Mi maradt a járványból?

Én úgy látom, nem sok minden.

A múlt héten levették a kisközértünkben az utolsó maradványát is a járvány sújtotta éveknek, egy plexiüveget, ami a pénztárost választotta el a tömegtől. Én a hétvégén egy barátnőmmel találkoztam, és a (saját) legnagyobb döbbenetemre, amikor kinyitotta az ajtót, a nyakába estem és jobbról-balról megpusziltam. Pedig annyira reméltem, hogy ez a puszilkodás eltűnik! Mindig is utáltam, erre most én vagyok a kezdeményezője. Gondolkodtam, hogy vajon miért pusziltam meg, mielőtt még kettőt tudott volna szólni, és arra jutottam, hogy azért, mert úgy érteztem: újból ez az elvárt.

De akkor mi maradt? Egy picit több kézfertőtlenítőt használok. Mindig van a táskámban egy maszk (hónapok óta ugyanaz). Nem csodálkozom, ha maszkos embert látok az utcán (elég ritkán). Az orvosnál még mindig kötelező, ezért a szeptemberben nyugdíjba vonuló orvosomról fogalmam sincs, hogyan néz ki. Megmaradt a járványos időkből az a meggyőződésem, hogy ha valamire van védőoltás, akkor azt be kell adatni (nemrég kapta meg Boni a kullancsencephalitis elleni vakcina első adagját, én már átestem mindegyiken*). Nem sütök több kenyeret, a közelünkben három szuper pékség is működik, jobban csinálják nálam. Megmaradt viszont a sport: hetente 2–3-szor elmegyek futni vagy úszni (Covid örökség), és Bonival is egész tanévben rendszeresen jártunk usziba (ezt meg pont a Covid miatt hagytuk anno abba).

Elég sok üzlet(lánc) megszűnt. Virágzik az UberEats. A közlekedés teljesen olyan, mint a Covid előtt; csúcsidőben borzalmas. Párizs, Brüsszel bevárosa hétvégén élvezhetetlen. Ez azért is fura, mert a távmunka, úgy látom, elterjedtebb. Ez számomra egyébként csak annyit jelent (mivel a Covid előtt is sokat távmunkáztam) hogy előfordul: bemegyek a mh-emre, és alig találkozom valakivel. 

Az ismerettségi körünkben több gyerek is született ezalatt a három év alatt, többen elváltak. Valaki tengerparti nyaralót vásárolt (és onnan távmunkázik). Van, aki munkahelyet váltott, és olyan is, aki épp most jött haza egy egyéves világkörüli útról. Egyszóval, az élet megy tovább; a vírustól való félelmeket vagy elsodorták a háborútól és a klímakatasztrófától való félelmek, vagy pedig csak nem is igen gondolunk már ezekre a fura évekre, amikor a járvány végigsöpört a világon.

Boni sulijában három év kihagyás után (négy év óta először) újra megrendezik az évvégi búcsúbulit.

* Z. nem kérte, mondván, hogy ő „nem fél a kullancstól”. Megáll az eszem!

Hetedik hullám

Az az érzésem, nem lehet a járványról szabadon és politikailag inkorrektül beszélni. Legalábbis a mi lakásunkban nem. Az én férjemmel nem. Franciaországban mostanában kezdődött a hetedik hullám, akkor, amikor már mindenki a szabadságra és a nyaralásra gondol (és készülődik). A média pedig azt sulykolja belénk, hogy felelőtlenek vagyunk. Azt ajánlák, hogy a tömegközlekedésen is hordjunk maszkot, noha a kormány nem tesz kötelezővé semmit.

Kérdésem költői: mit akarunk még föláldozni az életünkből, hogy ne terjed tovább a koronavírus? Ki milyen és mekkora áldozatokat hoz?

Az én válaszom az, hogy a védőoltáson kívül ÉN semmit nem szeretnék továbbá tenni a közjó érdekében. (Oké, ha sokan vannak a vonatom, felveszem a maszkot. És próbálom rábeszélni a mamámat a negyedik oltásra.) Nem akarok egy olyan világban élni, ahol ennyire félni kelljen egy fertőzéstől. Nem akarom, hogy a fiam úgy nőjjön fel, hogy nem jár moziba, étterembe, könyvtárba, szállodába. Sajnálom, hogy naponta negyvenen meghalnak a Covidban, de miattuk nem szeretnék egy picit sem változtatni az életmódomon. Nem érdekel, hányadik hullám, nem érdekel, milyen vírusvariáns.

És úgy látom, MÁSOK is így élnek, kivéve a férjemet. És most, hogy vészharangot kondítanak a hetedik hullám kapcsán, ismét igazolva látja az összes óvintézkedését, és már a nyári szállodánkat és programjainkat akarja megtorpedózni.

Mi Bonival márciusban kaptuk el az omikront, és basszus, nem leszek politikailag korrekt, de ez tényleg csak egy nátha volt. Boni azóta volt sokkal betegebb is. Most azt a narratívát hangoztatom én is, amit 2020 márciusában olyan sokan (és ami akkor persze, infók és vakcina hiányában tök hülyeség volt): minek ekkora feneket keríteni egy kis megfázásnak!

Tesztjeink

Az elmúlt hétben kétnaponta teszteltük magunkat Bonival: neki a suli miatt először kötelező volt, Covidos osztálytárs okán, nekem pedig a torkom fájt amolyan omikronosan, azután pedig ő lett beteg fél napra, a Covid minden tipikus tünetét produkálva.

Az összes tesztünk negatív lett.

Elmondani nem tudom, mennyire csalódottak voltunk minden egyes alkalommal. Ő a sulit szerette volna megúszni, én meg a Covidot akartam letudni enyhe tünetekkel, illetve a gyerek beoltásán sem szeretnék többet agyalni. Ezen kívül szeretném már én is befejezettnek tekinteni ezt az ügyet, ezt pedig Z-vel nem lesz könnyű menet: ha soha nem kapjuk el a Covidot, ő mindig is félni fog tőle. Kellene neki egy pozitív Covid-élmény – és a pozitívot itt kedvező értelemben írom –, hogy kigyógyuljon a mániáiból. Mi még mindig szigorú járványügyi normák szerint élünk, ha nem is úgy, mint két éve, de hasonlóan.

Körülöttünk számtalan ember beteg, vagy csak simán hordozó, egyszóval: pozitív lett a tesztjük. Úgy érzem magam, persze mindkét helyzet nagyságrendjét figyelembe véve, mint amikor  a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga, azaz a teherbeesés nem sikerült. Nem értettem, hogyan mehet ez úgy mint a karikacsapás az emberiség nagy részének. Hasonló értetlenséget érzek minden egy negatív Covid-teszt után. Egyre kevesebb az önbizalmam, kezd elszállni a hitem, hogy egyszer mi is normálisan élhetünk.

(Mielőtt valaki félreértene, ami rendre megtörténik: nem beteg akarok lenni. Pozitív tesztet szeretnék. Lehetőleg enyhe vagy nulla tünetekkel, hogy Z. átélje: nem halunk bele. Igen, tudom, hogy a házi önteszt nem mindig mutatja ki a vírust, szóval lehetek fertőzött anélkül is. De aki idáig követte a gondolatmenetemet, az már érti, hogy ez utóbbi eset nem megoldás a problémámra.)

Hétvégén, amíg az egyik reggel a teszteredményre vártunk, odaültem a kávémmal az asztalhoz, és lapozgattam az újságomat, egy hetilapot. Rá-ránéztem a tesztcsíkra. Z. idegesen felszólított, hogy menjek arrébb újságot lapozgatni, mert a tesztre rá van írva, hogy nem lehet huzatba tenni, én pedig épp HUZATOT CSINÁLOK az újság lapjaival. Na, szóval értitek, hol tartunk.

(Amúgy én pedig felszólítottam, hogy azonnal foglalja írásba, amit mondott, mert a) ezt nekem nem fogja elhinni senki, b) még ő maga is le fogja tagadni később, és c) a jövő egyik pontján ezen, remélhetőleg, jót fogunk röhögni együtt!)

Hogyan NEM kaptuk el a koronavírust (egyelőre)?

Remélem, szívesen olvassátok a beszámolót – én mostanában mindenkitől azt hallom, hogyan kapták el, kinek hány fokos láza volt (vagy sem), melyik teszt mit mutatott és ki hányszor volt beoltva. Nagyon unom. Mivel utálok beállni a sorba, ezért azt fogom elmesélni, hogyan nem kaptuk el.

