Szülinap

 

– Nem akarsz meghívni pár kisfiút a szülinapodra? - kérdeztem egy hete, csak úgy a rend kedvéért, hiszen nemhogy nem akart soha senkit meghívni, de más szülinapokra sem szívesen megy, ezen kívül még nekünk is megtiltja, hogy elénekeljük neki a Boldog szülinapot c. opuszt.

– Jó! - válaszolta egyszerűen.

Huh. Nem így terveztem. A szülinapja pont az őszi szünet első szombatjára esik, nem túl praktikus, ráadásul én még ilyet soha nem szerveztem, sőt, az egésztől borsózik a hátam! De érthető módon már nem viszakozhattam.

Gyorsan utánanéztem a neten, van-e még lehetőség szervezett szülinapra benevezni. Ez az én gyerekkoromban még nem létező kezdeményezés ma már nagy megkönnyebbülést szerez sok szülőnek, akiknek csak be kell fizetniük a pénzt, és a szervező intézmény (játszóház, múzeum, farm stb.) mindenről gondoskodik: a gyerekek szórakoztatásáról, a dekorról, a meghívókról, gyakran még a tortáról is. A környékünkön az egyetlen szóba jöhető hely egy modern múzeum lett volna, jópofa programmal, de sajna csak novemberre volt már hely (pont az én szülinapomra :)).

Úgyhogy elkezdödött Boni apjának a meggyőzése, hogy márpedig gyerekeket fogunk meghívni hozzánk, és nem, nem veszünk föl maszkot! Elég könnyen ment, ahhoz képest, hogy mire számítottam. Ezzel párhuzamosan Boni, akinek azt mondtam, max. öt gyerek jöjjön, rögtön nekiállt meghívókat gyártani (a végeredményt lásd fönt). Nem volt egyértelmű, hogy kiket akar látni, de azt tutira mondta, hogy a Louis nevű osztálytársát biztos. 

Másnapra kiderült, hogy Louis már hivatalos egy másik osztálytársuk szülinapjára, aki épp aznap tartja. Ilyen pechet! Boni nem szomorkodott sokáig, és nem tudom, miért, de épp azt az öt kisfiút választotta ki, akiket mi is szívesen meghívtunk volna. Lehet, hogy meghallotta, amikor az apjával erről beszéltünk? Nem tudom. Mindenesetre amint megvolt az öt név, kitöltötte a saját kézzel legyártott meghívókat, berakta őket egy-egy borítékba, megcímezte őket és másnap átadta az érintetteknek.

 

Kitöröltem a telefonszámunkat és a címünket

Utólag rájöttem, hogy nem kellett volna mindent ráhagyni. Csak az időpontot (15h–17:30) egyeztettük, minden mást ő írt be, pl. azt hogy kincskeresés is lesz. Most szervezhetek kincskeresést a lakásunkban! (???) Tulajdonképpen az a fura, hogy ezt a sajtpapírt a szülők komolyan vették. Az egyik apuka egy órával az átadás után jelezte, hogy a fia tud jönni, és hogy milyen ajándékot vegyenek. Erre mondjuk volt pont válaszom, mert egy régi szülinapon, látván azt a sok műanyag hülyeségeket, amit az a gyerek akkor kapott, elhatároztam, hogy mi mindig könyvet fogunk vinni, és azt is fogunk kérni.

Az öt kisfiúból úgy tűnik, három biztosan jönni fog (már amennyire biztosat ezekben az időkben lehet tudni...), egy nem, egy pedig nem tudja. Le kellett beszélnünk Bonit arról, hogy utólag egy másik kisfiút hívjon meg ahelyett, aki nem tud jönni, ő ezt nem érzi gáznak. Már bevásároltam egy csomó csokit, bonbont, dekorációt, gyertyát, úgy tervezem, hogy még a tortát is megcsinálom jó előre (és lefagyasztom) hogy ne legyen kapkodás a végén. Totálisan kezdő vagyok a nyolc-kilencéves kisfiúk szülinapi buliztatásában – van valami ötletetek, hogy mit csináljak? Vagy hogy mit NE csináljak? Mindenképpen szeretnék valami tervezhető játékot, többet is akár, nehogy a végén tébolyult zombik kardozzanak a nappalinkban. Tudom, hogy illik adni a végén kis zacskócskákban valami ajándékot a résztvevőknek. Tudom, hogy a szülők nem maradnak, tehát velük nem kell számoli. De bevallom, eléggé kiver a víz, ha arra gondolok, hogy (minimum) négy gyereket (amelyikből az egyik Boni!) kell két és fél óráig szórakoztatnom franciául. Jajaj!

A mamám kérdezte Bonitól a múltkor telefonban, hogy és kislányok is lesznek? Nem értem, melyik bolygón él az én fiam (akinek gyakran fogalma sincs délután a suliban, hogy milyen színű kardigánban ment el reggel, így időtlen időkig keresi az övét), mert ezt válaszolta:

– Nem tudom!

 Franciások, mennyire könnyű/nehéz nyolcéves gyerekeknek kitalálni, hogy hová rejtettem a következő jelet?

Intelligencia

Saját életemben eddig nem nagyon figyeltem meg az ún. különféle intelligenciák meglétét, sőt, inkább az volt a tapasztalatom, hogy az a bölcsész, aki nem tudja kiszámítani a négyszázötvennek a 30%-át (például), az bölcsészként sem igen penge. És noha fordítóként dolgozom, azt a bizonyos nyelvtehetséget sem éreztem soha; nekem mindig mindent meg kellett tanulnom, nem volt könnyebb egyáltalán franciát tanulni, mint mondjuk bioszt.

Boninál viszont látok különbséget. Első osztályban még mindent egyformán kirázott a kisujjából. Másodikban vettem észte, hogy mintha a matekot kevésbé szívesen csinálná. Mostanra meg már szinte egyértelmű, hogy Boni nem az a kifejezett „matekagy”. Nem zavarja, ha téveszt, hosszasan nem szeret matekügyekkel bíbelődni, nem jön rá saját magától bonyolultabb összefüggésekre. Még mindig jó benne a suliban (az a gyanúm amúgy, hogy a követelmények sem magasak), de nem jön kapásból a dolog, nem érzi a matekot.

