Kas saison Ka

Boni mostanában rejtjelzéssel, kódfejtéssel foglalkozik. Egyik este agyongyötört, hogy írjak neki titkosírással valamit, amit ő megfejthet, de erre sem időm, sem energiám nem volt.

Tegnap összekaptam magamat, és kora reggel leültem a gép elé, hogy kiötöljek valamit, amivel szerencsés esetben órákig lefoglalom az izgága gyereket, és ami alatt én szépen bepakolok és lehetőleg semmit sem felejtek itthon, mert kezdődik az őszi szület és utazunk. Talán még a repülőn is ellesz vele, ki tudja. Nem fogja folyton elkérni a telefonunkat. Kezemet dörzsölve és sátáni kacajjal adtam oda neki a nehezen kiöltött, de kacifántos végeredményt:

 

Öt perc múlva, írd és mondd, bejött utánam a szobába, és diadalittasan szavalta a titkosított mondatomat.

További öt perc múlva arra is rájött, honnan idéztem.

 

Tanévkezdés

Miután visszajöttünk Magyarországról, egészen le voltam törve. Te jó ég, megint egy tanév, gondoltam. Kezdődik minden elölről: a lakás rendben tartására irányuló (folyamatos és sikertelen) kísérletek, a rengeteg főzés, de főleg, főleg: a mindennapos közelharcok Bonival, hogy

- csinálja meg rendesen a háziját,

- meg a plusz feladatait, amit én adok neki a hülye fejemmel,

- üljön le a zongorához és a dobhoz napi x percben,

- tanulja meg a szavakat,

- menjen zuhanyozni,

- jöjjön vacsorázni,

- mosson fogat,

- feküdjön le időben,

- és adja vissza a telefont/táblagépet (már amikor odaadjuk neki).

Úgy éreztem, nekem ehhez nem lesz megint egy évig cérnám. Boni állandóan alkudozik, követelőzik, vitatkozik, ellenkezik, mindig mindent jobban tud, viszont mindent a lehető legkevesebb energiabefektetéssel szeretne elvégezni, és természetesen mindig tíz perccel több képernyőidőt szeretne kapni, mint amit engedélyezünk neki.

Mi pedig maximalisták, türelmetlenek és fáradtak vagyunk, unalmas felnőttek, akik nem értik, hogy ha valamit meg tud csinálni 10 perc alatt rögtön tökéletesen, akkor azt miért akarja 45 perc könyörgés után összecsapni.

Aztán erőt vettem magamon, és beláttam, hogy hiába produkálok kiégésszerű tüneteket (kis túlzással), attól még úgyis meg kell csinálnom mindezt (lakás rendben tartása, főzés, Boni hajkurászása); jobban járok, ha megpróbálok konstruktívan hozzáálni a feladatokhoz.

Amúgy nem is igaz, hogy Bonit mindenben noszogatni kell. A kajálásban pl. továbbra is teljesen együttműködő. Elhatároztunk, hogy kicsit lejövünk a cukorrol meg a húsról. Magyarországon ugyanis túlzásokba estünk, azaz főleg ő, napi háromszor evett húst. Azóta nagy önfegyelemmel és panaszkodás nélkül tartja a kitűzött célokat: napi egyszeri hús és öt adag zöldség-gyümölcs.

Meg aztán úgy tűnik, kicsit rendszeretőbb lett. Ha ez így maradna, már az is rengeteg energiát megspórolna nekem. Egyedül és saját elhatározásából összepakolta a szobáját tanévkezdés előtt (könyvek, íróasztal, fiókok, minden!)  és azóta is tart a rend. Ő, az örök kupikirály és zsibvásárfelelős, el sem hiszem, hogy ez megtörtént! Egyébként hülyén hangzik, de Hatalmas Probléma volt az, hogy hová tegyük a tavalyi füzeteit, könyveit, mappáit, kb. egy jó nagy doboznyi cuccot, aminek a felét talán még fogja használni, illetve érdemes lenne megtartani. De vettünk egy nagy levegőt, és létesítettünk nekik egy külön polcot. Az ember nem is gondolná, hogy milyen hülye gyakorlati problémák keserítik meg az életét és veszik el az életkedvét.

Végső esetben pedig azzal motiválom magam, hogy lehetne ez rosszabb is. Talán majd visszasírom ezeket az időket akkor, amikor majd beköszön a kamaszkor, és megjelennek a hormonok meg a lányok. Kis előzetest kapunk erről egyébként minden nap, amikor felhalatszik a szomszéd kamaszlány állati üvöltése és eszelős kiabálása. Képzeljétek, a tesója (problémamentes fiú) most tavasszal leérettségizett, és nemes egyszerűséggel elköltözött otthonról a 2 km-re arrább található koleszba. Teljesen érthető döntés, állítólag a húga, a fenomenális hisztik mellett reggelente két óráig sminkeli magát, nem lehetett bejutni a fürdőszobába. Szerintem a szülők is el szeretnének költözni... szóval ettől még messze vagyunk.

Elmesélem majd Boni sulikezdését is. Otthoni számítás szerint asszem most lett hetedikes (?), tehát második évét kezdi meg ebben a suliban, aminek a fordítása jobb híján kisgimi vagy felső tagozat. A legnagyobb kérdőjel az volt, hogy milyen lesz idén az osztálya és az órarendje.

A szódás meg a kovács

Gyakran hallom, hogy egy-egy magyarországi tartózkodás után mennyire jobban beszélnek magyarul ezek a külföldön iskolázott, kétnyelvű gyerekek. Valami miatt én ezt soha nem tapasztaltam meg, ellenben most felfigyeltem valamire: Boni átvette a papám szóhasználatát! Nagyon vicces, olyanokat mond, hogy marhaság, gubanc van, az anyja szentségit!, bolond idő van, a rend kedvéért, vacak – tisztára, mintha a papámat hallanám. Ütök, mint a bolondóra – mondja sakkozás közben, sőt: úgy elverlek, mint szódás a lovát. Ez utóbbi kifejezés annyira megtetszett neki, hogy derűre-borúra használja, akár rosszul is, például: úgy szeretlek, mit szódás a lovát!

