2015. február 26., csütörtök

A túlbonyolítás művészete (szakértői beszámoló)

Miután megegyeztünk az ingatlanossal, hogy kivesszük a lakást, megvettem március közepére a repjegyem haza és elégedetten hátradőltünk. Másnap kaptam egy e-mail értesítést (még nem mondtam le) egy újabb lakáshirdetésről. Rákattintottam, és rögtön láttam, hogy ez a Tökéletes Lakás. Van benne vendégszoba, két wc, két fürdőszoba - szóval pont olyan, mint amilyet kerestünk. Csak ezért a lakásért megtettük a hat órás utat. Megnéztük, nos, közelről nem olyan tökéletes, de még mindig szuper.

Na most mi legyen?

Van először is ez az első lakás (nevezzük mondjuk Pasteur utcainak), amibe én beleszerettem, amit már majdnem kivettünk. Tágas, nagy belmagasságú, teljesen felújított, de csak egy fürdőszobája van (benne a wc). Nincs ugyan vendégszoba, de a nappali kettéosztható. Miután megnéztük a másik lakást, visszamentünk ide, tébláboltunk egy kicsit előtte, hátha ott vannak a festők (az ingatlanos nem vette fel a telefont), és rájöttünk, hogy az utca bizony nagyon forgalmas. Cserébe viszont délután besüt a nap.

Aztán van ez az új (legyen mondjuk Mozart), ami nem szerelem. Viszont nagy. Tele van beépített szekrényekkel, egy darab PAX-ot sem kellene vennünk (igaz, drágább is; 9 hónap alatt behozza az árát a másik). Az utca csendes, egyirányú, a lakás pedig a másodikon van (lift nélkül, szemben a Pasteur-rel, ami a harmadikon van lift nélkül). Viszont nem süt be soha a nap - ezt láttuk is: az előtte lévő nagy épület pont eltakarja a napot. Ennek ellenére nem sötét, a nappalin pl. négy ablak van, de még az egyik fürdőszobán is van ablak (és erkély!). Viszont 4 perccel tovább tart az út a vonatig - ez nem tűnik így soknak, de amikor reggel felébredek, bizony szörnyű a gondolat, hogy 11 perc, míg a hidegben, szélben, esőben eljutok a pályaudvarig.

Az elején egyértelmű volt, hogy melyiket szeretném. Z. viszont pont a másikat akarta. Aztán gondolkodtam, és rájöttem, hogy Z-nek igaza van. De ekkorra már meggyőztem, és meggondolta magát. Utána listát írtunk a két lakás pozitívumairól és negatívumairól, de ez sem segített: hogyan lehet összehasonlítani egy csendes utcát (Mozart) egy parkettázott előszobával (Pasteur)?  Vagy a ronda kilátást (Mozart) az egyetlen wc-vel (Pasteur)? Felhívtam a barátnőmet, a szüleimet, na nem mintha véleményük segített volna a döntésben.

Aztán nagy nehezen körvonalazódott, hogy melyiket szeretnénk. Kitaláljátok?

2015. február 21., szombat

További problémák

Szerintem minden családnak államilag ki kellene utalni egy házi megmondóembert, aki a vitás esetekben megmondaná, kinek van igaza. Biztos csökkenne a válások száma. Mi pl. rengeteget vitatkozunk, mióta Boni megszületett, és éppen a gyereket éríntő kérdésekben nem tudunk gyakran egyetérteni. Nem ám nagy dolgokról van szó, a fő csapásirányban megegyezünk, de a részletek kifognak rajtunk.

Több napja tart a következő vita, amely már ajtócsapkodást és Boni előtti veszekedést (tök gáz.... de én mostanában nem vagyok jó formában) is eredményezett: játszhat-e a gyerek az alábbi tárgyakkal?

