2024. március 29., péntek

Négykezes


Ezen a felvételen másodszor próbálják össze a darabot a gyerekek. Szerintem olyan ügyesek (még ha el is csúsztak egy kicsit)! A koncert szuperul sikerült, nem tévesztettek.

2024. március 24., vasárnap

Egy kis szőrszálhasogatás


Csütörtökön Boni hazahozta a kijavított tollbamondását, amelyben volt hat hiba. Hat! Általában max. kettőt szokott hibázni, gyakran 100%-ra írja meg, úgyhogy kicsit csalódott volt, az apja pedig bosszús. Közelebbről megvizsgálva azonban gyanús lett a dolog, és miután utánanéztünk a szabálynak, rájöttünk, hogy Boni megoldása is jó.

(Már rég akartam írni, hogy mennyire hiányolom, hogy Magyarországon nem terjedtek el a preskriptív nyelvtankönyevk és az értelmező kéziszótárak, amiket itt minden könyvesboltban és pályaudvaron árulnak. Annyi helyesírási, nyelvtani és szemantikai vita dönthető el velük gyorsan és egyszerűen!)

Z. nem bírta szó nélkül hagyni, és pénteken beszélt a tanárnővel, félig tréfálkozva, félig halálos komolyan (ahogyan a franciák viszonyulnak a nyelvükhöz) és az adott könyv adott paragrafusára hivatkozva a nő elé tárta a véleményé,t mely szerint a javítás hibás volt.

De a nő nem számította újra Boni pontjait. Nagyon meglepődtünk. Ráadásul négy (4) hibának számította azt, ami valójában egyetlen (1) hiba volt: Boni többes számban értette a főnévi szerkezetet, és ebből kifolyólag, amúgy nagyon helyesen és következetesen, többes számban tette nem csak a főnevet, de a névelőt, a melléknevet és az igét is. Pont az lett volna a részéről a hiba, ha nem egyeztet!

Nem lehet haragudni amúgy a tanárnőre, mert annyira szimpi. Talán eddig ő a legkedvesebb és a legközvetlenebb pedagógus, azok közül, akik Bonit tanították, és soha, semmi panasza nem volt Bonira (amiben szintén kivételnek számít). Úgyhogy már egy ideje azon gondolkodom, mit adjunk neki majd az év végén (könyv? magyar bor?) és ezek után azon röhögtünk Z-vel, hogy talán adhatánk neki egy olyan francia nyelvtankönyvet…


2024. március 22., péntek

A „nincsenek hülye kérdések” tétel cáfolata

Tanároktól hallottam gyakran, hogy nincsenek rossz kérdések, bármit meg lehet kérdezni, csak bátran. Mindig is gyanús volt ez az eszelősen liberális szemlélet, hallottam én már gyerekként is idióta kérdéseket. Vajon a tanárok maguk elhitték ezt az elvet? Vagy csak a helyes pedagógia segédeszközének tekintették, és kénytelenek voltak így gondolkodásra ösztönözni a diákokat?

Mindenesetre tegnap én magam tettem fel egy akkora hülye kérdést, amely talán a Világ Legidiótább Kérdése címére is pályázhat (nagy eséllyel). Miután elkísértem Bonit az iskolába, bementem a sulival szembeni Auchan-ba, hogy megvegyek pár olyan dolgot, amit a kisközértben nem árulnak. A zöldségeknél találkoztam egy rég nem látott, ismerős anyukával, aki holmi paprikákkal és zacskókkal volt éppen elfoglalva.

– Szia! – köszöntem rá meglepetten, majd sajnos (és a saját legnagyobb döbbenetemre) kicsúszott a számon a kérdés, amellyel garantáltan elkönyvelt – ha teljes idiótának nem is, de – kissé micimackósan együgyűnek:

Vásárolsz?