Mostanában Karinthyt olvasok fel neki esténként (ő kérte!), ebből az ejnye és a sajtkukac szavak tetszenek neki, alig várja az alkalmat, hogy kimondhassa. Ez kis ízelítő azokból a kifejezésekből, amiket nem ismert: pásztor, szirom, hóhér, saslengés a nyújtón, tarkó, varkocsba fog, áldozat, kereket old, gróf, cilinder. Ritkán kérdez rá szavakra, nem zavarja, ha nem érti, vagy pedig, ezt magamról tudom, nem akar mese közben hosszú és bonyolult magyarázatokba bonyolódni. Nagyon hamar elfelejt egy-egy magyar szót, ha nem használja vagy nem hallja újra és újra.

A kiejtése továbbra is nagyon franciás, főleg az r-ek, már ő is röhög saját magán. De röhög az apján is, amikor az itt-ott megpróbált magyarul beszélni (csak családon belül tolmácsol neki, idegeneknek nem). Nem is az r-ek a zavaróak, hanem a rövid o hangjai: annyira nyíltak, hogy szinte a-nak hallani őket. Többször is volt olyan, hogy kontextus nélkül nem tudtam kideríteni, miről beszél: Mama, ez a rész itt macsar? Az orosz bambák (mocsár, bombák). Sőt, egyszer arról beszéltünk, milyen kétbetűs magyar szavak léteznek, és ő ezt mondta: ak. Már majdnem szóltam neki, hogy ilyen szó nincs, mikor rájöttem, mire gondolt: ok. Vagy a múltkor kérdezte, hogy hal? Pár másodpercbe is beletelt, míg leesett, hogy azt kérdezi: hol?

Ha velem beszél, továbbra is zavartalanul keveri a két nyelvet, tudja, hogy úgyis megértem: ezt be kell noter a kis carnet-ba (írni, füzetbe). Franciául és franciákkal ilyet soha nem csinál, viszont magyarul a szemem előtt és a fülem hallatára rontott egyszer, amikor megkérdezte a papámtól: Papi, ezt a párnát utilizálhatom? (használhatom). Azon nyomban rájött, hogy ezt magyarul nem így mondták, ilyet csak velem csinálhat,  teljesen zavarba jött. Mire kijavította volna magát, a papám (aki megértette a kérdést) már válaszolt is neki. Boni utána napokig felemlegette a tévedését.

Ami a nyelvtant illeti, meg szokott lepődni amikor több alany után mégis egyes számban áll az állítmány: a két férfiú megbeszélte a teendőket. Ilyenkor kijavít, hogy megbeszélték, mert franciául többes szám állna. Mofológia: kihallja a régies mondotta, nékem, künn szavakat a szövegből, rákérdez, hogy miért.

Cuki stilisztikai tévedései is vannak: Tudod min merengtem tegnap, mama? – fordult egyszer hozzám. Vagy: Búsulok! Néha azt mondja: Bánom! Vagy: Engedd meg mama, legyen szíved! Ezen pedig jót nevettem: Ez a szúnyogcsípés, itt, teljesen cserben hagyott. Tegnap viszketett, ma már nem viszket!

Ezeket a szavakat és mondatokat a telómba szoktam beleírni szinte azonnal, mert különben elfelejtem őket, így legalább van egy jó kis korpuszom Boni kifejezéseiből. Amikor az előbb átnéztem a jegyzeteket, megakadt a szemem azon, hogy Kovács. Kicsit kellett gondolkodnom, hogy mit is akartam leírni, de aztán beugrott ez a beszélgetésünk:

– Kovács Imre! Kovács Imre! Kovácsimre, kovácsimre, ková-csimre, ková-csimre... trallala... – énekelgetett Boni csak úgy a nagyvilágba. – Mama, nekem annyira, de annyira tetszik az a név, hogy Kovács Imre!

– Igen?

– Mama, nem hívhatnál ezek után úgy, hogy Imre?!

– Jaj, nem!!

– Akkor úgy, hogy KOVÁCS...?

Ezen a nyáron

De furán keveredhet a kiszolgáltatottság és a szellemi fölény egyetlen emberben! A tizenegy (lassan tizenkettő) éves gyerekem bizonyos szempontokból még önállótlan és ránk van szorulva. Ezen a nyáron Boninak továbbra is én:

– vágtam a körmét,

– kentem a naptejet és a szúnyogirtót,

– magyaráztam el az ismeretlen fogalmakat (pl. veszettség, infláció),

– javítottam ki a helyesírási hibáit,

– segítetem a szünidei matek- és németfeladatokban,

– olvastam esti mesét,

– illusztráltam a present perfect használatát,

de idén nyáron már csak egyetlenegyszer tudtam legyőzni sakkban. Az is valamikor július elején történt. Azóta folyton megver, és gyanítom, ez már mindig így lesz (hacsak nem sikerül felfejlődnöm az ő szintjére) (de hogy?).

 

Érdekes megtapasztalni ezt a kiáltó ellentétet: a gyerek, akit miután megnyugtattunk, hogy nem lesz vihar, és nem csap villám a házba, okosakat lép és előre kalkulál, majd elegánsan mattot ad. A papámnak még sikerült időnként megvernie, de mióta hazajöttünk, szegénykém élőben csak ilyen béna ellenfelekkel játszhat, mint én.

A vakáció első napjai

Letöltöttem magamnak egy kottát, egy Händel-tematikára készített zongoraátiratot, azzal a reménnyel, hogy ha egész nyáron gyakorlok, minden nap, akkor esetleg szeptemberre talán le fogom tudni játszani.

