Nem volt titok

Befejeztem ezt a könyvet, amit azért vettem meg, mert előzőleg hallottam egy interjút a szerzővel. Az interjút pedig azért hallgattam meg, mert láttam, hogy a szerző a mi városunk egyetemén tanít filozófiát és teológiát, és mert a témája lenyűgöző és ellenállhatatlan: az örökbefogadás. Az íróról születésekor lemondott a szülőanyja, amit franciául szó szerint úgy mondanak, hogy X-szülésből született, tehát, hogy az anyja neve helyett egy X állt. Praktikus kifejezés, nem is tudom, hogyan lehetne egy esetleges fordításban visszaadni, az író ugyanis többször is hivatkozik erre a betűre, pl. a DNS-spirálhoz hasonlítja az X szárait, melynek a karjai összefonódnak (vagy sem), szóval fontos szerepet szán neki az elbeszélésben. Szerintem a könyv gondolatmenetét nem is lehetne végigvinni enélkül a betű nélkül. Hivatkozik Georges Perec könyvére is, amelyben egy másik betű szerepel: W vagy egy gyerekkor emlékezete.

Öt hónaposan fogadta örökbe egy akkor már hét éve gyerekre vágyó pár. Soha nem csináltak belőle titkot, sőt, a pasi úgy nőtt fel, hogy a történet mesébe illő és sorsszerű: egymásra talált egy gyerekre vágyó pár és egy szülők nélkül maradt csecsemő! A harmincas éveiben jött rá arra, hogy de basszus, az ő boldog gyerekkora egy lemondással és egy elhagyással kezdődött. Ekkor kezdte el felgöngyölíteni a szálakat, noha, mint írja, egyúttal tiszteletben akarta tartani a biológiai anyja azon harminc év előtti kérését is, hogy névtelen és felkutathatatlan maradjon. 

Végül sikerült neki megtalálnia a szülőanyját, de a könyv inkább arról szólt, hogy miért szerette volna kideríteni, honnan származik genetikailag, hogy milyen elvek vezérelték a keresésben, hogy milyen gondolatok és elméletek kavarogtak a fejében a folyamat közben (pl. Descartes, Freud), és hogy mit kapott a történettől. Nagyon érdekes volt pl. amikor azt írta, hogy a biológiai rokonság és a fizikai hasonlóság valahol mégiscsak fontos volt neki, bár megmagyarázni nem tudja, hogy miért (“megtudni, honnan jött az ember teste”).

Amikor az interjút hallgattam, még Franciaországban, épp futottam, mert ezek az egyórás interjúk tök jók az egyórás futásaimhoz. De amint lefutottam a távot és befejeztem a műsort, rögtön rákerestem a pasira, hogy ki lehet ez az ember, aki ilyen fantasztikusan összeszedetten és értelmesen mesél, és ilyen szép hangon, a könyvéről. És megmondom, hogy az egészben a mai napig, amikor is befejeztem a könyvet, ez a legdöbbenetes számomra, bár Z. szerint felületes vagyok és komolytalan: hogy milyen jóképű a pasi!

Megmagyarázom: az örökbefogadás hatalmas rizikónak tűnik innen kívülről, nekem, aki szembemenve a mai kor konyhapszichológiájával, nem a szülőknek tulajdonít sok mindent, hanem a genetikának. Az ember megkap egy csecsemőt, és ki tudja, milyen problémacsomagot és nehézségeket kap vele együtt. És basszus ennek a párnak milyen hatalmas szerencséje volt: a gyerekük nem csak okos, értelmes, szimpatikus, szép hangú, hanem, ráadásul, még jóképű is. Most komolyan, ezek kihúzták a főnyereményt! Egy használt árut kaptak, rejtett hibák nélkül, amely egy kinccsel is felért.

Persze ezt a gondolatot csak ide merem leírni, meg a férjemnek merem elmondani, mert értem én, hogy nagyon nem publikus és PC gondolat. Z. azt mondja, hogy a szülők a ronda és buta gyerekeiket is ugyanúgy szeretik (lehet, hogy nekünk is ronda gyerekünk van, csak nem látjuk, tettem hozzá félig viccesen, félig komolyan), és én ebben nem is kételkedem, ha saját, biológiai gyerekről van szó. De mégiscsak mennyivel könnyebb lehet egy olyan örökbefogadott fiúnak a szülője lenni, aki sikeres egyetemi tanár, és aki egy olyan vonzóerővel bír, ami szerintem felbecsülhetetlen: érdekesen és intelligensen beszél a saját könyvéről.

Ezt az utolsó mondatot Boni is hallotta, amikor mondtam egyszer Z-nek. Lehet, hogy nem volt okos dolog ezt ilyen sarkosan kijelenteni, mert Boni el is gondolkodott a dolgon. Lehet, hogy elültettem benne a komplexust, mely szerint csak az okos és szép hangú egyetemi tanárokat szeretik a szüleik?! A beszélgetés alatt épp a kocsiban ültünk, és az úton később majdnem elütöttünk egy macskát. Boni azzal szórakozott hazáig, hogy ecsetelte, mennyire szomorú lett volna az anyamacska, ha elütöttük volna a kicsinyét! Akinek pedig milyen szép selymes a szőre, és aki milyen kellemes hangon nyávog, meg különben is a macskaegyetemen tanít egérfogást!

Néhány olvasmány

Mutatom, miket olvastott Boni mostanában. A humor és a kaland továbbra is a legnagyobb vonzerő számára, amiről viszont elhatározza, hogy nem érdekli, azt simán félbehagyja (vagy el sem kezdi!).

1) Ezt még a tavaszi szünetben olvasta ki, én meg kaptam az alkalmon, és újraolvastam. Eegyetlen dolgora emlékeztem csak: hogy ki a gyilkos. Nem fogom elfelejteni Boni meglepetését, amikor a könyv végén rájött! Csak úgy hebegett-habogott a döbbenettől! Örültem, hogy ilyen jól sikerült ez a klasszikus irodalmi meglepetés, mert el tudom képzelni, milyen szar az, amikor valakinek a könyv olvasása közben mondják meg. Utána én elolvastam ezt a könyvet, amiben az író (irodalomkritikus) végigvezeti a nyomozást és bebizonyítja: nem az a gyilkos, akit Poirot annak vél, hanem egy másik szereplő. Nagyon izgalmas volt ez is, és utólag belegondolva tényleg voltak a történetnek olyan részei, amelyek (ha utánaszámolunk) nem voltak logikusak, pl. egy táskába nem fér el annyi minden, mint amennyit Agatha Christie beletesz.

2) Z. teljesen fel volt háborodva, amikor mesértem neki, mit hallottam a rádióban arról, hogyan választanak maguknak könyvet a 10–15 éves gyerekek. Azt mondták ugyanis, hogy felmérések szerint leggyakrabban az anyjuk dugja nekik az orruk alá a könyveket, majd, tettem hozzá, ez nálunk tényleg így van! Ezt a könyvet is egy műsorban ajánlották, amely műsort direkt azért hallgattam meg, hogy hátha ajánlanak jó regényt gyerekeknek. A közeljövőben játszódik és arról szól, hogy egy gimnazista lány arca megjelenik 44 másodpercre a világ összes képernyőjén, majd sorra veszi a következményeket és a lehetséges magyarázatokat. Én is elolvastam, izgalmas volt, kamaszkoromban én is imádtam volna. (Boninak is nagyon tetszett).

3) Ezt ugyanabban a műsorban ajánlották. Az iskolai zaklatásról szól, ami folyamatosan téma a suliban, újságokban, könyvekben. Még nem olvastam el, Boninak tetszett, csak sérelmezte, hogy egy kutyát megölnek benne.

4) Újra akarta nézni a filmet, amit csak azzal a feltétellel hagytam, hogy előtte elolvassa a könyvet. A francia kiadás (amit amúgy angolból fordítottak) előszavában a zongorista fia elmeséli, hogy ő is tizenkét évesen olvasta el a saját apja könyvét, úgyhogy meg is nyugodtam, pedig addigra már Boni elolvasta. Nagyon jól megírt, jól felépített könyv, érdekes, hogy milyen magától értetődő módon, természetesen meséli el a történteket valaki, aki elsősorban nem is író. Érdekesen, de nem bonyolultan, kiemelve egy-egy kisebb részletet. És hogy mikor írta: 1946-ban! Döbbenetesen korán! Utána ötven évig nem is jelentették meg, mint megtudtam.

