2017. május 22., hétfő

Miért van egy gyereknek két szülője?

Hát azért, mert ha a gyerek a mérhetetlen akaratosságával, a folyamatos kérdéseivel, a kezelhetetlen frusztrációjával, a csigalassúságával (vagy éppen az úttestre kirohanásával), valamint az élettel össze nem egyeztethető vágyaival és kívánságaival épp totálisan kiborítja az egyik szülőt, akkor ott legyen a másik szülő, aki meg tudja menteni a helyzetet, egyúttal pedig a gyereket is a habzó szájjal üvöltöző, csapkodó felnőttől.

(Csak szólok, hogy alapjában véve mindketten nyugodt, mérsékelt, intelligens, szerető és szerethető emberek vagyunk.)

A múltkor Z. felhívott, már lehiggadva:

– Te figyelj, hol vetted Boninak azt az uzsonnás dobozt?
– Azt a szüleim vették Magyarországon, miért?
– Kéne venni egy olyat.
– Miért??
– Izé... mert eltörött.
– Eltörött? De hogyhogy?
– Hát eltörtem.
– Te? De hogy?
– Véletlenül!!
– Na de hogy?
– Jaj, hát... hát levágtam a földre az előbb.
– De miért??
– Mert begurultam! Ez így nem mehet tovább! Boni kikészít, már megint nem fogad szót, így hát.. egy kicsit mérges voltam az előbb!!!

2017. május 16., kedd

Szülői szerep

Nagyon nehéz a szülők dolga: akárhová nézek, minden kisgyerekes ismerősöm panaszkodik a saját szüleire. Nem segítenek, vagy nem úgy és nem annyiszor segítenek, ahogy ideális lenne. Én is felsorakozom mögéjük, noha egy csomó barátnőmhöz képest én még az iszonyú szerencsések közé tartozom, hiszen ha valamire, akkor a segítségükre nem panaszkodhatom: akkor és annyit és úgy segítenek, ahogyan kérem és ahogyan arra szükségem van.

Mégis, valahogy úgy érzem, nekünk ez a szülő-gyerek viszony nem sikerült, még így sem, hogy kimeríthetetlen közös témánk lett (=Boni). Az már ugyanis régi probléma, hogy én nem tudok kertről, kutyáról, orbánviktorról, Klub Rádióról a szájuk íze szerint beszélni, ellenben nem szívesen mesélek nekik pl. a munkahelyi problémákról, az éppen olvasott könyvemről, a francia elnökválasztásról vagy a kolonoszkópiás tapasztalataimról.

Sőt, ha egy jó beszélgetésre vágyom, nem őket hívom fel. Pedig mi más lenne a jó viszony fokmértéke, mint egy kiadós beszélgetés, esetleg egy egészséges vita, elmélyült érvelés, vélemények kikérése és esetleges elfogadása, de ha nem is, legalább megfontolása és komolyan vétele. Vagy például: egymás életének szoros! figyelemmel kísérése.

Mert az egyik dolog, amit ellenük felhozok az az, hogy soha nincsenek képben semmivel. Soha de soha nem tudják pontosan, hogy mikor megyünk haza nyáron. Értitek, az minden hónapban bele van vésve a konyhai naptárba, hogy mikor kell beadni a féregirtót a kutyának, de az, hogy mikor érkezik a lányuk, már nem. Azt sem tudják követni, hogy mely napokon dolgozom, és mikor otthonról, mikor bentről – a papám már épp megtanulta a bölcsis menetrendet, amikor Boni oviba került, és akkor megváltozott minden. Amikor az ember maga is szülő, még kisgyerekes ráadásul, olyan nehezen hihetőnek tűnik ez a szórakozottság.

Persze könnyen kritizál az ember, amikor a szüleiről van szó; jó lenne visszakapni azokat a tökéletes embereket, akik bölcsességet és boldogságot sugároztak gyerekkorunkban.

Tavaly nyáron szerettem volna párszor kint aludni náluk Bonival (win-win helyzet, gondoltam), az emeleten van két szabad szobájuk is. Jaj, fiam, nem tudtok ott aludni, tele van pakolva mindkét szoba – mondta a mamám. Ó, hát mit érdekel az minket, válaszoltam, csak nem fogok megijedni egy kis kupitól, haha!

Fölmentem megnézni, hogy azért elférünk-e (nagy szobákról van szó), azon nyomban kifordultam az ajtón: a valóság eltörpült a képzelet mellett. A húgom cuccai mindenhol, dobozok, zacskók, bicikli, régi számítógépek, por mindenhol, az egyik szoba félig kipakolva, a másik felében tele könyvekkel... áááá, itt tényleg nem lehet aludni.