Szombaton írt Boni tanítónője, hogy van Covidos az osztályban, és a jelenlegi protokoll szerint kétszer kell tesztelni (otthoni teszttel) a gyerekeket: a 0. és a 2. napon, azaz szombaton és hétfő reggel. Azt írta, hogy ha a szombati, de főleg a hétfői negatív lesz, akkor önbevallásos alapon, kitöltött papír aláírásával a gyerek már hétfőn mehet suliba.

Nagyon megzavart ez a határozószó: mert ha a szombati pozitív, de a hétfői negatív, akkor mi van? Ráadásul én vasárnap vettem észre az e-mailt, úgyhogy értelemszerűen szombatit nem is tudtunk produkálni – ilyenkor mi a teendő?

Az óvatos apuka úgy döntött, hogy ma Boni inkább ne menjen suliba. A vasárnap délutáni teszt negatív lett – Boni rettenetes nagy bánatára, aki már látta magát, amint egy hétig a szobájában legózgat, és az én legnagyobb sajnálatomra, mert én meg azt vizionáltam, hogy átesünk rajta valami enyhe tünettel, és a továbbiakban Z. visszavesz a megszállott óvintézkedésekből, mert belátja: védenek az oltások*.

Mit hívok én felesleges, sőt: ártó óvintézkedésnek? Azt például, amikor a férjem azt magyarázza Boninak, hogy mostanában inkább ne is menjen közel a gyerekekhez a suliban. Az ilyenektől elönt a paprikaméreg, és ilyenkor gondolom azt (anélkül persze, hogy direkt meg akarnék fertőződni, mert azt azért mégsem), hogy sokkal egészségesebb lenne, ha pár nap (hét) alatt átesnénk a megbetegedésen, minthogy a szociálisan ügyetlen gyerekekmnek ilyen mérgező hülyeséget mondjon, akár még hónapokon keresztül.

Decemberben lemondtam egy utat Strasbourgba a delta és a karácsonyi vásár miatt. A barátnőmet mentem volna meglátogatni, és áttettük a talit januárra. Most megint itt a dilemma, hogy hányszor fogjuk még elhalasztani a találkozást, mikor lesz az ún. ideális időpont arra, hogy összefussunk? Z. szerint felelőtlenség most menni, szerintem viszont hülyeség halogatni, mert ha rá hallgatok, két éve a lakásban kuksolnánk.

* Most még. De mi lesz márciusban?

Kritikus tömeg (frissített lista)

Boni tanítónője,

osztálytársa,

osztálytársának családja (szülők, öccs),

Boni párhuzamos osztályának tanítónője,

Z. legjobb barátja,

az én legjobb barátnőm

Z. gitártanárja,

a zongoratanárnőm számos diákja,

Boni fogorvosának számtalan páciense (üres volt a rendelő),

az alsó szomszédunk és családja...

... mind Covidos.

Két kérdés merül fel bennem: 1) tényleg megéri-e erőnkön felül, a tébolyig vigyázni vagy tök mindegy, úgyis elkapjuk? 2) Ez utóbbi esetben: mikor kapjuk el? Vagy már vajon bennünk van?

2020, 2021, 2022

Tavaly tanúja voltam én is annak, hogy egy közegészségügyi problémából (2020) hogyan válik társadalmi-politikai krízis (2021). Lassan két évvel a járvány kirobbanása után ma már hihetetlennek tűnik, mennyire egységes és szabálykövető volt az emberiség az első hónapokban; még tapsoltunk is az egészségügyi dolgozóknak minden nap 20 órakor! És milyen reménykedve vártuk a vakcinát!

És ugyanez a vakcina, amint meglett, mennyire megosztotta az embereket, a családokat. És mennyire nagy lett a szája mindenkinek: az átlagember mindent jobban tudott a politikusoknál és az orvosoknál. A hatvanmillió virológus országa – hallottam egyszer a rádióban, arra fel, hogy csak úgy dobálózunk, a reggeli kávénk mellett mintegy, az orvosi, epidemiológiai, vakcinológiai fogalmakkal.

A tavalyi év egyik napjára pontosan emlékszem: március végén megkaptam az első oltást. Gyönyörű tavaszi nap volt, együtt mentünk mindhárman, mert ki tudja „fogok-e tudni utána vezetni” (így utólag ez milyen vicces), késő délután jöttünk meg. Aznap este Macron bejelentette, hogy előrehozzák a tavaszi szünetet, ami így három hétre dagadt – az oltóközpontban pedig azt hallottam, hogy az első adag védőoltás három hét alatt fejti ki a hatását. Attól a pillanattól kezdve átkerültem az oltatlan-félős kategóriából az oltott-nem félős kategóriába.

(Ez Lappa zseniális fölosztása az emberiségről: vannak az oltottak és az oltatlanok, illetve azok, akik félnek vagy nem félnek a vírustól, azaz a földgolyó valamennyi lakosa beletartozik ennek a négy kategóriának a valamelyikébe. Szuper megfigyelés! Sajnos a férjem az oltott-félős típus.)

A múlt héten, a két ünnep között, amikor volt időnk figyelni és jól kibeszélni a híreket, az egyik napon megdőlt Franciaországban a pozitív tesztek abszolút száma, majd asszem három napra rá ez a szám megduplázódott. Akkor, abban a pillanatban azt gondoltam (és reméltem), hogy ebben a hullámban talán mi is elkapjuk ezt az omikront, ami talán tényleg veszéltelenebb. Úgy gondoltam, és egy kicsit talán még mindig azt hiszem, noha leírva tényleg rettentőnek tűnik, hogy: a férjemnek jót tenne egy kis Covid. Valami enyhe lefolyású, ártalmatlan fajta. Persze tudom, hogy nem lehet válogatni. De lassan már ott tartok, hogy így, ekkora rettegésben, vigyázásban és morgolódásban, nem érdemes élni.

Tavaly mindenkitől ezt hallottam, hogy „elegük van” a járványból meg ebből az életből. Ugyanezek az emberek utaztak, éttermekbe, moziba jártak, találkozgattak egymással. Egyszóval olyan életet éltek, amelyet mi nem. Én beérném az ő életükkel!

Jobb ma egy Moderna mint holnap egy Pfizer

Háromszor voltam oltva, és a három alkalomból kétszer megakasztottam a rendszert az oltóközpontban: problémáztam, akadékoskodtam, különleges elbánást kértem – holott annyira, de annyira utálom az ilyen magatartást!

A probléma gyökere az volt, hogy a munkahelyem jóvoltából egy másik országban vagyok oltásra jogosult, mint ahol élek. És a két ország járványügyi protokollja eltér egymástól. Amikor márciusban az első oltásomra mentem Luxemburgba, itt, Fro-ban éppen betiltották a korosztályomnak az Astra Zenecát. Nem tudtam előre, hogy mit fogok kapni, de a biztonság kedvéért megkérdeztem a reumatológusomat: mit tegyek, ha a szomszédban AZ-val akarnak beoltani? Az orvos kerek perec megmondta, hogy szerinte tartsam magam a francia hatóságok ajánlásához, és utasítsam vissza. Tökre örültem ennek a határozott véleménynek: felmentett a további agyalás és a hezitálás alól. Így amikor az oltóközpontban kiderült, hogy tényleg Astrát akarnak adni, nem haboztam, és könyörgőre fogtam a dolgot.

Tök rendes nőhöz kerültem, aki tolmácsolta a kérésemet az oltóközpont vezetőjéhez. Ott gyorsan összeültek megvitatni a kérést, állítólag még a minisztériumot is felhívták, és végül engedélyezték, hogy kivételesen Pfizerrel oltsanak be. Iszonyúan megnyugodtam, mert Fro-ban márciusban még szó sem volt arról, hogy sorra kerülhetek (mint utólag kiderült, ott május végén-június elején kaptam volna meg). Amúgy ha nem adtak volna Pfizert, az orvosi iránymutatás alapján biztosan hazajövök oltás nélkül.

A hét elején mentem a harmadik oltásra ugyanoda. Két héttel előtte voltam a háziorvosomnál (más miatt) és csak úgy mellékesen, a védőoltások kapcsán megemlítette, hogy ő „nem hisz” a Modernában, mert micsoda hülyeség már, hogy féladagot adnak emlékeztetőként, hát homeopátia ez vagy komoly orvoslás? Ekkor neki is föltettem a tavaszi kérdésemet, hogy ha esetleg Modernával akarnak beoltani, utasítsam vissza? Igen! – válaszolta kategorikusan.

