délben. Az Andrássy-n végigsétálni este.
- A mamám főztje: raguleves, rántott hús uborkasalival. Vagy bableves palacsintával (a telekszomszéd-féle sárgabarack-lekvárral). Paprikáscsirke.
- Az, hogy a fizum többet ér, mint itt.
- A Szentendrei-sziget (leszámítva a szúnyogokat).
- A jegeskávé, a bodzás limonádé, a Túró Rudi, a kefír, a paprika, a lángos, a savanyú káposzta.
- Az a gondolat, hogy minden szójátékot, rejtett jelentést, mögöttes tartalmat, kulturális utalást kiértek a négyeshatoson utazók beszélgetéséből.
- A Libri, a Szamos, a Török, az Allée, a Margit-híd, az esti panoráma, a kivilágított Vár, az Újlipótváros, a Rózsadomb.
- Az, hogy sok budapesti helyszín életem fontos színtere volt, és azt is, hogy sok budapesti helyszín teljesen más (jobb, szebb), mint régen.
- Annak tudata, hogy akármikor általános iskolai osztálytárssal futhatok össze.

Őszintén megvallva, dolgok mindig is jobban hiányoztak, mint a személyek. Talán azért, mert a fontosakkal úgyis napi (heti) szinten tartjuk a kapcsolatot, és még az a helyzet is elő szokott állni, hogy amikor otthon vagyunk, nem is találkozom velük olyan sokat. Nehéz ügy ez a kétlakiság!

2016. április 13., szerda

Egy másik érvelési hiba: a Nirvána-érv


Nem mondod, hogy kikapcsoljátok a wifit estére/még mindig menetiránnyal szemben ültetitek/nem meritek baby-sitterre hagyni/biokajával etetitek/nem adtok ollót a kezébe/szívrohamot kaptok, ha föláll a csúszdán, és lábon szeretne onnan lejönni? Feleslegesen aggódjátok halálra magatokat! MINDENT úgysem lehet kivédeni.
 
Igaz, hogy egy 2,5 éves gyerek számára (sőt, bárki számára) tele van a világ veszéllyel, elég kimenni az utcára, bármikor elüthet egy autó. Sőt, ki sem kell menni, itthon is történhet malőr, állítólag az otthoni balesetek gyakoribbak, mint a közlekedési balesetek. Van egy csomó minden, amit lehetetlen kivédeni: robbanthatnak a terroristák pont azon a reptéren, ahonnan indulunk, leéghet a ház, amikor alszunk, rám eshet egy virágcserép az utcán stb., stb. 

De az a tény, hogy az élet csupa veszély, nem jelenti azt, hogy nem tehetünk valamit azok ellen a veszélyek ellen, amelyek kis erőfeszítéssel megelőzhetők. A logikus pont az lenne, hogy mivel ennyi veszély leselkedik egy gyerekre, menteni próbálom a menthetőt. Másképpen fogalmazva: oké, hogy nem tudok garantálni a gyerekemnek egy kockázatmentes utopisztikus világot, de a lehetőségeim határain belül megpróbálhatom megelőzni a balesetek/betegségek egy kis hányadát.

A helyes érvek pl. az alábbiak lennének:

- Nem mondod, hogy kikapcsoljátok a wifit estére, nincs még bizonyítva, hogy káros lenne!
- Nem mondod, hogy még mindig menetiránnyal szemben ültetitek, szerencsétlen gyereknek hányingere lesz!
- Nem mondod, hogy nem meritek baby-sitterre hagyni, el fog szürkülni a kapcsolatotok, ha nem jártok el kettesben!
- Nem mondod, hogy biokajával etetitek, tök kevés az esélye, hogy bármi baja lenne a vegyszerezettől!
- Nem mondod, hogy nem adtok ollót a kezébe, hogyan tanulja meg így, hogy az veszélyes?
- Nem mondod, hogy szívrohamot kaptok, ha föláll a csúszdán, és lábon szeretne onnan lejönni! Hát csak ügyesedne!

2016. április 11., hétfő

Déjà vu


Olyan fura érzésem van... Mintha csak pár napja csináltam volna UGYANEZT...

2016. április 8., péntek

2016. április 7., csütörtök

Mi lehet ennél cukibb...?


Mint egy 2,5 éves, pelusos, zoknis kisfiú lábikója? Hurrá, jön a rövidnadrágos idő!

2016. április 4., hétfő

Erre születni kell!

Hétvégén összefutottam a belvárosban Grófnő fedőnevű kolléganőmmel. A találkozásról eszembe jutott, hogy el kell meséljem, hogyan öltözöm föl reggelente, ha be kell mennem a mh-emre. Ruházatomat a hosszú vonatút, az átszállás, a gyaloglás, a tömött buszon zötykölődés, és a folyamatos eső predesztinálja, és így inkább praktikus, mintsem csinos: farmer, kapucnis kabát, hegymászócipő (télen), hátizsák. Érthető, nem?

Elmondom, hogyan csinálja végig ugyanezt az utat Grófnő barátnőm, sőt: úgy általában hogyan néz ki. Isten bizony egyetlen fondorlatos túlzást, egyetlen kiszínezett félmondatot, felnagyított részletet vagy írói cirádát sem teszek hozzá a valósághoz. Ha máshol olvasnám, talán én sem hinném el, de: ez a lány minden nap úgy néz ki, mintha címlapfotózásra indult volna! Tökéletes smink az alap. Belőtt haj. Minden nap más fülbevaló (lehetőleg olyan jó hosszú, ami nekem tuti beleakadna a táskámba). A nadrág (vagy szoknya) tökéletesen passzol a fölsőhöz (színben, anyagban, stílusban stb.), de a rúzs (eleve: rúzs!!) színéhez és a táskához is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor 80 ezer ingázó (hivatalos statisztika, brrrr) közül kell megtalálnom őt a pályaudvaron, semmi problémám sincs a dologgal, mert annyira feltűnő jelenség, hogy lehetetlen nem észrevenni. Parfümfelhő. De a legmeredekebb: a cipői. Mert azok egytől egyik magassarkúak. Napi 60 km-es ingázáshoz! És képzeljétek, egyszer elárulta: neki egyáltalán nincsenek tornacipői! Igaz, farmernadrágot sem láttam rajta soha. Mondanom sem kell, most hétvégén is úgy nézett ki, mint Katalin hercegnő: fehér kabátban, elegáns ruhában, fehér nylonharisnyában, szörnyen kényelmetlenül kinéző, de baromi csinos cipellőben... még jó, hogy nekem legalább a hajam meg volt mosva...

Pár hónapja uzsonnára voltunk hivatalosak hozzá egy vasárnap délután. Az még szinte semmi, hogy három különböző saját készítésű süti várt minket az asztalon... de Zsolnay-készletből ettünk! A három, asztal körül kergetőző gyerekkel!

Aztán meg amikor felújítottuk Z. házát, és a parkettákat nézegettük, megkérdeztem tőle telefonon, hogy náluk bevállt-e a nappaliban a parketta (nem szeretem a járólapot), mert azt hallottam, hogy a gyakori használattól hamar tönkremegy, a magas sarkú cipőktől meg kilyukad. Ezt válaszolta: – Ugyan! A miénknek semmi baja, egyáltalán nem lyukas. Pedig tudod, hogy én itthon mindig magas sarkúban vagyok!