Boni másfél nappal később majdnem tökéletesre megtanulta. 

Itt egy részlet belőle, sajnos a blogger nem enged többet. Órákig elhallgatnám.

Nem buli

– Mama, olvashatok még egy kicsit? – kérdi Boni lefekvés után.

– Dehogy, holnap korán kell kelni! – válaszolom azonnal.

– Csak egy percet...? – fog alkudozásba.

– Nem! 

 

Kimondhatatlanul utálom az alkudozást. A 21:30 már eleve egy kialkudott (és túl késői) időpont. Minden reggel (túl) korán ébred, gyakorlatilag nincs meg neki a kilenc óra alvás.

– És ha a papa megengedi...?

– NEM!! – próbálom elejét venni a vitának, könyörgésnek, hisztinek. – Én úgysem engedem!

– Nem vagy aranyos, mama...! – kezd beletörődni a megváltoztathatatlanba, de előtte még egy sértést szeretne a fejéhez vágni ennek az unalmas felnőttnek, aki az alvással töltött órák számát méricskéli, holott kint még szinte világos van, az ablakon bódító nyár- és hársfaillat száll be, és különben is, mindjárt itt az év vége és baromi jó résznél tart a könyvében. – Hogy is mondta Maugli a kobrának..? Fa..? Milyen fa...? Ja igen, mama, Kiszáradt Fa vagy!!

Olvasás evés közben

Nem tudom minek nevezzem, mániának vagy elvnek, de megtiltottam Boninak, hogy evés közben olvasson. Inkább mánia ez, mint elv, mert nincs rá épkézláb magyarázatom. Pontosabban van, több is, de nem tudom, megállják-e a helyüket. 

1) Az első és legfontosabb az, hogy olvasás közben nem lehet rendesen enni. Z. és Boni szerint ez hülyeség, nagyon jól lehet a kettőt egyszerre csinálni, és valóban, tényleg tudják. De vajon ez ugyanolyan egészséges, lassú megrágása és élvezete az ételeknek?!

2) A könyv sérül: leeszi, leissza stb. Érdekes, mert amennyit mégis olvas Boni evés közben, annyira nem evett le sok könyvet. Igaz, több pohár is felborult már stb. de be kell, hogy lássam: a könyvek továbbra is jó állapotban vannak.

3) A közös étkezések arról szólnak, hogy beszélgetünk. Szörnyen bénának gondolom, amikor együtt ebédelünk vagy vacsorázunk, és valamelyikünk társalgás helyett a könyvébe temetkezik.

Mint a fentiekből kiderül, Z. nem ért velem egyet, mert nosztalgiával gondol a gyerekkorára, amikor kép- és egyéb regényeket olvasott ki az asztalnál. Én meg borzalommal gondolok a saját gyerekkoromra, mert nálunk szinte soha nem evett együtt a család! Egyébként szerintem ez annyira durva, hogy megérne egy külön posztot.

Boni folyamatos kampányolásának köszönhetően (lyukat beszél a hasamba, az ember kénytelen engedni) az alábbi kompromisszumot kötöttük: reggelinél lehet olvasni, desszertnél lehet olvasni, illetve ha én nem eszem (jellemzően ha usziba megyek kajaidőben), akkor is lehet olvasni.

Tanulás

Kialakult valamiféle egyensúly a házi feladatok kapcsán. Rájöttem, hogy teljesen felesleges bármit is kérni Bonitól, miután hazajött a suliból. Ilyenkor enyhén szólva: használhatatlan. Az ágyon fetreng egy könyvvel a kezében vagy a lakásban ődöng céltalanul, esetleg labdázik a nappaliban, néha zongorázik is, mindezt órákon keresztül. Pedig tök logikus lenne, hogy ilyenkor kellene gyorsan túlesnie a házikon, hogy estére már csak a jó dolgok maradjanak; ez a szimpatikus elmélet a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Rengeteg energiánk ment el arra ebben a tanévben, hogy próbáltuk rávenni ennek a logikus teóriának az alkalmazására – hiába.

Viszont ha hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, egészen a fürdés és a vacsora utánig, 20 óra körül magához tér, és szinte mint egy kezes bárány tud tanulni és leckét írni és dobolni és szolfézst gyakorolni és gondolkodni 21 óráig. Ilyenkor maximálisan hatékony, sőt, mintha élvezné is. Mi ez vajon, bioritmus? Az idő szorítása veszi rá arra, hogy felturbózza magát? Vagy addigra kipiheni magát, leereszt? Nemrég meséltem valakinek ezt az újfajta rendszert, és azt válaszolta, hogy az ő fia vacsora után képtelen lenne bármit is megtanulni. Én magam sem így csinálnám a dolgaimat, de egyértelmű, hogy Boninál ez a rendszer működik a hétköznapokban. Hétvégén és szünetekben teljesen más, akkor rá szoktam tudni venni arra, hogy normális időben és rendszeresen (minden nap) tanuljon – ami az én módszerem és vesszőparipám.

Amúgy irigylésre méltóan gyorsan tanul, a levegőben elkapva, könnyedén jegyzi meg a dolgokat. Nem tudom, ez alkat kérdése-e vagy a gyerekkor ajándéka (esetleg a követelmény nem elég?). A helyesírása elképesztően jó, igazából nincs is olyan tananyag, amit ne tudna rögtön megérteni, megtanulni és alkalmazni. Vajon ez el fog múlni, és addig kell(ene) ütni a vasat, amíg meleg? Hibázni akkor hibázik, ha kapkod, ez is kivétel nélkül megjósolható mintázat. Kedvenc tantárgya most a matek és az angol, utálja viszont a németet és a törit. Mindez nem független a tanároktól, igaz, a történelem soha nem érdekelte igazán. A legnehezebb tantárgy (szerintem) a francia, nagyon változatos feladatokat ad a tanárnő: száraz szabályok bemagolása, mese elmondása az osztály előtt, tanórai fogalmazás, igeragozás, verselemzés.