És hétfőn a helyszínen kiderült, hogy tényleg Modernával oltanak. Egy másodperc alatt leizzadtam, amikor meghallottam. Most már semmi kedvem sem volt oltás nélkül hazamenni: Franciaországban jelenleg nagyon nehéz időpontot foglalni, karácsony előtt nem is nagyon lehetne, és a hat hónap igencsak lejárt már a legutolsó vakcinám óta. Megint összehívták miattam az ügyeletes orvosokat, tanácskoztak a fejem felett, majd kijelentették: vagy Moderna, vagy semmi!

Tökre megértettem őket (a Pfizert a gyerekeknek tartogatják), ugyanakkor visszhangzott a fejemben a dokim mondata, hogy a Moderna szar, utasítsam vissza. Az ápolónő felajánlotta, hogy menjek vissza a várócsarnokba, gondoljam át a dolgot, hívjam fel esetleg az orvost. Ez egy nagy hodályban történt, ahol még százan várakoztak, és én ez elé a száz ember elé ültem le egy székre, idegesen, csomagostul, kabátban. Mindenki azt nézte, hogy mi a túrót csinálok én ott, miért jöttem vissza.

Talán azt hitték, azok közül a nőszemélyek közül való vagyok, aki kénye-kedvére válogat a vakcinák között. Most nem mondhattam, hogy a két ország protokollja eltérő: Franciaországban is adnak két Pfizerre fél Modernát (ez tényleg úgy hangzik így leírva, mint egy sütirecept!). A háziorvosomat nem tudtam elérni, a férjemet hívtam pánikolva, aki meg (szintén pánikolva, mert nem hallgat koronavírusos híreket) azt hitte, hogy valamiféle karácsonyi kiárusítás keretében szeretnének nekem csak féladagot beadni.

Szerencsére eszembe jutott a reumatológusom. Azonnal felvette a telefont, és fél perc alatt megnyugtatott. Két perc múlva már be voltam oltva, és boldogan ültem végig a kötelező 15 percet. Nem újdonság, hogy két orvos véleménye szögesen eltér egymástól; tudom, hogy vannak rossz orvosok, tudom, hogy vannak jó orvosok, akik időnként mondanak hülyeséget is, és tudom, hogy egy hivatalos közegészségügyi ajánlás legalább annyira egészségügyi, mint amennyire politikai vagy közgazdasági is (klasszikus példák: Down-szűrés, Bexsero-oltás). Azt is tudom, hogy még a legnagyobb jóakarattal és felkészültséggel sem lehet egy bizonyos pillanatban megmondani, hogy mi bizonyul később a legjobbnak (gondoljunk csak, mit lett március óta az Astra Zenecával), mert minden folyton változik: új tanulmányok születnek, mutánsok alakulnak ki stb. De megbíztam abban, amit egy (szimpi) orvos abban a pillanatban a legjobbnak vélt, összhangban a francia oltási rendszerrel.

Másnap írt a reumatológus, hogy megkérdezze: ki az a háziorvos, aki eltántorított a Modernától. Mit tehettem? Megmeveztem, remélve, hogy nem kerül bajba, sem ő, sem én.

Vírustagadók, oltásellenesek és más összeesküvés-hívők

Nem kérdőjelezem meg a SARS-Cov-2 létezését, és hiszem, hogy a védőoltás a leghatékonyabb védekezés ellene, szögezzük le mindjárt az elején. Ugyanakkor tökéletesen megértem (de nem helyeslem!) azokat a mechanizmusokat, amelyek a vírus létezését vagy a vakcina célravezetőségét kérdőjelezik meg. Szerintem vannak logikus érveik a címben említett embereknek, és most az ördög ügyvédjeként ezeket veszem számba.

Ami a vírustagadókat és az összeesküvéselmélet-hívőket illeti: a hivatalos, felülről érkező narratívák megkérdőjelezését ma már óvodában kezdik el tanítani a gyerekeknek. Ma már az iskolákban nem elméletek és teóriák magolásával kezdik az oktatást, hanem azzal, hogy megkérdezik a gyerekek véleményét. Már Boniék is érvelnek, vitatkoznak, szavaznak. Nemrég hallottam a rádióban egy projektről, amelyben általános iskolás gyerekek állították össze a saját gondolataikat a köztársasági értékekről, és adták ki könyvben.

Az, hogy mindenkinek illik és kell gondolkodnia a világ dolgairól, saját véleményt kell formálnia, nagyon is benne van a köztudatban tehát; ez a kritikus hozzáállás vezet szerintem oda, hogy egyesek ezt az új jelenséget is megkérdőjelezik. A hiba ott van, hogy meg kellene tudni különböztetni azokat a dolgokat, amelyeket érdemes megkérdőjelezni (pl. koleszterin szerepe az étkezésben) és amelyeket nem érdemes (pl. a Föld alakja). Ehhez pedig olyan tudásra lenne szükség, ami az egyes embereknek nincs meg; bízni kell tehát valakiben: hatóságban, kormányban, médiában, szervezetben. A koronavírus-járvány kapcsán pedig különösen nehéz megbízni bárkiben is, annyira ellentmondásos és logikátlan elméleteket hallunk másfél éve. Hogy csak egy példát mondjak: a francia egészségügyi miniszter (amúgy orvos) 2021. márciusában többször is kijelentette, hogy a maszk viselése civilként teljesen felesleges. Ma ezért a mondaért már összeesküvés-hívőnek bélyegeznénk bárkit!

Összegzésül: a kételkedés parancsa és a bizalom hiánya szerintem nem róható fel a vírustagadóknak. (felróható viszont csomó minden más logikátlanság, de ezt mindenki tudja szerintem, ezért erre most nem is térek ki.)

Ami az oltáselleneseket illeti, az ő szempontjaikat is értem valamennyire. Megértem azokat a huszon-harmicéveseket, akik mindenfajta alapbetegség híján úgy gondolják: ez a vírus nem veszélyesebb rájuk nézve, mint mondjuk motorral közlekedni. Márpedig motorral közlekedni szabad. Akkor a koronavírus kockázatát is szabad bevállalni. Főleg, hogy ha az összes rizikócsoportos be va oltva! Vagy ha nincs: akkor oltsák be először őket. Mindenkit. Az egész világon. Hiszen a Covid egy viszonylag enyhe lefolyású betegség az esetek legnagyobb részében (főleg rájuk nézve), ellentétben a gyerekkori betegségekkel, amelyek sok esetben halálosak, és amelyek ellen (szerintük is jogosan) kötelező a védőoltás. Nekem logikusnak tűnik az az érvelés, hogy ha a Covid valakire nem veszélyes, akkor az illető nem kér a védőoltásból sem, és ezt statisztikákkal támasztja alá: kiszámolván, hogy mondjuk ugyanakkora a rizikója kórházba kerülni a Coviddal, mint mondjuk egy negyven éve láncdohányosnak tüdőrákkal. Márpedig dohányozni is szabad, sőt, a dohányzás jóvoltából pofátlanul nagy pénzeket vágnak zsebre a dohányiparban dolgozó emberek.

Az oltásellenesek is hallották azt az érvet, hogy a nyájimmutitás elérésével csökkenthető az új variánsok kialakulásának kockázata, de erre megint csak azt mondják, hogy ne az ő rovásukra sikerüljön elérni a nyájimmunitást. Ezzel az érvvel egyébként én magam is egyetértek, és kicsit felháborítónak tartom, hogy gyerekeket oltatnak be, amíg van olyan idős, aki nem kapta meg az oltást.

Végezetül pedig: amíg egyetlen ország sem teszi kötelezővé az oltást a lakosság egészére nézve (amit semmelyik államfő nem mert idáig megtenni) addig az oltásellenesség nem bűncselekmény, hanem szabad véleménnyilvánítás (ellentétben mondjuk az antiszemitizmussal vagy a gyűlöletbeszéddel). Én amúgy ehhez tartom magam, és próbálok toleránsan viselkedni a be nem oltottakkal (suli előtt szimpi apuka például). Nyáron viszont csak beoltottakkal találkoztunk, de szerintem ez is logikus gondolat volt a mi részünkről (és szerencsére senki sem sértődött meg).