Mint ahogy mondjuk az írás és az olvasás megy neki – magától értetődően, kedvvel, sokáig. Egyszer elolvassa a megtanulandó szavak listáját, és simán leírja hibátlanul utána. Szívesen beszél rímekben. Kérdeztem év elején, hogy mi tetszik neki a suliban, álmodozva rám nézett: Mama, a versek!

Lehet, hogy hülyeség így kategotizálni (matekagy vs. bölcsészagy), én is csak azért teszem, mert a francia oktatási rendszerben van egy ilyen hierarchia: a jó tanulók jó matekosok. Azaz aki „csak” a humán tárgyakból jó, az nem számít igazán jó tanulónak. Ennek a filozófiának a példája az egyik francia írónő (Céline Curiol) esete, aki eredetileg mérnök, és amikor megkérdezték tőle, hogy miért ment műszaki egyetemre, holott mindig is írni szeretett volna, azt válaszolta, hogy hát mert jó tanuló volt!

Barátnőm kisfia pont fordítva: imádja a matekot, ellenben egyetlen mesét nem tud kitalálni magától, egyetlen könyvet sem olvas el saját örömére. Mégis úgy gondolom, neki lesz könnyebb dolga a munkaerőpiacon, mert a természettudományos vagy matekos tudást megfizetik, ellenben mit kezdjen egy olyan gyerek a pályaválasztáskor, aki a művészeteket és az írást szereti? Persze rengeteg idő van még addig, lehet, hogy nem is lesz releváns addigra a dolog... mindenesetre érdekes megfigyelni az intelligencia és az érdeklődési kör közös halmazát.

A poéta legózik (én meg a hajamat tépem)

Keserű kifakadás a toleranciáról

Olyan szimpatikus volt, amikor nyár elején olvastam, hogy a fővárosiak ezrei mentek tüntetni a Parlament elé a pedofiltörvény ellen, hogy védelmükbe vegyék a másságot.

Ezt a nagy fokú toleranciát sajnos nem tapasztaltam meg a saját bőrünkön most, amikor Magyarországon voltunk. Ugyanezek az emberek – persze, most általánosítok, de úgy nagyjából a fővárosi értelmiségiekről van szó – az én más gyerekemmel egyáltalán nem toleránsak, sőt: okoskodnak, beleszólnak, jobban tudják. Miért van az, hogy az emberek elfogadóak, amikor a szexuális másságról van szó, de elutasítóak, amikor más szülői magatartással, más gyereknevelési szokásokkal és más gyerekkel találkoznak, mint amihez hozzá vannak szokva? Ha egy kisfiú lány szeretne lenni, ez elfogadható, ha egy kisfiú lassan nyolc évesen sem köszön, az pedig nem az. 

Egy barátnőm kamasz kislányánál depressziót állapítottak meg, gyógyszereket szed, és nagyon szarul van szegény. A diagnózis óta senki, soha nem okolja a szülőket vagy a környezetet; abbamaradtak a jótanácsok, elapadtak a beszólások. A depresszió ugyanis komoly, orvosi dolog, az már szinte genetika, arról nem tehet se az érintett, se a családja.

Minket viszont folyton méricskélnek, másokhoz hasonlítgatnak, elítélnek azért, mert Boni olyan, amilyen. Még a „tünetek” szó is elhangzott valaki szájából, amikor meséltem Boni dolgairól, amelyek néha tényleg szokatlanok. De az az érzésem, ha lenne neve annak, amilyen ő (mondjuk amilyen címke a depresszió vagy a homoszexualitás), tehát ha lenne külön szó az ő viselkedésére, akkor talán bekerülnénk abba a kategóriába, akiknek jogaiért érdemes zászlóstul fölvonulni a Parlament elé.

Talán van ilyen szó, talán nincs; nem keressük, mert Boni jelenleg semmit nem profitálna egy esetlegesen rá aggasztott címkéből. Nekünk biztosan könnyebb lenne viszont, nem csesztetne senki ennyit minket, hogy elrontottuk a gyereket.

Triatlon

Boni az első napok egyikén megtanult úszni és biciklizni. Van egy olyan videóm, amelyen reggel – életében először – sikerült fennmaradnia és kutyaúszással előrefele haladnia a vizen, és ugyanazon a napon este pedig egy olyan videót készítettem, amelyen – szintén először – kétkeréken bicajozik.

Én már egyébként azt hittem, hogy soha nem fog megtanulni biciklizni. Pedig két bicaja is van, itt és Franciaországban, de alig ment valamelyikkel pár kört négy keréken, egyszerűen soha nem érdekelte a dolog. De mivel én magam sem tudok jól bringázni, soha nem is szerettem a biciklizést (nincs is), gondoltam, ebben is rám hasonlít (lásd nature), illetve, hogy nincs jó mintája (lásd nurture). Z. viszont eléggé aggódott, hogy ez így nem jó, azért elővettük az itteni ovis bicaját (elég kicsi már neki...), levette a hátsó kerekeket, és röhögve-bénázva mentek egy kört: Boni dülöngélt, Z. loholt utána és elkapta, amikor esni kezdett. Azt gondoltam, hogy ebből soha nem lesz biciklizés, de láss csodát: Boni egyszer csak lerázta magáról az apját, és elindult egyedül – azóta le sem lehet robbantani alóla a kerékpárt. Ez a történet jól szemlélteti azt az igazságot, hogy ha egy gyerek fejben és fizikálisan is készen áll egy mozdulatsorra, akkor pontosan két perc alatt el is tudja sajátítani.

Az úszás, az tök más. A covid számlájára írom, hogy csak most tanult meg úszni, mert az uszodát és a vizet mindig is szerette, hozzám hasonlóan. Tavaly is jártunk egy itteni közeli uszodába reggelente. A meleg vizes medencében hancúrozott, fogócskáztunk, labdáztunk stb., aztán egy ismerős úszóedző (egy barátnőm apukája, aki szintén oda jár reggelente) megtanította pár dologra: hogyan kell a fejet betéve, az orron a levegőt kifújva, és a lábat csobogtatva előrehaladni. Idén még mindig tudta ugyanezt – de többet nem. Nekem nem sikerült újat tanítanom neki (klasszikus jelenség asszem), ezért beírattuk úszásórákra. Reggel hétkor kell a medence mellett megjelennünk, de megéri, bámulatosan gyorsan fejlődik és nagyon szereti.

