2021. január 18., hétfő

Emberi

Nyolc munkanapon (és a közbe ékelődő szabadnapokon) nyomasztott az a tudat, hogy meg kell írnom az éves munkahelyi önértékelésemet.

A nyolcadik napon aztán nekiültem, és max. háromnegyed óra alatt kész lettem vele. Írtam valami vállalhatót.

Aztán azon gondolkodtam, megérte-e nekem ez a háromnegyed óra, hogy nyolc napig (plusz hétvége) nyomasszon a feladat súlya? Hát hülye vagyok én, hogy háromnegyed óra miatt rinyálok nyolc (plusz..) napig?! Logikus, hogy az első napon kellett volna azt a háromnegyed órát lenyomnom, mihamarabb végezni a dologgal, szabadulni tőle, nem pedig az utolsó napra hagyni, rossz lelkiismerettel napokig inkább nem is gondolni arra, ami a teendőlistámon a legmumusabb tétel volt.

De vajon az első napon meg tudtam volna-e írni ugyanilyen gyorsan, ugyanilyen vállalható minőségben, mint ahogy ezt az utolsó napon, a kényszer és a határidő damokleszi kardja alatt tettem...?

 

 

(Nem így kellett volna csinálnom, és nem is így szoktam. Van egy évek óta bevált módszerem a Régóta Halogatott Borzasztó Feladatok elvégzésére: minden nap foglalkozok vele 25 percet. Nem a munka kimenetele számít, hanem hogy pont ennyi időn keresztül koncentráljak csak erre az egyetlen feladatra, mindenféle minőségi követelmények nélkül. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor a feladat mintegy megadja magát, hozzászelidül az emberhez, és jobban is sikerül, mint sietve összecsapni a végén.)

2021. január 14., csütörtök

Szavak, kromoszómák

Ha az ember francia újságot olvas vagy francia rádióműsort hallgat, hamar szembesül az écrivaine vagy autrice szavakkal amelyek, ha jól emlékszem, még nem léteztek a kilencvenes években, amikor én tanultam franciául. Ez a két szó az író (écrivain, auteur) nőnemű változata, és minden magára valamit is adó, modern, feminista női író így hivatkozik magára. A női egyenjogúságot és a nemek közötti esélyegyenlőséget a zászlajára tűző küzdelem diadalmas eredménye ez; a nők nem elégednek meg holmi hímnemű szócskával hivatásuk megnevezésére, és a directrice, traductrice stb. mintájára létrehozták saját szavukat.

Magyarként pont fordítva gondolkodom, talán mert a magyar nyelv gondosan ügyel arra, hogy ahol csak lehet, titokban tartsa a nemeket. Én nem érzem fontosank, hogy elvitassam egy hivatás általános és semleges megnevezését a férfiaktól, és amikor megkérdezik a foglalkozásomat, inkább azt érezném sikernek, ha traducteurt mondhatnék, nem pedig traductrice-t (azaz a fordító hímnemű és nem nőnemű változatát). Egyáltalán nem gondolom, hogy szakmai kérdésekben fontos lenne tudni: nő vagyok-e vagy férfi, és furcsállom, hogy a francia íróknek ez ennyire számít.

A másik, nem is igazán nyelvi, hanem sokkal messzebbre vezető furcsaság a vérfertőzés szó (inceste). Ezt is talán a magyar nyelv miatt érzem oda nem illőnek (hiszen a magyarban benne van a vér), amikor olyan bűncselekményről van szó – mint a francia közéletben jelenleg nagy vihart kavaró ügyben – amikor a két ember rokon ugyan, de nem vérrokon. Mint a görög mitológiában vagy Racine drámájában: a nevelőszülő biológiailag nem rokona a gyereknek, akivel nemi kapcsolatot létesített. Szögezzük le: mivel gyerekről van szó (ebben a francia példában) a dolog így is, úgy is ocsmány, kimeríti a pedofília meg a nemi erőszak fogalmát, és tönkretette a szegény gyerek életét. De a vérfertőzéshez szükséges beteges hajlamot nem látom (érzem) az ügyben, csak egy despotikus, érinthetetlen közszereplő rettenetes egoizmusát, aki még azt is elhitte, hogy ezt megússza.