A vírustagadás és az oltásellenesség nekem azoknak a cselekedeteknek a sorába tartozik, amelyekről tudom, hogy léteznek, mások csinálják, elterjedt stb., meg is értem valamennyire az okokat (lásd fönt), de amelyek iszonyú távol állnak az én gondolatvilágomtól. Olyasmi például, mint amikor valaki szar könyvet olvas, feldolgozott kaját eszik, szintetikus vitaminokat szed, hülyén tölti el az ötvenperces vonatidőt, zsúfolt tengerparton nyaral, vagy amikor megkérdezi az én öröklött, diagnosztizált és jól karban tartott betegségemről, hogy próbáltam-e már glutén- és tejmentes diétával kezelni. Joga van hozzá, szabad a döntése – én nem tenném.

Ami viszont végtelenül felháborít és elkeserít, az a szabályok be nem tartása: helytelenül vagy egyáltalán nem viselni a maszkot olyan helyen, ahol ez kötelező, hamisított védettségi igazolványt használni, pozitív Covid-tesztet eltitkolni, tünetekkel emberek közé menni stb. Tudom, hogy gyakran nagy a részhalmaz, és az eltökélt vírustagadó gondolom nagyobb eséllyel fogja levenni a maszkot a munkahelyén (most a zenesuli titkárára gondolok). De míg az első jelenséghez, ahogy írtam is, joga van (azaz a vírust tagadni), addig a második (maszkot levenni) veszélyes, felelőtlen és egoista cselekedet.

Autópályán

Én mindenféle rettegést, paranoiát és hipochondriát jobban viselek, ha az logikus(nak tűnik). De amit Z. csinált legutóbb, az minden határon túlment! A kiflit, amit az útra csináltam meg szendvicsnek, alufóliába csomagoltam, de ugye a kiflit, formájából adódóan, nehéz alufóliába csomagolni; itt-ott bizonyos négyzetcentiméterek szabadon, mondhatni pucéran maradtak (csak az ő kiflije, mert szervezési okokból háromféle módon szoktam szendvicseket pakolni, hogy felismerje őket a finnyás csapat).

Szóval ezt a hiányosan bealufóliázott kiflit beraktam egy hűtőtáskába, egy előző napon vásárolt Szamos desszerttel együtt. És amikor Z. meg akarta enni, borzadva vette észre, hogy a kifli szabadon álló része érintkezhetett a le nem fertőtlenített Szamos-dobozzal, amin, ha voltak vírusok, az inkriminált felületen átkerülhettek a kiflire. Kijelentette, hogy ő márpedig nem eszi meg a szendvicset, ezért egy benzinkútnál vett magának egy gyárilag becsomagoltat.

Amit félkézzel a volánt fogva, 120 km/órával vezetve, a jégesőben, félig Bonira figyelve, fáradtan a korai keléstől, meg az előző, át nem aludt éjszakától, meg is evett. Minden emberi számítás szerint tízszer olyan veszélyes volt ez a mutatvány, mint ha - beoltva ráadásul - megette volna az én szendvicsemet. Forrongtam a dühtől!

Ez délben történt. Estefelé, amikor megéheztünk, jeleztem azirányú szándékomat, hogy ha senki sem kéri a megmaradt (mert rosszul csomagolt) szendvicset, én megenném, csak hogy ne dobjuk már ki. Boni, a kis éhenkórászom, szintén jelentette az igényét a szendvicsre. Ekkor én visszaléptem, de Z. látván, hogy valaki úgyis megeszi (tehát a fertőzés amúgy is a családban fog cirkulálni), elfelezte Bonival a kiflit, és megette! (most már tudok röhögni rajta, akkor nagyon idegesített ez a hülyeség)

A hiány

Pár napja egy francia űrhajós három társával megérkezett a Nemzetközi Űrállomásra, ahol a következő hat hónapot töltik. Az űrállomáson már várták őket más űrhajósok (most asszem tizenegyen vannak fönt), akik pár nap múlva visszajönnek.

Nem is a gravitáció hiánya a legmeglepőbb a találkozásról készült videóban...!

Egy év járvány: Boni

Boni lassan életének egyhetetdét az új körülmények között éli. Saját életemre kivetítve ez olyan, mintha 39 éves koromtól lett volna járvány. Soha nem fogom megtudni, mennyire és milyen mértékben változtatta meg a gyereket ez az egészségügyi válság, mert egyrészt fogalmam sincs mi lett volna, ha, másrészt pedig a járványnak még nincs vége. Tippelgetek.

Eleve örülök annak, hogy Boni még jól emlékszik, milyen volt annakelőtte. Amikor éttermekbe, moziba jártunk, szállodában aludtunk, nem fertőtlenítettünk, nem kezeltünk minden beszélgetőtársat potenciális koronavírus-fertőzöttnek, és nem kellett maszkot hordanunk. Emlékszik még Budapestre is, ahol igazából csak 2019 nyarán töltöttünk több időt (tavaly inkább vidéken voltunk). Emlékei gondolom halványulnak; nemrég kérdezte elgondolkodva, hogy „A koronavírus előtt is harminc másodpercig kellett kezet mosni?”. Sokszor szoktuk emlegetni, milyen volt a régi világ, és hogy vajon lesz-e még benne részünk.

Érdekes, hogy a járvány kirobbanása után jó sokáig nem esett neki le, hogy a Covidba bele lehet halni (azt is későn értette meg, hogy úgy általában a betegségek egyik potenciális kimenetele a halál). Azt kell, hogy mondjam: Boni nagyon lazán veszi ezt az egészet, nem kérdezget sokat, neki minden, ami most történik, természetes. A korlátozásokat nem veszi rossz néven, az iskolabezárásoknak egyenesen örül. Az osztálytársai nem hiányoznak neki, nagyon szeret itthon lenni velünk, egy év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mondta, hogy unatkozik. Imádta a karanténban töltött hét napot, végig pizsamában volt.

Tény, hogy eddig szerencsénk volt, egyrészt mert a közeli családunkban és ismerőseink között senkinek nem esett komolyabb baja, másrészt pedig mert a gyerekekre nem veszélyes a vírus. Bárcsak mindekttő továbbra is így maradna. És a narratíva, amit így elő tudunk adni (és amiben hiszünk is) az az, hogy felbukkant egy új kórokozó, ami ellen az orvosok és tudósok, fantasztikus világméretű összefogással, a lehető leghamarabb feltalálták a védőoltást.

Én inkább attól félek, hogy a köztem és a férjem között időnként fellángoló, a járványtól nem független feszültség okoz maradandó nyomot Boniban. Nem igazán tudok mit tenni, továbbra is nagyon zavar az, ha mások akarják megmondani, hogyan kellene vigyáznom – miközben teljesen jogosnak tartom, hogy ő úgy fél és úgy fertőtlenít, ahogy neki tetszik. Az elmúlt évben egyszer volt egy nagyon nehéz időszak, szeptember-októberben, amikor nem bírtunk Bonival. Akkor jelentkeztünk gyerekpszichiáterhez is (azóta sincs időpontunk, noha már nem aktuális), elmentünk az iskolapszichológushoz, de végül a probléma magától megoldódott. Azóta sem tudjuk, mi okozta az akkori viselkedését, én a sulikezdésre (új osztálytársak, új tanítónő) tippelek.

Boni nagyon hamar észrevette, hogy az őrületbe tudja kergetni az apját azzal, hogy a koronavírussal viccelődik. Rendszeresen cukkolja Covid-versekkel, koronavírusos dalokkal, morbid poénokkal. Z. elsötétült arccal mennydörgi ilyenkor, hogy nem szabad a betegséggel viccelni, emberek milliói szenvednek tőle. De én inkább örülök, hogy a gyerek tud nevetni a bajon, és jobban aggaszt az, hogy szerinte maszkban járni sokkal praktikusabb, mint anélkül.

Boni készítette Covid-társasjáték („Papaaaaaaa, nem akarsz velünk MonoCovidot játszaniiii?”)

 

Jelmagyarázat:

Vírus: visszalépni három mezőt.

Védőoltás: előrelépni három mezőt.

Maszkkötelezettség: a mezőre lépve a játékos elhasznál egy maszkot (mindenki hármat kap).

Házikó: karantén. A játékos kimarad egy körből.

Négyzet: kijárási korlátozás (magyarul lockdown :)). A játékos a következő körben egyetlen dobókockával dob.

Kórház: a játékos kimarad két körből.

Cél: mihamarabb megtenni öt kört.