Szerintem igen. Sőt, én örülök is, ha ezekkel molyol, én addig tudom csinálni a dolgaimat, főzök, telefonálok, még le is szoktam rajzolni. Persze mindig figyelek, nehogy szerszámokkal a szájában elessen - de a veszély, ebben egyetértek, megvan. Viszont! Ha ezeket a kincseket eldugom előle, Boni a kanapén köt ki, a karfán egyensúlyoz, és akkor mindig ott kell lennem mellette: simán leeshet (mostanában szerintem a legveszélyesebb tárgyunk a kanapé). Z. szerint a játékaival kellene játszania. Oké, de nem játszik. Nem érdeklik a könyvek, lebagózza a legót, a kirakót, a formabedobót. Ő a telefonnal és annak tartójával szeret formabedobózni, illetve a képen látható kulcsot illeszti a zárba, vagy a bébiőrt csatlakoztatja a kábellal. Ráadásul olyan örömmel és izgatottan veszi kézbe ezeket a tárgyakat, hogy még szívem sincs nemet mondani. Most akkor mi legyen?

Ezért várom már a bölcsit (remélve, hogy kapunk helyet): hiába lesz nekem szörnyű otthagyni valahol, majdnem biztos vagyok benne, hogy ő élvezni fogja az új játékokat, az új helyzetet.


(a lámpából kicsavartam a körtét)

2015. február 20., péntek

Válság

Ahogy válik egyre kézzelfoghatóvá a költözés (jövő héten Z. megy aláírni a szerződést), úgy vagyok egyre nyomottabb. Azóta nem voltam ilyen rossz kedvű, mióta Bonival terhes lettem. Minden percben rámtör a szomorúság. Nem jó semmi, nem elég semmi, máshogy kellene, máshol - legszívesebben elmenekülnék. (Bonival, nyilván). Persze jól tudom, hogy mi áll a háttérben: a költözés, az új város és a munka. Egyikhez sincs kedvem, és hiába tudom, hogy egyszerűen nincs más választásunk (vagy az mindig van? Mit is mond erről Coelho?), állandóan és folyamatosan azon agyalok, hogy mi lenne ha... meg: mi lett volna ha és hogy milyen de milyen nehéz lesz már ezek után az életünk.

Legutoljára 6 éve költöztem új városba, és nagyon-nagyon sok időbe (évekbe) telt míg megszoktam, míg lettek ismerőseim, kapcsolataim. Soha nem szerettem Brüsszelt, és most mégis az jár a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha oda mehettünk volna vissza. (Ez is nyomaszt: hogyan és miért szeretnék visszamenni egy olyan városba, amit az elején utáltam és még a végén is csak épp hogy elfogadtam?)

Rémes, hogy nem vagyok egy picit erősebb és pozitívabb alkat. Nem is tudom, hogyan fogok kikeveredni ebből a napok óta tartó, de hosszúnak igérkező rosszkedvből. Ráadásul nem nyavalyoghatok senkinek, hiszen mire föl? Mindenkinek a maga keresztje, ugye: a munka soha nem sétagalopp, ha pedig nem lesznek barátaink az új városunkban, az csak rajtunk áll, hogy egy idő múlva legyenek. Na de összefoglalva: olyan érzésem van, mint amikor kihúzzák az ember alól a talajt.

2015. február 17., kedd

Életkép 2033-ból

Boni lassan 16 hónapos, és még mindig nem hajlandó darabosat enni. Engem nem zavar, én pürésítek nagyüzemben, na de meddig??


2015. február 15., vasárnap

Háztűznéző

Nálunk én vagyok az, aki a lakás berendezéséért és a bútorokért felel, és szeretem azt hinni magamról, hogy jól átlátom egy-egy lakás pozitív és negatív pontjait. Z. képtelen erre, olyasmikre nem emlékszik például, hogy az ablakok egy irányba néznek-e vagy több oldalra. Viszont tök ügyesen tárgyal ingatlanosokkal, bizalmat ébreszt, nem sieti el, még alkudni is tud. Szóval tökéletes páros vagyunk!