2024. március 19., kedd

Pletykálkodás

Mindig is az volt az érzésem, hogy nagy átlagban a franciák udvariasabban és civilizáltabban viselkednek a magyaroknál (vagy fordítva: a magyarok szókimondóbbnak és őszintébbnek tűnnek a franciáknál) és ez most megint beigazolódott ennek a kislánynak a halála kapcsán. Semmiféle pletykálkodás vagy sugdolózás nem megy nyíltan az iskola előtt. Nem látom, hogy az eset téma lenne bárhol is, és se nekem, se a férjemnek nem sikerült még kiderítenünk, hogy pontosan mi történt (és kivel). Igaz, a közhangulathoz alkalmazkodva, mi sem merünk csak úgy kérdezősködni.

Azóta jött több e-mail is az iskolából más témákban (igazgatónőtől, tanárnőtől), napok óta sztrájkol a menza, szóval mindig történik valami, és mégis úgy érzem, semmi sem tudja feledtetni azt a bizonyos értesítést szomorú hír címmel. Nehéz helyzetben is vagyunk: kaptunk egy infót, amivel egyedül kell megbirkóznunk, kontextus nélkül, magunkra hagyartva. Az a bizonyos pletykálkodás, mások életében vájkálás és folytonos véleménynyilvánítás, ami szerintem olyan tipikusan magyaros jelenség (vagy lehet hogy a saját családomra jellemző?), antropológiai szempontból végül is hordoz egyfajta funkciót, és van értelme. Emberibb.

Gondolkodtam azon is, hogy miért szeretném annyira megismerni a baleset körülményeit. Egyrészt elemi kiváncsiságból, másrészt lehet hogy mert azt szeretném hallani, hogy gondatlanságból történt (azaz elkerülhető lett volna, azaz mi el tudjuk kerülni!). De mára már eljutottam odáig, hogy lehet, hogy jobb lenne nem is tudni semmit.

2024. március 17., vasárnap

Ízlés dolga

– Ááá, szia Gabriel! – köszöntem rá Boni egyik évfolyamtársára – Jól vagy? Milyen volt a síelés?
– Végül nem voltunk síleni – felelte.
– Nem mondod! – csodálkoztam, mert emlékeztem, hogy az anyja még szeptemberben lefoglalta a szállást.
– Igen, mert vettünk egy lakást Dél-Franciaországban. Azt kellett a szünetben intézni. Nem tudtunk elmenni a hegyekbe.
– Óóó, de szuper! És be is tudtatok már költözni?
– Nem, még nem. Életjáradéki szerződést kötöttünk, még nem igazából a miénk – csicseregte finom cérnahangocskáján – Most várjuk, hogy a néni meghaljon!

2024. március 14., csütörtök

Jean-Claude

Boni még mindig annyit hazudik, füllent és átkölt, hogy nagyon nehéz dolgunk van, ha az igazságot keressük. Hazudik önös érdekből („Igen, mama, mostam fogat!”, „Persze, mama, fogkrémet is raktam rá!”) és hazudik merő passzióból is. Kitalál egy teljes történetet, ami elejétől a végéig hazugság, vagy igaz sztoriba ágyaz egy-két hazugságot. Hazudik viccből és hazudik azért is, hogy jobb fényben láttassa magát (pl. el akarja hitetni, hogy ezt vagy azt a viccet ő találta ki, holott olvasta). Szerintem néha már maga is elhisz egy-egy maga költött kitalációt!

Kedden a következő történettel állított haza: „Képzeld, mama! Jött egy új gyerek az osztályba. Jean-Claude-nak hívják, és amikor be kellett menni a terembe, és a tanító néni pont nem nézett oda, megszökött! (il a fait une fugue) Senki sem tudta, hová ment. A tanítónő osztályról osztályra végigjárta a folyosót, addig valaki más vigyázott ránk. Végül a padláson találták meg, képzeld! Utána bevitték a B-be, tudod, a mellettünk lévő osztályba, és végül kiderült, hogy nem is hozzánk fog járni, hanem oda!”