Mérföldkő

Eljött ez is: Boni tegnap életében először volt úgy játszani egy barátjánál, hogy mi nem maradtunk ott. Nem így terveztük, a játszótéren lett volna találkozójuk a gyerekeknek, de már reggel eleredt az eső (ma is esik) és az anyuka javasolta, hogy akkor inkább menjen át játszani hozzájuk Boni. Szegénykém, eléggé izgult az ismeretlen helyzet és a a köszönés szükségessége miatt! Szerintem egyébként nem köszönt az anyukának, de teljesen nyugodt vagyok, nem fogják hülyének nézni: az a kisfiú is fura. Annyi különbséggel, hogy ő legalább köszön, de nagyon kerüli az ember tekintetét. Pont emiatt nem is lett második gyerekük a szülőknek, mesélte egyszer az anyuka, mert évekig azt hitték, hogy a gyerek autista. Később kiderült, hogy egyszerűen csak félénk, illetve vannak bizonyos (kezelhető) koordinációs problémái.

Vicces volt, amikor megérkeztünk (az ajtóig elkísértem): Boni teljesen megilletődve lépett be a lakásba, Rafael szintén félénken jött ki a szobájából, percekig úgy tűnt, hogy nem is fognak egymáshoz szólni. De minden rendben ment, Z. ment érte később, addigra már mindkét gyerek tombolt és rohangált és célba dobált, Boni teljesen kezelhetetlen volt egész délután (mi pont ezért szoktunk ritkán hívni hozzánk barátokat; nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni).

És érte őt egy kisebbfajta sikerélmény is, aminek nagyon örülök, mert jót tesz az önbizalmának (ami nincs neki): leült a kisfiú zongorájához és eljátszotta azt a darabot, ami mostanában tanul (erről majd még írok, egy Chopin), és a szomszéd feltelefonált, hogy basszus, ki játszik ilyen szépen?!

Mobiltelefon

– Szia! Mit csináltál, amíg nem voltam itt? – kérdeztem Bonitól, miután hazajöttem futásból.

– Hát semmit...

– Megcsináltad a francia házit?

– Mit? Ja, azt nem. Olvastam egy kicsit a Gyűrűk urát... meg a Donald kacsát... meg rajzoltam neked egy posztert! És komponáltam egy szonátát B-dúrban, meghallgatod?

Ezért nincs még ennek a szegény gyereknek mobilja. Mert mobiltelefon nélkül a szabad másfél órájában, igaz, nem csinálta meg a házit, de koncentrált, alkotott és gondolkodott. Ha lenne telefonja, borítékolom, hogy másfél órát töltött volna valami játék nyomkodásával vagy hírfolyam görgetésével vagy az apja nyaggatásával, hogy engedélyezzen neki még több képernyőidőt. És amikor ezt így átgondolom, mindig arra lyukadok ki, hogy belátható időn belül nem fog tőlünk telefont kapni.

Majd veszel magadnak az első fizetésedből! – szoktuk ugratni.

(Erre ő mostanában: Vigyázz mama, ha így folytatod, hentes leszek!)

Egy beszélgetőpartner

- Kibéreltünk egy lakást, és épp az utolsó nap reggelén voltunk. Ki kellett takarítani, és emlékszem, a mikrót tisztítottam, majd nekiálltam a tepsinek. Még most is látom magam előtt azt a tepsit…Tudod, mi az a tepsi?

- Igen, un plateau qu’on met au four. És utána?

- Szóval épp a tepsit pucoltam… tele volt ráégett kosszal, ezért azzal a dörzsölős szivaccsal csináltam, tudod. Tök nehéz volt! És ahogy ott sikáltam azt a tepsit, láttam, hogy a franciaablakon bejön egy pasi.

- Jaj!!

- Hát én is nagyon megijedtem!

- De hogy jött be??

- Nyitva volt, hogy átszellőzzön a lakás. Te ott ültél a konyhában, éppen reggeliztél.

- Igen?

- Igen. És én akkor úgy megijedtem, főleg mert láttam, hogy a fél arca véraláfutásos… szóval úgy megijedtem, hogy fogtam azt a tepsit, és jól fejbevágtam!!!

- Ó, jól tetted, mama!

- És képzeld, addig ütöttem, amíg egészen picike nem lett. Olyan pici, mint egy bogár, és még mindig ütöttem! Aztán egyszerűen - eltapostam!!! Utána ki kellett mennem pisilni.

- Azt hallottam!

- És utána visszaaludtam, és képzeld, a következő álmomban is volt bérlemény, meg hulla, hát nem fura?

- Deeeee!

- Csak akkor kocsit béreltünk, és a hulla az utcán feküdt…

- Hú, ezt is elmeséled, mama?

- Hát az úgy volt, hogy az autót te vezetted, én pedig mondtam, hogy kerüld ki a hullát…

Soha, senki nem érdeklődött még az álmaim iránt. Ės most itt van Boni, aki lelkesen és odafigyelve hallgatja őket, és nem állít le az első mondat után, és láthatóan még élvezi is!

Megmondalak az apukámnak!

Tegnap este elmentem futni. Olyan jó, hogy most már újra lehet futni esténként, munka után! Az első négy km alatt ráadásul telefonáltam, így sokkal kevésbé volt uncsi. Miután lefutottam a távot, és éppen gyalogoltam haza, megszólalt a telefonom: Gabriel anyja hívott. Az egész család ott ült a vonal végén, és rögtön azzal kezdte (mérgesen) az apuka, hogy: nem oldódott meg semmi, Boni továbbra is piszkálja Gabrielt.