5) Jaj, istenem, hát ez annyira jó volt! Ez az elejétől a végéig egy paródia. Azt az angol gyerekkönyv-sorozatot figurázza ki, amelyen francia generációk sora nőtt fel, és amely mai szemmel kicsit divatjamúlt, kicsit bugyuta. A paródia baromi jól sikerült, az ember kétszer nevet: először a vicceken, majd azon, hogy rájön: éppen mit figuráz ki velük az író. Bonival jó párost alkottunk, mert a kulturális utalásokat én értettem jobban, ő pedig a szójátékokat magyarázta el nekem. A mai napig idézünk a könyvből. Érdekes, hogy Z. egyáltalán nem vevő erre a fajta humorra, teljesen hülyének nézett minket, amikor egymásnak olvastunk föl részleteket. Azóta elolvastam az író egy másik könyvét (egy képregényt), úgy látom, ez a stílusparódia a pasi védjegye.

6) Ezt Biolujza ajánlotta (köszönöm!), Boni egy nap alatt kivégezte, én is tervezem, hogy elolvasom. Sajnos ebben is meghal valaki, rákban, mégpedig a narrátor nagymamája, Boni már alig bírja idegekkel ezt a sok halálesetet az ifjúsági regényekben.

 

Most éppen ezt a sorozatot fejezi be, a hetedik kötetnél tart. Egy pszichológusról és a klienseiről (betegeiről? ügyfeleiről? hogy mondják?) szól, ilyen témákról, mint: pedofília, válás, felnőttek szerelmi élete, vetélés, öngyilkosság, nemváltás, menstruáció, rasszizmus. Ezt az első kötet alapján mondom, amit én is elolvastam, Boni további borzalmakról is beszámol a következő részekben (gyilkosság, rák, baleset, csupa rettenet). Meg voltam lepődve, hogy ez tetszik Boninak, főleg, hogy nyárra a Monte Cristo grófját irányoztam elő neki, gondolván, hogy a kalandregény majd beszippantja.

(Megvettem egy gyerekeknek szóló, rövidített – de nem átírt! – változatot, de Boni állítja, hogy megbírkózik az 1600 oldallal. A rövidítettet azért vettem meg, mert hallottam erről egy nagyon jó műsort a rádióban, ahol azt állították, hogy inkább olvassa a gyerek rövidített klasszikusokat, mint hogy egyáltalán ne olvassa el őket...)

„A szavazás szimbolikus jelentősége óriási, az egyes embernek a végeredményre gyakorolt hatása pedig minimális”

A múltkor írtam, hogy olvastam egy jól megírt és elgondolkodtató röpiratot. Egy sorozat része volt, ami különböző társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Ennek a címe kábé: Választójogot mindenkinek, életkortól függetlenül. Amellett érvel, hogy az általános választójogot terjesszük ki a gyerekekre is, a születés pillanatától. Őrült ötlet, nem? Hát én is ezt gondoltam, amikor elkezdtem olvasni, de a csaj annyira meggyőzően és okosan érvel (ezt tanítani kellene!), hogy mire a végére értem, már szinte meg lettem győzve.

Végül is mire alapozva zárjuk ki a lakosság 20%-át a szavazásból? (A statisztikáknak és a hivatkozásoknak nem néztem utána, vakon elhiszek neki mindent.) Miért ennyire evidens a világon mindenhol, hogy a gyerekek nem gyakorolhatják ezt az alapvető emberi jogot? Lehet, hogy tényleg nincsenek a fenőttekéhez hasonló kompetenciái, például: rendszerszintű és kritikus gondolkodás, önreflexió, felelősségvállalás, konfliktuskezelés, kitartás, absztrakciós képesség stb., de most őszintén: mindegyik szavazni jogosult felnőtt képes minderre? 

Sőt, továbbmegyek: a világ legfejlettebb gazdaságának elnökéről elmondható-e vajon, hogy mérlegel, reálisan felméri a kockázatokat, felelős döntéseket hoz, empatikus és nem beszél össze-vissza? Na, ugye!

Az írónő tök érdekes szempontra is felhívja a figyelmet: oké, hogy nem mindegyik gyereknek vannak meg a fent említett készségei, vannak viszont a gyerekeknek más kompetenciái, amire mi, felnőttek már nem vagyunk képesek. Ilyen pl. több nyelvet hibátlanul megtanulni beszélni. Én nap mint nap szembesülök azzal, hogy a gyerekem mennyire könnyebben tanul mint mi, felnőttek.

Mindenesetre, írja, ennek a fenti gondolatmenetnek csak akkor lenne értelme, ha az általános választójog a kompetenciáktól függne – de hát erről nincs szó. Mindenki szavazhat, feltéve, hogy elmúlt 18 éves. Ha a választójog nem kompetenciaalapú, akkor hogyan zárhatjuk ki a gyerekeket a szavazásból azon az alapon, hogy nem elég kompetensek? Ez egy olyan ellentmondás, ami ellentétes a demokratikus elvekkel. 

Azt sem mondhatjuk, hogy mindig így csináltuk – ami igaz, de akkor igaz az is, hogy a nőknek sem volt mindig szavazati joguk (Fro-ban egészen 1944-ig!). Tök jó párhuzamot vont a kettő között: a gyerekek szavazati joga olyan morális pánikot kelthet, mint amit anno keltett a nők szavazati jogának kérdése.

További (szerintem tök jó) érve, hogy a gyerekek értelemszerűen több ideig fognak élni a választások hosszú távú következményeivel. Erre egy személyes anekdotát is felhozott, szerintem nagyon beszédes: egy idős nagypapa arra a jelöltre szavazott (meggyőződése ellenére), akire az összes unokája szavaz, mondván, hogy hát ők fogják viselni a választás következményeit. Ha nekik ez tetszik!

Szóval az elvi kérdést megoldottuk. Ha a demokrációkban minden ember egyenlő jogokkal rendelkezik, akkor ebből következik, hogy a gyerekeknek is kell tudniuk szavazni. A konkrétumokon csúszhat el minden, azok közül is például azon: hogyan szavazzon egy csecsemő?! Többféle megoldást is felvázol, majd azzal zárja le, hogy 3 éves korig legyen ugyan szavazati joguk, de gyakorlati okokból ne szavazzanak.

És egy tök jó következmény: ha a pártoknak a gyerekeket is meg kell tudniuk győzni, talán érthetőbb szövegeket írnának, aminek mindenki a hasznát látja majd. Utópia talán, de hosszú távon a felnőttek is jobban eligazodnának a pártok üzenetei között, és a gyerekeket is komolyabban venné mindenki. Arra a felvetésre, hogy a gyerekek biztos arra szavaznának, akikre a szülők is, azt írja, hogy ezt nem lehet előre tudni. Amit tudni lehet szociológiai tanulmányokból: a felnőttek általában arra szavaznak, akikre a szüleik.

Én egyébként azzal érveltem volna az elején az ötlet ellen, hogy Boni nem tudna jól szavazni (bár, mint írja, ez is nézőpont kérdése), mert hiába okos, nincs tisztában a saját érdekeivel: minden hétvégén elmismásolja a fogmosást. Hiába mondom neki, hogy a maradandó fogaira még 80 évig szüksége lesz, hogy ha most elromlanak, nincs helyettük másik. A saját jövőbeli egészségét áldozza fel lustaság, provokáció és kényelem oltárán.

De hát nem ugyanezt csinálják a dohányzó felnőttek is?! 

Majmoké a világ

Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol,
egyiké majommennyország,
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

Weöres Sándor, Majomország (1955) 

Olvasás, könyvek

Nem szeretném, hogy olyan gyerekem legyen, aki nem olvas szépirodalmat – ezt így durva leírni, pedig így van. Mások gyerekeivel sokkal engedékenyebb vagyok, és ki tudom mondani, hogy az olvasás nem való mindenkinek, de Bonival kapcsolatban szigorú álláspontot képviselek: olvasni KELL. Talán mert szerintem neki tényleg való a szépirodalom. Talán mert szeretem azt gondolni a nem olvasásról, hogy – Atticus Finch szavaival élve – mi nem így éljük az életünket.