Pénteken elment megint lakást nézni. Azzal jött haza, hogy megvan a tökéletes lakás, sőt, még egy másik is van, kevésbé tökéletes, választani is tudunk. Csak egy-egy negatívuma van mindegyiknek. Így egész pénteken az északi expozóció vs. belvárosi sétálóutca hátrányait latolgattuk, hogy vajon melyik a kisebb rossz? Z. azt javasolta, hogy szombaton menjünk el együtt megnézni mind a kettőt. Nagyon korán indultunk (4:30-kor keltünk), hogy a tíz órás vizit előtt Z. még meg tudja győzni az ingatlanost: nekünk adja ki a lakást. Addigra már eldöntöttük, hogy az északra néző lakás kellene, ami közel van a pályaudvarhoz, ahol könnyű a parkolás és aminek van elég szobája és fürdőszobája.

Szegény Boni nagyon rosszul bírta az utat, de kilencre ott voltunk. Ahogy beléptem a lakásba láttam, hogy ez egy rémálom! Az igaz, hogy tágas, az is igaz, hogy két fürdőszoba van benne, hogy szép a kilátás és hogy az egész utca a világörökség része - de az ablakok! Nem tudom, hány száz évesek lehettek, de kinyitni alig mertem őket, nehogy a kezembe maradjanak. Aztán kiderült, nem is igen nyílnak. Cserébe az ajtók nem záródtak! Nem csak egy: semelyik. Aztán a fürdőszobából csatornaszag áradt, a konyháról pedig el nem tudtam volna képzelni, hogy ott én abba a sütőbe valamit is beletegyek, amit utána megeszünk!

Z. azt mondta a kocsiban, hogy nehogy túlságosan kimutassam az elragadtatásomat. Úgyhogy teljesen szabadon kimutattam az undoromat. Mikor kijöttünk a kapun, Z. mérgesen nekem esett, hogy elrontottam mindent, így nem fogjuk megkapni a lakást, mert ha nem tetszett is, legalább nem kellene szállodába mennünk (már komolyan elgondolkodtunk ezen az opción, azt is kiderítettük, hogy ez nem lenne akadálya, hogy Bonit esetleg fölvegyék a bölcsibe). Azt mondta, hogy messze ez a legjobb lakás a kilenc közül, amit összesen látott.

Aztán megnéztük a következőt, és tényleg rosszabb volt. Nem is részletezem. Vagy de igen, röviden: kosz mindenhol, a stukkókon állt a por, a hűtőben - ami még a 70'-es évekből maradt ott (rusztikus stílus!) - szerintem bogártetemek feküdtek, ááá, nem is értem az embereket, hogyan kínálhatnak bérlésre egy ilyen lakást.

Rémes hangulatban hagytuk el ezt a második borzalmat is. Amikor Z. rossz kedvű (ritkán), akkor ott a levegő is megfagy. Javasoltam neki, hogy menjünk el abba az utcába, ahol azt a lakást látta, ami nekem annyira tetszett az alaprajz alapján. Nézzük meg az utcát, nézzünk körül, kukkantsunk be a lépcsőházba, még akár fel is csengethetnénk, hátha ott van a festő, talán beengedne. Mert szerintem az a lakás ideális lenne, csak a vendégfürdőszoba hiányzik belőle. Nagyon nehezen rábeszéltem, hogy menjünk oda (közben eleredt az eső és nem volt esernyőnk) és csodák csodájára tényleg ott volt a festő, aki tényleg beengedett.

Jaj, és akkor megláttam álmaim lakását! Na jó, picit túlzok, de el nem tudom mondani milyen megkönnyebbülés volt egy olyan lakásba betoppanni, ahol az ablakok rendesen záródnak, ahol a fürdőszoba és a konyha újonnan van beszerelve, ahol a falak fehérek és a parketta csillog. Száz szónak is egy a vége: lelkére kötöttem Z-nek, hogy hétfőn kora reggel hívja az ügynökséget, hogy szeretnénk a lakást. Szegénykém ő még sajnálja a legelsőt, ami számomra továbbra is érthetetlen, én simán beáldozom a vendégfürdőszobát jól záródó és hangszigetelő ablakokra.