Na ezt aztán már nem vettem be! Mint később megbeszéltük, Z. szintén hitetlenkedve fogadta a mesét, mégpedig ugyanabból az okból:

Egy tízéves kisfiút nem hívhatnak Jean-Claude-nak!

Nem is tudom, hogyan érzékeltessem ezt a magyar olvasókkal. Nem olyan, mintha egy mai tízéves kisfiút Magyraországon Ferencnek, Lászlónak, Jánosnak vagy Bélának hívnák. Ez is mind nagyon hihetetlen, ugyanakkor elképzelhető, mert ezek mégiscsak régi királyi vagy bibliai nevek. Én például egyetlen Feri, Laci, Jani vagy Béla nevű gyereket sem ismerek (ismerek viszont egy Sándort és egy Károlyt), de attól még nem zárom ki ezeknek az eshetőségét. A Jean-Claude viszont teljesen más: ez egy ötven-hatvan évvel ezelőtti divatnév, ma már totálisan elavult, és egyértelműen egy bizonyos generációra, a mai boomerekre utal vissza.

– Te figyelj, Boni, olyan nincs, hogy egy gyereket Jean-Claude-nak hívjanak. A Jean-Claude-ok ötven, meg hatvan évesek! – figyelmeztettem a hazugságára.
– És hogy hívták őket, amikor megszülettek? – válaszolt vissza félig viccesen, félig érdeklődve.

Lényeg a lényeg, nem tágított, és mindketten (mindhárman) kötöttük az ebet a karóhoz. Mi az apjával biztosak voltunk benne, hogy téved (vag hazudik), Boni viszont határozott és megingathatatlan volt. Végül fogadást kötöttünk: Boni vállalta, hogy ha tévedésnek (vagy hazugságnak) bizonyul az állítása, egy hónapig nem képernyőzik. Emlékeztettem rá, hogy ebbe bele fog esni a húsvét is, de csak nevetett, és azt állította, hogy információja sziklaszilárd alapokon nyugszik. Ellenben, ha neki van igaza, két mangát és egy ismeretterjesztő könyvet fog kapni.

Mivel szerdán nincs suli, nem tudtuk az állítását ellenőrizni. A zenesuliban viszont találkoztunk egy apukával, akit tényleg Jean-Claude-nak hívnak (50–60 éves). Elmeséltem neki a fogadásunkat. A legnagyobb mértékben igazat adott nekem, és figyelmeztette Bonit, hogy szerinte ne fogadjon, mert veszíteni fog. Azt mondta, hogy még a hírét sem hallotta annak, hogy egy mai gyereknek ez legyen a keresztneve.

Vacsoránál eszembe jutott, hogy esetleg nem is francia a gyerek. Egyetemen volt egy csoporttársam, akinek a (vietnami) szülei valószínűleg úgy gondolták, hogy a lányuknak egy ősi, töyökeres francia nevet kell választaniuk, hogy sikeresen beilleszkedjen: így lett belőle Jacqueline, amivel szegény világ életében mindenhonnak kilógott, mert a Jacqueline-ok ma már kilencven évesek, és a név teljesen eltűnt a süllyesztőben. De mint Boni megerősítette, francia kisfiúról van szó.

Ekkor körülnéztünk az interneten. Kiderült, hogy 2013-ban öt (5) darab gyerek kapta a Jean-Claude nevet a keresztségben. Összehasonlításképp lásd Boni osztálytársainak nevét és gyakoriságát 2013-ban, amikor is összesen kicsit több mint 800 ezer gyerek született:

Gabriel (5200)
Léo (5028)
Raphaël (4058) 
Arthur (4054)
Sacha (3177) 
Noé (2274)
Robin (2028)
Martin (1573)
Alexandre (1972)
Gaspard (1187)
 