Többféle tanácsot szoktam adni neki. Elsősorban azt, hogy bármivel foglalkozzon is később, legyen mindig egy folyamatban lévő olvasmánya, és hogy lehetőleg hetente olvasson el egy könyvet (tudom, ez aztán végképp durva, ez már egyszerűen parancs). Könyv és könyv között van különbség, ne higgyen a ma divatos PC narratíváknak, továbbá a képregény és a manga nem váltja ki a regényeket. Nagyon fontos az is, hogy olvasmányairól tudjon értelmesen és érdekesen beszélni. Próbálom rászoktatni (eddig sikerteleül), hogy ceruzával a kezében olvasson, és jelölje meg a kedvenc részeit, különben utólag nehéz megtalálni bármit is.

Az évek során, főleg az elmúlt hónapokban rengeteg könyvet hagyott félbe, amely gyakorlatnak nem vagyok ellensége ugyan, de ami sok, az sok. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg ne tessen neki egyik sem. Elmagyaráztam pedig, hogy az olvasás nem ad olyanfajta azonnali örömöt, mint a telefon görgetése, és hogy nem szabad az első tíz-húsz oldal után feladni, néha kicsit erőltetni kell. (Persze nehéz dolga van a Harry Potteren felnövő generációnak, ami szinte rögtön izgi.) Figyelmeztetem, hogy ha nem szakít tudtaosan időt az olvasásra, könnyen eltelik úgy egy nap, hogy nem vesz könyvet a kezébe.

A félbehagyási mániája miatt úgy indultunk neki a síszünetnek, hogy nem csodálkoztam volna (viszont eléggé kétségbe lettem volna esve), ha két hét alatt egyetlen könyvet sem olvas el. Szerencsére a suliban feladtak neki egy kötelező olvasmányt (Vendredi ou la vie sauvage, Michel Tournier), amit még a kocsiban befejezett, pedig csak március végére kell. Aztán a sógornőméknél volt egy nagy közös beszélgetésünk a könyvekről és az olvasmányokról, ami szerintem újra elültette benne az olvasás igényét (mert mostanában én hiába papolok mondom neki). Elszaladtak még ott Genfben a boltba, ahonnan Jean-Claude Mourlevat Tomek c. könyvével jöttek haza, ő választotta magának. Ja, mert azt is el kell mondanom, hogy általában én szoktam neki hazacipelni könyvesboltokból meg könyvtárakból, illetve rendelni az internetről azokat a könyveket, amelyekről jókat olvasok vagy hallok.

Síelésre Az éhezők viadalát vitte el, abba bele sem kezdett. Kijelentette, hogy az ilyen típusú könyveket (?) nem szereti (ő kérte karácsonyra!). Egyszer síelés után felkerekedtek az apjával, elbuszoztak (!) a legközelebbi könyvesboltig, ahol megvette a Mourlevat-könyv második részét (kiolvasta), illetve vettek egy csomó Sherlock Holmest (ezeket is) és Tolkient. A Gyűrűk urával évek óta küzd; elkezdi, abbahagyja, elfelejti, újra elkezni, belebonyolódik, megunja, félreteszi, újra elkezdi... most azt állítja, hogy a Hobbitban található térképpel felvértezve be fogja tudni fejezni.

Még a síszünet alatt felhívtuk az itteni könyvesboltot, hogy tegyenek félre nekünk egy példányt a március elején megjelenő új könyvből (egy sorozat harmadik része). Képzeljétek, évek óta próbáltam magam leszoktatni arról, hogy az Amazonon rendeljek könyvet, csak hát olyan praktikus volt. De amióta mosószerillatú könyveket küldenek (valami tárolási hiba folytán, gondolom), azóta inkább kivárom, hogy a helyi könyvesboltban meg tudjam őket vásárolni. Erre az új könyvre hónapok óra vártunk, és mindkettőnk egybehangzó véleménye az, hogy: megérte! Annyira vicces, annyira ütős! Sőt, én azt mondtam Boninak, hogy ha egyetlen ifjúsági sorozatot kellene megneveznem kedvencnek, akkor ez lenne az (második: Baudelaire árvák, harmadik: Harry Potter). Szerintem ez a fiatal írónő egyszer még világhírű lesz!

Egy nehéz olvasmány

Kétféleképpen nehéz: szellemileg és lelkileg. Egyrészt bonyolult maga a szöveg, sok mindenre (emberek nevére, a hadállásokra, számokra, százalékokra) kell fejből visszaemlékezni, plusz elhelyezni az eseményeket egy mentális térképen (valódi térkép is van hozzá). Nagyon kell koncentrálni, hogy az ember ne veszítse el a fonalat, a fejezetek is elég hosszúak. Sok a történés, egyszerre több helyen. De a legnehezebb a terminológia. Egyáltalán nem ismerem a szakszavakat, pl. hogy mi a különbség a gránát, az akna, a löveg és az ágyú között. Meg kellett néznem a hídfőt, ami háborús kontextusban nem ugyanazt jelenti, mint ahol a négyeshatos megáll. Vagy pl: fogatolt oszlopok, desszant, utász, trén stb. De nem lehet mindent megnézni, pl.: kerékpáros zászlóalj, páncélgránátos, tarackos tüzérdandár... 

Gimiben volt egy osztálytársam, aki térképen követte az akkor zajló délszláv háborút. Verhetetlen volt hadászi kérdésekben. Egyrészt lenyűgöző volt a tudása, másrészt úgy éreztem: micsoda őrület, hogy tudománynak nevezzük annak megismerését, hogyan ölik meg egymást az emberek. Ezt érzem ennek a könyvnek az olvasásakor is (a közepén járok). Elképesztően részletes, alapos, néha olvasmányos, nem lehet letenni, a benne foglaltakat fontos és kell tudni. Jó, hogy van (nem tudtam SEMMIT a témában eddig), de mégiscsak milyen ellentmondásos a világ: arról olvasni, hogy magyarok, németek, szovjetek és románok hogyan vertek szét egy várost és gyilkolták le egymást.

Ezért ennyire nehéz lelkileg. Mert amikor azt olvasom, hogy egy egész század szétmorzsolódott, meg hogy az emberi veszteség 50%-os volt... akkor én azokat az anyákat képzelem el, akiknek a fiuk nem jött többé haza. És ez valami borzalom! Ennyi feleslegesen kiontott vér, az a sok fiatal katona (meg a rengeteg civil) aki meghalt, és hal meg a mai napig valahol a világon...

Egy félrefordítás

Általában bosszantanak, de Karinthynak még ezt is el lehet nézni! Bár érdekes, hogy ha nem tudott is angolul (a városi legenda szerint): hogyhogy nem vette észre, mennyire nem illik Micimackóhoz (sőt, az egész jelenethez) ez a határozószó?!

Az eredetiben: happily.

Évértékelő (2. rész)

Könnyű dolgom van, mert tavaly januárban részletes tervet készítettem. 

Ami megvalósult: rengeteg meló árán Boninak megcsináltam a nyelvtankönyvet, nyárra éppen kész is lett. Már a végén járunk, ha befejeztük, írok róla. Elöljáróban csak annyit, hogy nem pont erre volt szüksége, ezért a következő már másmilyen lesz. Boninak tavaly sem vettünk mobiltelefont. A három barátnőm közül kettővel sikerült találkoznom (Németországban és Norvégiában), a harmadikkal a decemberi műtétem miatt elhalasztottuk. Egészségügyi téren a vashiányon kívül minden rendben találtatott, érdekes, hogy alig bírtam kikönyörögni az orvostól egy teljes vérképet. 

Ami folyamatos harc: az adminisztratív ügyek. Idén beláttam, hogy nem is az idő hiányzik, hanem... izé, a lelkesedés. A toleranciával, a türelemmel és a folyamatos dúdolással is hadilábon állok, próbálok javulni.

Ami totális kudarc: a fogyás. Sőt! Idén január elsején pont egy kilóval voltam több, mint 2025. január elsején. Ami viszont szintén egy kilóval volt több, mint a 2024. január 1-jei szám. Rémes belegondolni, hogy minden iszonyatos mértékű elhízás az első két kilóval kezdődik. Barátnőm szerint viszont engedjem el ezt az egészet, mert, mint mondja, egy bizonyos kor, mondjuk ötven után normális, hogy kicsit meghízik az ember. Még nem tudom, melyik álláspontot tegyem magamévá. Nem akarok évente hízni egy kilót, ez talán nem törvényszerű.