Contradictio in adjecto

A felelősségteljes, civilizált emberek rendesen hordják a maszkot, rendszeresen mosnak kezet, betartják az előírt távolságot, nem mennek tömegbe, óvatosan találkoznak családtagjaikkal és mindezeknek köszönhetően nem kapják el a koronavírust, de ha mégis, az a véletlen műve. Ha a felelősségteljes és civilizált emberek mégis elkapják a vírust, az első kétely vagy tünet után tesztelik magukat, karanténba vonaulnak, és mivel jó esélyük van rá, hogy élve megússzák, a karantén letelte után (és egy kilépő negatív teszttel – itt ez kell) mennek csak ki a lakásból, addig is nagyon vigyázva, hogy senkit, de senkit még közvetve se fertőzzenek meg: se a szomszéd nő rákos férjét, se a gyerek osztálytársának az anyukájának a krónikus beteg testvérét, se a bolti eladó pasijának a fiának a barátnőjének az idős nagymamáját.

A felelősségteljes és civilizált emberek nem terjesztik a vírust. Várják szépen, hogy rájuk kerülön a sor és megkapják a védőoltást, amiután majd elkezdhetnek gondolkodni azon, hogy a megfelelő keretek között, de továbbra is betartva az óvintézkedéseket, legalábbis csak egy picit enyhítve rajtuk, szóval hogy lassanként újrakezdjék régi életüket.

De mi a helyzet a fiatalokkal?

Barátnőm 16 éves kislánya kéttannyevű suliba jár, és már beiratkozásnál lehetett tudni, hogy 2021 nyarán az adott országban fognak tölteni egy hónapot nyelvtanulás céljából. Igen ám, de közbejött ez a járvány. És most úgy tűnik, a külföldi utazáshoz szükség lesz egy papírra, hogy a kislány rendelkezik a megfelelő antitestekkel, azaz, hogy – mivel sehol a világon nem oltanak tizenhat éveseket – átesett a Covidon.

De a kislány NEM esett át a betegségen, hiszen egy éve vigyáz minden lépésére; maszkot hord, kezet most, nem bandáik, online tanul. Mivel egy civilizált és felelősségteljes kislányról van szó – aki ezel szerint ezzek a viselkedésével hátrányba került azokkal szemben, akik az orruk alatt hordják a maszkot, egymásra tüsszentenek, tiltott bulikba járnak stb. Vagyis: sokkal jobban jártak a szabályokat áthágó gyerekek. Az igazságtalanság netovábbja.

Úgy tűnik, most a kislány tesója elkapta a Covidot. Gondolom, kitaláltátok már a kérdést, ami ebben a (felelősségteljes és civilizált) családban felmerült: nem lenne egyszerűbb, ha a külföldre készülő, tizenhat éves kislány egyszerűen elkapná a tesójától?! Lehet, hogy elég lenne egy közös vacsora, együttalvás. Aztán vigyázna, nem adná tovább.

A külföldi úthoz szükséges, kötelező védettségi igazolás nem csupán ösztönzés arra, hogy szembe menve a szabályokkal és a józan ésszel, az ember előre megfontolt szándékkal megfertőződjön a koronavírussal: ez már-már FELHATALMAZÁS arra, hogy cilivizálatlanul és tisztességtelenül járjunk el!

Covidhelyzet (+frissítés)

Pontosan három (!!) nappal azután, hogy Bonikám ebédnél elkottyantotta a covidos kisfiú esetét, jött a Szabadság, egyenlőség, testvériség fejléccel ellátott, francia zászlóval ékesített, hivatalos és szeriőz egyenlevél arról, hogy az egész osztály kontaktszemélynek nyilváníttatott. Három nap alatt, mondanom sem kell, egy fél falut meg lehet fertőzni, főleg, hogy azt írták, a dél-afrikai vagy brazil mutánsról van szó. Nem a sulira vagyok mérges, valószínűleg a hivatalos malmok őrölnek ilyen lassan, csak hát akkor miért csodálkozunk azon, hogy ilyen rossz a járványhelyzet Franciaországban?

A teendő: PCR-teszt Boninak (gyorsteszt nem jó) az 1. és a 7. napon, és persze (??) az első napot nem a csütörtökben állapították meg, hanem a vasárnapban, amikor az e-mailt megkaptuk. A köztes napokon szigorú karantén van érvényben a gyereknek, ami azon kívül, hogy a helyes időintervallum a csütörtök +7 nap lenne, azért is tűnik hülyeségnak, mert minek kínozzuk szegényt két vizsgálattal, ha az első után amúgy is otthon kellene maradnia?

Ha jól értelmezzük a levelet, van egy olyan opció is, hogy nem teszteltetjük, de akkor a karantén tizennégy napos. Bonikám, akit mostanában alig lehet kivonszolni a szabadba, és eléggé fél az orrba piszlálástól (még mielőtt engem teszteltek októberben, elmeséltem neki azokat a rémségeket, amiket hallottam és amelyek nem bizonyultak igaznak), persze kijelentette, hogy erre a lehetőségre szavaz, hagyjuk őt békén.

Délután van időpontunk, addig még próbálom győzködni, de már én sem tudom, mi lenne a jobb. Amúgy nem félek attól, hogy elkapta, a covidos kisfiúval szinte soha nem játszik a szünetekben – micsoda mázli.

Frissítés: tegnap végül elszánta magát a tesztelésre, az eredmény szerencsére NEGATÍV!

Tervek

Az utóbbi időben olyan napokra vágyom, amikor 1) nem szól hozzám senki (csak az, akit én kérdezek) és 2) nem kell semmit sem fordítani. Arról álmodozom, hogy annyit olvashatok, amennyit csak tudok, mondjuk a nyolc óra fordítás helyett nyolc órát. Úgy érzem, manapság nincs elég irodalom az életemben. Erre egyetlen megoldás létezik: akkor kell szabit kivennem, amikor Boni iskolában van, hogy így lelkiismeret-furdalás nélkül ülhessek (feküdhessek) a könyvem fölött. Ezt elhatározván a megvalósítás útjára léptem, és a tegnapi meg a mai napot kivettem szabinak, előre örülvén, hogy kétszer nyolc óra alatt simán kiolvashatok egy 500, vagy két 250 oldalas könyvet!

A tegnap délelőttöm ennek az elhatározásnak a jegyében telt, isteni volt. Miután Bonit az apja elvitte a suliba, még sötétben visszafeküdtem az ágyba, majd beültem a kádba, és majdnem végeztem is az első könyvvel. Micsoda luxus! Már azt tervezgettem, hogy március végén megismétlem az akciót, nem leszek sóher a szabijaimmal, hiszen pont erre valók – hogy végre azt csináljak, egyedül, amihez kedvem van és anélkül, hogy magyarázattal szolgálnék bárkinek! A munkám mostanában tarthatatlanul sok, Boni noha aranyos és megértő, mégis rengeteget dumál (ez a suliban is probléma), csendre és pihenésre vágyok!

Utána elmentem a suliba, hogy hazahozzam Bonit ebédre (ez is ünnepszámba megy), és ebéd közben, amikor tananyagról meg gyerekekről volt szó, teljesen mellékesen megjegyezte: az Éliot hiányzik, mert covidos. Gondolhatjátok, hogy megfagyott a levegő! Bonikám teljesen természetesen folytatta, hogy képzeljük el, az Antonin már a szünetig (ami február 22-én kezdődik) nem fog jönni suliba, a mázlista, mert ő olyan kontaktizé.... és még a hittanról is el kellett mennie, az apukája vitte haza! És a Raphaelt, Éliot padtársát is hazavitték még ma!

Rövid családi kupaktanács után tegnap már nem vittük vissza Bonit ebbe a fertőbe, csak azt a kérdést hagytuk nyitva, hogy ma (pénteken), illetve a jővő héten menjen-e még (utána kéthetes „síszünet” – haha! – kezdődik). Én arra hajlottam, hogy menjen csak, de éreztem, hogy ez már mégsem a merjek-e-buszra-szállni kategóriás probléma, hanem annál súlyosabb ügy. Tegnap még (teljesen civilizált módon) megbeszéltük, hogy ki mit gondol, próbáltunk gyorstesztet szerezni Boninak (NINCS!!), de már este, és ma reggel is a fő hírek között szerelt a megyénk, mint az új variánsok gócpontja. Állítólag a kórházak megteltek, a polgármester be szeretné záratni a sulikat. Hát, így már tuti, hogy szünetig nem küldjük Bonit suliba, de – és én ezzel érveltem akkor is, amikor infók hiányában vissza szerettem volna küldeni még csütörtök délután – ha most nem megy, akkor szerintem ennek a tanévnek nár lőttek, miért lenne a márciusban, meg áprilisban jobb a helyzet, mint most?