A leggyakoribb fiúnév abban az évben a Lucas (5661), a Louis (5300) és a Hugo (5400) volt, de olyanokból most egy sem jár Boni osztályába (a párhuzamos osztályokba igen). Én egyébként teljesen megértem azokat a szülőket, akik egyedi nevet adnak a gyerekeiknek, rossz tapasztalataim vannak a tucatnevekkel (köztük a sajátoméval). Boni keresztnevét még 1200 más ugyanilyen korú gyerek viseli  Franciaországban (kétféle helyesírással), de ez már eléggé ritkának számít, az iskolában pl. rajta kívül nincs más. Warren-ből, Yliasse-ból és Marceau-ból is csak egyet-egyet ismerek, mindegyik 500 körüli találattal: de ez mégis százszor több, mint a Jean-Claude!
 
A legfurább nevű kisfiú a Lothaire, 2013-ban csak négyet (4) neveztek el így (egy középkori frank királyról). De még ez a név is beleillik a jelenlegi közízlésbe, mert régi, sőt, patinás. Na de a Jean-Claude? Statisztikailag ugyanannyi az esélye, mégis... valószínűtlenebbnek tűnik. A Lothaire (magyarul: Lothár) nem divatjamúltan, hanem inkább egzotikusan ritka, ráadásul a király ebben a régióban uralkodott. Az uszoda neve Lothaire, és az egyik pékségben van Lothaire nevű baguette is.

Boni viszont egyre biztosabb volt a dolgában, időnként jókedvűen emlékeztetett a fogadásunkra. Néha viszont huncutfélén a szemembe nevetett, hogy már nem is olyan biztos, nem emlékszik jól... lehet, hogy csak Jean? Vagy csak Claude? Vagy a keresztneve Jean, a vezetékneve Claude? Vagy esetleg Claude-Jean? Mint utólag kiderült, ekkor járatta a bolondját velünk. Végig tudta, hogy igaza van. A tanítónő ma megerősítette, hogy az új kisfiút tényleg Jean-Claude-nak hívják. 
 
Az ötből az egyik! Teljesen szembe megy az intuíciómmal, de végülis ha van a városban Lothaire, akkor miért ne lehetne Jean-Claude is?

2024. március 12., kedd

Hétfőn

Tegnap reggel döbbenetes volt átélnem az iskolába menet, hogy semmi sem változott. A madarak és a gyerekek ugyanúgy csiripeltek, a szülők ugyanúgy beszélgettek, a nap ugyanúgy sütött, a tanárok ugyanúgy mosolyogtak, ahogy minden márciusi reggelen. Nem szakadt ránk az ég, nem némultak el az emberek, nem állt le a forgalom, noha megtörtént a felfoghatatlan, az elfogadhatatlan: egy kislány meghalt!

(Továbbá döbbenetes az is, hogy akárkinek mesélem a történteket, márpedig beszélnem kell róla, szinte mindenki egy hasonló történettel rukkol elő: egy osztálytársa, ismerőse, aki általánosban meghalt. Olyan érzésem van, mintha ez nem a kivétel, hanem a norma lenne. Teljesen olyan, mint amikor a barátnőm mellrákos lettt, és mint mesélte, szinte mindenkinek a környezetében volt 1–2 mellrákos ismerőse.)

Bonit az apja hazahozta ebédre, én tegnap itthonról dolgoztam. Amikor délben megjöttek, Z. már messziről vágta nekem a fejeket, hogy nehogy kérdezzek bármit is Bonitól, mert úgy tűnik, nem mond semmit. Tök érdekes, nekem viszont azonnal elmesélte. Rögtön azzal indított, hogy képzeld, mama, valami borzasztó történt az iskolában. A kislányt állítólag egy traktor gázolta el egy tanyán.