(ugyanitt: az unokatestvérek közötti házasságot, ami viszont nem tilos, baromi furának tartom)

2021. január 6., szerda

Egy kis terminológiai félreértés

Újrakezdődött a szolfézs. Boni rinyált, hogy nem akar menni; a szünet vagy más kihagyások utáni első napoktól mindig fél (hogy aztán tök lelkesen jöjjön haza).

– Nem akarok menni, nem, nem! Nem megyek!
– De Boni, emlékezz vissza, hogy milyen szuper a szolfézs. Tapsoltok, énekeltek... Tökre szeretted!
– Dehogy mama... soha sem BOLDOGULTAM.
– ??? Pedig mindent értesz... a tanár is azt mondta a múltkor, hogy minden rendben...
– Nem úgy, mama... ott soha nem voltam BOLDOG!
 
(mondanom sem kell, minden percét élvezte)

2021. január 5., kedd

Mit üzen a gyerek?

Boni össze-vissza hazudik; liberálisabb értelmezésben: nagyon élénk a fantáziája. A hallgatóságtól függően kanyarintja, bonyolítja és csiszolja a sztorijait, amelyek egyre színesednek és amelyeknek egyre több leágazása és folyománya van. A közönség két oszlopos tagja én és a mamám vagyunk, hogy Boni az iskolában mit mesél, azt nem tudom. Én átlátok a szitán (hiszen van már gyakorlatom), de a mamám, basszus, mindent bevesz!

Egyszer Boni felhívta, és elmesélte neki, hogy egy nagy butaságot csinált, ami miatt négy nap szobafogságot kapott, ami éppen azon a délelőttön járt le. És mivel este vacsorát sem adtunk neki, reggelire megevett három lekváros kenyeret, egy joghurtot, egy banánt stb.! A mamám mindent elhitt neki! Máskor meg azt mesélte, hogy kapott egy távirányító autót, amit az ablakból lehet leereszteni az utcára (itt direkt zajongott, mintha tényleg leeresztette volna), és utána el lehet irányítani egészen a játszótérig (itt már gyanút fogott a mamám). De még a papámnak is beadta egyszer, hogy ő már négyéves kora óta hegedülni tanul!

Velem olyanokat próbált elhitetni, hogy tesiórán versenyt futottak, és természetesen ő nyert, miután kupát és díjat is kapott, de azt saját megának kellett megrajzolnia, ezért az benmaradt a suliban. De olyan lényegtelen és másodlagos dolgokat is lódít, hogy az Antonin nevű osztálytársa másodszor is eltörte a kezét. Vagy hogy a verre szó igazából nőnemű, és hogy létezik egy olyan, hogy chocolade.

Meglep a kitalációk sokfélesége és az a módszer, ahogy a hallgatóság hiszékenységéhez passzintva, mintegy személyre szabva úgy alakítja-szövi a történetet, hogy az csak épp annyira legyen fura, hogy még beleférjen a hiteles dolgok birodalmába. A célja szerintem egyrészt az, hogy meghökkentsen; szeretni nézni a megdöbbent reakcióinkat, fürdik a figyelemben és az elismerésben, imádja, ha visszakérdezünk, ha részleteket szeretnénk tudni a sztoriról. Szereti alakítani a valóságot, mintha a kimondott történetek félig-meddig igazzá válnának csupán attól, hogy ő kimondta őket. Az is bejön neki, ha palira vesz minket, és titkon röhöghet a balekségünkön, és csak órákkal később szól, hogy az, amit mondott az önműködő LEGO-robotról, amit ő éjszaka felépített egyedül, és amihez a nagyapja adta a tervrajzot és a tanácsokat, mindaz nem is volt igaz: Mama, csak vicc volt!

Értelemszerűen már egy szavát sem hisszük el, mert ki tudja kiismerni magát e történetekben? Mi igaz, mi félig igaz, mi háromnegyedig az, és mi teljesen valótlan? Sőt, már azt is kerek perec megmondtam neki, hogy Bonikám, ami nem igaz, hiába jó tréfa, az mégiscsak hazugság!

(és ilyenkor próbálok mélyen elfeledkezni a Télapóról)