Szóval így esett kútba az a tervem, hogy kipihenem magam. Most jönnek megint azok az idők, amikor nemcsak, hogy olvasni sem fogok tudni, de még dolgozni sem nagyon! Tegnap este egyébként Z. egyik barátja írt nekünk, akiknek akkora vidék házuk van, hogy van benne egy „északi” meg egy „déli” szalon is, hogy szerinte azonnal teszteltessük le magunkat mind a hárman, csomagoljunk be, és meneküljünk el hozzájuk, ott nem dúl annyira a járvány. Egy pillanatra el is gondolkodtunk az ötleten, én a tavaszi vakációmat láttam megvalósulni hirtelen és varázsütésre, de persze győzött a józan ész: én nem karanténozom magam össze bárkivel, és gyanítom, ők se viselnék jól Bonikám folyamatos dumáját és időnkénti hisztijét.

Legfontosabb egészségügyi tennivalóink

Nekem semmi bajom a háborús metaforával. Lehet, hogy azért, mert a munkám során is gyakran találkozom vele (szegénység elleni küzdelem, a válság leküzdése, a környezetvédelem élharcosa, felvenni a harcot a terrorizmussal, védeni a biológiai sokféleséget stb.), de azért is, mert a márciusi történések engem tényleg emlékeztettek arra, ahogyan én a háborút elképzelem; megállt az élet, igazolással mehettünk csak ki, amit rádaásul veszélyesnek is gondoltunk. A járvány nem egyenlő a háborúval, tudom én azt, nem vagyok persze hülye, mindent a maga nagyságrendjében kell vizsgálni. De a metafora nem is törekszik tökéletes hasonlóságot visszaadni. Úgyhogy nem ítélek el egyetlen kormányfőt sem, aki háborús metaforával operált, mert úgy érzem, ha valamihez kellene hasonlítani a helyzetet, akkor az a háborús készültség lenne.

Hetvenhat éve ilyentájt ért véget Budapest ostroma. Nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem jobban a nagymamárma, amikor mesélt erről az időszakról; huszonnégy éves fiatal lány volt. Akiket nem vittek el a németek vagy a nyilasok, azokat később lebombázták vagy megerőszakolták az oroszok. Ma megnéztem, jelentek-e meg egyáltan újságok abban az időben? Találtan is egy cikket a Szabadság című, magát demokratikus napilapnak nevezű újságban, éppen ezen a napon jelent meg, 1945. január 24-én. A szovjet előrenyomulásról, az ideiglenes fegyverszüneti megállapodásról, földkérdésről volt szó benne, de találtam benne egy cikket „Legfontosabb egészségügyi tennivalóink – Mit mond az orvos az ostrom utáni élet veszedelmeiről” címmel is.

A cikkíró először áttekinti a helyzetet: „Budapest népe lassan-lassan kezd magához térni az ostrom borzalmai után”. Utána felhívja a figyelmet arra, hogy mindenkinek elő kell jönni a pincékből, mert az egészségtelen levegő, a fertőzésveszély és a sok ülés elgyengíti az embert. A cikket olvasva elképzeli az ember, ahogy a budapestiek egy része élelmiszerért rohangál egy szétbombázott városban, míg a másik része nem mer előjönni a házak alól. Mosakodni nincs hol, a tisztavíz-hálózat szennyezett, a fiatalok a fronton. És amint az a csatolt cikkrészletből is kiderül, tetemek mindenhol; emberek, lovak (ezekből nagy részt kivájva az ehető rész).

Amikor kezd kilátástalannak tűnni a helyzet, amikor kiderülni látszik, hogy az angol variáns nem csak ragályosabb, de veszélyesebb is, hogy talán a gyerekek sem ússzák meg, hogy a vakcinagyártók nem bírják az iramot, ami amúgy a dél-afrikai mutánsra esetleg nem is hatásos... na akkor nekem beválik, hogy háború alatt írott könyveket és cikkeket olvasok... és relativizálok. Mostanában ez segít.

Koronakronológia

Az év elején Franciaországon egy szexbortány hulláma söpört át: egy idős íróról kiderült, hogy fiatalon 13 éves lányokkal „járt” (feküdt), de nem is igazán ez volt az újdonság. A meglepő az volt, ahogy akkor, a hatvanas években a pedofíliát bizonyos körökben teljesen normálisnak tekintették. Fejbe kólintva néztünk végig régi irodalmi műsorokat, ahol ezek a nagy nevek azon rötyörésztek, hogy az író úr a fiatal húsokat (fiúk, lányok) szereti. 2020 januárjában egész Franciaország erről beszélt. Ha a botrányt kirobbantó könyv két hónap múlva jelenik meg, a skandalum tuti elmarad.

Február közepén a francia Alpok egy kis falujában kialakult egy minigócpont, brit síelők betegedtek meg, ha jól emlékszem. A rá következő héten mi is az Alpokba készültünk síelni, a kérdés fel sem merült, hogy nem megyünk. Bár ha Z-től függött volna, nem utazunk, ő már akkor sötét jövőt jósolt az emberiségnek. Én pedig, noha ismerem az exponenciális görbét, sőt, Boni is tudja, hogy ha a sakktábla első mezőjére lerakunk egy búzaszemet, majd a következő mezőre a dupláját, és így tovább, akkor a hatvannegyedik mezőn annyi búza lesz, amennyi nincs is a Földön, szóval ennek ellenére nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ha Kínában február elején meghal kétszáz beteg, az hogyan is fog engem személyesen érinteni.

Síszünet alatt ért a hír, hogy Olaszországban lezárták az egész északi régiót. Magam előtt látom a jelenetet, ahogy abban a hegyi faluban, a bérelt lakás ágyán olvasom. Mint nagyon sokaknak, nekem is akkor esett le, hogy ez komoly. Azon a héten borzasztóan náthásak voltunk Z-vel, Boni viszont megúszta. Az összes síelős képeken az orromat fújom. Hazafelé megálltunk Genfben, rokonoknál, és emlékszem, hogy valakinek feltettem a kérdést, hogy fél-e a koronavírustól. Tehát 2020 február vége felé ez a kérdés – családon belüli csevegés közben – jogos és kimondható volt. Ahogy félig náthásan is teljesen illő volt betoppanni vendégségbe (persze megkérdeztük őket előtte, de csak legyintettek – egy kis vírus, ugyan!).

Február utolsó hetében Z. feltöltötte a kaja- és fertőtlenítőkészletünket. Én röhögtem. Ő a végén már meg sem mondta, hogy miket vett, csak eldugta a lakásban itt-ott, mert amint megláttam, hogy megint hazahozott valamit, már fotóztam is le, és küldtem a húgomnak sok szmájlival jól megtámogatva.  Február 29-e szombatra esett, jól emlékszem erre a napra. Elhatároztam: bemegyek a munkahelyemre a laptompot frissíteni. Egész márciusra távmunkát kértem „a biztonság kedvéért”. A mh-emen végül március 12-én írták elő a kötelező távmunkát (ami nagyon későnek számított, itt a sulik bezárását rendelték el akkor). Augusztusban mentem be az irodába legközelebb.

A februári síszünetet követő első napon (március 2-a) a férjem nem vitte el Bonit a suliba. Arra várt, hogy bezárják az iskolát, de én ezt elképzelhetetlennek és nevetségesnek találtam. Másnap Boni elment, harmadnap lefújták az úszást. A koronavírus miatt? – kérdeztem a tanítónőtől, aki csodálkozva nézett rám: Nem, a sztrájk miatt. Tiszta hülyének éreztem magamat. Hülyén éreztem magam akkor is, amikor Z. noszogatására felhívtam a dokim titkárságát (nem mertem közvetlenül az orvost zavarni), hogy mi a teendőm most, hogy a koronavírus megfogható közelségbe került. Ha valamilyen emberi tulajdonságtól irtózom, az a fontoskodás, és akkor nekem úgy tűnt, ez is az (hogy érintene minket közvetlen közelről az, amiről a média nyilván eltúlozva ad számot?). Nyáron tudtam meg, hogy a városunkban (amely az első hullámban durván érintett volt) pont ebből a kórházból terjedt el a vírus; amikor március elején beszéltem velük, az az  idős beteg már ott feküdt a reumatológián, akihez  a lánya pár nap múlva betegen bement látogatóba, és aki átadta a vírust a teljes személyzetnek (dokik, ápolók, titkárok). Az idős bácsi belehalt, az orvosom, akivel nyáron beszéltem telefonon, még akkor sem érzett ízeket és illatokat.