Mindenképpen akartam írni a Vintedről. Tavaly januárban feliratkoztam, és egész évben dobozok, kupacok, celluxok és mérőszalag közepette éltünk. Hamar levettem, hogy csak a márkás cuccokat lehet eladni (hacsak nem akar az ember 3–5 eurókért szaladgálni) (nem akar), de még így is sikerült gazdát találnom sok régi ruhámnak és Boni sok régi gönceinek. Z. csak röhögött, hogy micsoda businesswomen lett belőlem.

Aztán a londoni út előtt valahogy megtudta az Algoritmus, hogy vízálló és légáteresztő őszi kabátot keresek. Feldobott pár találatot, és mivel az egyik megtetszett, és még az árcédula is rajta volt, megvettem. Egy németországi csaj árulta, ez volt az első terméke, lehet, hogy gyanút kellett volna fognom. Mindenesetre a kabát soha nem érkezett meg, és a vevőszolgálat is csak értelmetlen üzeneteket küld béna gépi fordításban. Nem tudom, látni fogom-e valaha a kabátot (vagy a pénzt), mindenesetre ha nem, akkor teljesen felesleges volt az egész éves méricskélés és csomagolás, mert pont annyit nyertem a réven, amennyit vesztettem a vámon. Bosszantó! Amúgy, képzeljétek, már nem is tetszik annyira a kabát, úgyhogy remélem, a pénzt adják vissza. Amint ez megtörtént, leiratkozom a Vintedről, nem ötvenéves nőknek való dolog ez!

A lényeg, hogy tavaly is sok jó könyvet olvastam, és rendbe tettem a könyvespolcaimat is. Ez amúgy isteni feladat volt, imádtam. Végül felhagytam az eredeti felosztással (olvasott vs. olvasatlan könyvek) és a szépirodalmi könyveknél visszatértem a klasszikus ábécésorrendhez, elkülönítve a két nyelvet. Ezért idén is készítek egy könyvkupacot azokból, amiket mindenképpen el akarok olvasni, mert félő, hogy elfelejtem őket (mindig újabb és újabb könyvek tolakodnak a lista elejére!).

Idei elhatározásom csak egy van, sajnos ez pont az olvasásból vesz el időt: lekapcsolni a villanyt minden este 22:30-kor.

Kultúraátadás vs. készségfejlesztés

Befejeztem a könyvet, és ha már így alakult, írok róla. Nagyon tetszett, összeszedett és követhető volt, nem nagyon ismételte magát, jól érvelt, sok mindenben meggyőzött. Bár nem nagyon kellett engem győzködni, mert úgy általában egyetértek az álláspontjával, ami röviden így foglalható össze: az oktatás túlságosan a praktikus ismeretek tanítására helyezi a hangsúlyt, azokra, amelyek a munkaerőpiacon értékesek és kelendőek, és kevésbé foglalkozik a kulturális örökség és az általános műveltség átadásával (a francia culture szó talán így, kétféleképpen adható vissza leginkább). Egyébként kiváncsi vagyok, milyen a magyar fordítás, mert tipikus francia jelenségeket tárgyal (oktatási rendszer) és kifejezéseket használ (bagage culturel, universalisme, enfant-roi, la culture: être ou avoir, apprendre par coeur), ráadásul sokat idéz Descartes-tól, Rousseau-tól és Bordieu-től.

Két érdekes idézet (az én fordításomban): 

„Ma már szinte közhely panaszkodni arra, hogy sok felnőtt (gyávaságból, kényelemből vagy mert nem vállal felelősséget) nem látja el kellőképpen nevelői feladatait – elég csak felidézni a vitát, amikor a kormány az iskolakerülő tanulók szüleitől meg akarta vonni a családi pótlékot.

Ezzel a váddal párhuzamosan a társadalom megbélyegzi a tekintélyt, különösen a szülői tekintélyt: a felnőttektől elvárjuk, hogy tiszteletben tartsák gyermekeik szabadságát és hagyják őket a saját hibáikból tanulni. A társadalom a szülői tekintélyt úgy állítja be, mintha az fenyegetést jelentene a gyerekek önállóságára, amit pedig óvnunk kell.

A szülők tehát ellentmondásos parancsokkal és vádakkal szembesülnek: egyszer a tekintélyük túlkapásait bélyegzik meg, másszor pedig azt vetik a szemükre, hogy lemondtak nevelői felelősségükről.”

Ez pont az a kettős elvárás, amiről Biolujza is írt: egyrészt a gyerek élhessen a jogaival, legyen partner és legyen beleszólása az őt érintő kérdésekbe, márészt pedig basszus, a család (és az iskola) nem demokratikus intézmény! A könyv amúgy az oktatásról és a társadalomról szól (nem is célja, hogy nevelési tanácsokat adjon), de mégis rá tudom húzni a megállapításait a családi életre.

Az alábbi részt pedig Bonival is és az apjával is elolvastattam, csak hogy tudják, hogyan gondolom én magam a nevelési felelősségünket: ahogy Molly is írta, egy szülő gyakran egyszerűen jobban tud bizonyos dolgokat a gyerekénél (Boni hümmögött, Z. felvetette, hogy mi van, ha nincs igazunk): 

„Egy gyermeket, egy tanulót arrafelé orientálni – néha akarata ellenére –, amiről tudjuk, hogy a javát szolgálja, annak a jele, hogy törődünk vele. Még akkor is, ha időnként tévedünk, még akkor is, ha mindez a felnőttkori szabadsága rovására megy.”

Én nem vagyok annyira pesszimista, mint az író, vagy legalábbis nekem nincsenek hasonló tapasztalataim. Egy helyen például azt írja, hogy a diákok nagy hányada (mennyi?) úgy megy el érettségizni, hogy egyetlen könyvet sem olvasott el az elejétől a végéig. Ezt nekem nagyon nehéz elképzelni, de ki tudja. Fellának üzenem, hogy néha olyan érzésem volt, a blogját olvasom, annyira visszaköszöntek a gondolatai. Pedig ez még jóval az AI előtt jelent meg (2014).

Sajnos a könyv kevés konkrét példát tartalmaz, de az egyik a szexizmus (valamelyik nem hátrányos megkülönböztetése) elleni küzdelem oktatása. Ez pont Boniék tananyaga, úgyhogy megnéztem a könyvben, és tényleg úgy tanítják, ahogy az író mondja: rövid szemelvények innen-onnan, pl. a Billy Elliot ismertetője két sorban. A legutóbbi dolgozatban a lenti reklámról kellett véleményt mondaniuk (a plakát felirata: Uram! Ön, aki szereti a jó konyhát, lepje meg egy kuktával!): 1) Mutassa be a dokumentumot! 2) Magyarázza el, miért szexista ez a reklám! 3) Mi a helyzet Franciaországban 2025-ben ezen a téren? Hozzon konkrét példákat a környezetéből. 

A könyv írója szerint nem így kellene tanítani a szexizmust, hanem a francia kulturális örökséghez visszanyúlva, konkrét történelmi példákkal, pl. Jeanne d'Arc életével és perével. Le is teszteltem gyorsan Bonit, hogy mit tud Szent Johannáról, és tényleg nem sokat, csak annyit hogy elevenen elégették. De vajon igaza van-e az írónak abban, hogy Szent Johanna példáján kereszül könnyebben megérthető, hogy a nőkkel szembeni megkülönböztetés alaptalan? Nem vagyok benne biztos. Szent Johanna hangokat hallott, mire a király rábízott egy egész hadsereget – ez ma már olyan hihetetlen, mintha valami mítosz vagy legenda lenne, nem pedig valódi történelmi tény.

De a plakát sem szuper ötlet amúgy. Boninak utána elmeséltem, hogy a mamám az első karácsonyra tényleg valamilyen edényt kapott karácsonyra a papámtól, és hogy majdnem a fejéhez vágta, de Boni csak mereszgette a szemét, hogy miért? Nem étette, hogy a nők nem feltétlenül vágynak háztartási eszközre karácsonykor (ami pedig nem is mindig igaz). A dolgozatban gondolom visszacsámcsogják azt, amit órán hallottak (a plakát helytelen, mert megerősíti a klasszikus nemi sztereotípiákat, háziasszonyszerepre redukálja a nőt) anélkül, hogy valóban megértenék a lényeget (hogy a nők nem alsóbbrendűek a férfiaknál, és mindkét nemnek azonos jogai vannak). Mindenesetre szerintem is fura, hogy míg dolgozatokban ítélik el a szexista plakátokat, addig nem tudják, ki volt a Szent Johanna. Egy barátnőm klasszikus példája: a fiának dolgozatot kellett beadnia az „ivóvíz alapvető emberi jog-e” témájában, de fogalma sem volt, milyen folyók vannak Franciaországban.