A történethez még annyi hozzáfűznivalóm van, hogy ebéd közben megnéztem az emailjeimet és láttam, hogy jött egy új hirdetés egy másik lakástól, hasonló paraméterekkel, mint amilyeneket szerettünk volna. Ráadásul az étteremtől két utcányira. Befejeztünk az ebédünket és elmentünk megnézni, így tízre emelkedett a megnézett lakások száma. Ez amúgy nem volt olyan jó, de még mindig klasszisokkal jobb volt a legelsőnél.

2015. február 9., hétfő

Három kérdés és egy sóhaj


Mi lehet olyan érdekes egy telefonban, hogy egész nap azon lógjon?! És miért nem érdeklik a könyvek?! Pont a MI gyerekünk...!

2015. február 6., péntek

Nézzünk bizakodva a jövőbe! + frissítés

Mi a helyzet valójában a költözéssel?

Most már kénytelen vagyok írni róla, annyira erről szólnak a mindennapjaink. Ha másról írnék, az már szinte hazugságnak számítana... Röviden: szerintem nagyon gáz a helyzetünk. Bővebben: még nem találtunk lakást. Bútorozatlant keresünk, tehát még bútoraink sincsenek (a régieket itt hagyjuk Z. házában), és mivel nincs lakcímünk, Boninak sincs még bölcsihelye (ha egyáltalán kapunk). És két hónap múlva kezdek dolgozni.

A hab a tortán, hogy egyikünknek sincs kedve ebbe a városba költözni, de nincs (egyelőre) más megoldás, kompromisszumokat kellett hozni. Ezért csak ímmel-ámmal nézegettem lakáshirdetéseket októbertől. Januártól már intenzívebben foglalkoztam vele, de igazából csak mostanra esett le, hogy nagyon kevés az olyan lakás, amely a mi kritériumainknak megfelel. Vagyis olyan még nem is akadt, amely minden pontot teljesítette volna. A saját parkolóról és a két fürdőszobáról pl. asszem le kell mondanunk, de mire ezt így kimondtuk, elment egy pár jó lakás (főleg egy, kis kerttel rendelkező belvárosi lakást bánok nagyon). Aztán ez is kiderült időközben, hogy a legtöbb bútorozatlan lakást konyha nélkül adják ki, így ezek sem játszanak, nem szeretnénk konyhára költeni, arról nem is szólva, hogy a szállítási határidő 1-2 hónap. Amiből (még) nem szeretnénk engedni: a szobák száma és a pályaudvarhoz való közelség.

Z. azt mondta még a héten, hogy ha összegyűlik 4-5 olyan lakás, amit érdemes lenne megnézni, akkor elmegy (6 óra az út oda-vissza). Úgy irigylem az optimizmusát! November óta nem láttam összesen négy, megnézésre érdemes lakást. Én hajlamos vagyok pánikolni az ilyen bizonytalan helyzetekben (lásd: lombik), így most sem tudok kellően higgadt maradni. Pedig az élet be szokta bizonyítani, hogy mindig van megoldás, ha nem is azonnal, akkor később, és végülis nem emberéletről van szó... Addig csűrtük-csavartuk a dolgot, és addig hergeltük egymást, amíg végülis Z. tegnap elhatározta, hogy ma elmegy, az ő kifejezésével élve, terepfelmérésre.

Az előbb hívott, hogy már látott egy ronda lakást, meg egy tűrhetőt és épp kronométerrel mérte az időt a pályaudvarig. Hát, valahogy csak lesz ebből lakás... egy gyerekkel nyilván nem mehetünk szállodába, nem igaz?