Március 7-én a szomszéd városból átjött a barátnőm, együtt ebédeltünk, majd a belvárosban nézelődtünk, kávéztunk, vásároltunk (vett magának egy biciklit). Z.a koronavírus miatt nem engedte el velünk Bonit, én elég mérges voltam, ilyen hülyeséget! Március 15-én helyhatósági választások voltak az egész országban, arra már nem mentünk el. Másnap, hétfőn bejelentették a kijárási korlátozásokat is, március 17-i kezdettel. Majdnem két hónapig, május 11-ig tartott, és nagyon szigorú volt: a séták időtartamát és távolságát is durván szabályozták. Napi egy órát lehetett távol lenni otthonról, egy kilométeres körzetben, előre megírt igazolással. Ezt az emberek be is tartották, ellentétben az őszi karanténnal, amikor mindenki abból fog majd sportot űzni (én is), hogyan lehet a szabályokat kijátszani. Ezalatt a két hónapos karantén alatt hallottam először (és utoljára) a tőlünk légvonalban 700 méterre fekvő pályaudvarról a vonatok érkezését jelző hangot – ennyire lecsökkent az autóforgalom.

Amit eddig a fentiekben precízen és dátumozva leírtam, arról teljesen más szubjektív emlékeim vannak. Úgy éltem meg az eseményeket, ahogy a Melancholia c. filmben a szereplők. A hasonlatot egy blogban olvastam (Biolujzánál?) és azóta sem találok jobbat a helyzetre: adott volt egy vírus, minden jel arra mutatott, hogy durva járvány lesz belőle, és még március elején sem vettük nagyon komolyan. Egyre nőttek a számok, közeledett a csapás, és mi tervezgettük a tavaszi-nyári programjainkat. Fogalmam sem volt róla, hogy pár hónap múlva csupa olyan doksit fogok fordítani, ami a koronavírusról és a gazdasági helyreállítási tervről szól.

A két hónapos karantént, ellentétben rengeteg emberrel, rosszul éltem meg. Én nem tartoztam azok közé, akik túl sokat ingáznak és nem látják eleget a gyerekeiket, és nagyon szívesen maradtak otthon, hogy végre minden nap együtt ebédeljen a család. Nekünk az előző életünk tök jó volt; szerettem a távmunka-ingázás kombinációmat, sokszor voltunk együtt, sokat utaztunk. A karantén semmilyen plusz jót nem hozott az életünkben, nem iratkoztam be online tanfolyamra, nem néztem interneten színházi előadást stb. Nagyon hamar belefutottam azokba a cikkekbe, amelyek szerint meg kell tanulnunk együtt élni a vírussal, és én ebből egy olyan jövőképet vontam le, amely ősszel abszolút nem igazolódott be, majd látni fogjuk.

A május közepétől július közepéig tartó időszakban olyan mértékű kollektív optimizmus lett úrrá az embereken, amit leginkább azzal tudok illusztrálni, hogy még mi is elutaztunk Magyaországra nyaralni, szüleimmel találkozni, holott Z. a mai napig lemossa a joghurtosdobozokat, bankkártyát. Májustól a francia médiában elkezdték a múlt időt használni a járványra, meg tanulságokat levonni, eseményeket összefoglalni. Mindig nagyon erőteljes, amikor a nyelvben megy végbe a változás; ez is az volt. A BLM-mozgalom volt az első olyan napi hír, amelyet a korona mellett ugyanolyan mélységben és terjedelemben taglaltak. Boni két hétre visszament a suliba, nagyon szigorú óvintézkedések mellett. Noha júniusban, amikor az egyik kolléganőm repülőjegyet vett, csak hüledeztem, július közepén mi is elutaztunk. Igaz, autóval, megállás nélkül és egyhuzamban. Előtte még elmenem egy szerológiai tesztre, mert emlékeztem arra a furcsaságra, hogy februárban Boni nem kapta el a náthát tőlünk, pedig egy hétig össze voltunk zárva egy faházba; negatív lett.

Augusztusban jöttünk vissza, akkor már kezdett körvonalazódni a második hullám. A szeptember eleji szülőin a tanítónő mindig kitért arra az eshetőségre, hogy a sulit esetleg ismét bezárják. Ha eddig nem lett volna ellentmondásos a járvány (az volt), ősszel végérvényesen azzá vált, amikor sokkal lazább körülmények között éltünk, dolgoztunk és jártunk iskolába, mint tavasszal – holott körülöttünk sokkal, de sokkal többen betegedtek meg, mint tavasszal. 

Igaz, szeptembertől kötelező lett a maszkviselés a belvárosban, októbertől mindenhol. A novemberi karantént szinte észre sem vettem, sőt, egyszer még a munkahelyemre is be kellett mennem, így a lezárások miatt bátran nekivágtam autóval (szomorú látvány volt a sok kihalt iroda, viszont szuper volt a viszonylag dugómentes autópálya). Az őszi hullámot értetlenkedések és elégedetlenségek kísérték (szemben a tavaszi nagy egyetértéssel), hatalmas vihart kavart például az a kormányzati döntés, hogy melyik üzlet maradhat nyitva és melyik nem. Az ellentmondáshalmazhoz tartozik az is, hogy Svájcban azon a napon került Luxembourg a piros listára, amikor Franciaországot levették onnan; és ez pont az a nap volt, amikor az igazolásommal (egy bezárkózott országban) beültem az autóba és bementem dolgozni a (szabad) Luxiba, ahol még egy kolléganőmmel kávéztunk is egy bevásárlóközpontban (ez kb. olyan jól esett, mint egy falat kenyér). Továbbá: nálunk decemberben pont aznap nyitott meg a karácsonyi lampionos (szabadtéri) kiállítás, amikor Németország bezárta az üzleteit és az iskoláit. De nem csak európai szinten, de az országban is teljes (volt) az ellentmondás: a karácsonyi szünetet megelőző két napban nem volt kötelező az iskola a gyerekeknek – a zenesulik viszont pont ebben a két napban nyithattak ki.

Decemberben sokan panaszkodtak depresszióra, kedvetlenségre, az újságok hozták a híreket, hogy tele a pszichiátria, orvosok cikkeztek arról, hogy a franciáknak elegük van – én viszont százszor jobban viseltem (és viselem) ezt az időszakot. Most már fél lábbal is kibírjuk a vakcináig, gondoltam, gondolom. Nem éreztem továbbá azt a kognitív disszonanciát sem, mint márciusban, amikor kitavaszodott anélkül, hogy az orrunkat kitettük volna az engedélyezett egykilométeres körzetből. A novemberi szürkeség sokkal jobban illik egy világjárványhoz. A karácsonyt nem szeretem különösebben, a karácsonyi vásárokat utálom, a giccsparádétól a guta kerülget, és önszántamból nem szívesen hallgatok karácsonyi dalokat (tömegben pláne nem), az egész kérdéskör kiváltotta hisztériát, hogy merjünk-e találkozni a családunkkal az év egy bizonyos, önkényesen meghatározott napján, a fülem mellett engedtem el. Tavasszal ráadásul azt hittem, ősszel már csak minket, rizikófaktoros embereket fog érinteni az egész, míg mások vígan folytatják ott az életüket, ahol 2020. márciusa előtt abbahagyták, és ebben nagyot tévedtem.

Én hiszek abban, hogy visszatér a régi világ, sőt, hogy még jobb lesz, hiszen megtanult az emberiség kezet mosni, jobban odafigyelni a higiéniára. A visszatérést úgy definiálom a saját életemre vetítve, hogy amikor majd elmerészkedünk étterembe, sőt, hogy még jobban elrugaszkodjak a mostani lelkiállapotunktól: büféreggelit eszünk egy szállodában. És meglátogatjuk Z. húgáékat, akik nagyon hiányoznak. Hogy vajon 2021-ben lesz-e mindez, azt nem tudom...

Szeptember elején, fodrásznál

Ki kapja a következő orvostudományi Nobel-díjat?

