2014. augusztus 29., péntek

Mit csinálnék másképp?

- A szülés várható időpontja előtt két hónappal hagynám abba a munkát. Azzal is számolni kell, hogy nem várja ki a beharangozott dátumot!
- Nem premier plánban készítenék fotókat az újszülöttről, mert így nem látszik, milyen kicsi volt is valójában.
- Nem tenném el nagyon mélyre a születésére kapott 6-9 hónapos ruhákat, bármilyen óóóóriásinak tűnnek is (valójában pedig milyen picikék).
- Nem mobiltelefonoznék a szoptatás alatt - szerencsére kb. 3 hónapos korában abbahagytam. Csak nem érte addig annyi sugárzás!
- Nem vennék babahordozót: soha nem szerette igazán.
- Felráznám a D-vitaminos üveget, mielőtt adok neki belőle. 8 hónapos korában szembesültem ezzel az utasítással... remélem, kapott azért belőle így is.
- Jobban beleásnám magam a babakocsi használati utasításaiba, így talán előbb rájöttem volna, hogyan lehet csomaghordó hálót szerelni a kocsi aljára.
- Nem próbálnám ki a Suttogó módszert. (még jó, hogy több módszerrel nem kísérleteztem)
- Nem Avent pürésítőt vennék, hanem Beabát. Grrrrrr!! (nehéz belőle kiönteni a felesleges vizet)

Azért szerencsések vagyunk, mert a lényeget, azaz az ezermillió puszit a fejecskéjére, azt ugyanígy csináltuk volna!

2014. augusztus 26., kedd

Ideál

Ha van olyan emberi tulajdonság, ami lenyűgöz, az a pozitív gondolkodás. Talán mert belőlem eléggé hiányzik, bárhogy igyekszem. Nem hülye idézetek FB-on történő közzétételére gondolok, hanem arra, amikor az illető a jég hátán is megél - azaz vesse bárhová a sors, kesergés helyett élvezi az életet. Ez a tulajdonság észrevételem szerint kéz a kézben jár egy másikkal: az ilyen emberek nem nagyon szoktak rosszindulatú pletykákat terjeszteni, másokról fröcsögni stb. Nem mintha mindenkiről csak jót gondolnának, hanem mert tudják: az ember saját magát jellemzi, ha rosszat mond valakiről annak a háta mögött.

Nem tudom, követtétek-e Ilonka blogját. Számomra példaértékű, ahogy egy durva válás után felállt a padlóról és hogy milyen posztokat tesz közzé mostanában, egy évvel a szakítás után. Én kb. még ott tartanék, hogy a sebeimet nyalogatom és az emberiséget hibáztatom. Amivel ugye, nem mennék semmire. Vajon mi a titka, vagy legalábbis melyek az összetevői egy ilyen pozitív életszemléletnek? Azt hiszem, először is az önsajnálat teljes hiánya, aztán az önbizalom, majd a jobb jövőbe vetett hit, és végül a támogató család (vagy barátok).

Én ezt el akarom tanulni!

2014. augusztus 21., csütörtök

Kis gyerek, kis gond...

Mindent értek!

De szerencsénk is volt. Született egy viszonylag nyugodt kisbabánk, akivel - az altatás kivételével - nem voltak nagyobb gondok. Jól evett, sokat aludt, nem volt beteg, elég jól meg lehetett nyugtatni, ha sírt. Volt segítségem, a fizikai erőnlétem sem hagyott cserben - 9 hónapig végülis nyaraltam: sokat olvastam, németül tanultam, gitározni kezdtem, esténként filmeket néztünk, főztem, rengeteget telefonáltam, vendégeket fogadtunk stb. Hallottam persze én is rémtörténeteket kialvatlan szülőkről, napokig a fürdőszobáig el nem jutó anyákról, órákig bömbölő babákról, cumizavarról, hasfájásról stb. de mindent összevéve úgy gondoltam, ez a babázás körüli felhajtás picit túlzás. Kicsit már vártam is a dackorszakot, hogy legyenek már végre problémák: a készséges és türelmes kisbabám végre akarjon már valami olyat is, amit megtenni nekem nehézséget okoz. Igaz, hogy október óta egyetlen éjszakát, ha átaludtam, de ez nem számít: egyáltalán nem fárasztó, simán visszaalszok.

Na de szóval mindent értek már! Nem is kellett kivárni a dackorszakot. Elég volt, hogy megtanuljon helyet változtatni és komolyan mondom, az életem (életünk) megváltozott. Eddig nyugodtan interneteztem reggeli közben, amíg Boni a szőnyegen molyolt? Most már örülök, ha meg tudom inni a gabonakávémat, amíg még meleg. Vége a nyugodt gitárkoncertnek délutánonként, Boni a pedáltartót harapdálja és a kottatartót szeretné magára dönteni, ha pedig leülök a földre, a húrokba csimpaszkodik.