 

Én pedig a terveknek megfelelően újrakezdtem a futást. Az első benyomásom az, hogy a futás olyan, mint a szülés: az ember a kínra, a szenvedésre és a verejtékre asszociál elsősorban, pedig a futás (és a szülés) lehet baromi felszabadító és jó élmény is! Egyelőre 2–3 naponta ötven percet futok, három részletben, egy óra alatt, a felét a betonon, a felét a füvön (van itt egy edrő, de állítólag laknak benne vaddisznók...). Másik új élmény: én még akkor futottam legutoljára (kb. egyetem alatt), amikor még nem volt nekem (vagy még nem létezett??) eszközöm a zenehallgatásra. A zenére futás totális újdonság a számomra! Iszonyú jó húzóerő, csináltam egy lejátszási listát az említett egy órára, és az utolsó tíz percet tényleg a Jailhouse Rock menti meg. Most azt a célt tűztem ki magam elé, hogy szeptemberig megpróbálom egy órára feltornázni a egyben lefutott időtartamot (aztán majd a kilométereket is számolni fogom talán).

Rádöbbenés

Hétesztendős Bonikám:

- járt hat országban, 

- fürdött tengerben,

- síelt az Alpokban,

- kóstolt thai, indiai, kínai és olasz kaját,

- utazott  hajón, repülőn, vonaton,

- kiolvasott vagy száz (?) könyvet,

- látta Louis de Funès majdnem összes filmjét,

- tud játszani kb. húsz társasjátékkal,

- ismer legalább öt kártyajátékot,

DE MÉG SOHA NEM SIMOGATOTT MACSKÁT!!!

Kütyü(k)

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar leírom ezt a mondatot: vettünk Boninak egy tablettet. Oké, még nem adtuk oda, de megvettük. Ez is tulajdonképpen szinte akaratunkon kívül történt. Úgy volt, hogy már régóta elő akartunk neki fizetni egy újságra, és most az egyéves előfizetés mellé járt egy táblagép. Nem értem, hogyan éri meg ez nekik egyébként, az újság havonta öt euróba kerül, egy év alatt az még mindig csak 60 euró. A férjem szerint ne féltsem csak őket, és tényleg: eredetileg egyetlen újságot akartunk rendelni, de a reklám átböngészése után végül is kettőt rendeltünk meg, szóval ez már így is dupla haszon nekik. Mindenesetre még szinte ki se fizettük az első havi előfizetést, még meg sem érkezett egyik újság sem, de a táblagépet már megkaptuk.

Föltettük a szekrény tetejére; persze Boni, aki az egész folyamat lelkes résztvevője volt (újságok kiválasztása, hüledezés az ingyentablet fölött stb.) rögtön észrevette, és távcsővel (!) kileste, hogy ott van az ő táblagépe. Most már csak az a kérdés, hogy mikor és milyen feltételekkel adjuk neki oda.

Ellenérzéseim több forrásból fakadnak. Először is – bár az ijeszt meg a legkevésbé – nem szeretném, hogy a gyerek agya, most ilyen teljesen tudománytalan terminussal élek: elsatnyuljon a nagy kütyüzésben. Ehhez nincs is mit hozzáfűznöm, egy számítógépen dolgozó, autót használó, GPS-szel közlekedő, sorozatokat bámuló, feldolgozott ételeket fogyasztó, virtuális kapcsolatokat ápoló stb. ember szervezete és idegrendszere is gondolom máshogy működik, mint ahogy régebben, de hát istenem.. ez van. Nem akarok szélmalomharcot vívni a modern korral, inkább menteni a menthetőt, sőt: kiaknázni az esetleges lehetőségeket.

Aggodalmam inkább abból a görcsös, már-már dogmatikus elvemből ered – amelyről készséggel beismerem, hogy esetleg téves – hogy vannak az életben értelmes és értelmetlen tevékenységek. És ha odaadnánk Boninak a tablettet, értelemszerűen kevesebb ideje jutna a 7-8 évesek értelmes tevékenységeire, úgymint olvasásra, írásra, rajzolásra, társas játékozásra, legózásra, beszélgetésre. Persze lehet értelmes dolgokat csinálni a tabletten is – na de azt fogja tenni? Vannak kétségeim. Mindenki fejében ott él egy elrettentő kép a kamaszról, aki elsötétített szobában kütyüzik egész nap, és egy hete nem volt kint az utcán (egy franciaországi kutatásból: a kamaszok áltagban napi hat órát töltenek mobileszközökön!). Láttam én már net- és játékfüggő felnőttet is.

Végezetül pedig nem szeretnék öngólt rúgni sem: a tablet valószínűleg egy újabb olyan tárgy lesz, amely vitára, egyezkedésre, nyafogásra ad lehetőséget. A TV (DVD)-nézésnél tapasztaltam ilyet: ha napi 30 percet engedélyezünk, borítékolható utána a könyörgés, a követelőzés, sőt előfordul még a hazudozás is („Csak még öt percet!”, „Nem néztem még annyit!”), ellenben ha egy hétig eltiltjuk tőle büntetésből, sokkal egyszerűbb a helyzetünk, és a gyerek is sokkal kiegyensúlyozottabb.

De akor miért akarunk egyáltalán tablettet adni neki? Hát, egyrészt ha már így az ölükbe hullott... nagyon praktikus lenne például a hosszú autóutakra (nyárra gondolok). Másrészt pedig, én nem tudom, egy ilyen alfa generációs gyerek honnan szívja magába ezt a tudást, de Boni is imád mindent, ami elektronikus, ami digitális, ami virtuális. Bámulatos ügyességgel ismeri ki magát ezekben a helyzetekben, fedez fel újabb és újabb funkciókat. Kezdődött az egész még ovis korában egy egyszerű számológéppel, folytatódott az itthoni vezetékes telefonnal, amelyre saját hangüzenetet vett fel, és amelyet olyan gyorsan megtanult kezelni, hogy elsős korában végighívogatta a rokonokat elváltoztatott hangon, és mindenféle hülyeségeket mondott nekik. Azután megtalálta az apja egy régi karóráját, amin éjfélre ébresztést állított be (azt sem tudtuk, honnan szól), utána megkapta az én egyik régi mobiltelefonomat (net nélkül) és fényképezőgépemet: mindkettővel órákig el tudna piszmogni. Legutóbb kikönyörögte, hogy legyen saját e-mail-címe, és időnként szmájlikkal teletűzdelt üzeneteket küld a szüleimnek, és „levelezik” a nagynénjeivel is. Egyszer egy új hajszárítóval szárítottam a haját, ő ránézett a hajszárítóra, amit akkor látott először, és felcsillant a szeme: van hozzá használati utasítás? – kérdezte lelkesen, mert amit én és az apja borzalasan utálunk (=használati utasítást végigböngészni) azt ő teljesen érthetetlen módon, szereti.

Most azt gondoljuk, vagy a tanév végén, vagy pedig a nyolcadik szülinapjára adjuk neki oda. Addig is tájékozódunk, innen-onnan informálódunk (mindenképpen meg akardjuk kérdezni a gyerekorvost és a tanárnőt) hogy milyen policyt lenne érdemes kidolgozni a tablet használatára. Nagyon gyakran gondolok arra, hogy mennyit játszottunk a húgommal gyerekkorunkban a Commodore64-gyel (igaz, inkább 10-12 évesen), és hogy a rokonok milyen csodálattal figyelték a jelenséget és mondogatták, hogy hát igen, ennek a generációnak a kisujjában van a számítástechnika! Most meg úgy érzem magam, mint egy őskövület... a munkahelyemen szerintem én voltam az utolsó, aki bekapcsolta a „gépi fordítás” funkciót... (és be kellett látnom: baromi jól működik).

Fikció

Boni elképedésének ad hangot, hogy mi minden oltári nagy hülyeség olvasható a könyvekben:

– Mama, mama! Képzeld, az Anatole Latuile* húga nem hisz a Télapóban...!

* Képregénysorozat címe és főhőse, a húga kb. hároméves.

A Világ Egyik Legfurább Kérdése (a „Technikai jellegű tudnivalók” kategóriában)

 

 – Mama, ha egy vache (=tehén) meghal... akkor ki lehet még fejni belőle a tejet, ami benne ragadt??

 

Idegbaj®️

Mi elég későn vettünk Boninak igazi Legót, a barátnőim szerintem már teljesen hülyének néztek, amikor ovisként is még a bébiknek való Duplóval játszott. De megvolt rá az okom! Tudtam természetesen, hogy egy mai gyerek nem élhet Legó nélkül. Elég körbenézni gyerekes családokban, vagy visszaemlékezni a saját gyerekkorra, az ember rögtön leveszi (emlékszik), hogy a Lego szinte nélkülözhetetlen eleme (építőkockája!) a gyerekkornak. Tényleg szimpatikus a koncepció: kreativitás-, finommotorika-, figyelem-, kézügyesség-fejlesztés... csakhogy a játékkal értelemszerűen együtt jár valami, amit én nem tudok elviselni, Bonit viszont nem zavarja: a KUPI! Én már az elején tudtam, hogy nálunk ez nehéz ügy lesz. Boni egyszerűen nem az a gyerek, aki elpakol, én meg nem az az anyuka vagyok, aki a szanaszét fekvő, miniatűr darabokat elviseli a lakásában, vagy akár: a gyerek helyett elpakolja.

Az így vizionált probléma valóra is vált, amint Boni megkapta az első doboz legóját. Az azóta tartó időszakban próbálok rájönni, hogy mások ezt hogy csinálhatják jól (több példám is van) és hogy nekünk miért nem sikerül. Ismerek olyan családot, ahol huszonnyolcfélképp (!!) kategorizálják a legoelemeket, és a kisfiú az egyes darabokat külön-külön, a megfelelően felcímkézett műanyag dobozba pakolja (hát kiből legyen mérnök, ha nem egy ilyen gyerekből?!). Interneten olvastam, hogy egy anyuka órákig tartó guberálás után szétválogatta az egyes darabokat, mindegyiket az adott dobozba visszatéve, hogy újra meg lehessen építeni.

Szóval én tudtam: mi nem ilyenek vagyunk. Boni trehány, én pedig sóher módon őrködöm a szabadidőm felett. Nálunk ezek a nyolcmilliméteres bigyók homokszemek a fogaskerékben. Csak azért nem fotóztam le a legóembersisak átlátszó, felnyitható részét, amely formáját és méretét tekintve leginkább egy emberi körömre hasonlít, mert a nagy rumliban nem találom! Ha az ember ajtót nyitott nekik, nincs menekvés: egy idő után mindenhol, de MINDENHOL legódarabkákat talál a lakásban, akár egy kiadós takarítás után is.

Boni a következőképp játszik a legókkal: első alkalommal rendeltetésszerűen összerakja az adott játékot, ehhez (még) van türelme és energiája. Az egyik repülőt például három (!) órán keresztül építette. Ilyenkor szépen, csöndesen molyol, öröm nézni. Miután megépült az a valami (hajó, robot, repülő stb.) soha nem játszik velük: nem tologat, nem háborúzik, nem rakosgatja az emberkéket. Félrerakja, hányódik egy darabig, majd szétesik vagy szétszedi, de mindenképpen elvész belőlük ez-az. Egyszer az összes fejecskéből tornyot épített, majd valahová eltette, azóta sem találja (következésképp egyik emberkének sincs feje). Az említett repülőhöz vettünk lámpákat, nagyon izgatott volt, mikor megkapta. Én szereltem bele őket a gépbe: picike drótokat kellett futtatni egy-egy építókocka között, mini transzformátorokat becsippenteni apró bigyókba (lásd a fotón) pfff... két órámba telt, az idegeim rojtokban lógtak. De még ezt a világító-villogó repülőgépet is szétszedte, kibelezte, a darabjait elhányta; soha nem lehet már újraépíteni.

A megmaradt darabokkal viszont szokott játszani: „kilövőt”, „irányítóközpontot” vagy adott esetben kardot, pisztolyt épít. Nagy becsben tartott egy ideig egy lámpás építőkockát; már az sincs meg. Pedig általában tudni szokta, hogy melyik elem melyik játékból származott, de mégsem vigyáz rájuk. Bennem pedig minden porszívózáskor felmerül a klasszikus kérdés: lehajoljak-e az útközben fekvő darabokért??... 

Fütyülős tészta és ilyesmik

 

– Mit modott a tanítónő, miért nem játszhatsz többet a Gabriellel? – kérdezem Bonit egy régi iskolai kofliktusról.

– Már nem emlékszem. – válaszolja kelletlenül – De nem volt igaz! – teszi hozzá gyorsan.

 

***

Hazajöttem a fodrásztól, jó rövid hajjal (ki tudja, mikor lehet menni legközelebb). Boni tudtomra adja, hogy megváltoztam: Nahát, én most egy másik mamát látok!

 

***

 

Várom, hogy kegyeskedjen kijönni reggelizni, de ő csak ennyit közöl, udvariasan óbégatva a szobájából: Mama, még húzom egy kicsit az időt, aztán megyek, jó?

 

***

 

– Aludtál? - ébreszt fel érdeklődve.

– Igen... – válaszolom

– És mit álmodtál?

– Semmit!

– Akkor az olyan, mintha nem is léteznél! – kommentálja a jelenséget a kis filozófus.

 

***

 

– Jaj!!– kiáltok fel, miután jó alaposan megszorította a kezemet.

– Fájt? – tudakozódik előzékenyen.

– Naná!! – mondom kissé felháborodva.

– A Charlotte-nak is fájt! – regisztrálja egy szakértő alaposságával.

 

***

 

– Bonikám, milyen tészta legyen? Spagetti? – teszem fel (talán túl) gyakran a kérdést.

– Nem, inkább fütyülős! (penne)

 

Madarat tolláról, embert kabátjáról

A férjem elújságolta Boninak, hogy a klarinétos pasi kisfia felismerte őt az utcán, és odasúgta az apjának: „Ott megy a Boni apukája!”. Boni viszont állította, hogy ő ugyan azt a kisfiút nem ismeri, nem tudja kiről van szó. Egyedül az apukájáról tudja, hogy kicsoda, mert a helyi szimfonikus zenekarban játszik, és hangszerrel a hátán szokott biciklivel próbára járni. Úgy szoktunk róla beszélni, hogy a „klarinétos”. A férjem csodálkozva kérdezgette Bonit, hogy miért nem mondta soha, hogy ismeri a klarinétos fiát. Boni viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig ő azt a gyereket nem ismeri.

– Boni, az a fiú ismer téged! Sőt, azt is tudja, hogy én vagyok az apukád. Akkor biztosan te is ismered őt!

– Fogalmam sincs, kiről beszélsz, papa.

– Tudod melyik a klarinétos pasi, ugye? Na, annak a kisfia!!

– Milyen színű a kabátja?

– Hát én azt nem tudom... szőke, szemüveges fiú, tökre hasonlít az apjára!

– Youssef?? Kék kabátja volt? Mert akkor a Youssef az!

– Nem emlékszem a kabátjára... de Boni, a Youssefnek nem szőke a haja!

– Akkor az Antonin? Ha sárga kabátban volt...

– De Boni, te a kabátjuk alapján ismered fel a gyerekeket?

– Igen!

– Haha, ez fura! Azért ezt nem mindenki csinálja így. Például az a kisfiú simán fölismert engem!

– De papa! A piros esőkabátod volt rajtad!

Veszedelmes játék

– Mama, én ugye ronda vagyok? – kérdezte Boni hamiskás mosollyal az arcán, ami azt jelentette: dicsérd meg a szépségemet! Az apja sietett megnyugtatni, hogy gyönyörű, én azonban inkább arra voltam kíváncsi: milyen kritériumok alapján dönti el, ki szép és ki nem az. Fel szerettem volna mérni, hogy a szépség valamilyen mértékig univerzális fogalom-e, azaz hogy már egy hétéves gyerek is be tudja-e lőni, ki számít „szépnek”. Ezt az előfeltevést támasztja alá pl. az, hogy Boninak évek óta az évfolyam egyik legszebb kislánya tetszik, akivel pedig nem is szokott játszani, megdönti viszont az a tény, hogy Boni engem is a nagyanyját is elsőként sorol a „szépek” közé.

Javasoltam neki, hogy mondjon példát szépekre és rondákra. Így utólag belátom, hogy hülye ötlet volt, de most már mindegy... olyan jópofát válaszolt, szépnek mondta pl. a szüleim kutyáját (egy keverék) és rondának a francia bulldogot. Aztán elkezdtük összehasonlítani Macront és a miniszterelnököt, és ezen a ponton kezdtem rájönni, hogy nem kellene belemenni ezekbe a kategorizálásokba (nem is értem, pont én, aki törvényileg tiltaná be a szépségversenyeket!), úgyhogy abbahagytuk a játékot.

Másnap Skype-os értekezletem volt a (bizonyos átszervezések miatt új) kollégáimmal, és mivel Boninak most három hétig nincs iskola, ott sertepertélt az ajtó előtt, kíváncsian be-bekukucskálva, hogy kikkel beszélgetek. Kikapcsoltam a kamerát (REMÉLEM, A MIKROFONT IS – soha nem fogjuk megtudni), és odahívtam, hogy nézze meg az új kollégáimat. Mielőtt bármit is mondhattam volna, már késő volt: odamutatott az egyik munkatársamra és büszkén, mint aki hibátlanul válaszol az előző nap feltett kérdésemre, hangosan kihirdette:

– Mama, ő nagyon ronda, ugye??

Definíciók

Alkotás, kreativitás, önkifejezés, művészet – ha az ember egy hétéves gyerekkel él együtt, ezek a fogalmak rendre terítékre kerülnek. Bonin nap mint nap felfedezem az alkotás vágyát: néha olyan mélyről jövő, meglepő lendülettel tör rá a csinálni!, készíteni!, kitalálni!, megtervezni!, eljátszani!, előadni! parancsa, hogy még szinte be sem fejezett egy könyvet (filmet, mesét stb.) már fut is a rajzlapért, hogy lerajzolja, vagy a kellékekért, hogy eljátsza. Ahogy mi, felnőttek nyúlunk a telefon után, hogy felhívjunk valakit és elmeséljük neki azon nyomban, ami történt velünk, úgy nyúl Boni a művészet eszközeihez, hogy... kifejezze magát – kellene írnom, de nem vagyok benne biztos erről van szó, erre mér visszatérek.

Egyik legjobb példa: még ovis volt, amikor elvittük a logopédushoz, ahol egy szót nem volt hajlandó kiejteni a száján vagy bármi más módon közreműködni. Hónapokig voltunk a várólistán, iszonyú beszédhibái voltak, szóval nagyon fontos lett volna a logopédus. De ő megmakacsolta magát, és meg sem szólalt, pedig a nő érdekes feladatot adott neki: öt-hat rajzot kellett sorrendbe állítania (melyik esemény volt előbb, később stb.). Csalódottan és aggódva jöttünk el a logopédustól, az járt a fejünkben, hogy 1) ez a gyerek soha nem fog tudni rendesen megtanulni beszélni (amúgy később odaállt a tükör elé, és addig gyakorolta, amíg sikerült kimondania jól az addig hibásan ejtett hangokat), és 2) mindenki hülyének fogja nézni, ha nem szólal meg (teljesen olyan volt a szitu, mintha nem lett volna képes megcsinálni a feladatot).

Ahogy hazajöttünk, nekiült, és elkészített ő is egy ilyen feladatsort: kis papírlapokra rajzolt történeteket, amelyeket nekünk kellett a helyes sorrendbe állítanunk. Azóta is gyakran gondolkodom ezen a mechanizmuson; vajon ez mi? Alkotás, kétségkívül, ha az alkotást úgy definiáljuk, mint amikor a semmiből lesz valami. Kreativitás is talán, ha Boni nem pont ugyanazokat a történeteket találta ki és rajzolta le. Mondjuk Boni nagyon gyakran utánoz (bármit és bárkit), tehát nem mindegyik alkotása kreatív, ha a kreativitást újításként értelmezzük. Az, hogy saját magát (érzéseit, gondolatait) kifejezné, valamennyire megállja a helyét (gyakran háborús tematikájú műveket alkot, az erőszak gondolom foglalkoztatja), ugyanakkor néha úgy érzem, egyáltalán nem tudja kifejezni magát, se szóban, se máshogy. Máskor pedig én nem akarok holmi színezéshez és zongorán klimpírozáshoz feltétlenül olyan magasztos eszméket társítani, mint az önkifejezés, néha egyszerűen csak elfoglalja magát: színez, zongorázik, mindenféle hátsó szándék nélkül. Néha pedig, mint a logopédusos esetben, talán tényleg üzen nekünk valamit: megértettem a feladatot, tökre tetszett is, nézzétek, én is tudok hasonlót, ha már ott nem mertem megcsinálni!

A művészet gondolom valahol ott kezdődik, ha valaki (a művész) meg tudja fogalmazni az üzenetet – és ez az, amit egy gyerek nem tud, szerintem. Ezért nem műalkotás egy olyan gyerekrajz, amihez hasonlóért Mark Rothko nevével fémjelezve, kapkodtak a galériák. Ezért nem műalkotás egy piszoár otthon, ideológiával megtámogatva azzá válhat viszont egy múzeumban.

Nagymama szeretnék lenni

Máris? – kérdezhetnétek. Erre azt válaszolnám, hogy jó nekem ez az anyukás életforma is, de néha olyan szívesen változnék át pár órára nagymamává, hogy legyen elegendő időm, energiám Bonira. Hogy úgy tudjak odafigyelni rá, mint egy nagymama, akihez pár órára áthozzák a gyereket. Ne kelljen egyrészt nevelnem (Ülj le ebéd közben! Már megint felhívtad X-et telefonon?? Hogy kell szépen kérni? És tudod, hogyan kell helyesen írni ezt a szót? Rakj rendet a szobádban! stb.), másrészt ne járjon folyton máson az eszem, mégpedig a munkán, a háztartáson, vagy épp azon, hogy mikor fogom összetakarítani a játék közben keletkezett dzsuvát és rumplit.

Próbálok azért időt szakítani rá, hogy legyenek szimpi közös programjaink, most a szünetben például közösen megterveztünk és megvarrtunk egy zászlót. Direkt erre az alkalomra hoztuk föl a pincéből a varrógépet, így volt ennek a több napig tartó programnak egy kis ünnepélyes jellege, jaj, nagyon jó volt. Ügyesen és nagyon odafigyelve nyomta a pedált és forgatta az anyagot, én meg büszke voltam magamra, hogy rá mertem bízni a varrást anélkül, hogy attól féltem volna minden másodpercben: átszúrja a tűvel az ujját. Egyébként nagyon komolyan és felelősségteljesen viselkedett egészen addig, amíg el nem kezdett bohóckodni; na, ilyenkor kellett átvennem az irányítást.

Olyan jó volt ez a pár pizsamás nap, el is határoztam, hogy nem leszek sóher a szabijaimmal, legközelebb is fogok belőlük szánni arra, hogy csak úgy itthon legyünk együtt, kötöttségek és kötelezettségek nélkül.

Őseink

Én vagyok az a nő, aki imád hasonlítgatni, és most csak és kizárólag a fizikumról beszélek: arcról, hajról, mozdulatokról, tekintetről stb. Én vagyok az ember, aki gyereket szülőkhöz, testvéreket egymás között, sőt, ismeretleneket ismerősökkel szívesen és gyakran összehasonlítgat, hogy felfedezzen egy-két közös vonást, hasonló fogazatot, csontozatot, forgót a hajban (vagy amit éppen talál). 

Több oka is van az imádatomnak; először is elképeszt a hasonlóságok sokfélesége, azaz hogy a vakvéletlen folytán milyen különböző módon keveredhet egy család génállománya az utódokban. A férjem nagyobbik fia például sokkal kevésbé hasonlít rá, mint az egyik unokaöccse a sok közül. Aztán az is fura, noha nagyon gyakori, hogy valaki a saját arcán viselje több, esetenként nem is vérrokon vonásait! Ilyenkor az illető egyszerre hasonlít két különböző emberre, gyakran a két szülőre, saját magában egyesítve ezáltal az apját és az anyját. Mintha a természet hol innen, hol onnan vette volna a nyersanyagot az új ember megalkotásához –  mert végül is pontosan ez történt. 

Nekem például van egy képem, amin az unokatesóim 4 és 6 évesek. A szőke, kék szemű kislányról és a barna hajú, barna szemű kisfiúról meg nem mondaná senki, hogy tesók, de basszus, Boni egyszerre hasonlít mindkettejükre! Mégpedig néha olyan szinten, hogy amikor Boni rámnéz, akkor a fiú unokatesómra, ha pedig elfordul és lesüti a szemét, a lány unokatesómra hasonlít, de döbbenetesen.

És akkor el is érkeztünk a második okhoz, ami miatt ennyire szeretek hasonlítgatni: az az érzésem, hogy az egyes családokban föllelhető hasonlóságok túlmutatnak a megfogalmazhatóság határán. Nem lehet pontosan megnevezni, hogy mi az, ami pl. Boniban annyira emlékeztet a kuzinomra, amikor lesüti a szemét. Képtelenség megfogalmazni a hasonlóságot; csak látni lehet (és azt sem állítom, hogy mindenki pontosan ugyanazt látja). Van ebben a szavakon túlmutató párhuzamban valami rejtélyes, izgalmas. Hogyan lehetne pl. megmagyarázni, szavakba önteni azt, hogy valakinek a járása olyan, mint az apjáé?

Boniról már az UH-on lehetett látni, hogy rám fog hasonlítani, és amikor megszületett (olyan fura, hogy akkor szőke volt) úgy nézett ki, mint az unokatesóm egyik fia, de nagyon hamar, intenzíven és együntetűen elkezdett aktívan rám hasonlítani, amit én örömmel nyugtáztam. Olyan volt, mintha előállítottam volna a kisfiú másomat. Rajtam kívül az említett unokatesókra és a saját anyámra hasonlított még rendületlenül; attól függően, milyen pillanatban és nézőpontból vizsgáltuk a gyereket.

Én soha, egyetlen egyszer sem láttam volna igazán, hogy Boni az apjára hasonlított volna, de mivel volt pár ilyen vélemény is, előfordult, hogy már-már beleláttam a duci csecsemőbe az apja duci csecsemőkori fényképét; nagyon kellett erőlködni. Nem, Boni teljes mértékben made in Hungary, és ezt annál könnyebb volt észrevenni, mivel belső tulajdonságaiban is nagyon emlékeztetett a gyerekkori önmagamra.

Aztán mi történt! Valamelyik nap nézegettük az elmúlt hónap fotóit, és az egyiken Boni az apjára hasonlított. Még számomra is egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül. És ami a legfurább: a szeme volt olyan, mint az apja fiatalkori képein! (tehát nem most) A szeme, ami az első naptól fogva az enyém, azaz a sajátom, és amivel, ellentétben csomó minden más vonásommal, konkrétan semmi bajom. Letakartam a képen a többi részét, csak a szemét hagyva meg: a hasonlóság még nagyobb lett. Azóta már a való életben is látom, hogy Boni szeme elkezdett az apjáéra hasonlítani, főleg – fura, de így van – ha fáradt. Hirtelen mintha az apja beleköltözött volna a gyerekbe, és ő nézne ki belőle, teljesen össze vagyok zavarodva, és még szoknom kell a gondolatot (látványt).

Mert én már majdnem azt hittem, hogy ha Boni hét évig rám hasonlít, akkor az már örökre így lesz; hogy Franciaországban él egy kisfiú, akinek hasonmásai valahol Kassa környékén élik az életüket, nem tudván, hogy vérrokonuk franciául beszél, de minden másban különben olyanok (olyasmik), mint ők.

Mert a harmadik ok, ami miatt szeretek hasonlítgatni, akár az utcán mellettem elmenő idegent egy gyerekkori barátnőmmel összevetve, vagy Matt Demont hasonlítgatva egy ismerős magyar pasihoz az az, hogy ilyenkor, amikor egymástól több ezer vagy tízezer km-re élő embereket hasoníltunk össze, akik tuti nem ismerik egymást, mégiscsak konkrétnak tetszik az a gondolat, hogy közösek az őseink.

Jó kedv

 

Egy kis terminológiai félreértés

Újrakezdődött a szolfézs. Boni rinyált, hogy nem akar menni; a szünet vagy más kihagyások utáni első napoktól mindig fél (hogy aztán tök lelkesen jöjjön haza).

– Nem akarok menni, nem, nem! Nem megyek!

– De Boni, emlékezz vissza, hogy milyen szuper a szolfézs. Tapsoltok, énekeltek... Tökre szeretted!

– Dehogy mama... soha sem BOLDOGULTAM.

– ??? Pedig mindent értesz... a tanár is azt mondta a múltkor, hogy minden rendben...

– Nem úgy, mama... ott soha nem voltam BOLDOG!

 

(mondanom sem kell, minden percét élvezte)

Mit üzen a gyerek?

Boni össze-vissza hazudik; liberálisabb értelmezésben: nagyon élénk a fantáziája. A hallgatóságtól függően kanyarintja, bonyolítja és csiszolja a sztorijait, amelyek egyre színesednek és amelyeknek egyre több leágazása és folyománya van. A közönség két oszlopos tagja én és a mamám vagyunk, hogy Boni az iskolában mit mesél, azt nem tudom. Én átlátok a szitán (hiszen van már gyakorlatom), de a mamám, basszus, mindent bevesz!

Egyszer Boni felhívta, és elmesélte neki, hogy egy nagy butaságot csinált, ami miatt négy nap szobafogságot kapott, ami éppen azon a délelőttön járt le. És mivel este vacsorát sem adtunk neki, reggelire megevett három lekváros kenyeret, egy joghurtot, egy banánt stb.! A mamám mindent elhitt neki! Máskor meg azt mesélte, hogy kapott egy távirányító autót, amit az ablakból lehet leereszteni az utcára (itt direkt zajongott, mintha tényleg leeresztette volna), és utána el lehet irányítani egészen a játszótérig (itt már gyanút fogott a mamám). De még a papámnak is beadta egyszer, hogy ő már négyéves kora óta hegedülni tanul!

Velem olyanokat próbált elhitetni, hogy tesiórán versenyt futottak, és természetesen ő nyert, miután kupát és díjat is kapott, de azt saját megának kellett megrajzolnia, ezért az benmaradt a suliban. De olyan lényegtelen és másodlagos dolgokat is lódít, hogy az Antonin nevű osztálytársa másodszor is eltörte a kezét. Vagy hogy a verre szó igazából nőnemű, és hogy létezik egy olyan, hogy chocolade.

Meglep a kitalációk sokfélesége és az a módszer, ahogy a hallgatóság hiszékenységéhez passzintva, mintegy személyre szabva úgy alakítja-szövi a történetet, hogy az csak épp annyira legyen fura, hogy még beleférjen a hiteles dolgok birodalmába. A célja szerintem egyrészt az, hogy meghökkentsen; szeretni nézni a megdöbbent reakcióinkat, fürdik a figyelemben és az elismerésben, imádja, ha visszakérdezünk, ha részleteket szeretnénk tudni a sztoriról. Szereti alakítani a valóságot, mintha a kimondott történetek félig-meddig igazzá válnának csupán attól, hogy ő kimondta őket. Az is bejön neki, ha palira vesz minket, és titkon röhöghet a balekségünkön, és csak órákkal később szól, hogy az, amit mondott az önműködő LEGO-robotról, amit ő éjszaka felépített egyedül, és amihez a nagyapja adta a tervrajzot és a tanácsokat, mindaz nem is volt igaz: Mama, csak vicc volt!

Értelemszerűen már egy szavát sem hisszük el, mert ki tudja kiismerni magát e történetekben? Mi igaz, mi félig igaz, mi háromnegyedig az, és mi teljesen valótlan? Sőt, már azt is kerek perec megmondtam neki, hogy Bonikám, ami nem igaz, hiába jó tréfa, az mégiscsak hazugság!

(és ilyenkor próbálok mélyen elfeledkezni a Télapóról)

Utolsó karácsony

Nekem, aki soha nem hittem Jézuskában vagy Télapóban (sem Nyusziban meg Fogtündérben), mert a mérnök apám szerint nem hazudunk a gyereknek (holott az egész élete, ha nem is hazugság, de ferdítés és színlelés) nagyon érdekes azt megfigyelnem, hogy a logikusan gondolkodó, okosan érvelő és jó megfigyelő gyerekem hétévesen is megingathatatlanul hisz a Télapóban. 

Elhiszi, hogy egy ember az égből alászáll, és bejön (zárt ajtón keresztül) a saját lakásunkba, és először egy karácsonyfát, pár nappal később pedig ajándékokat tesz le a nappalinkba, amíg mi alszunk. Elhiszi, hogy a Télapó előtte napokig figyelte, hogy ő (Boni) jól viselkedik-e. Elhiszi továbbá, hogy a Télapó kitalálja a gyerekek gondolatait és vágyait, de ha nem, csak írni kell egy levelet.

Miközben pedig Boni észrevette, hogy a Télapó idén a konyhai szőnyeget vitte be a nappaliba, és arra tette a karácsonyfát. A díszeket nézegetve feltűnt neki, hogy egyes díszek már tavaly is megvoltak, és elutasította azt az ötletemet, hogy az ő karácsonyfadíszét is tegyük rá a fára („Nem akarom, hogy a Télapó majd azt is visszavigye”). Sőt, mikor még huszadikán sem állt a fa, mérgesen követelte, hogy vegyünk mi magunk fenyőfát, ő jól tudja, hol lehet kapni. Szentestén nem tudott aludni az izgatottságtól, még a hasa is fájt (azon az éjjel jött a Télapó, Boni reggel ötkor már ébren volt, de nem mert az ajándékokhoz nyúlni). Az ajándékba kapott egyik újságon (2020. decemberi szám) kikereste az szerzők nevét, és azon gondolkodott, hogy azok a Télapót segítő manók nevei-e.

Nem tudom, mi járhat a kis fejében! Az apja szerint már kezdi kapizsgálni az igazságot, de szerintem meg nem, különben hogyan hihette volna, hogy a karácsonyfát akkor hozza a Télapó, amikor mi mind a hárman egyszerre vagyunk távol? Ez egy olyan szombati nap volt, amikor Z-nek Párizsba kellett mennie, mi meg elmentünk sétálni Bonival. Hazatérve iszonyúan csalódott volt, hogy nem áll  még a karácsonyfa, tehát azt hitte, hogy míg mi nem vagyunk ott, leteszi.

Úgy élem meg ezt az évet, hogy talán (gondolom) ez lesz az utolsó, amikor ilyen irracionálisan hisz a hihetetlenben. Észszerű döntés volt az elején a részemről, hogy legyen egy Télapó (Z. a másik három gyerekének nem ezt mondta), és talán megint így döntenék, nem tudom. Sokszor kicsit megbántam, mert tényleg hazugságot vagyok kénytelen mondani („Mama, milyen nyelven beszél a Télapó?”), az nálunk nem működik, hogy visszakérdezek („Kicsim, mit gondolsz TE, vajon milyen nyelven beszél szerinted?”).

 Ezt a levelet a szobájában találtam, a Télepónak írta (pedig erre aztán végképp nem biztattam soha): Kedves Télapó, karácsonyra szeretnék egy háromszínű tollat (vékonyat, 03), egy kincsesládát, egy lakatot, és hogy 25-én reggel Marlowe* itt teremjen!

* A kislány, aki tetszik neki

Mézescsuporjára

Tegnap, amikor Z. már befejezte a (francia) esti mesét Boninak, én viszont még fogat mostam, a férjem elkezdte neki felolvasni az odakészített magyar mesét, hamisítatlan, tőrölmetszett francia akcentussal. Aztán azt hallottam, hogy a minden lében kanál Bonikám meg folyton kijavítja a hibáit – szintén hatalmas francia dialekttel. Ez a két okostóni ott ügyeskedett a magyar mesekönyv fölött, és egymást segítve-javítva olvasták föl hibásan a magyar szöveget! Alig bírtam befejezni a fogmosást a röhögéstől. (Valószínűleg ugyanígy röhöghetnek ők rajtam, amikor próbálom eltalálni a francia szavak nemét, jelentős hibaszázalékkal.)

Gyorsan odaszaladtam a telefonommal, hogy fölvegyem ezt a kakofóniát, de ahogy Boni meglátott, átvette a könyvet és ő folytatta az olvasást. Ami azért is meglepő, mert őt – a férjemmel ellentétben – soha nem tanítottam a magyar betűkre. Az alábbi felvételen azért hallatszik, amint próbálják kisilabizálni a tudta szót: Boninak először sikerül is, de Z. valami okból ragaszkodik a tudRa változathoz egészen addig, míg rá nem jön a hibára. Másodszor azonban Boni már simán csak tudást olvas helyette. Amin viszont mindketten elhasalnak, az a címben említett összetett, ragozott szó:

 

Tamko · 2020 Mici