Frissítés: megjött Z. Vezetett hat órát, evett két szendvicset (délben-este), hatvan (60!) telefonhívást bonyolított le és megnézett hat lakást, amelyikből három szóba jöhet. Teljesen felvillanyozódtam, és az egyikbe azon nyomban be is akarok költözni, nehogy ez is elmenjem az orrunk előtt. Z. sokkal racionálisabb és megfontoltabb nálam, szerinte még várjunk. Az igaz, hogy az egyik legfontosabb kritériumnak nem felel meg (a szobák száma), de különben minden oké: jó környék, szép ház, van parkoló, konyha, közel a pályaudvar. Hm, viszont az is igaz, hogy nem szerettem volna az alábbi, másoktól gyakran hallott mondatot kiejteni a számon: nagyon szeretjük a lakást, csak hiányzik egy szoba.

2015. február 2., hétfő

Egy hosszúra nyúlt hétvége

Nem otthonról írok; pár napja lejöttünk Genfbe Z. rokonaihoz. Annyi minden tennivaló van a költözéssel és a közelgő munkábaállással, hogy elmenekültünk. Érzem én, hogy meglesz ennek a böjtje... De erre most nem szeretnék gondolni...

Z. húgáék gyönyörű kis hegyi faluban laknak, tele több évszázados, de modernre fejújított pajtával, malommal stb. A kertekben nem szekerek, hanem Bmw-k és Mercedesek állnak - Franciaországban ez nem is olyan szokatlan látvány. Az első pár nap szuper volt: késő este érkeztünk meg, mindhárman hullafáradtan. Bonit fürdetés nélkül akartuk ágyba tenni, és amikor letettem a földre, hogy áthúzzam az ágyat, fáradtan és piszkosan odament a kis játékkonyhához és utána egy szavát sem lehetett hallani, annyira belefeledkezett a játszásba. Több napon keresztül pakolta a játékedényeket, nyitogatta a játéksütő ajtaját, forgatta a csapokat. Még a konnektorokat és a veszélyes kanapétetejéről-ugrálós játékokat is elfelejtette. Aztán birtokba vette a ház többi játékait is, ez így igazi pihenés nekünk.


Anne-ék kilátása a teraszról a Mont Blanc-ra. Teljesen hibásan azt képzelem, hogy ha ilyen helyen lakhatnék, nem lennének többé problémáim.

Aztán volt egy olyan nap, hogy 9 felnőtt és 12 gyerek jött vendégségbe. Nem egyszerre - elosztva, de így is nagyon tömény volt. Aznap nagyon sokat havazott, de még ki tudtunk menni sétálni a babakocsival. Szombat estére már annyi hó esett, hogy kérdéses volt, haza tudunk-e indulni vasárnap. Tegnap reggel viszont akkora hótorlaszok voltak a ház körül és olyan fekete jelzést adtak ki  az autópályára, hogy nem kockáztattunk. Z-nek dolgoznia kellett volna ezen a héten, meg amúgy is utálja az olyan helyzeteket, amikor nem a maga ura, ezért ő kicsit frusztrált volt. Én meg örültem: van internet, kaja és jó társaság, hova rohanjunk?

Tegnap délután azért Z. kiásta a kocsit a hó alól, elment az autópályáig, hátha este el tudunk indulni (?!?!?!), de nagyon jegesek voltak az utak. És jó is, hogy maradtunk: este Z. unokaöccsének olyan migrénje lett, hogy állítólag üvöltött, hányt és nem látott jól. Z. vitte el Anne-t a fiához, mert Anne nem mert kocsiba ülni ilyen időjárási körülmények között.

Ma délelőtt még mindig minden tiszta hó volt, az utóbbi időkben nem is láttam ennyit egyszerre. Z. megint kiásta a kocsit, lement vele a boltba (4 km) és majdnem nem tudott visszajönni. Úgyhogy még ma is maradunk. Hurrá! A nagy tétlenségben (nincs csizmánk) egész nap eszünk, alszunk és Mad Men-t nézünk.




Ma reggel