Amit most írok, az valószínűleg minden gyakorló anyának egyértelmű, csak nekem újdonság még: egy szabad percem sincs! A járókába naponta 5 percet hajlandó eltölteni, az pont elég egy délelőtti és délutáni pisilésre (nekem), meg gyorsan berakni a mosást. Különben pedig ott állok fölötte, mellette, mögötte, és kapom el, amikor esik, húzom vissza, amikor a konnektorokat (cipőket, ajtókat) közelíti meg, veszem el tőle a kis szöszöket (mikor mossak fel?), amiket a szájába akar gyömöszölni. Budapesten kicsit jobb volt a helyzet, többen voltunk rá, a lakás is szellősebb, becsuktunk pár ajtót, és védve volt sok minden ellen. De itt egy nagy légtér van lent, tele veszélyforrással (vagy én parázom túl): üvegajtók, éles szélű kisasztal, labilis radiátorok, kőkemény járólap stb. stb.

De már kezdek hozzászokni. A kezdeti sokk volt durva, amikor rájöttem, hogy mostantól ez már nem lesz sétagalopp. Cserébe viszont iszonyú cuki (de hogyan lehetett ezt fokozni?), ránk néz, ha valami újat csinál, örül nekünk, puszit ad, cérnahangon gagyarászik, jaj, el kell olvadni.

2014. augusztus 17., vasárnap

Ötletbörze: mi mindent csinálhat egy 9 hónapos gyerek egy 2 óra 20 perces repülőjáraton?

- tálca leengedése és felemelése ötvenszer, majd annak tenyérrel erőteljes püfölése (5 perc)
- pohártartó birizgálása (7 perc)
- hamutartó tüzetes megvizsgálása (5 perc)
- a két ablaküveg közé szorult (döglött) szúnyog figyelmes tanulmányozása, hatalmas kacagással kísérve (3 perc)
- hozott játékkal folytatott szabályszerű játszás (10 másodperc)
- a szomszéd utassal való kokettálás, karjának ritmikus ütögetése, ellenállhatatlan bájmosoly bemutatása (5 perc)
- biztonsági öv kicsatolása (hatszor-hétszer), a csat összenyálazása (5 perc)
- hányószacskó gyűrögetése és kóstolása (5 perc)
- (ha szerencsénk van:) a mögöttünk ülő nénivel kukucsozás (10 perc és örök hála)
- ölben fölállás és ott rugózás, közben gagyarászás, a légiutas-kísérők után kurjongatás (5 perc)
- szopizás (15 perc)
- ölben cipeltetés fel- és alá üdvözült mosollyal, az utasok megbámulása (10 perc)
- alvás (10 perc)

A fennmaradó 54 percre és 50 másodpercre a szerkesztőség szívesen vesz további ötleteket!

2014. augusztus 9., szombat

Itt csak (?) nyertesek vannak

Van ez a slow travel nevű mozgalom (divat, trend), hogy a látnivalók és nevezetességek hajkurászása helyett inkább élni kell egy adott városban - most akadtam rá egy FB-megosztás kapcsán. Nos, e címke ismerete nélkül is mi minden nyáron megvalósítjuk itthon ezt a nyugodalmas turizmust. Még Boni előtt is, de most aztán végképp: általában 7-8 között kelünk (a kis ébresztőóránk függvényében). Délelőtt piacozunk, bevásárolunk, vagy egyéb intéznivalót végzünk és meghintáztatjuk Bonit; majd ő alszik a babakocsiban. Van, hogy beugrom egy közelben dolgozó barátnőmhöz és együtt megiszunk valamit. Ebédre hazaérünk: először Bonit etetem meg, aztán mi ebédelünk, majd mindenkinek csendespihenő. Délután 3 és 5 között indulunk el újra, vagy itt maradunk a környéken újabb játszóterezésre, vagy pedig usziba megyünk, esetleg be a városba. Néha én kimenőzöm, néha hozzánk jönnek. Bonit itt 8-9 körül tesszük le aludni, és mi még éljük az életünket úgy éjfélig - ekkor szoktam hódolni az olyan hobbijaimnak is, mint felmosás, takarítás.

Annyira élvezem ezt a ritmust - mert együtt vagyunk, mert nagyvárosban vagyunk (és meleg is van!) - hogy én nem is megyek vissza szívesen. Elvileg maradhatnánk, hiszen én nem dolgozom, Z. pedig saját maga osztja be a munkaidejét... addig rágtam Z. fülét, és olyan tuti érveket sorakoztattam fel, hogy végül meghosszabbítottuk 5 nappal az itt-tartózkodásunkat. Kevésnek tűnik, de ennek az öt napnak nekem minden perce aranyat ér! Szüleim is többet látják így az unokájukat, Z. is szeret itt lenni - szóval miért ne?