Hogy konkrétan milyen ismereteket kellene átadni az iskolában, azt nem írja a könyv szerzője, pedig talán pont ez a legsarkalatosabb része az egész gondolatmenetnek. Olvastam Klaus Mann önéletrajzában, hogy a 20. század elején gyerekként az Operába járt a nagyszüleivel, majd utána otthon eljátszották az egész sztorit a húgával. Imádták a zenét, a kosztümöket, a történetet stb. Egy mai gyerek mit csinál? Videojátékozik. Imádja a zenét, a dizájnt, a történetet stb., ők is játszanak egymással. Akkor milyen alapon mondjuk azt, hogy az opera az általános műveltség része, a videojáték meg nem az? 

Csak éppen ha tanítani akarjuk az operát ÉS a videojátékot, a Szent Johannát ÉS a plakátokat, a reneszánszot ÉS a Walt Disney-t, az Edisont ÉS a kiberbiztonságot stb., stb. – hogyan fog mindez beférni a tananyagba?!

Vers, mindenkinek

Megmutattam Boninak ezt a verset, hogy tanulja meg kívülről. Tök érdekes, hogy ilyenkor le is szokta fordítani őket, most is nekiállt, de előtte két kérdést tett fel. Egyikre sem tudtam tuti választ adni, ti igen? Íme a vers és a két kérdés: 

 

Áprily Lajos: A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.

 

1. téli nap – égitest vagy időegység?

2. komor követ – mit jelent? 

 

„Miután az én életem annyiféle módon körül volt zárva, a könyvekre voltam utalva a külső világi hírekért”

A kórházba három könyvet vittem magammal, ebből kettőt ki is olvastam. Az első a Helen Keller könyve volt, mert arra gondoltam, hogy ha majd elfog az önsajnálat meg a depresszió, csak ki kell nyitnom, hogy rájöjjek: semmi panaszom nem lehet. A francia kiadást olvastam, mert jobban szeretek könyvet lapozgatni, noha láttam, hogy magyarul is fent van a neten. Reméltem végre, hogy megtudom: hogyan tanulnak meg a süketnémák olvasni, mert a mai napig nem nagyon értem. Ráadásul ez a nő nemcsak süketnéma, hanem vak is volt, ezt meg aztán végképp nem tudom elképzelni.

Egyszerűen továbbra sem tudom, hogyan történt, pedig részletesen leírja. Hatéves koráig azt sem tudta, hogy minden dolognak a világon neve van – és ebből az állapotból eljutott odáig, hogy huszonkét évesen megírta ezt az értelmes, összefüggő, érdekfeszítő és intelligens könyvet, gondolom a megfelelő helyesírással és nyelvtannal (de hogy??). A felvetődő kérdésre, hogy a gondolkodás vagy a nyev van-e előbb, az ő példájából kiindulva azt a következtetést vonhatja le az ember, hogy a nyelv az elsődleges, és hogy nyelv nélkül nincsenek érzelmek sem; egy helyen elmesélte, hogy a testvére iránt is csak onnantól kezdett szeretetet érezni, hogy megtanult kommunikálni.

Ez nem is egy fantasztikus nő története, ez a könyv két fantasztikus nő története, az övé és a nevelőnőjévé, így végső soron egy szerencsés találkozásé. A nevelőnője tanította meg neki, hogyan kommunikálhat a világgal, ő tanította meg olvasni, és évekig ő „tolmácsolt” neki az iskolában, egyetemen. Nagyrészt a nevelőnője volt a kapocs a világ és HK között – meg a könyvek. Értelmezésem szerint ez a nő a tudása legnagyobb részét könyvekből szerezte, hát nem fantasztikus? Szédületes, hogy arra a tudásra és ismeretanyagra, amit egy gyerek a környezetéből automatikusan felszív – azáltal, hogy lát maga körül ezt-azt, és hallja maga körül az embereket beszélni – ő a könyvekből tett szert, vagy azon a nagyon vékony csatornán jutott el hozzá, ami azokkal az emberekkel kötötte össze, akik tudtak vele jelbeszéddel kommunikálni (erről vannak videók is a neten, döbbenetes).

Fura volt viszont a lát, néz, hall stb. igékre, továbbá bizonyos melléknevekre (színek!) bukkanni a könyvben... a francia kiadás szerint el akarta kerülni a hosszas körülírásokat.

Amikor hazajöttem, még Bonival is elolvastattam egy rövid fejezetet (IV.), és megmutattam neki a XX. fejezet végét, ahol HK arról ír, hogy miért fontos ismerni a történelmünket (a magyar fordítás régies és pátoszos, nem is másolom ide). Alig várom, hogy megnézzük a filmet, amit még az életében készítettek róla; idősen halt meg, nyolcvannyolc évet élt. 

Külföldi Reakciók (KR) Krasznahorkaira

Sajnos nem olyan körökben forgok, hogy a magyar Nobel-díj téma lenne. Ketten írtak az alkalomból: az egyik a német barátnőm, aki átküldte egy tavalyi üzenetváltásunkat. Ekkor (2024-ben) elmesélte, hogy egy barátja ajánlotta neki az Utolsó farkast, elolvassa-e. Én erre azt válaszoltam, hogy az nekem nagyon tetszett, hogy meglepő volt és hogy egyetlen mondatból áll az egész. Mindebből már semmire sem emlékeztem, rémes: se a levélváltásra, se az egyetlen mondatra.

Rajta kívül egy francia barátnőm írt (gratulált!). Elmondtam neki, hogy csak egy könyvet olvastam ettől az írótól, de hogy többet is elkezdtem, majd abbahagytam, mert túl nehéznek tűnt a szöveg és túl sötétnek a sztori. Válaszul átküldött egy cikket, amelynek főcíme ez volt: Miért egyre komorabb életművek kapnak irodalmi Nobel-díjat?

Tegnap pedig lementem a könyvesboltba, a Pettsonékhoz, hogy ennek a barátnőmnek megrendeljem ajándékba az Utolsó farkast:

– Jó napot, egy könyvet keresek, a címe Az utolsó farkas.

– Jó napot, máris. Ki a szerző?

– Aki most kapta a Nobel-díjat.

Nem akartam ugyanis a számra venni Krasznahorkai nevét franciául, mert itt valahogy úgy ejtik ki, hogy Khrásznáorkáj. Ilyet én nem szívesen mondok ki, ha pedig magyarul ejtem ki a nevét, akkor nem érti, és magyarázkodhatok (rosszabb esetben még sznobnak is néznek, mint mi néztük azt a pasit, aki a rádióban egyetlen mondaton belül ejtette ki Trump nevét amerikai és Zelenszkij nevét ukrán akcentussal. Gurultunk a nevetéstől!).

– Ja, igen, tudom, nézem is… megvan... meg tudom rendelni a jövő hétre, jó lesz? Ugye puhafedeles kiadásban kéri?

– Igen, köszönöm. És ezt a könyvet is megveszem – nyújtottam oda egy (vicces) könyvet, amit Boninak szántam.

– Nyolc euró. Kártyával?

– Igen, köszönöm.

(Bip-bip)

– Kéri a blokkot? – bólintok, majd odanyújtja – És akkor majd küldök értesítést erről a Kr….Krrr… Krrrrrrr….elnézést, ezt a nevet soha nem fogom tudni kimondani!

Dobozügyeim Pettson feleségével

 

Elővettük a rég olvasott Pettson-köteteteket, miután nem volt több ötletem, hogy mit olvassak fel esténként Boninak (félbehagytuk ezt, ezt és ezt is). Évek óta nem volt a kezünkben Pettson-könyv, pedig olyan hangulatosak, viccesek, és olyan igényesen vannak megrajzolva (lásd ezen a képen Finduszt :)). Örömmel kezdtünk bele az olvasásba, amikor hirtelen és ugyanakkor mindkettőnknek leesett, kire hasonlít Pettson. Pontosabban, hogy kire is hasonlít olyan nagyon a Covid alatt megnyílt új könyvesbolt eladója:

 

 

Ez a pasi tisztára Pettson! (a képet az Insta-oldalukról vettem) Odamentünk Z-hez is a képpel, ő is egyből rávágta. Vajon a pasi tudja magáról? Itt nem annyira népszerű ez a sorozat. De mégiscsak egy könyvesbolti eladóról van szó!