Ennél többet azóta sem tudunk. Miért volt ott, kinek a hibája? Rögtön meghalt vagy később, kórházban? Szenvedett? Tudta? Vele volt az anyukája? Ezekre a kérdésekre nincsenek válaszaink. Boni leírása alapján tényleg arról a kislányról lehet szó, akire gondoltam. Nekem ez így százszor rosszabb, ő viszont nem emlékszik rá. Kérdezgettem, hogyan monda el a tanárnő, de nem nagyon tudtam kihúzni belőle semmit, csak annyit mondott elismerően, hogy a kislány osztályába nem kevesebb, mint öt pszichológus fog menni.

Bele sem merek gondolni, milyen lehet most a kislány anyukájának. Tudtátok, hogy Annie Ernaux (francia Nobel-díjas írónő) szülei elvesztettek egy hatéves kislányt? És mivel tudatosan csak egyetlen gyereket szerettek volna, valahogy túllendültek ezen a tragédián, és lett egy újabb kislányuk, Annie Ernaux, a később sikeres karriert befutó író. Utólag a szülők mondhatták azt, hogy ennek így kellett lennie. Az első kislányuk elvesztése tette lehetővé azt, hogy megszülessen a jövőbeli Nobel-díjas szerző. Utólag persze könnyű okoskodni, és célt és értelmet látni vélni egy véletlen halálesetben, de tudom, hogy nagyon sokan teszik és sokaknak az ilyesmi gondolatmenet megnyugvás.

De ennek a Louise-nak az anyukája még ezt sem teheti meg. Neki már ennek a kislánynak a születése is egy csoda volt, az ő élete már véget ért, többet nem lehet még egyszer anya!

Ebéd után én vittem vissza a vidám és jókedvűen ugrándozó Bonit. Láthatólag nem viselte meg a hír, és teljes erőből készült a földrajzdolgozatára, mert első akart lenni az osztályban (eredmény ma lesz). Amikor odaértünk a sulihoz, épp megállt két villogó mentőautó az udvaron: állítólag egy gyereknek épp allergiás rohama volt a menzán. Az összecsődült tömeg előtt vitték el a gyereket a mentősök, és azt hiszem, ez a jelenet talán mélyebben bevésődött a gyerekek emlékezetébe, mint a reggeli hír.

Én, aki hétvégén még azon gondolkodtam, hogy a hétfő délelőttömet esetleg kiveszem szabinak, rá kellett, hogy jöjjek, hogy természetesen egy gyerek nem ugyanúgy fogadja ezt a halálesetet, mint egy felnőtt, aki maga is szülő. Nem sírt, nem esett kétségbe, nem kérdezgetett, nem beszélt folyton erről*. Délután mondjuk kifejezetten rosszkedvű volt, mondta is, hogy „betegnek érzi magát”, és mint kifejtette többször, nagyon hiányzott neki a nagynénje (akiknél voltunk a szünet második felében). 

Este elmentem zongoraórára. Ilyenkor mindig felveszem a láthatósági mellényemet, mert gyalog szoktam menni (oda-vissza 4,5 km, sötétben), és Z. mindig röhög, hogy miért vannak csinos kabátaim, ha ráhúzom ezt a rettenetes sárga vacakot (amit ő Hermès-nek titulál). De Boni odasündörgött, és megelégedve konstatálta, hogy rajtam van a mellény, hogy, mint mondta, nehogy elüssön egy traktor.

* Ugyanakkor soha nem lehet biztosan tudni. Most a szünetben egyszer Z. húgaival vacsoráztunk, és szóba került, hogy Z. egyik unokahúgának nemrég kisfia született, aki a születés után öt órát élt csak. Boni majnem fölállt az asztaltól, mert nem bírta hallgatni, azt mondta, ez neki „túl szomorú”.