Az egyik nyomós érvem az volt, hogy ebbe az öt napba pont beleesik a lakáskölcsönkérős rokonok érkezése és távozása, így, ha maradnánk, rögtön rokonlátogatássá lényegülne át a jövetelük, ami sokkal de sokkal szimpatikusabb verzió. Szeretjük is őket, jó lesz velük tölteni pár napot, gondoltuk. Meg is érkeztek ma délben (Boni úgy fél tőlük, mint a tűztől - irtó aranyos ilyenkor), ebéd után lefeküdtek aludni... 18 órakor ébredtek fel. Ja igen, öt kisgyerekük van. Lehet, hogy ők viszont nem arra vágytak, hogy velünk és egy babával töltsék a 15. házassági évfordulójukat??

2014. augusztus 4., hétfő

Egy aktuális (vastag) regény

Májusban, amikor könyvvásárlási lázban égtem, megláttam a Libri polcán azt a könyvet, amiről pár éve Franciaországban úgy beszéltek, mint a Huszonegyedik Század Nagy Regénye. Bele se lapoztam, dobtam be a kosárba. Még anno el akartam olvasni, annyira jó kritikákat kapott, csak éppen nem vitt rá a lélek, hogy 600 oldalt francia fordításban olvassak.

David Grossman izraeli író könyvéről van szó, a címe: A világ végére és tényleg annyira jó, mint amennyire hírlik. Bár majdnem belebetegedtem az olvasásába, mert a kerettörténet egy anyáról szól, akinek a fia belép a hadseregbe, hogy részt vegyen egy hadműveletben. A nő kicsit talán megzakkanva, a sorssal alkudozva úgy dönt, nem várja meg otthon a fia halálhírét hozó izraeli katonákat, hanem elszökik előlük. Úgy gondolkodik, hogy amíg nem tudják őt elérni, és amíg nem tud a fia haláláról, addig az életben van. Már ez is milyen szomorú, de mennyire életszerű, mindannyian kötünk ilyen hülye alkukat az élettel, nem?

Nem egyedül megy, hanem egy régi szerelmével, és a kettejük beszélgetéséből egy hihetetlen ménage à trois története rajzolódik ki. Na mármost én a véletlenekre és a túlzásokra nagyon szkeptikusan tekintek, ha könyvről van szó, de ez az író még engem is megvett a történetével. Olyan jól van összerakva az egész, hogy a fura is normálissá, az egyetlen lehetséges opcióvá válik (kivétel talán: Ofer vegetarianizmusa, ami szerintem túlzás volt).

Anyaság, család, háború, véletlen: ezek a regény fő témái. Nem mondom, hogy végig ugyanúgy tetszett a könyv, vannak benne érdekesebb és kevésbé megkapó részek, sőt, hiányérzetem is van (Mi lett a Szamit érintő konflikuts vége? Mi volt a sorshúzás tétje? Hogyan lehet két pasit szeretni egyszerre?). Néha pedig már-már hatásvadász, de szerencsére annyira intelligensen ír, hogy mégsem az, inkább érzékeny. Szerintem akinek van fia, máshogy, más szemmel olvassa ezt a regényt.

A mostani palesztin-izraeli konfliktus kirobbanásakor kb. a felénél jártam a könyvben. Fel nem foghatom, milyen lehet egy olyan országban élni, vagy anyának lenni, ahol bármikor kitörhet egy fegyveres konfliktus, és ahol kötelező a katonai szolgálat. Nehéz. A fordítás (angolból) zseniális (Nemes Annának köszönhetően), a könyv maga szép, öröm kézbe venni, komolyan.

Megkérdeztem Cécile barátnőmet, aki anno olvasta a francia fordítást, és aki maga is beszélt nekem a könyvről, hogy elevenítse föl az emlékeit, és beszéljük meg a regényt. Nagyot csodálkoztam, amikor kijelentette, hogy ő ezt a könyvet csak hallomásból ismeri és nem is olvasta: amiről mint Századunk Nagy Regényéről beszéltek a francia médiában pár éve, az nem is ez volt. Összekevertem a neveket! Fogalmam sincs, mi volt pontosan annak a könyvnek a címe vagy a szerzőjének a neve, a témára meg egyáltalán nem emlékszem. Csak egyvalami biztos: az is egy hosszú regényfolyam volt. Ilyen szép kis piskóta vagyok. Teljesen véletlenül, mintegy tévedésből olvastam el egy felejthetetlen regényt.

(Vigyázat, spoiler a kommentekben!)