Hát, az összes, futás kiváltotta boldogságérzés egy csapásra emúlt. Őszintén, a hátam közepére kívánom mindhármukat. Most arra panaszkodott Gabriel, hogy Boni az óra előtti sorbanálás közben üti (donne des coups – ebből nem derül ki, lábbal-e vagy kézzel, és elfelejtettem megkérdezni). Szerencsére most már volt annyi eszem, hogy megmondtam nekik: Gabriel verziója alapján ítélkeznek, és nem tudják, mit állít Boni a történtekről. Ekkor azt javasolták, hogy visszahívnak, amikor hazaértem, legyen Boni is vonalban.

Öt perc múlva már otthon is voltam, Boni és az apja épp nyugiban vacsoráztak. Derült égből érte őket is a villámcsapás. Visszahívtam a gyerek szüleit, Gabriel szépen elmondta a telefonba, hogy mi a panasza, Boni sajna nem képes ilyen összeszedetten védeni magát. Most már nem voltak jó tanácsok vagy próféciák, hanem Gabriel szülei megfenyegettek: ha így megy tovább, az igazgatónőhöz kerül az ügy (a sorakozás közben sajnos nincs felügyelő tanár, ego senki sem lát semmit).

Rájöttem, hogy ez tényleg sokkal rosszabb helyzetet szülne, hiszen úgy kellene ítélkeznie az igazgatónőnek, hogy kizárólag a két gyerek beszámolójára hagyatkozik. Ebből Boni nem tudna kijönni győztesem, még akkor sem, ha történetesen nincs igaza Gabrielnek. Úgyhogy most változtattunk a múltkori felszólításon, és azt mondtuk Boninak, hogy per pillanat nem érdekel, mit csinál a többi gyerekkel, de a Gabrielhez hozzá ne nyújon egy ujjal sem.

Később megkérdeztem tőle, hogy szerinte igazságtalan-e, amivel vádolják, és azt mondta, igen. Nem tudtam okosabbat mondani, mint hogy igazságtalanságok sajna előfordulnak, de ezt most azzal meg tudja oldani, hogy ha mindenféle kontaktust megszüntet Gabriellel. Továbbra sem tudom, ki a hibás, el tudom képzelni, hogy Boni nyakig benne van, de inkább szerintem az a szitu, hogy kölcsönösen provokálják egymást. Az egészben az zavar a legjobban, hogy Gabriel szülei kizárólag a fiuk panaszai alapján minden felelősséget Bonira hárítanak. Mert egyetlen egy dolgot nem tudok elképzelni: hogy csak Boni felelős a történtekért.

Az év elején ennek a gyereknek volt egy konfliktusa a szolfézstanárnővel (amúgy ennek a családnak ezer konfliktusa van mindenfelé), amelyből kifolyólag összehívták a zenesuli igazgatóját, a tanárnőt és a Gabrieléket, és a gyereket áttették egy másik csoportba. Akkor tökra sajnáltam a gyereket, és elítéltem a szolfézstanárnőt, de basszus, hiszen ugyanazt tettem, amit most kritizálok: a Gabriel elmondása alapján ítéltem meg a történteket! Most már nem adok neki teljes mértékben igazat. Ki tudja, mi történt valójában?

Ez a két gyerek a jövő héten négykezest fog játszani a koncerten... előre tartok az egésztől. Ma össze is futottunk velük a zenesuliban, rendes esetben dumáltunk volna egy kicsit, most érthető módon ehhez semmi kedvem nem volt. Szegény Bonikám, nem lehet könnyű egy ilyen nyafogós, és végső soron: talán veszélyes gyerekkel (hiszen zsebében van az érvelés tudománya) barátkozni és mágnesként vonzódni hozzá. Az az érzésem, hogy hallunk még róluk.

Ki kezdte? Ki a hibás?

Vacsora előtt felhívott Boni osztálytársának anyukája, volt egy rémes beszélgetésünk. Ma volt az osztályozó értekezlet, amin ő mint szmk-s anyuka is reszt vett, és kiderült, hogy se Boni, se Gabriel nem kapnak dicséretet, ami pedig a tanulmányi eredményük alapján megilletné őket, mert sokat dumálnak órán. Ez állítólag annyira lesújtotta Gabrielt, hogy sírt, majd szót szót követett, Gabriel bepanaszolta Bonit, hogy állítólag órán és szünetben is nyaggatja, üti. A nő tök ideges volt, néha az apuka is átvette a telefont (ő is tök ideges volt), aki, tisztára mint az apám, próféciákba bocsátkozott, hogy Boninak ilyen meg olyan élete lesz, ha így folytatja, a végén már tanácsokat is kezdett osztogatni, ááá, a szokásos. Mindketten tanárok és nem rejtik véka alá, hogy az életben a legfontosabb: a tanulmányi átlag.

Egyébkent ez az üti-vágja mentalitás engem is meglep. De ezek a fiúk úgy általában nem köszöntik egymást reggelente, hanem: hátba vágják egymást, persze Bonival az élükön, akinek soha nem volt kenyere a köszönés. Szóval nem tudom, melyikük a főkolompos, egyáltalán van-e, de simán el tudom képzelni Boniról, hogy túlzásba viszi a hátbavágós poénokat, az oldalbabökést, a kapucni ráhúzását a másik fejére stb.

Boni reakciója klasszikus volt: mindent tagadott. Z. reakciója szintén jellemző: mérgesen kiabált Bonival, felsorolta az összes olyan esetet, amikor saját szemével látta, hogy Boni valamelyik gyerekre viccből rávágott.