 

Ha jól emlékszem, a mese szerint Finduszt egy dobozban találta a gazdája, és erről eszembe jutott, hogy nyár elején elmentem a könyvesboltba, hogy kérjek egy kartondobozt. Csak a csaj volt ott, és rögtön adott is egy egyet, de én meg azonnal láttam, hogy kicsi lesz. Ezt pofátlanul meg is mondtam neki, és gátlástalanul kérdőre vontam, nincs-e nagyobb. Én, hülye, mintha dobozboltban nézelődtem volna! A lány bement az irodába, pont beláttam: a szekrény teteje tele volt dobozokkal. Felnyúlt az egyikért, és az összes leesett a szekrényről. Borzasztó volt, az egész iroda egy csapásra tele lett kartondobozokkal, mindegyik a földön, az asztalon stb. hevert. Az én hibámból!!

 

Megkérdeztem, segítsek-e összepakolni, és ahogy rámnézett a csaj, láttam a szemén, hogy a fenébe kíván engem a hülye dobozigényeimmel együtt. Szerintem ha a pasija (a Pettson!) lettem volna, már rég leugatta volna a fejemet. Magát türtőztetve, udvariasan odanyújtotta a második dobozt, és megkérdezte, ez jó lesz-e. Természetesen az is kicsi volt, és természetesen ezt nem árultam el. Ezek után gyorsan kihátráltam (nem akarta, hogy segítsek), de szerintem azóta emlékszik a jeleneltre. Képzelem, mennyit pakolhatott utána(m). Mindenesetre többször is megkérdezte később, hogy jó lett-e a doboz, én meg mindig illedelmesen és szemrebbenés nélkül biztosítottam róla, hogy az a doboz egyszerűen tökéletes volt.

 

(Vajon ezek után megkérdezhetem tőle, hogy tudja-e, kire hasonlít a férje?)

Rendetlen

Kerestem egy könyvet a könyveim között (nem találtam meg) és akkor eszembe jutott, hogy most már tényleg rendet kéne rakni a könyvespolcaimon. Évek óta húzom-halasztom a dolgot, csak itt-ott rendezgetek ezt-azt, tűzoltásszerűen, de alapokat megrengető, rendszerszintű, strukturált könyvpakolásra már tíz éve nem került sor.

Nincs olyan rendszer, amely megfelelne, azért.

Az alapfeltevésem az, hogy legyenek külön a magyar nyelvű és a francia nyelvű könyvek. Lehet, hogy már ez a vezérelv is rossz, mert így nem lehet egymás mellé tenni eredetit és fordítást, sőt, Ámosz Oz (vagy Mark Twain) könyvei is két csoportra oszlanak attól függően, hogy milyen nyelven vannak meg. Mindegy, mégis innen indulok el: középen vannak a magyar nyelvű könyvek, jobb oldalon a francia nyelvűek, bal oldalra (a fenti elvvel totálisan szembe menve) pedig az útikönyveket, a szakácskönyveket, a képregényeket, az albumokat és az „egyéb” kategóriát tettem, nyelvtől függetlenül. A francia rész egyébként sokkal jobban néz ki, mert gyakran ugyanattól a kiadótól veszem a könyveket, így azok színben és méretben egyformák – noha ez tényleg a legeslegutolsó szempont. Bár mégiscsak szempont, mert időnként felmerül a gondolat, hogy nem lenne-e célravezetőbb kiadó és kollekció alapján rendezni bizonyos könyveket. De ez mellékszál.

Ezt a felosztást később tovább bontottam azzal, hogy fölülre raktam az elolvasatlan, alulra (zárt rész) a már elolvasott könyveket. Így azok vannak szem elöl, amelyek várják a sorukat az olvasásra (néha évtizedek óta). Egy idő után ez a rendszer kezdett nem tetszeni, mert száműzni kellett lassan az összes kiolvasott Esterházy-, Kertész, Thomas Mann-, Proust- és Nádas-köteteimet, pedig azokat is olyan jó volt nézegetni. Így egyszer előszedtem az ún. kedvenceimet, azzal a felkiáltással, hogy még úgyis el fogom őket olvasni egyszer. (Mikor?!)

És akkor az évek során vásárolt vs. kiolvasott könyvek így vándorolgatnak föntől le, lentről föl. Időnként nagy buzgalmamban egymáshoz közelítettem egy-egy szerző összes könyvét (így lett pl. egy sor a Márai-naplókból, pedig egy részüket olvastam, más részüket nem). Később nyitottam egy újabb fejezetet is, új könyvespolccal a dolgozószobámban: átköltöztettem oda a puhafedeles franciák egy részét és a nyelvészeti könyveket.

Mondanom sem kell, Boni könyvei is elkezdtek átvándorolni az én könyvespolcomra (Z. könyvei teljesen máshol vannak, vele ritkán közösködünk), mert nála sem fért már el semmi. Ennek egy idő után véget vetettem, vettünk egy újabb könyvespolcot neki, és nálam csak azokat engedélyeztem, amit belátható időn belül nem fog önállóan elolvasni (Fekete István stb.).

Kérdezhetnétek, hogy mi bajom a sima ábécésorrenddel. Hát az, hogy olyan sok könyvem nincs, hogy releváns legyen. Ugyanígy az „egyéb” kategória sem áll olyan sok könyvből, hogy érdemes lenne téma szerint szociológiára, filozófiára, vallásra vagy orvosi könyvekre szétosztani.

És akkor még nem beszéltem két problémáról: az egyik a Túl Nagy könyvek – ugye nem is kell részletezni, így kerül az egyik Camus és a Boni szörnyekről szóló keményfedelű könyve egymás mellé!, a másik a lakásban épülő könyvkupacok: az éjjeliszekrényen azok, amiket sürgősen előre kell vennem az olvasásban (5–6 kötet), az íróasztalomon azok, amiket már elolvastam de még nem jegyzeteltem ki, és egy másik asztalon azok, amelyeket most hoztam haza Magyarországról, és azt várják, hogy a fenti logika szerint besoroljam-e őket egyenként valahova, vagy inkább (hiszen most már tök mindegy) rakjam-e be őket ide-oda, ahol épp helyet találok, függőlegesen, vagy vízszintesen, és majd egyszer úgyis elpakolom őket rendesen.

Az ifjúsági regény, amelyet én szerettem volna megírni

Múltkor Z. küldött két fotót két könyvről. A párizsi Keleti pályaudvaron várta a vonat indulását, és még volt ideje bemenni egy könyvesboltba. Azt kérdezte, melyik könyvet vegye meg Boninak. Kicsit felkaptam a vizet, hogy könyvet nem boritó meg fülszöveg alapján, hanem kritikák, recenziók, irodalmi műsorok és ajánlások alapján kell választani, majd ráböktünk az egyikre.

Teljesen véletlenül megint igaza lett. Nem tudom, hogyan választott ilyen jól, milyen isteni gondviselés vezette a kezét, amikor 50%-ban erre a könyvre esett a választása – de ritkán olvas az ember ennyire intelligens, magával ragadó és humoros ifjúsági regényt. Boni még aznap este elkezdte (pedig tele van kiolvasatlan vagy félig kiolvasott könvyekkel), másnap befejezte, de úgy, hogy olvasás közben oda-odajött hozzám lelkendezve, hogy nézzem meg, ez itt milyen vicces, az pedig milyen zseniális. Ezek után elolvastam én is, és csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről. Ez egy remekmű!

Képzeljétek, egy nyomozásról szól, de nem akármilyenről: egy irodalmi nyomozásról. A könyv maga egy műelemzés a Kis hercegről. Micsoda fantasztikus, fantasztikus ötlet, nem is értem, ilyesmi hogy juthat eszébe egy fiatal nőnek. A nyomozók a Kis hercegben fellelhető rejtély(ek) után nyomoznak, és annyira eredeti az egész sztori, hogy soha nem válik unalmassá vagy didaktikussá. Tudtátok például, hogy a Kis hercegben nincs illusztráció magáról a repülőről? Olyan fogalmakkal ismerteti meg az olvasókat például, hogy szerző és elbeszélő (akiket nem szabad összekeverni), a szülők számára pedig Proust-idézeteket rejt el a szövegben (legalábbis egyet találtam; biztos van több).