2024. március 10., vasárnap

Egy nagyon nehéz iskolakezdés

Véget ért a kéthetes téli szünet, amelynek az egyik részét síeléssel, a másik részét rokonlátogatással, zsonglőrködéssel és pihenéssel töltöttük. Szombaton jöttünk haza. Egész nap utaztunk, hatalmas dugók voltak az autópályákon. Pénteken, miután megírtam a legutolsó posztomat, még olvastam egy kicsit, majd elalvás előtt ránéztem a telómra. Nagyon kevés értesítés van nálam bekapcsolva, köztük van Boni iskoláé. Láttam, hogy írt az igazgatónő, „Szomorú hír” címmel a tárgysorban. Huh, félve nyitottam meg.

Az állt benne, hogy egy nyolcéves kislány, az iskola tanulója, meghalt.

Képzelhetitek, hogy megrendültünk. Azóta sincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá. Többször is megnyitottam már ezt az e-mailt, de még mindig szürreális a tartalma. Az a legrosszabb, hogy nem tudjuk, kiről van szó, és hogy mi történt. A kislány neve Louise, de ez a keresztnév nagyon gyakori, hármat is ismerünk az iskolában. Aznap este még megfordult a fejemben, hogy szombaton elmondjuk a hírt Boninak, de Z. ellenezte, és jobban meggondolva a dolgot végül én magam is arra jutottam, hogy ne tőlünk tudja meg, és főleg ne hazautazás előtt, amikor már amúgy is olyan szomorú volt.

Rettenetes, hogy az ember egy ilyen borzasztó tragédia kapcsán is saját magára és a saját gyerekére gondol. Arra gondoltunk, hogy (sí? autó? bicikli?)baleset történhetett, és hogy bárki lehetett volna annak a kislánynak a helyében. Azon tépelődtem, hogy Boni hogyan fogja fogadni a hírt, ő, aki amúgy is annyira fél a haláltól. Még azon a éjjelen cseteltem Petra barátnőmmel, aki sajnos régebben átment pont ugyanezen: a kislánya osztálytársa az egyik szünetben meghalt. Azt javasolta, hogy bízzunk mindent az iskolára, a pszichológusokra, jobban tudják az ilyen helyzetet kezelni. Nem is gondoltam volna, hogy egy egyórás csetelés ennyire jót tud majd tenni, de valahogy picit megnyugodtam, főleg amikor azt írta, hogy ő is ugyanúgy fél, és ő is ugyanúgy bizakodik, reménykedik, hogy hátha az ő gyerekei nem... és ő majd megússza...

Ha a városunk hírei között keresgélek a neten, nem ad ki semmiféle balesetet, ha a kislány nevét írom be a böngészőbe, egy amerikai színésznő neve bukkan fel rengetegszer. Az egyetlen nyolcéves Louise, akit ismerünk, egy közvetlen, szociális, kedves kislány, és most két napja nem tudom, hogy életben van-e vagy sem?? Már akartam róla írni többször is, mert jól példázza azt a gondolatot (amit már régebben magamává tettem), hogy egy gyerek születése mindig öröm (neki magának legalábbis) (úgy értem, élhet később teljes és boldog életet) és nincsenek rossz körülmények. Ezt most nem tudom értelmesebben megfogalmazni, máskor talán jobban ki tudnám fejteni, de most... Szóval ennek a Louise-nak az anyja egy jó hatvanas, egyedülálló nő, valószínűleg extrém későn szülte a kislányt, és egyedül vállalta. Nem ideálisak tehát a körülmények, ennek ellenére a kislány egy kis tündér. Helyes, kiegyensúlyozott, bájos. Egyszer egy ragyogó nyári reggelen az iskola előtt odafordult hozzám, talán mert én voltam épp kéznél, ahogy ezt a kis cserfes gyerekek szokták csinálni (kivéve Bonit) és rejtélyesen felkiáltott: Jaj, jaj, a tanító néni nagyon mérges lesz rám! Kérdően néztem rá, erre kuncogva folytatta: Ma a stradpapucsomat vettem fel! Lenéztem a kis lábára, ott fénylett rajta egy rózsaszín pántos papucs. Tornaórára tényleg képtelenség, na de olyan jól illett ahhoz a gyönyörű, madárcsicsergős, vakáció előtti nyári reggelhez!