Az én reakcióm: csalódtam, hogy a szülők kérdezést nélkül Bonira hárítják az összes felelősséget, sajnálom Bonit, mert csalódott lehet, hogy Gabriel így bemószerolta, féltem, mert a hozzáállása rossznak tűnik (nem hajlandó beszélni a történtekről), mérges vagyok, mert meg sem akar hallgatni, pedig egy dologban azt akarom, hogy szót fogadjon: nem érinthet meg gyereket annak kérdezése nélkül, se lábbal, se kézzel, se ping-pong ütővel. 

Most szegény még álmatlanul forgolódik, érthető módon nem tud elaludni. Jaj, olyan nehez ez!

Hasonlóság

Egy optikusnál Boni unalmában felvette az én kabátomat, az én sálamat és az én sapkámat, és így bohóckodott a tükör elött, én pedig (szintén unalmamban) azzal szórakoztam, hogy lefotózgattam. Az egyik fotó napokig a legutolsó fénykép volt a telefonomon, és folyton ráesett a tekintetem, amikor megnyitottam.

Basszus, minden egyes alkalommal olyan érzésem volt, mintha én néztem volna vissza arról a fotóról!

Elképesztően hasonlít rám! Vagy legalábbis a gyerekkori énemhez. Pedig neki nagy, barna szeme van, nekem pedig kék. És mégis! Kiváncsiságból elküldtem a fényképet két barátnőmnek és a szüleimnek, mindketten azonnal visszaírtak, hogy félelmetes, egy pillanatra azt hitték, én vagyok az.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy olyan könnyű szeretni egy olyan gyereket, aki hasonlít az emberre. 

De mi lett volna, ha mondjuk a férjem lányaira hasonlítana, akik, ha unszimpik nem is, de mindenképpen furák, idegenek, mások? (néha: érthetetlenek)

Valszeg soha nem tudom meg. Szerencsére!

Kétféle szemlélet

A múltkor az uszodában, miután kijöttünk a medencéből és mentünk az öltözők felé, Boni fáradtan felsóhajtott, hogy „De utálom, hogy most fel kell öltözni! Ez a legrosszabb az egészben!”

Annyira jól illusztrálja ez a mondat a gyerekek és a felnőttek gondolkodásmódjának és világhoz való hozzáállásának gyökeres különbségét. Míg mindketten nagyon szeretünk usziba járni, számomra az öltözés az egyik legjobb az egészben! Miután az ember leúszta a távot, kellemesen elfáradt és ezzel teljesítette az egyik fontos egészségügyi kötelezettségét és kipipált egy tételt a heti listájáról, VÉGRE fel lehet öltözni, és lelkiismeret-furdalás nélkül csak az ebédre gondolni!

Januári esték

Ez a január kicsit nehéz volt, és ha megpróbálom átgondolni, hogy miért, arra lyukadok ki, hogy az estéink megszervezése miatt; Boninak is, és nekünk is kínszenvedések voltak az esték. Én tökre megértem amúgy, hogy ha valaki egy egész napos suli után 17 óra 15-kor vagy 18 órakor hazajön, akkor legszívesebben már csak olvasna a kanapén, meg vacsorázgatna nyugodtan (könyvvel a kezében), meg a legóival bütykölne a szőnyegen. (Azt mondjuk nem értem, hogy mi baja azzal, hogy el kell mennie zuhanyozni, na mindegy). És persze nem érdekelné, hánykor kerül ágyba.

Ehhez képest hajlíthatatlanok vagyunk a lefekvés időpontját illetően. És az a fura, hogy ha 21:30-kor van a lámpaoltás, márpedig szerintünk már ez is túl késő, nem is így indultunk, csak hát valahogy idáig kitolódott, szóval akkor már 18 órakor el kell kezdeni noszogatni, hogy írja meg a házit, nézze át a német szavakat, zongorázzon már egy kicsit, menjen már enni, rakja el a ruháit maga után, szedje fel a könyveket a földről, pakolja össze az íróasztalát, mosson már fogat. Mindez olykor csapkodós hisztikkel kísérve, és a gyakorlatban valahogy olyan bénák vagyunk, hogy még hétvégén ebben az idősávban, tehát 18 és 21:30 között kellett kvázi mindent megoldani.

Mindezt sötétben. (Január!)

Tavaly ez valahogy nem így volt, talán kevesebb volt a házi, már nem emlékszem. Azt biztos, hogy gyakran kártyáztunk esténként. Meg amúgy megértem Bonit is, aki egész nap különböző tanároknak engedelmeskedve este már nem akarja, hogy bárki is beleszóljon az életébe. Mindenesetre alig várom már, hogy nappali fényben, esetleg napsütésben hülyüljünk meg mindannyian, nem pedig ebben a lehangoló sötétségben.

Érdekes, hogy az egyetlen dolog, amiért soha nem kell neki szólni, amit önállóan megtesz minden nap, és amiben eddig még soha nem hibázott (hibapont jár érte a suliban!), az az iskolatáska bepakolása.

(A péntek estéink viszont tök mások. Ilyenkor Boni 19 órától 20:45-ig zenekari próbán van, én meg itthon, egyedül, csendben, imádom. Sajnos a ma délutáni Covid-vakcina úgy tűnik, kiütött, mindjárt megyek is az ágyba egy könyvvel!)

Egy vasárnap reggel

Más azelőtt felébredek, hogy az órám 8-kor ébresztene. Félálom; ami tényleg azt jelenti, hogy már ébren vagyok de még az álmomon gondolkodom. Sötét van és meleg, tudnék még így az ágyban gondolkodni, noha visszaaludni már nem. Mindegy, nem is szeretek sokáig aludni. Csak máskor korábban kéne lefeküdni, gondolom hozzá.

Ekkor lábdobogás, majd hatalmas ajtócsapódás. Boni az; mindig így bevágja maga mögött a WC-ajtót. Érthetetlen! A maradék álom is kimegy a szememből. 

