Duma

Egyik (nagy) szociális félelmem, hogy túl sokat beszélek. Vannak a térnek és az időnek, továbbá egyes beszélgetőpartnereknek olyan találkozási pontjai, ahol erre hajlamos vagyok. Mint sok más idősecske nőszemély, aki ráadásul anyuka is, engem is el tud kapni a gépszíj, és utólag döbbenek rá, hogy már megint túl sokat dumáltam. Az elmúlt hetekben két olyan eset is történt, amit később megbántam: egyszer hatan ültünk az asztalnál, mindenki kisgyerekes szülő, kivéve az egyik nőt. A sok iskolai, nevelési, kétnyelvűségi stb. témához nem tudott hozzászólni, nem is igen volt alkalma szegénynek, mert mi, többiek, folyamatosan beszéltünk. Végül is úgy álltunk fel az asztaltól, hogy az a nő egyáltalán nem jutott szóhoz az ebéd alatt. Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban; be kellett volna vonni a társalgásba, legalább egy kérdés erejéig. Szoktam is ilyet csinálni, általában figyelek arra, hogy mindenki részt vegyen a beszélgetésben, de aznap én is belefeletkeztem az anekdeotázásba.

A másik eset során pedig azon kaptam magam, hogy hosszan mesélek egy történetet Boniról két kolléganőmnek, és az egyik egyszer csak elfojt egy ásítást. Rögtön észbe kaptam, hogy hülye voltam, mert eltértem attól az aranyszabálytól, hogy gyerekről a lehető legkevesebbet szabad mesélni, mert egy bizonyos ponton túl, ami nagyon is hamar eljön, senkit sem érdekel. Én magam is így vagyok egyébként ezzel: szívesen meghallgatok egy-két gyerekes sztorit (KIVÉVE, ha láz, takony, hányás, kiütés vagy hasmenés szerepel benne!) de nem többet.

A párbeszédeknek és a beszélgetéseknek van egy törékeny egyensúlyuk, amelynek egyik összetevője: az idő. Mindegyik félnek kb. ugyanannyit kell tudnia beszélni. Ezt egyrészt az udvariasság diktálja így, másrészt pedig a kíváncsiság: még egy sokat dumáló ember is szeretné tudni, hogy mi van a másikkal, mi a véleménye erről vagy arról. Számomra a társalgásnak nincs sok értelme, ha ez az időfaktor sérül. 

Persze én is ismerek szószátyár embereket, akik fo-lya-ma-to-san dumálnak, és rendre monopolizálják a beszélgetést. Konkrétan három ilyen ember is van a környezetemben, és ismertem egy negyediket is. Ezek olyan emberek, akik, akár egy gép, bármiről képesek bármennyit szórakoztatóan mesélni, szinte gombnyomásra. Mert van a szószátyár embertípusnak egy másik alfaja is, aki mindig panaszkodik, de most nem erről  beszélek, hanem konkrétan azokról, akik okosak, széleslátókörűek, viccesek, csak hát... állandóan dumálnak. Gyakran saját maguk terelik el a beszélgetés témáját egy másik témára, mert időközben eszükbe jut valami, arról egy másiuk történetet mesélnek el, újabb és újabb zárójelet nyitnak, elkalandoznak, az ember csak kíváncsian bámul, hogy mikor hagyja abba? honnan van ennyi energiája? motivációja? önbizalma? és tényleg nem hagy szóhoz jutni másokat? jé, és hogy bírja az élettársa?

Pedig szeretem hallgatni időnként ezeket az embereket, olyan, mintha egy stand-up-ra vettem volna jegyet: szórakoztató, vicces, jól elmegy vele az idő. De ezek nem azok a jóízű, mély baráti (vagy szimpatikus munkatársi) beszélgetések, amelyekből töltekezik az ember. Mert a párbeszédek kényes egyensúlyához nem csak ezek az időbeli tényezők járulnak hozzá; az is fontos (talán még fontosabb), hogy a résztvevők emlékezzenek arra, mit mondott a másik régebben, vagy akár a társalgás elején. Azaz hogy valamilyen szinten kapcsolódjanak egymáshoz a felek, ne pedig csak úgy elbeszéljenek egymás mellett. És ez a szószátyár népség nem csak, hogy a beszélgetés teljes idejét lefoglalja magának a saját önálló, humoros műsorának előadására, hanem, ráadásul, nem is igen érdekli, ki áll vele szemben (hiszen nincs is rá ideje, hogy megtudakolja).

Az idő mellett tehát az érdeklődés is fontos faktor: az, hogy számon tartsuk, a beszélgetőpartner mit mondott a legutóbb – sőt, akár azt is, hogy mi magunk mit meséltünk már el neki. Hányszor mesélték már el nekem ugyanazok az emberek ugyanazt, mert elfelejtették, hogy már mondták! További szempontok is járulnak természetesen hozzá ahhoz, hogy valaki jó beszélgetőpartner-e, hogy az illetővel szívesen beszélget-e az ember. De mennyire, mennyire fontos az, hogy kisajátítjuk-e magunknak a beszélgetés időtartamát vagy sem!