Szókincs, helyesírás

Boni krimit kért esti mesének; olyat, amiben csak rosszak halnak meg és vicces. Amúgy ő maga most olvassa kellemesen borzongva Roald Dahl-tól az Áldozati báránycomb-ot. Szóval a kívánt paraméterek figyelembevételével a Vesztegzár a Grand Hotelben-re esett a választásom, nem függetlenül attól, hogy gyerekkoromban nyaranta felváltva olvastam Rejtő Jenőt és Agatha Christie-t. Persze idősebb voltam mint most Boni, akinek minden negyedik-ötödik szót meg kell magyarázni. Ennek ellenére élvezi, minden este kéri, hogy meséljem tovább, kb. az egyharmadánál járunk.

Amikor először értünk az alibi szóhoz, elmagyaráztam a jelentését. Franciául ugyanúgy használatos ez a szó amúgy. Simán felfogta a jelentését, pèldát is hoztam rá. Pár nappal később megint előfordult a szó, megkérdeztem Bonitól, emlékszik-e mit jelent. 

- Igen! Egy olyan valami, amivel ingyen lehet enni az étteremben, ugye? - felelte.

Nem tudom, mivel keverhette össze, de jót nevettem! Talán mert volt egy hosszú éttermes rész a könyvben? És vajon elfelejtette vagy nem is értette meg igazán? Mindenesetre jó, hogy időben tisztáztuk.

A franciául tudóknak pedig van egy feladványom: a férjem egy pékségben hangosan kibetűzte az alábbi szót, majd megkérdezte tőlem, hogy mit jelent:

KÁFÁTÓ

Az ő francia logikája szerint jól olvasta ki. Természetesen magyarul nem ez volt kiírva. Franciatudás birtokában vissza lehet következtetni a magyar szóra. Tudjátok mi volt az?

Nevelés, együttélés

Mit csinál az ember, ha a kilencéves fia csámcsogva eszik, az orrát túrja, a mondat közepén beleszól egy beszélgetésbe vagy átmegy az ember elött, de úgy, hogy majd orra esünk benne?

Én rászólok.

Egyrészt mert azt képzelem, hogy az én feladatom a gyerekbôl embert faragni, azaz: megnevelni. De valójában szerintem inkább azért, mert baromira zavar, ha valaki csámcsogva eszik, az orrát túrja, a szavamba vág, illetve elémáll.

Rászólnék-e a szomszéd kisfiúra, ha ugyanezt  produkálná?

Eszem ágában sem lenne. Úgy gondolnám, hogy ehhez nincs jogom. Csendben maradnék, és titokban örülnék annak, hogy nem kell mindezt nap mint nap elviselnem.

Bezzeg a saját gyerekemnek megkeserítem az életét! Megjegyzem, a saját szüleim A MAI NAPIG rámszólnak, ítélkeznek fölöttem és csóválják a fejüket. De olyan szinten, hogy miért megyünk megint étterembe és hogy miért nem nyitom már ki gyorsabban a kocsit, hát megesznek a szúnyogok. Ha valamelyik barátnômrol lenne szó, eszükbe sem jutna megkérdöjelezni a pénzköltési szokásait vagy sürgetni, hogy nyissa már ki az autóját.

A család tehát ilyen szar hely, ahol az ember jogot formál arra, hogy olyanokért basztasson másokat, amikért idegeneknek soha nem szólna? Te jó ég, én nem akarom, hogy Boni meneküljön tôlünk pár év múlva, mondván, hogy a szülei folyton nyaggatják az etikettel meg a jólneveltséggel! Majd jól rá kell éreznem, hogy mikor jön el az a kor, amikor egy gyerek úgymond « készen » van, nem nevelhetö tovább, és onnantól fogva partnerként kell kezelni.

(Amúgy meg ugyanez a gyerek jobban tenné, ha úgy viselkedne a saját szüleivel, mint ahogy távoli idegenekkel viselkedik, brrrr!)

Budapesti élmény

Valamelyik nap felszálltunk a villamosra a végállomáson. Boni kiváncsian bekukucskált a vezetőfülkébe, majd az új pisztolyával lövöldözést mímelve hangosan álmélkodott, hogy a vezető sudukuzik. (Ki gondolta volna 10, vagy akár csak 5 éve, hogy műanyag pisztolyt veszek a gyereknek! Sőt, ki gondolta volna ugyanezt a férjemről! Ma már örülünk, ha Boni egyrészt csak egy olcsó pisztolyért könyörög a játékboltban, nem pedig drága legóért, másrészt ha nem a telefonjainkat akarja nyomogatni, hanem rendesen, autentikusan és az évszázadok óta bevált és hitelesített módszerrel csupán csak lövöldözik…).

Elolvastattam vele a kiírást. Minden alkalmat megragadok, hogy magyarul olvasson a gyerek: Tilos a vezetőt menet közben zavarni! Ekkor kinyílt a vezetőfülke ajtaja. Egy kopasz, nagydarab pasi szólt ki Boninak: na, gyere csak ide!