Végül is összeállt a tündérmesém, ahogyan én a vakcinagyártást elképzelni szerettem volna, és a sok gyártó neve mellett egyre többet beszélnek egy konkrét nőről, akinek a zsenialitásához köthetők az első vakcinák. Mondtam is a férjemnek, hogy én pont a Pfizer és BioNTech védőoltását szeretném megkapni, hiszen az illető nő magyar, ergo jobban bízom benne (tudom, teljesen hülye logika). Úgy tűnik azonban, nem lehet válogatni, azt kapjuk, és akkor, amit lehet – ami azért fura, mert az egyszeri ember hónapok óta követi a híreket a befutó oltóanyagokról, hát önkéntelenül is elkezdi preferálni az egyiket vagy a másikat, nem? Az AstraZeneca vakcinája például megrémít; mi az, hogy véletlenül fél dózist adtak be az egyik csoportnak?!

A mai híreket olvasgatva viszont arra gondoltam, hogy a jövő évi Nobel-díjat nem is egyetlen személynek vagy kutatók egy csoportjának kellene kapnia, hanem annak a többszázezer embernek, aki önkéntesként vesz részt ezekben a vakcinafejlesztési programokban. Felmérések szerint a franciák fele hezitál, hogy beadasson-e magának egy olyan oltást, amit hónapokig teszteltek és komoly engedélyezési eljáráson ment keresztül. Ezek az önkéntesek pedig szabad akaratukból vállalták, hogy egy fejlesztési fázisban lévő anyagot saját magukon teszteljék le. És még azt sem mondhatják el megnyugtatásul, hogy esetleg védve lesznek a koronavírussal szemben, hiszen az is lehet, hogy a placebót kapták. Elképzelni nem tudom, hogyan tudtak ennyi bátor és altruista embert összegyűjteni!

Mindennapi telefonbeszélgetéseink

Nem tudom, az ember hány másik emberrel áll szoros, mindennapi kapcsolatban azokon kívül, akikkel együtt él. Én a korona előtt, mivel már évek óta távmunkázom, szerintem senkivel. Két-háromnaponta beszéltem Petra barátnőmmel rendszeresen, pár másikkal hetente cseteltünk. Szüleimet egy héten egyszer hívom, kivéve, ha valami ok miatt (pl. lakás) gyakrabban kellett, és leszámítva a fotókat-videókat, amelyeket sűrűbben küldök. A kollégáimmal napi szintű ugyan a kapcsolat, de semmiképp sem bensőséges. Más barátnőimmel félévente, évente telefonálunk, jó előre lefixált időpontokban.

De a márciusi lezárások óta szerintem egy (na jó, két) kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan nap volt, amikor nem beszéltünk Petrával. Kialakítottunk egy ritmust, és nem ritka az sem, amikor naponta kétszer beszélünk: egyszer dél körül, főzés közben, egyszer pedig amikor sétálok. Előfordul az is, hogy egyszerre indulunk el sétálni, én itt, ő ötszáz kilométerrel arrébb – közben „beszélgetünk”, akár olyan dolgokról is, hogy na, hogy aludtál vagy hogy figyi, eszembe jutott valami arról, amit tegnap mondtál. Az a jó, hogy bármikor le tudjuk tenni a telefont, akár mondat közben is, mert úgy is tudjuk, hogy 24 órán belül úgyis beszélünk megint. Ha sürgős az ügy, csak elküldünk a másiknak egy üzit: el kell mesélnem valamit.

Kicsit ahhoz hasonlít ez a kapcsolat, mint amikor gimis az ember, és minden nap találkozik a barátnőivel, akik az élet zivatarában (töridolgozat! matekházi!) a biztos pontot és menedéket jelentik. Ugyanígy, Petra telefonhívásai számomra a valóságból történő kiszakadás: egy, a mindennapi dolgokra vetett másik nézőpont, új gondolatok, ötletek, érdeklődés, együttérzés, néha: felrázás az apátiából, rossz kedvből.

Nem tudom, meddig fog ez tartani, visszaállunk-e a ritkább beszélgetésekre, ha majd elmúlik ez a csapás. Én el tudnám képzelni az életemet így, naponta dumálva erről-arról az egyik legjobb barátnőmmel, aki okos, kedves és toleráns. Ugyanakkor belém hasított az a gondolat is, hogy milyen szuper lehet, ha az embernek egész életében van ilyen támasza: az anyja vagy a testvére. Tehát olyan valaki, aki „adott”, egy családtag, aki egy közeli barátnőhöz képest is jobban ismeri az embert. Nem ez lenne a „család” funkciója? Lehet, hogy idealista vagyok, de nekem mindig ez hiányzott a saját családomból: az érdeklődés, a humor, az intelligens és toleráns hallgatóság.

Utopisztikus beszélgetés 2060-ból

...

– Tényleg nem emlékszel?

 – Nem. Látom a fotókon, de emlékeim már nincsenek róla... tényleg bárhová el mertünk menni maszk nélkül?? Hihetetlen.

– Igen, bárhová! És képzeld, erre te már biztosan nem emlékezhetsz: volt egy olyan szokás, hogy az emberek összeérintették a kezüket, ezt hívták kézfogásnak...

– Fúúj! Kesztyű nélkül??

– ... és várj, volt egy olyan is, hogy köszönéskor mindenki puszit adott a másiknak!

– Ezt tudom, láttam múltkor egy filmben. Gusztustalan. Egymáshoz dörgölték az arcukat, és közben csücsörítettek! Nem tudom elképzelni, hogyan lehettek az emberek ennyire felelőtlenek!

– Régen volt már ez, kicsim... Hatéves voltál az első világjárvány idején, akkor kezdett el megváltozni a világ. Az a koronavírus volt, lehet, hogy már elfelejtetted a nevét. Ma már ártalmatlan dolog, olyan, mint a rák. Van ellene költelező védőoltás. De a 2025-ös Nagy Antibiotikumrezisztencia-Járvány, na, az durva volt...

– Tudom, mama. Amikor azt a fura foglalkotzást űzted... hogy is mondtad?

– Fordító voltam!

– Ja, tényleg, Szegény, szerencsétlen mama. Örültél, amikor a gépek átvették a munkádat?

– Nem! Szerettem fordítani, képzeld. Ma már persze ez elképzelhetetlen, hogy hús-vér emberek egész napjukat töltötték azzal, amit ma egy okostelefon pár perc alatt elvégez, ráadásul jobban...

– Igen, hihetetlen. Azért szerencsére a világ mindig egyre csak jobb lesz... Bár nem tudom, az azért szuper lehetett, hogy akkor és oda utaztatok, ahova akartatok, nem?

– Hát igen, azt az időt picit visszasírom... az még akkor volt, amikor Magyarország és Lengyelország is az EU tagja volt. Még Trump második elnöksége idején is lehetett kvóták és engedély nélkül utazgatni, bár akkor már a járványok miatt nem volt nagy kevde az embernek hozzá. Mindenesetre még nem számolták az egyéni karbonfelhasználást. Beültünk az autóba, és mentünk, ahova csak akartunk.

– Jaj, tudom, és láttam még egy fura dolgot is abban a filmben: voltak olyan emberek, akik állattal éltek együtt! Kutyával, macskával.

– Igen. Nevük is volt az állatoknak! De egyszer gyertek majd át, hetente végül is lehet találkozni. Akkor majd mesélek többet. Mióta kigyógyultam ebből az Alzheimerből, olyan élesen emlékszem mindenre...

– Persze, mama!

– De most megyek, mindig megfájdul a nyakam, amikor hosszabb ideig nézem a képernyőt. Meg hozzák is lassan az ebédet. Jaj, soha nem fogok hozzászokni a rovarpörkölthöz... pedig finom....

...

Vakcina

Olyan érdekes, hogy hetek, hónapok óta nem az a kérdés, hogy lesz-e vakcina, hanem hogy 1) mikor lesz vakcina, 2) hány különböző oltóanyag készül el, 3) milyen lesz azoknak a hatásfoka és 4) mennyi ideig nyújtanak védelmet. Továbbá logisztikáról, árakról, prioritási csoportokról, oltási stratégiáról (katonaság vagy háziorvosok?) beszélnek. Az egész narratíva olyan, mintha egy új széria Renault-t kellene megtervezni, legyártani és értékesíteni.

Pedig az ember azt gondolná, hogy egy ekkora jelentőségű oltóanyag kidolgozásához (hiszen az életünk fog visszaváltozni, remélhetőleg) egy Pasteur, egy Fleming vagy egy Semmelweis agyából kipattant isteni szikra lenne szükséges! Ezzel ellentétben úgy tűnik, idő és erőforrások kérdése az egész.