Újabb lábdobogás; igen, Boni már ébren van, rohanva közlekedik a lakásban. Most hallom, ahogy az apjától kérdez valamit, egyik szobából a másikba, azaz üvöltve. Azt is hallom, hogy az apja suttogva válaszol neki. Megint trappolás, majd ladbapattogtatás, kiabálás.

Na, így nem tudok pihenni, inkább fölkelek, gondolom. Felkapcsolom a kislámpát, bedugom a töltőbe a telómat.

Boni beviharzik. Épp kinyitom a telefonomat, hogy megnézzem a híreket, e-maileket, időjárást, és hogy mennyit aludtam (keveset!).

– Mama, kéne kötél! Van kötél? – harsogja a fülembe. – Ennyi kötél kéne! – mutatja a kezével. – Ugye, van köteled? – odaugrik a szekrényhez, ahol a sálat tartom, amit évek óra kötök. Már nyitja is, turkál, szór szét mindent.

Alig bírok megszólalni. Minek kell kötél?

– Feltaláltam egy gépet, ami leméri a hangokat! – dugja az orrom alá a legómasinát. – Ha így belekiabálsz: HÚÚÚÚÚÚÚ! meg HAAAAAAAA! – üvölt lelkesen – akkor ez a pöcök elmozdul, látod? Nézed?? Nem nézed???

Kikászálódom az ágyból, hogy főzzek maganak egy kávét. Boni a nyomomban ugrál:

– Figyelsz?? Látod? Ha meghúzzuk itt... ez elfordul... ide kellene a kötél.... és HÚÚÚÚÚÚÚÚ!! meg HAAAAAAAAA!!! Látod, mama...? – alig bírom a szememet nyitva tartani – Ugye, milyen jó?

Valahonnan előkerül a pingponglabda is, pattogtatja, közben előttem és mögöttem nyargal. Mutogat, magyaráz („Mama, szerintem te labdafóbiás vagy!), iszonyúan cuki, csak hát ez így kicsit sok egyszerre, vasárnap reggel. A hozzámvágott labdát természetesen nem tudom elkapni, közben már a konyhában jár, kinyitja és becsapja a hűtőt, nagy hévvel sorolja, hogy mit akar enni (Tojást! Uborkát! Sonkát! Kompótot! Sok sonkát!), közben táncol, tapsol, majd fellök, kiabál, magyaráz, a plüssrókáját dobálja...

Leülök a kávémmal. Még fáradt vagyok. Már fáradt vagyok. Tizenegy éve ilyenek a hétvégi reggeleim. Imádom. Még hány év? Félve gondolok arra, hogy talán már egy sincs hátra. Talán csak hónapok. Idén tizenkét éves lesz (én pedig ötven, már mondtam, ugye?), lassan eljön az idő, kamaszodni fog. Meddig adnak a gyerekek puszit a plüssállataiknak lefekvés előtt?  Mindig a Micimackó utolsó fejezete jár az eszemben, ami gyönyörű, de sírnivaló:

„Még a Kicsik Legkisebbike, Nyuszinak egy ismerőse, sőt, mondhatnók, rokona és üzletfele – aki azt állította, hogy látta egyszer Róbert Gida lábát, bár hisz ez nem olyan biztos, mert lehetett az éppen másvalami is –, hát igen, még ez a K. L. is tudatára ébredt annak, hogy a Dolgok meg fognak Változni. Előbb és Utóbb, két másik ismerős, vagyik inkább rokon, már annyira biztos volt benne, hogy így szóltak egymáshoz: »Na, Korábban?« – Mire a másik azt mondta, hogy: »Á! Későbben!« De valahogy olyan reménytelen volt a kérdés, mint a felelet, mintha feleletet tulajdonképpen egyik se várt volna.”

Egy orvosi vizsgálat

Szegény gyerek, szegény szülők! Elmentünk a gyerekorvoshoz az éves ellenőrzésre, plusz az esedékes oltás beadására. Mióta a szimpi doktornő nyugdíjba ment, csak ez az unszimpi másik nő maradt. Bár még így is örülhetünk, hogy egyáltalán van gyerekorvosunk, és attól eltekintve, hogy borzasztó a stílusa, úgy tűnik, orvosnak jó.

Amúgy meg kicsit megértem, hogy idegesítjük. Eleve nem könnyű egy ilyen gyereket elfogadni, mint Boni (évekig nem szólt hozzá a doktornőhöz), sőt, a férjem sem könnyű eset: a legkisebb problémával szalad az orvoshoz, holott annak most dupla annyi (!) páciense van. Feleslegesen aggódik, mit aggódik: pánikol! Egyszer pl. megkérdezte, hogy napi hány joghurtot ehet meg a gyerek – egy olyan orvostól, aki épp ki se lát a munkából. Meg úgy egyáltalán, a rokon- és ellenszenvet nem lehet irányítani, simán elfogadom, hogy nem vagyunk szimpik neki. Nem tetszik neki az, ahogy élünk, amit mondunk, amit csinálunk. Ahogy én pl. nem szeretem, ha valaki az időjárásról panaszkodik, ez a nő, azt gyanítom, a késői-egyke-gyerek jelenséget nem szívleli. Joga van hozzá!

De olyan durva beszólásai vannak, hogy már azon gondolkodom, ezekhez van-e joga. Most pl. az első perctől kezdve annyira felidegesítettünk, hogy a jó 45 perces konzultáció* után (amikor is Boni a végefelé nekem dőlt, én meg simogattam a haját), hozzánk vágta, hogy: A simogatás nem elég! Nevelni is kellene ezt a gyereket!

Amúgy még ezt a kifakadását is megértem, igaz, nem volt valami diplomatikus. Attól borult ki ennyire, hogy megkérdeztük: abbahagyhatja-e Boni az allergiagyógyszert az egyik napról a másikra. Szó szót követett, a nő megkérdezte Bonit, hogy miért nem akarja bevenni a gyógyszert, aki azt felelte, hogy „mert rossz”. 