A megilletődött Boni belépett a fülkébe, én csak a kis ablakon keresztül követtem az eseményeket. A férfi megkérdezte, szeretné-e megtudni, hogyan kell villamost vezetni. Közben elindultunk. Türelmesen, jó pedagógiai érzékkel magyarázott Boniak a közlekedési lámpákról, a maximális sebességről, a kerekekre szórható homokról, majd megmutatta neki, mely gombokat kell megnyomni az ajtónyitáshoz. Több állomáson is Boni nyomta meg az adott gombot, illetve csengethetett is. Megkérdeztem, hogy fotózhatok-e, erre a pasi azt mondta, hogy az egyik megállónál majd helyet cserélnek Bonival, én meg szálljak le, és kívülről fotózzam le a vezető helyén ülő gyereket. Így is történt. Van egy képünk, ahol az látszik, mintha a négyeshatost Boni vezetné!

Este arról beszélgettünk Z-vel, hogy ilyen Fro-ban nem történhetett volna. Ott sokkal komolyabban veszik a biztosítási záradékokat és a balesetvédelmet, illetve sokkal kevésbé kedves és jófej az utca embere egy kilencéves gyerekkel szemben.

Boni ODÁIG volt a történtektől, természetesen. Napokig mindenkinek mesélte a sztorit, szakértő képpel magyarázott villamosoktól. Utána, ha villamosra szálltunk, kereste a szemével, nem az “ő” vezetője ül-e a fülkében.

A Dunakanyarban

Kb. 10 éves lehettem, amikor egy magyarországi buszos társasutazás során találkoztunk „külföldiekkel”. Akkoriban ez ritka volt, talán akkor láttam életemben először nem magyarokat. Talán britek lehettek. Érdeklődve kérdezték, hogyan hívnak, papám tolmácsolt. Félénken mondtam, hogy Marika (amúgy nem így hívnak). Mosolyogva utánam mondták: Máriká!

Értetlenkedve néztem rájuk. Süketek ezek? Marika, mondtam nyomatékkal. Máriká! – válaszoltak örömmel. Magyarázatért fordultam a papámhoz, a világjárt emberhez, aki nem is késlekedett a válasszal:

– Nem tudják kimondani az „a”-t – közölte.

Megdöbbenve néztem ezekre a szegény, fogyatékos külföldiekre. Alig bírtam elhinni, hogy vannak emberek a földgolyón, világnyelveket beszélő, jómódú felnőttek ráadásul, akik képtelenek erre a semmiségre. Rosszalva csóváltam a fejemet. Hallatlan! Tisztáztuk, hogy nem az akarat hiányzik belőlük, hanem a képesség. Annál inkább meg voltam lepve. Arra perzse egyáltalán nem gondoltam, hogy esetleg fél Európa rosszul ejti ki Margaret Thatcher nevét, és hogy ez esetleg ugyanolyan nagy megdöbbenés okozhat – nekik.

Most pedig van egy fiam, akinek ugyanilyen nehézséget okoz nemcsak az „a” kimondása, de néha még az „á”-tól való megkülönböztetése is*. Az apja az „o - a” hangokat nem tudja jól megkülönböztetni, és az Adél nevet ő Odélnak hallja. Családom problémája tehát a kor – kar – kár szavak tengelyén mozog: nehezen ismerik fel a különbséget, nehezen tudják kimondani. Az, hogy az „r” sem jó, részletkérdés. 

Bonira és az „a”-ra visszatérve pedig : jelenleg talán  a legnagyobb nehézsége a magyarral kapcsolatban. Hezitál, hogy pl. a plakát szóban hová tegye az ékezetet. Olyan cukin igyekszik amúgy: erőlködik, eltorzítja az arcát, elmélyíti a hangját, hogy kimondja alma. Ráadásul ebben a szóban nem mindig egyforma hosszúságú a két magánhangzó: az elsőt meg lehet nyújtani, és akkor máris nehezebb megkülönböztetni az „á”-tól. Kíváncsi vagyok, hová jutunk el, mennyire fogja megtanulni kimondani és leírni.

* Ő viszont mély döbbenettel veszi tudomásul, hogy képtelen vagyok megjegyezni a francia szavak nemét!

Budapesten

– Ön magyar származású? (Vous êtes d'origine hongroise?) – teszik fel nekem a kérdést gyakran, miután kiderül, hogy Bonival magyarul beszélünk.

Ebben nekem a származás szó fura. Egy folyamatot sugall, amelynek az elején magyar voltam, de amelynek a végére francia lettem. Sőt, azt is jelentheti akár, hogy csak a gyökereim (szüleim) magyarok, én magam a kezdetektől máig francia voltam, vagyok. Holott én nem úgy látom magamat, mint aki elfranciásodott, hanem mint aki magyar is és francia is egyszerre, egy időben, egymást nem kizárva.

Ezek után szokott jönni a következő kérdés:

– Élnek még ott családtagjai? (Vous avez encore de la famille là-bas?)