Boni egyébként csak félig olvasta a Kis herceget, régebben, de ez egyáltalán nem gond a könyv olvasásakor. (Utána elővette, még egyszer elkezdte, és ugyanott abbahagyta, ahol a múltkor; nem szereti.)

Egyetlen problémám, pontosabban félelmem van a könyvvel kapcsolatban; ez egy ötrészes sorozat első része, és nem tudom elképzelni, hogy ezt a színvonalat még egyszer meg lehet ütni. Utánanéztem a csajnak is. Nagyon tehetségesnek tűnik: elismert szerző Franciaországban, egyetemi tanár és kutató az Egyesült Királyságban, fordító, két (kétnyelvű) gyerek anyja, és még nincs negyven éves. Ő-rü-let! Főleg, ha ahhoz viszonyítom, hogy én valami hasonló könyvet szerettem volna írni Boninak a magyar nyelvről, és hogy mennyire eredetibb, viccesebb és izgalmasabb az övé, mennyire sokkal logikusabb a cselekménye, mennyire ütősebb a vége. Amúgy láttam, hogy írt egy könyvet arról is, hogyan írjunk ifjúsági regényt, természetesen azt is el fogom olvasni (de előtte elkezdem ennek a sorozatnak a második részét, ami most jelent meg. Ez a Peter Panról szól).

Ahogy a címben is írtam, ha bármely könyvet a világon (egy elképzelt világon) én írhattam volna meg, akkor ez lett volna az. Talán meg is filmesítik, nagyon el tudok képzelni egy Amélie-féle adaptációt. És nem lennék meglepve, ha az iskolák lecsapnának rá, amint puhakötésű (olcsó) kiadásban is megjelenik. Ez a szöveg minden irodalomtanár.nő álma! (⇐ hihi, kipróbáltam a gendersemleges írást!)

Kötelező nyári olvasmányunk

Boninak „feladtam” nyárra ezt a könyvet. Kettő közül választhatott, és e mellett döntött. Először is az indítékaimról: Bonit bizonyos dolgokra néha kötelezni, sőt: kényszeríteni kell. Általában ösztönösen érzem, hogy mit tudok ráerőltetni (a klasszikus szépirodalmi szövegek olvasása pont ilyen) és mi az, amit hiába várok el tőle (mindenfajta szociális tevékenység, úgymint köszönni a szomszédnak vagy önállóan rendelni az étteremben). 

Másodszor pedig a könyvről: ez egy krimi, az ún. zárt szobás rejtélyek közül. Pont jónak tűnt nyárra, mert az olvasó természetesen addig le nem teszi, amíg csak ki nem derül, hogyan jutott ki egy olyan szobából a gyilkos (ez a szó szerepel a könyvben, noha az áldozat nem hal meg!!), ahol az ajtó-ablak be volt zárva. Bónusz Boninak: az egyik szereplő fizikus, az anyag megmaradásának törvényeivel kapcsolatban végez kísérleteket. Előzőleg kétszer is olvastam a könyvet, de mégsem emlékeztem rá, ki a gyilkos (habár, mondom, nem gyilkol), ez általában így szokott lenni. Most, harmadik olvasáskor inkább azt tűnt fel, hogy a könyv szinte parodisztikusan felsorolja a „kötelező” krimis elemeket: lábnyomok a sárban, hajszál a parketta repedésében, vérnyomok a falon, enigmatikus mondatok, amelyek ajtókat nyitnak meg a nyomozó előtt, elveszett kulcs, ellopott iratok, méreg, altató, hajmeresztő hangokat hallató, titokzatos állat, lőtt és vágott sebek...

A regény 28 fejezetből áll, naponta egy fejezetet irányoztam elő. Én olvastam el először, aláhúztam a megbeszélendőket, majd minden nap odaadtam Boninak, aki fanyalogva ugyan, de elolvasta a pár oldalt. Egyszer egyébként annyira nem akarta elolvasni az aznapi penzumot, hogy a könyv első lapjára mérgesen beírta: BAD BOOK.

Tapasztalataim: Boni baromi jó szövegértő, minden részletet megjegyez, úgymint az események sorrendjét (ki mikor lépett a szobába, illetve a házba), a szereplők közötti (kimondatlan) viszonyokat és hierarchiát, a kastély és a ház (két épület játszik fontos szerepet a krimiben) pontos leírását. Érti a humort, az iróniát. Viszont a legutolsó bekezdésben sejtetett összefüggésre érdekes módon nem jött rá, és sok szót nem ismert. Igaz a könyv 1907-ben íródott, de mégiscsak meglepődtem, hogy nem tudja az épistolaire, presbytère, dot stb. szavakat. Más régies szavakat (objurgation, commensal stb.) én magam sem ismertem. Amúgy a könyv olyan igeidőket is használ, amit még nem is tanultak, fura lehet így könyvet olvasni, nem? Pl. pour que je l'AIDASSE, qu'ils EUSSENT VOULU. Magyarként szinte elképzelhetetlen.

Egy idő múlva Z. elirigyelte a kezdeményezésünket, és becsatlakozott ő is. Nagyon hamar eljutott oda, ahol mi is tartottunk. Ekkor szóltam Boninak, hogy szerintem siessünk, mert az apja nem fogja tudni megállni, hogy ha elmondani nem is, de hogy legalább ne sejtesse, ki a gyilkos. Tudjátok, van az a típusú ember, aki egyszerűen mindent meg akar osztani másokkal, és semmit sem tud magában tartani; Z. pont ilyen.

Ekkor versenyt olvastunk egymással. Mondanom sem kell, Boni a végére nagyon belejött, idő előtt elolvasta, sőt, az egyik résznél (a bizonyítéknál) elismerően kiáltott fel: micsoda csavar! micsoda logika! Addigra már azt állította, hogy ez a kedvenc könyve – na, ezért mondodm, hogy időnként noszogatni kell, és csak legyinteni az olyan kommentekre, hogy bad book.

Miután mindhárman kivégeztük, megnéztük együtt a könyv filmváltozatát. Összességében azt mondom, tetszett: jól visszaadta a könyv hangulatát, hihetetlenül jó volt a forgatókönyv. Kihagytak és betoldottak dolgokat, megkeverték az események sorrendjét, de úgy, hogy a szori változatlan maradt! Az egyik szereplő (a színészt imádom) viccesebb volt, mint a könyvben, DE a szereplőgárda többi tagját borzasztóan rosszul választották ki. A gyönyörű 35 éves áldoztatot egy jó ötvenes nő, a 18 éves nyomozót egy negyvenéves pasi, a jóképű francia vadászt egy indián (??) játszott, aki a legjobb indulattal sem volt mutatósnak nevezhető.

Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy számomra szuper volt ez a családi együttolvasás. Bonival egymásnak üzengettünk a lap szélén, és a mai napig idézgetünk négy-öt mondatot a könyvből. Pluszban én azzal szórakozom, hogy megpróbálom mondatba foglalni a könyvben olvasott ritkán használt szavakat (séant!). Olyan dolgokat is meg lehetett vitatni közösen, mint például a feltétlen engedelmesség: lelőjünk-e valakit csak azért, mert arra utasítottak?

Van a könyvnek folytatása. Z. le is töltötte magának, Boninak viszont nem adjuk már oda a  Kindle-t, úgyhogy csak azt ígérhettem neki, hogy majd Franciaországban megvesszük. Ezt sajnálkozva vette tudomásul, ezért amikor Budapesten vagy az uszodánál könyvesboltban jártunk, mindig kerestük a könyvet, hátha kapható. Z. viszont időközben abbahagyta, mert a Kindle-re töltött változatban nem volt meg az alaprajz, anélkül meg követhetetlen a sztori.

Ekkor elképesztő dolog történt! Itt a faluban van egy kisközért, amelynek a bejáratánál működik egy közösségi könyvespolc. Ott bukkantam rá (lásd a képen). Általában nem vagyok nagy rajongója az utcán talált használt könyveknek, de persze néha nem tudok ellenállni egy-egy darabnak. Idén nyáron is szorgalmasan látogattam ezt a polcot, több könyvet el is hoztam onnan (kettőt ki is olvastam). Egyébként jófajta kezdeményezés, gyakran cserélődnek ott a könyvek, úgy látszik, van rájuk kereslet is, kínálat is. Egyszer pl. egy húszrészes Jókai jelent meg, amit másnapra már valaki el is vitt.