Erre a nő tiszta vörös lett, és lekiablta a gyerek fejét, hogy egy gyógyszer NEM ARRA VALÓ, HOGY FINOM LEGYEN! A GYÓGYSZER GYÓGYÍT!

A mondanivalójával megint teljesen egyetértek, a hangnemmel egyáltalán nem. Amúgy nem is célravezető, mert a problémát nem oldotta meg az sem, hogy ráparancsolt: innentől kezdve be kell vennie a gyógyszereket. Nincs vita. Ezzel megint ottmaradtunk a problémánkkal, hiszen nem tudjuk mindennap ellenőrizni, nincs cérnánk a napi veszekedésekhez (illetve nekem nincs cérnám, Z. még bírja úgy tűnik). Szóval ez tipikusan az a diskurzus, amikor valaki megmondja, hogy mit kell tennünk (a gyereknek szó nélkül be kell vennie a gyógyszert), de azt a valamit nem lehet kivitelezni (hogyan vegyünk rá valakit valamire nap nap után, amit nem akar megtenni?).

Másnap Boninak délre szolfézsra kellett mennie. Kijelentette, hogy fáj a karja, nem érzi jól magát, biztos az oltás miatt. Nem szeretne menni szolfézsra. Megmértük a lázát: nem volt. Akkor menjen csak órára – jelentettem ki. Erre Boni dühbe gurult, hogy ő beteg, otthon akar maradni. A vita ordítós hisztibe torkollott; minél jobban üvöltött, hogy nem akar menni (engedményként megígértem, hogy reggelire csinálok neki rántottát és elviszem autóval), annál inkább úgy láttam, hogy semmi baja, menjen csak. Persze a tudatom legmélyén ott volt az előző napi orvosi vizsgálat, amikor is a nő elkényeztetett gyereknek nevezte Bonit, és szerintem ez is közrejátszott ahhot, hogy végül erőnek erejével elvittem szolfézsra.

Szerencsétlen gyerek délutánra belázasodott, majd a kanapén elaludt – tényleg szarul érezhette magát már délelőtt is. Istenem, milyen befolyásolható az ember!

* Negyvenöt perces orvosi konzultáció = 39 euró. Egyórás hajvágás a fodrásznál = 63 euró.Nem csoda, hogy a doktornő nem talál senkit a régi gyerekorvos helyére.

Pidzsin

– Várj, felveszem a lunettes-emet! (Várj, felveszem a szemüvegemet!)

– Mama, on a plein d'idő encore! (Mama, még tök sok idő van!)

– Valaki d'autre le sait. (Valaki más tudja.)

– Aki veszít, az prend la balle! (Aki veszít, az veszi föl a labdát!)

– Ki kell afficher! (Ki kell ragasztani a falra!)

– Il ne s'attend qu'à leesni! (Csak arra vár, hogy leessen!)

– Plus on radíroz, plus c'est pire! (Minél jobban radírozzuk, annál rosszabb!)

– A három étolies-os, ça a coûté 10 euros! (A három csillagos 10 euróba került)

– Tu m'as fait várakozni! (Megvárakoztattál!)

Szardínia

Boni rengeteget eszik, és elégggé válogatós. Zöldséggel nem lakik jól. Most már ott tartunk, hogy szinte naponta háromszor eszik húst. Próbálom változatosan adagolni, és ha van időm (nincs) igyekszem biohúsból normális kaját sütni, de mégis valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy a szeletelt sonkát vagy a májkrémet veszem elő. Szereti még a füstölt lazacot is, a lágytojást, megeszi az előre bepanírozott (és sütőben fölmelegített) rántott húst vagy húsgolyót, és mindenre tesz sajtot – ezek azok a kaják, amiket könnyű elkészíteni, megeszi és nem teszi fel utána a rettegett kérdést, hogy: ezután mit eszünk, mama?

A férjem viszon el tud bizonytalanítani, hogy jó-e ez így. A sonkában sok a nitrit, a füstölési technika rákkeltő, a túl sok tojás nem egészséges, a feldolgozott húsgolyókról mindenki tudja, hogy mit tartalmaznak stb. stb. Befolyásol minket (pedig nem kellene) a bizonyos ételek csomagolására nyomtatott, ötfokú skála is, ahol sarkítva az A = jó, az E = rossz (mert zsíros), és ahol pedig a földolgozottság mértéke még föl sincs tüntetve! (lásd fagyasztott rántotthús). Kolbászt és szalámit szinte egyáltalán nem is veszünk, pedig (mert!) azt imádja.

Nem zavarna az egész, ha Boni nem ipari mértékben pusztítaná a kaját. De így már én is elkezdtem aggódni. Nap mint nap azzal a kérdéssel szembesülök: mit adjak neki, amitől jóllakik, ami ízlik neki és ami nagy mennyiségben is egészséges?

Így jutottunk el a szardíniához, amely a fő feltételnek megfelel, mert „A” besorolású és egészséges: vitaminokban, proteinben és ásvány anyagokban gazdag, higanyban szegény. Tápláló, praktikus (második feltétel kipipálva), Boni szereti a halat (harmadik feltétel kipipálva). Belelkesedtünk. Lehet, hogy megvan a megoldás! A szardínia olyan Grál lenne Boninak, mint nekem a zabpehely. Hurrá!

Az elmúlt időben folyton szardíniakonzervek széles választékával jöttünk haza a boltból; Boni lelkesen nyittatta ki velem az újabb és újabb dobozokat (citromos, bazsalikomos, csípős, paradicsomos, olívás stb.) és nagy reményekkel kóstolta meg mindegyiket... hogy aztán elbizonytalanodjon. Lehet, hogy mégsem ízlik neki ez neki annyira, mondta lemondóan, és vette elő a hűtőből a májkrémet...