A papám évente párszor látja csak az unokáját. Kíváncsi vagyok egy év alatt fogadóképessé teszik-e a szobákat, hogy többször is ott lehessünk.

2017. május 10., szerda

Miért?!

- Mama, miért kell még sokat aludni nyárig?
- A nyár miért a tavasz után jön? Nem jöhet az ősz után?
- Mama, miért bontják le a kórházat? Miért építenek házakat?
- Milyen emberek fognak bennük lakni? Miért? Mi miért nem ott fogunk lakni? Miért itt lakunk?
- Miért ő a Mélinée anyukája? Miért siet?
- Miért raksz bele répát? A répa miért narancssárga? Miért nem zöld? Nem is zöldség?
- Miért egészséges? Miért fogok megnőni? Mia is meg fog nőni? Mikor növök meg? 
- A kisbabák miért nem tudnak beszélni? Jonatán kisebb nálam? Mikor lesz nagyobb?

Ilyen és hasonló kérdésekre válaszolok naponta kb. ötszázszor. Megpróbálom nagyon lelkiismeretesen csinálni: mindegyik kérdés legitim. Nincsenek tabuk. Az összes kérdést végighallgatom. Annyiszor válaszolok ugyanarra a kérdésre, ahányszor fölteszi. Nem veszítem el a türelmememet. Utánanézek. Informálódom. Legjobb tudásom szerint válaszolok. Saját szintjén, persze. Mindig igazat mondok. Elismétlem, ha nem érti. Szemléltetek. Mutogatok. Ha hibázom, kijavítom magam.

Ez persze csak a vidám felszín, mert a mélyben lent legszívesebben gyakran annyit mondanék csak, hogy:


2017. május 8., hétfő

Incipit

Beköszöntött a májusi november, vacsora után beültem tehát egy kád forró fürdővízbe. Előtte még találomra felkaptam két vékony könyvet, mert a kádba nem viszi magával ugye az ember a Kindle-jét. Arra gondoltam, hogy elolvasom mindkét könyv első három mondatát, és majd azok alapján döntöm el, hogy melyiket kezdjem el olvasni. Az első könyv első három mondatát hamar kivégeztem: "Sötét volt. A sötétben egy nő azt mondta: - Én nem félek." (Ámosz Oz: A Gonosz Tanács hegye).

A második könyv második oldalának közepén viszont gyanút fogtam... a harmadik oldalnál pedig előrelapoztam... a Táncórák idősebbeknek és haladóknak volt az Hrabaltól. Mint utólag kiderült, irodalmi kísérlet gyanánt az egész kisregény egyetlen mondatból áll.

Ennek mennyi volt az esélye?!






2017. május 5., péntek

Virtuális szabadegyetemek, otthontanítás és frontális oktatás

Úgy az online tanulás, mint a gyerek iskolarendszeren kívüli tanítása nagyon nehezen elképzelhető számomra. Azért veszem őket egy kalap alá, mert mind a kettőben a tanár, a csoport(osztály)társak és a velük folytatott rendszeres interakció hiánya a közös – és ez nekem nagyon fontos! A szolfézsot már rég feladtam volna, ha nem kényszeríteném magam hétfőnként arra, hogy elmenjek. Baromi lelkesen szoktam hazajönni, egyrészt mert látom, hogy mások is szenvednek, tesznek fel kérdéseket, tévednek. Előfordult már, hogy egy csoporttársam kérdése nyomán világosodtam meg én magam (én még a kérdést sem tudtam megfogalmazni), és kerültek helyükre bizonyos fogalmak. Aztán pedig a tanár tevékenysége is nagyon fontos, rávilágít dolgokra, összefüggésekre, fontossági sorrendre – el nem tudom képzelni, hogyan nyújtaná ugyanezt az élményt egy online felület. (Bár biztos attól is függ, hogy mit, miért és mennyi ideig tanul az ember.)

És hiába vonzó gondolat, hogy a gyerek tanulását is kézben tudjam tartani, irányítani tudjam, kontrolláljam, fel nem tudnám vállalni ezt a felelősségteljes és időigényes melót. Már most sem bírom követni az iramot, pedig még csak 3,5 éves. Képtelen vagyok megkülönböztetni a tölgyfát a bükkfától, nem tudom, hogy a sárga pittypang miért (és mikor) válik bóbitássá, nem vágom kapásból, hogy mit eszik a rózsaszín flamingó. Nem tudom normálisan elmagyarázni, hogy amikor lemegy a nap, akkor tulajdonképpen a Föld fordul el, a Holdat soha nem értettem igazán. Fogalmam sincs, hogy miért villog a neonlámpa, most jöttem csak rá, hogy a vonaton nincs kormány és hogy a helikopternek nincs kereke. Boni egyre gyakrabban ismételgetett mondata: Majd megnézzük az interneten! És akkor még hol vagyunk az aranybullától, a palagáztól (vagy hogyan mondják ezt magyarul?!) és a periódusos táblázattól!