Ezek után én is el fogom olvasni (pedig nem akartam). Boninak azt javasoltam, hasonlítsuk majd össze az eredetit a fordítással. Ezt időnként szoktam csinálni, ha jó a fordító, pl. Ádám Péter, Jancsó Júlia, Lőrinszky Ildikó. A szünidei kötelező olvasmány intézményéből pedig asszem megpróbálok hagyományt csinálni (már van is tippem a következő, októberi könyvre).

Újratervezés és olvasmánylista

Még május közepén szólt a papám, hogy elképzelhető, hogy idén nyáron megműtik. Azóta ki is derült a műtét időpontja: épp aznap lesz, amikor indulunk Magyarországra. Eléggé átírja ez nekünk a nyaralásunkat, de lesz jó oldala is a dolognak: ott tudunk lenni, ha bármi van, meg tudjuk látogatni Pesten (később meg ott, ahol a rehabilitáció lesz), a mamám pedig nem lesz egyedül egy hónapig. Bár őt ez nem zavarná, volt már rá példa többször is, de mivel nincs jogsija, mégis csak jobb, hogy a bevásárlást majd mi fogjuk tudni intézni. 

Nem lesz például vita abból, hogy ki fizesse a kaját! Eddig ugyanis a szüleim soha nem akarták engedni, hogy mi fizessük, mondván, hogy egész évben nem látnak, igazán meg tudnak vendégelni arra a pár hétre. Z. pedig úgy van vele, hogy nem akar magyar nyugdíjasok nyakára járni enni, hiszen nem ugyanolyan költségvetésből dolgozunk. Szóval ez a probléma kipipálva.

Sajnos Boninak viszont nem lesz barkácsoló nagypapája a nyáron, nem fog tudni dolgozgani vele a kertben. Ez főleg akkor lesz rossz, amikor már távmunkázni fogok, de megoldjuk. Ettől teljesen függetlenül már hetek óta szerzem be azokat a francia nyelvű ifjúsági könyveket, amelyeket ott akarunk hagyni Magyarországon, hogy legyen miből válogatnia Boninak. Irodalmi műsorok, barátnők, barátnők gyerekei, saját gyerekkori emlékek, internetes, sőt, könyvesbolti ajánlók alapján ezeket a könyveket visszük, nagyon remélem, hogy jópárat el fog olvasni belőlük (már jelezte, hogy bizonyos könyveket ki sem fog nyitni, grrrr). Fura egyébként, hogy itt nincs nyári kötelező olvasmány, de Boni sulijában még ajánlott könyvek sincsenek a vakációra.

Egy félelmetes ellenség, egy olvasmányos történet

Jaj, annyira lebilincselő és izgalmalmas könyvet olvastam, elképesztően érdekes volt: témája a rákkutatás és -gyógyítás története (ez itt, én a francia fordítást olvastam, látom, hogy magyarul is megjelent). Alig bírtam letenni. Először egyébként azt gondoltam, hogy bekötöm a könyvet, hogy Z. ne is lássa, miről szól (nem bírja az ilyesmit), de a végén még idézgettem is belőle neki, sőt, bizonyos részeket Boninak is elmeséltem! 

Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a történelem és az orvostudomány. Az író klinikai onkológus, Indiában született és Amerikában él. Az egész könyvet áthatja az ún. amerikai szemlélet (vagyis amit én annak képzelek): az író elsősorban erre az országra összpontosít, másodsorban pedig szuperul ért ahhoz, hogy a(z amúgy rövid) fejezeteket mindig ott fejezze be, ahol a legizgalmasabb vagy ahol már épp kezd lankadni az olvasó figyelme, továbbá rengeteg anekdotával és személyes történettel fűszerezi a könyvet.

Az is tökre tetszett, hogy nem feltétlenül halad lineálisan a történet, legalábbis az elején nem. Tehát nem azzal kezdi, hogy már kétmillió (!) évvel ezelőtt is haltak meg ősemberek rákban, amire egy fennmaradt állkapocscsontból következtetünk, meg hogy Hippokratésztől származik maga a szó, hanem egyből a leukémia a téma. Egyébként azért, mert ezt a típusú rákos megbetegedést nem lehet „kiműteni”, mindenképpen találni kellett valami másfajta gyógymódot.

Olyan érdekességeket tudtam meg, hogy pl. a rákgyógyítás elején, főleg ezeken a leukémiás gyerekeken szó szerint kísérleteztek az orvosok. Vagy hogy Pierre et Marie Curie vödörben gyűjtötték, valahol Csehország területén, az ércet, amiből a rádiumot előállították. Baromi érdekes volt a statisztikákról szóló rész is; számításoktól függően egyszer az jött ki, hogy a rákkutatás nem haladt előre egy tapodtat sem, illetve hogy nagyon is sokat haladt és rengeteg életet mentett meg. Érthetően leírta, hogy miért nem tudtak kísérleti alanyokat toborozni egy bizonyos kettős vak vizsgálathoz: mert annyira hittek az emberek az adott gyógyszerben, hogy senki sem szeretett volna a kontrollcsoportba tartozni. A laboratóriumokban található rákos sejtek gyakran olyan emberekből származnak, akik már évtizedek óta halottak – mert a rákos sejt nem hal meg (?)! Ja, és volt szó egy orvosról, aki az általa koordinált kísérlet összes eredményét meghamisította! Meg az amerikai dohánylobbiról, ennek egy külön fejezetet szentelt, olyan volt, mint egy krimi (a tüdőrák gyakorisága 1500%-kal nőtt Angliában 1927 és 1947 között!!).

Az utolsó részek, amikor a molekuláris biológiáról volt szó, kicsit nehezek voltak, de még ezt is sikerül nem csak érthetően, de érdekfeszítően tálalnia (kis gyorstalpaló genetikáról, glosszárium stb.). A könyv nagyon vastag, 700 oldal, de gyorsan lehet vele haladni, és tartozik hozzá egy százoldalas bibliográfia. Irigykedve regisztráltam, hogy egy orvos, aki betegekeg gyógyít (meg asszem kutat is) ezt a rengeteg könyvet mind elolvasta. Szépirodalmi művekből is sokat idéz: Kafka, Szolzsenyicin. És szabadidejében megír egy ilyen best sellert!

Egy író, egy (másik) fa

 „December 3. Itteni lakásunk ablaka előtt, a patio közepén állott egy szépséges, tropikus pálma: három emelet magas, a talajba két méter átmérőjú törzs kapaszkodott, a magasban lengett a különös növényi őslény, zsiráfszerú búbján a bubifrizurára emlékeztető lombozata. Legalább félszáz éves, megélte a Csendes-óceán orkánjait, az aszaló, forró szárazságokat és a tropikus záporokat. Élőlény volt, élt, minden évben hozzáadott a törzshöz egy évgyűrűt. Ma reggel ármádiaszerű készültség jelent meg a ház előtt, a városi kertészet rendeletére kivágták – egyidejűleg tűzoltókocsik, mentők sorakoztak fel a gépszörnyek mellett, és tucat hóhérlegény sürgött órákon át, amíg a pálmát sikerült ledönteni. A tönköt teherautóra tették, és elvitték, olyan volt, mint egy óriás, akit eltett az útból az erőszak, mert az emberek nem bírják el, ha valaki vagy valami túlnő a törpe átlagon. A rönk úgy hevert a teherautón, mint Julius Caesar a senátus lépcsőjén, gyilkosság után... Egy fa élőlény, érez, nem csak a fotoszintézis érintésére virul és hervad. Az óriáspálma sok mindent megélt, van növényi tudat is. Egy óriással kevesebb.”

Márai Sándor: Napló, 1981

Francia szemmel

 – Bocsánat, hogy így, ismeretlenül, átszólok az asztalon, és megzavarom a beszélgetésüket... Önök, ugyebár, törökök?

 – Nem, nem. Mi magyarok vagyunk.

 – Magyarok? Nahát, milyen véletlen! Nekem is van egy magyar ismerősöm, akivel épp ebben a bisztróban időnkint lejátszok egy parti sakkot... De talán ismerik is! A neve Jan Szlavomir Sztrhács.

 – Sajnos, nem ismerjük. De a neve után ítélve nem is magyar.

 – Hát melyik országban laknak a magyarok?

 – Magyarországon.

 – Aminek fővárosa Bukarest?

 – Nem, kérem. Magyarország fővárosa Budapest.

 – Hát persze! És elnézést kérek a zavarásért. Most már mindent értek.

 

 (Örkény István, Egyperces novellák, 1963)