Ez még messzebre vezet, olyan távolságokba, amelyekbe bele sem szoktam gondolni, csak ilyenkor, amikor így nekem szegezik a kérdést. Érdekes, hogy az országhoz való kötődés mértékegysége a családi kapcsolatok megléte. Mert ilyenkor szerintem egyszerűen csak azt szeretnék megtudni, hogy van-e még kapcsolatom az országgal, visszajárok-e. A kérdésben magában a még határozószó zavar. A még igen válaszból logikusan az következik, szinte adja magát, hogy egyszer majd azt kell mondanom: már nem.

Úgyhogy amíg lehet, hazajárok. Jövök.

 Fura ugyanakkor, hogy a hazám egy olyan ország, ahol ilyen plakátok megtörténhetnek (és nem csak a helyesírási hibára gondolok)

Az abszolút és a relatív értékről

Mi járhatott annak az apukának a fejében, akivel a múltkor beszélgettem a játszótéren?

Zárójelben: nagyon fura élethelyzetben vagyunk, sok más szülővel együtt. A gyerekek már elég nagyok ahhoz, hogy jól eljátszanak együtt (akár órákig!) a botanikus kertben, de még túl kicsik ahhoz, hogy egyedül elengedjük őket. Ebből kifolyólag hiába van otthon rengeteg tenni-, intézni- és dolgoznivaló, a hétből több délutánt is mindenféle játszótéri padokon töltünk félidegenekkel cseverészgetve (akár órákig!), mintha a világ összes ideje a rendelkezésünkre állna. Néha frusztráló a tudat, hogy így elfecsérelem a drága időmet, de mégiscsak érdekes egy kicsit így kiszakadni a mindennapokból, és többet beszélgetni X. és Y. anyukájával, mint a sajátommal.

Most visszakanyarodok a sztorira. Legutóbb már csak Boni és egy kislány maradt a játszón, 19 óra volt, gyönyörű napsütés és finom meleg. A gyerekek teljesen magukba feledkezve vizipisztolyozták egymást, nagy röhögések és sikoltozások kíséretében. Milyen jól szórakozik Boni és Albane! – fordultam oda a kislány apukájához – Boni soha nem szokott lányokkal játszani.

Nem viccelek, erre az apuka ezt felelte, szinte kioktató hangon: – Hát de Albane nem akárki!

– Ah! – akadt el a szavam. Arra gondoltam, hogy ez a pasi tiszta hülye, de miért köti ezt így mások orrára? Ja persze, azért, mert tiszta hülye... A kislány egyébként tényleg kedves, okos és szép, na de azért ezzel messze nincs egyedül a játszótéri ökoszisztémánkban. Egy olyan fajta univerzális hierarchiát éreztem ki a pasi hangjából, amely szerint lennének az együttjátszásra érdemes és méltó gyerekek, meg a többiek. Ha így vesszük, akkor nekem sem ezzel a pasival kellett volna beszélgettem a padnál egy órán keresztül, hanem a könyvemet kellett volna olvasnom, mert műveltségben, intelligenciában vagy témaválsztásban nem szállhat versenybe Nádasdyval – és mégis félretettem a könyvemet.

De lehet, hogy viccelt, gondoltam megkönnyebbülve, de mire végére értem a gondolatomnak, már folytatta is:

– Albane nagyon népszerű. Reggelente egy egész kis fogadóbizottság várja az iskolában!

Szóval nem viccelt. Láthatóan el van ájulva a lányától (ami teljesen normális) és azt hiszi, hogy mások is el vannak tőle ájulva (ami nagy hülyeség).

Memória

Z-nek újból fel kellett csatlakoznia a lakás wifihálózatára az (új) telefonjával. Rájött, hogy ehhez kell majd neki a router aljára ragasztott jelszó, ami 26 karakterből áll.

– Megnézem! – kiáltotta Boni, akit minden érdekel, ami kütyü. Elnyargalt. Pár pillanat után jött vissza és sklandálta: 8B83 F0AM 52E0 74A9 834A 9E87 32.

– Muti, add ide! – szólt neki az apja.

– Mit? – meresztgette a tányérnyi szemeit.

– Hát a jelszót! Hová írtad le?

– Nem írtam le.

– ????

– Megtanultam!!

Z. leelenőrizte. Boni hiba nélkül felmondta (majd később: elénekelte!) a 26 elemből álló karaktersort. Úgy kell csinálni, mintha vers lenne, tette hozzá szakértő képpel, majd tovább lövöldözött a legóból épített pisztolyával.

Megáll az eszem. És ugyanez a gyerek nem akarja megtanulni, hogy mikor fedezte fel Kolombusz Amerikát!!

Problémáink

Férjem: – Minden jó könyvet olvastam már. Nem tudom, mit olvassak. Nincs jó könyvem!

Én: – Úristen, annyi rengeteg jó könyv van. Lehet, hogy nem lesz időm mindegyikre. Nincs elég időm!