Amúgy én a frontális oktatás terméke vagyok. Én vagyok az a nagyon kis hányad, akinek ez bejön. Soha semmi bajom nem volt vele: megértettem, amit elmondtak, bemagoltam, amit be kellett, levizsgáztam belőle, majd alkalmaztam a tanultakat. Nem tudok viszont mit kezdeni azzal, ha leültetnek egy asztalhoz a csoporttársaimmal, akikkel egy hétig egy ún. projekten kell dolgoznom. Kevésszer, de ilyenben is volt részem, majd megőrültem. Két nap repülőtér-tervezés (gimis technikaóra) után soha többé nem akartam kifutópályákról, becsekkolásról, transzferről stb. hallani. A munkahelyemen is vannak ilyen szeánszok, általában csapatépítés, nyelvóra stb. keretében. Székeket tologatunk (valaki mindig háttal ül!), feszengünk, a másik csapat bezzeg már flipcharton rajzolja a nyilakat, áááá. A leggázabb dolog számomra, amikor nyelvórán a mellettem ülővel (aki adott esetben magyar) kell idegen nyelven beszélgetnem egy olyan témáról, ami amúgy tök izgi lenne, de ami huszadrangú ügy, mert nem azért vagyunk ott. És a tanár odasétál az egyes párokhoz, majd belehallgat a beszélgetésbe, lecsekkolván a kötőmódot vagy a prepozíciókat.

2017. május 4., csütörtök

Show

Egyszer úgy láttam Marine Le Pent-t a TV-ben, hogy le volt halkítva a készülék, tehát nem hallhattam, mit mond: akkor jöttem rá, hogy valójában egyáltalán nem ronda nő, sőt, bizonyos szemszögböl helyes és vonzó lehetne az arca. Azért nem látja ezt az ember, mert amint kinyitja a száját (eleve: a hangja is borzalmas – erről mondjuk nem tehet), dől belőle a gyűlölet, a rosszmájúság, a hazugság, a gyanúsítgatás.

Tegnap este vitázott a TV-ben élőben a két elnökjelölt (Le Pen vs. Macron). Én végignéztem, Z. viszont nem bírta idegekkel, kiment. A tét nem volt túl nagy, Macron-nak sokkal jobbak az esélyei, ugyanakkor benne volt a pakliban, hogy ha valamit nagyon elront, akkor a szélsőjobb malmára hajtja a vizet.

Nekem, tök laikusnak (nem vagyok közgazdász) és félig kívülállónak (nem érint a franciaországi munkanélküliség vagy vásárlóerő kérdése) röviden összefoglalva az a véleményem, hogy 1) Le Pen hozta a formáját, sőt, még a szokottnál is cinikusabb, gusztustalanabb volt, és 2) Macron viszont megvett kilóra! Összeszedetten, részletesen és közérthetően magyarázott.

Kicsit bővebben: Le Pen stratégiája az volt, hogy a saját programjának a bemutatása helyett az elejétől a végéig Macron-t támadta. Volt itt:
– személyeskedés („Maga és a szocialista barátai...!),
– szalmabábérvelés (Macron álláspontjának torzítása),
– és a tények elferdítése (mikor volt Macron gazdasági miniszter, mennyibe kerül az EU).

Valódi, érdemi vitába nem ment bele a nő. Én nem vagyok objektív, nem lehet a szélsőjobbot objektívan megítélni, de nem értem, miért nem lehet ezt (tehát a munkanélküliséget, az iszlám radikalizmust és a bevándorlást) színvonalasabban meglovagolni (ha már a szélsőjobb úgyis a félelemre épít).

Macron tök jól állta a sarat, nem vesztette el a hidegvérét, bár az én ízlésemhez képest egy hajszálnyival többször ment bele feleslegesen vitába, és egy icipit túl sokszor használta azt a fordulatot, hogy Madame, Franciaország Önnél jobbat érdemel (=ami szintén nem érv).

Mindent összevetve: míg egy hete nagyon örültem, hogy a 11 jelöltből nem kell kiválasztanom azt, akit az elnöki székben szeretnék látni, ma már egyértelmű, hogy a kettő közül kire szavaznék: