Nemrég lementünk a pincébe, ahol többek között Boni régi játékait is tároljuk. Örömmel hozott föl pár régi kacatot (pl. egy műanyag pénztárgépet), én pedig felvittem az egyik régi kisautóját a százból, mert tudtam, hogy nemsokára találkozni fogok egy kolléganőmmel és annak hároméves kisfiával. Boni is szokott kapni innen-onnan régi gyerekjátékokat, főleg könyveket, társasjátékokat, és én mindig is nagyon szerettem, amikor valaki nem új cuccal, hanem a gyerekei régi játékaival ajándékozza meg Bonit. Tényleg felesleges újat venni, amikor otthon halomban áll a használatlan, jó állapotú játék, ráadásul én magát a tudatot is szeretem, hogy azzal az adott tárggyal régebben X. vagy Y. játszott.
Eljött az alkalom amikor egy játszótéren összetalálkoztam a kolléganőmékkel. Eleve úgy terveztem, hogy Boni nem jön (mert akkor lehetetlen lett volna dumálni), de mielőtt elindultam volna, mondtam Boninak, hogy elviszem a kisautót a gyereknek.
Na ekkor kezdődött a kb. egyórás konfliktusunk arról, hogy odaadhatom-e a levetett, elfelejtett, megunt/soha nem is használt játékát egy ismeretlen gyereknek. Szerinte ugyanis nem. A kisautót visszavette, helyette hozott egy beszélő-villogó tehenet, majd azt is visszavette, auztán mindenféle kéteurós műanyag hülyeségeket javasolt, illetve odatette táskámba az egyik ajtó és kerék nélküli autóját.
Nagyon meglepődtem, mert Boni az a gyerek, aki egyrészt mindent megkap, másrészt viszont semmivel nem játszik, mert már kisebb korában is inkább érdekelte a számológépek, telefonok, madzagok, tollak és papírok világa, mintsem a játékoké. Jól emlékszem, hogy miután megtanulta megfogni a ceruzát, nem nyúlt többé az autóihoz. Meg aztán elmagyaráztam azt is neki, hogy nem értékes és szeretett tárgyat kell odaajándékozni, hanem az olyat, amire már nem is emlékezett.
Nem akartam kényszeríteni, hanem inkább rábeszélni. Láttam rajta, hogy egyrészt szeretne megfelelni a hirtelen vele szemben támasztott elvárásnak, másrészt baromira sajnálta odaadni a régi kacatjait. Végül a tehénnel indultam el, utoljára a lépcsőházban még megkérdeztem tőle:
Már az utcán jártam, amikor Z. felhívott, hogy Boni bömböl a tehenéért, ne adjam oda a kisfiúnak. Aki amúgy teljesen jól elvolt azzal a két lufival, amit vittem neki. Két órát töltöttünk a játszón, és nem egyszer megfordult a fejemben az indulás előtti jelenet, illetve az a gondolat, hogy te jó ég: irigy a gyerekem. Egyébként tök vicces volt, mert a barátnőm kisfia, amint észrevette, hogy idegen gyerekek játszanak az új lufijaival, odament hozzájuk, és visszavette őket, mire a barátnőm kissé zavartan odasúgta, hogy hát ezek olyan nehéz helyzetek, de az idő majd megoldja őket, ugye? Nem mondtam semmit, csak az otthon maradt kis nyolcévesemre, és a táskámban lapuló világító tehenére gondoltam. Meg bevillant az a főiskolai csoporttársnőm képe, aki egymagában kidolgozta a szigorlati tételeket, de nem dobta be őket a közösbe.
Viszont aludtam rá egyet, és megint csak azt kell mondanom, hogy a hiba bennem van. Ismét megugorhatatlan akadályokat támasztottam a gyerekemmel szemben, mint amikor azt vártam, hogy félénksége ellenére köszönjön az embereknek. Hát ha neki a barlangból hozott, ősi ösztöne az, hogy ragaszkodjon a mamutjához tulajdonához, milyen jogon akarom én ezt megbélyegezni, és kieszközölni, hogy egy ismeretlen gyereknek, akivel ráadásul nem is fog találkozni, odaadja egy régi játékát?! Persze sokkal könnyebb lenne az életem, ha Boni vagány, bátor kisfiú lenne, aki jóban van az osztálytársaival, elbűvöli a tanítónőket, keresztnevükön szólítja a szomszédokat, akiknek ráadásul hangosan előre is köszön – de hát el kell fogadnom, hogy Boni nem ilyen.
Ismerek egyébként olyan gyerekeket, akik nyolcévesen meg tudnának válni egy-egy játékuktól más gyerek javára, ismerek olyan felnőtteket is, akik szerintem gyerekkorukban ezt megtették volna, de tény, hogy ez a ritkább, ez a, hogy így fogalmazzak: természetellenesebb. Biztos ezért is olyan vonzó tulajdonság az önzetlenség! És biztos ezért gondolok egyrészt – nem is neheztelve, hanem inkább – szánakozva a fent említett főiskolai csoporttársamra, másrészt pedig csodálattal arra a barátnőmre (azóta is az) akihez egyszer előadás után odajött két idegen, folyton az épület előtt bagózó csaj, és elkérte a jegyzeteit, mondván, hogy nem szottyant kedvük bejönni órára.
Szerintem te annyira jó fej anyukája vagy Boninak! Nem nyekteted feleslegesen, nyilván valamilyen szinten "zavar", hogy nem olyan, amilyennek szeretnéd hogy legyen, ugyanakkor elfogadod, hogy másmilyen. Minden gyermeknek ilyen szülő kellene!
VálaszTörlésEngem anno meg sem kérdeztek, hogy odaadhatják-e a játékaim, mindig csak valahogy rádöbbentem, hogy amit keresek, már nincs meg. Mondjuk pont nem ezzel "traumatizáltak" legjobban, de mégis, legalább annyi szerintem járt volna, hogy szólnak, hogy ezt vagy azt odaadják másnak.
Ugyanakkor az unokahugaim kinőtt cuccait mindig hozza nekem az anyósom (mindenki nagyobb már nálam), ami elmebeteg dolog, hiszen vannak saját cuccaim, saját ízléssel. Többségében visszapasszolom a dolgokat, hogy adja valaki másnak, vagy továbbajándékozom, de egyszer egy kabátot megtartottam, mondván, hogy jó lesz benne dolgozni a kertben. Persze jöttek a lányok, és egyből mondták is, hogy "nekünk is pont ilyen kabátunk volt!". Én pedig elmondtam nekik, hogy ez nem olyan, hanem pont ugyanaz, mire nagyon meglepődtek. Mivel már nagyok, tudtunk rajta nevetni, illetve meg tudtuk beszélni, ugyanakkor iszonyú rossz érzés volt, hogy a Nagyi ilyen sunyi módon intézi a dolgokat. Azóta semmit nem fogadok el tőle, még annyira sem, hogy jó lesz kertészkedni/kutyázni.
Képzeld el az én helyzetemet, amikor a nagyobbik gyerekem úgy viselkedik, mint Boni, a kisebbik viszont a másik típus.Nagyon nehéz kezelnem a helyzetet.
VálaszTörlésMindenesetre egész biztos, hogy a barátnőd örül, hogy nem egy beszélő-villogó akármit kapott a gyereke, amit vszleg azóta is folyamatosan hallgatnia kéne! :D
VálaszTörlésNekem talán egyszerűbb volt, mert amikor a nagyobbik 3-4 éves korában elkezdtük a szelektálást volt Mikulásgyár :). Első lépésben én kiválogattam azokat, amikkel nem játszott már/szerintem nem szerette és megmondtam, h szegénysorsú gyerekeknek adhatjuk őket. Persze volt pár, amit visszavett, de azért egy szép batyuval elballagtunk a Mikulásgyárba, ahol elég látványos volt az átadás. Először is a Mikulás szaloncukrot adott a csomagért cserébe :) másrészt látszott, hogy bent manók válogatnak, csomagolnak, szvl elég menő volt.. De így a semmiből lehet, h csak simán váratlanul érte :) Üdv. Eszter
VálaszTörlésNagyon tetszik, hogy ennyire megpróbálod megérteni a kisfiad működését, ez irigylésre méltó. Érdekes, amúgy, nekem pont az jutott eszembe, hogy az empátia ilyenkorra már elvileg kialakul, azon gondolkoztam, hogy vajon működhet-e ilyen helyzetben az empátia felkeltése a másik kisgyerek iránt!?
VálaszTörlésÉn is arra gondoltam, hogy valszeg nem méri fel jól, MEKKORA örömet tudna szerezni egy kisgyereknek a régi autójával vagy tehenével. Ezt sztem még nem érti meg!
Törlés