Vasárnap lementünk Z-vel kitakarítani a kocsit, és a ház előtt összefutottunk Boni egyik óvónőjével, aki most az iskolában tanít, elsősei vannak. Megszólítottuk, szerettük volna megtudni, mi történt. Képzeljétek, ő sem tud semmit, se a kislányt, se a körülményeket nem ismeri.

2024. március 8., péntek

Új bolondériánk

Elhatároztuk Bonival, hogy a szünet második felében megtanulunk három labdával zsonglőrködni.



Kiderült, hogy nem megy ez ilyen könnyen! Ha egy hét alatt nem is, de nyárig (új célidőpontunk) csak sikerülni fog. Olvastam valahol, hogy mindenki meg tudja tanulni, feltéve, hogy eleget gyakorol. Ezt a szimpatikus teóriát, illetve azt a városi legendát, hogy a You Tube-ről szinte mindent meg lehet tanulni, mindenképpen le akarjuk tesztelni. Gyakorlás közben rengeteget nevetünk és bosszankodunk felváltva, illetve sokat kell hajolgatni is. Nagyon érdekes nyomon követni egymás fejlődését: ami hétfőn még lehetetlennek tűnt, azt szerdán már 50%-os sikeraránnyal teljesítettük, mára pedig már szinte (?) rögződőtt. Most úgy tűnik, elértünk egy plafont, és ha egyszerre van a három labda a levegőben, egyszerűen - pánikba esünk!

2024. március 5., kedd

Hegyi kalandjaink

Végül majdnem az ügyeleten kötöttünk ki a síelés végén, de nem az ilyenkor elképzelhető, szokásos okokból: mi Bonival végig jó hangulatban síeltünk, ő megkapta az áhított érmét, engem csak egyszer kellett az oktatónak lehalásznia az egyik pálya tetejéről (a köd és az ismeretlen terep miatt bepánikoltam - Boni ügyesen jött mögöttünk, hihetetlen, hogy még neki sincs félelemérzete, pedig amúgy olyan óvatos). 

Viszont Z. elkapott valami vírust, ami miatt az egyik este konkrétan azt hittük, hogy ott fog a szemünk előtt meghalni, rémes volt: nem bírt mozogni, felkelni, és a láztól félrebeszélt. Én már láttam ilyet, de Boni nem, ezért nagyon megijedt. Épp vacsoráztunk, amikor történt, Boni szegénykém nem is tudta befejezni a kaját. Én mondjuk simán megvacsoráztam, de végig azon járt az eszem, hogy ha most Z-t elviszi a mentő, mit csinálok itt egy hegyi faházban egyedül Bonival úgy, hogy nem is vezethetem a bérelt autót? (Sokkal olcsóbb volt úgy kibérelni, hogy csak egyetlen sofőrt írtunk be.) Illik-e síelni, ha az ember férje az ügyeleten fekszik?!

Szerencsére végül ezekre a kérdésekre nem kellett választ találnom, Z. hamarosan jobban lett. És tulajdonképpen jobb is, hogy a betegsége a síelésre esett, így mi ezt az időt a friss levegőn, sportolva töltöttük, és hála a sok szellőztetésnek és kézmosásnak, nem is kaptuk el. Nem tudom, hogy mennyi szerepe volt a férjem betegségektőli félelmének abban, hogy ilyen rosszul volt, és mennyi volt a szerepe a vírusnak meg annak, hogy napokig semmit sem evett. Rettentően rossz bőrben volt, annyira, hogy egészen meglepődtem, amikor jobban lett; nem vártam ilyen gyors felépülésre. Mire véget értek a síleckéink, már valamennyire tudott enni, lement a láza és a kedve is jobb lett. Most a sógornőméknél vagyunk, kipihenjük a síelés fáradalmait és a betegség izgalmait.


Kis síbajnokom